A Thália Színházban szeptember 27-én mutatják be Alonso Alegría perui szerző Kötélen a Niagara felett című színdarabját, mely egy 60 éves artista és egy 17 éves fiatal lány találkozásáról szól, akik arra vállalkoznak, hogy közösen menjenek át a Niagara felett. A két egymástól nagyon különböző ember története a bizalomról, a magányról, az őszinteségről, az egymásra utaltságról mesél. Az előadás szereplői Salinger Gábor és Gáspár Kata. A fiatal színésznővel az indulás nehézségeiről, a szülői háttérről, bizonyításról és a készülő előadásról beszélgettünk.

Mikor döntötted el, hogy színésznő leszel?

Amikor az Apám beájulnát forgattuk. Az volt életem első színészi munkája. Korábban állatorvos, tengerbiológus vagy pszichológus szerettem volna lenni, de a filmezés közben azt éreztem: „úristen, de jó!” És eldőlt a sorsom.

A szüleid mindketten ismert művészek, ez mennyire zavart? Hogy élted meg?

Sokat dolgoztak, de amikor velem töltötték az időt, szerettek engem és figyeltek rám. Sokszor nem voltak otthon, ez rosszul esett, de ott volt a bátyám, akihez nagyon szorosan és erősen kötődtem. Gyerekkoromban a külvilág még nem foglalkozott azzal, hogy a szüleim ismert emberek. A gimnáziumban viszont már kaptam megjegyzéseket. Elkezdtek piszkálni, hogy biztos a szüleim miatt kerültem a filmbe. Naivan, őszintén álltam a probléma előtt, nem értettem az egészet. Olyan családban nőttem fel, ahol a „protekció” szó soha el sem hangzott. Mindenem, amim most van, az én kezemben van, és én küzdöttem meg érte. A mai világban elképzelhetetlen, hogy van egy ember, aki vállalja a kockázatot: vagy sikerül neki ez a pálya vagy nem, de ő ezt egyedül csinálja? Ez fájt, hogy ezt a lehetőséget nem hagyták meg nekem. De ezzel ma már nem foglalkozom, hiszen ki tudom jelenteni, hogy a szüleim soha semmiben nem segítettek. És amíg ezt ki tudom jelenteni, boldog vagyok.

Elképzelhető, hogy egyrészt azért hárítottad magadtól a színésznőséget, hogy ez ne forduljon elő, másrészt esetleg féltél, hogy az ő nyomdokaikba lépve meg tudsz-e majd felelni azoknak az elvárásoknak, amiket óhatatlanul támasztanak veled szemben?

Én ezt roppant egyszerűnek tartom. Ha mindennap többször elmondják neked, hogy úgyis színésznő leszel, egy ponton túl elkezdesz ez ellen dolgozni. Egy idő után annyira nyomasztó és fárasztó volt, hogy mindenki rám akarja tukmálni, hogy direkt mondtam nemet.

Az, hogy soha nem segítettek, kizárólag azért történt így, mert te nem akartad, vagy ők is így gondolkodtak erről a dologról?  

Maguk alakították így. Amikor gyerek voltam rengeteg szövegkönyv, forgatókönyv, szinkron és színházi felkérés volt folyamatosan az asztalon. Nem értettem, hogy miért nem engedik, hogy ezekben részt vegyek. Mindig elmondták, hogy majd akkor leszek színésznő, ha én döntök úgy, hogy az akarok lenni. Ne tanuljam meg azt, hogy készen kapok dolgokat. Egyszer úgy tíz-tizenkét éves koromban édesapám leült velem szembe és azt mondta: „Kisfiam! (úgy hív engem, hogy „fiam”) Azt azért tudd, hogy ha ezt a szakmát választod majd valamikor, mi soha nem fogunk ebben segíteni. Lelkileg támogatni fogunk, szeretünk, de segíteni soha nem fogunk.” Tudatosan arra neveltek, hogy álljak meg a saját lábamon. Sokan kérdezték, miután nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre: „miért nem szóltál anyádnak vagy apádnak, hogy kicsit hassanak oda?” Én azt feleltem: „Ez bennem fel sem merült. Érdekes, hogy benned felmerült!” A szüleim még a felvételi anyagomat sem tudták. Segítséget kértem Molnár Piroskától, egy csomó embertől, de tőlük soha. Nem akartam, hogy közük legyen az én ügyemhez. Mert ez az én ügyem. Nem akartam, hogy a tanárok azt gondolják, hogy biztos az anyja vagy az apja felkészíti. Teljesen átestem a ló túloldalára.

Hányszor felvételiztél a főiskolára?

Négyszer.

Hogy élted meg azt, hogy nem vettek fel? Nem fogalmazódott meg benned, hogy talán mást kellene csinálnod, hogy nem ez a te utad?

Nagyon rosszul esett. Az első felvételimnél annyira akartam, hogy sikerüljön, hogy majdnem mentőt kellett hívni hozzám. Remegtem, akadozott a hangom, elfelejtettem a szöveget. Én se vettem volna föl magam. Szerencsémre azonban Jordán Tamás bent volt és néhányunkat, akiket elutasítottak, elhívott a Nemzeti Színház akkor induló stúdiójába felvételizni. Az Üvegcipőből mondtam egy monológot. Azt mondták: „Kata, egy kicsit láttassa velünk azt, hogy maga úgy megteríti a lelkét a szerelmének.” Én ezt annyira komolyan vettem, hogy a Nemzeti Színház nagytermében öt asztalt berendeztem és negyven széket pakoltam körbe. Jót mulattak rajtam, de látták, hogy iszonyatosan akarom. Meg tudtak nyugtatni és végül fel is vettek. A következő években már nem éltem meg kudarcként, hogy nem vettek fel, hiszen dolgoztam a Nemzetiben, ami izgalmas, érdekes munka volt. Most viszont odajárok felnőttképzésre három évre. Úgyhogy végül is sikerült, nem adtam föl.

Érezted hiányát a diplomának a pályán?

Amikor már színészként dolgoztam, eleinte nem értettem, miért én kaptam meg egy bizonyos szerepet. Miért nem az, aki diplomás? Mert amíg nincs diplomája az embernek, nem meri kijelenteni, hogy színész. Én a mai napig nem tudom ezt kimondani magamról, azt mondom: tanulom a szakmát. Hiába mondták, hogy a szerep értem kiált, mindig az volt bennem, hogy miért? Nem ért rá X meg Z? Ez egy hülyeség volt. Kisebbségi komplexusok, lelki diplomanélküliség.

A Tartuffe-ben Marianne volt az első komoly szereped.

Az volt életem első színpadi szerepe. Martinovics Dorina babát várt. Még Jordán érát írtunk. Stohl András, László Zsolt, Hevér Gábor azt mondta, hogy itt van a Gáspár Kata, aki majdnem úgy néz ki, mint a Dorina, fiatal, kéznél van, próbáljuk már ki. Alföldi felhívta a Jordánt, hogy szerinte milyen lennék, mire ő azt válaszolta, hogy: „vidd!”. Amikor ezt megtudtam, egy érzelmi hullámvasutat jártam be: sírni kezdtem, majd nevetni, újból sírni, megint nevetni. Attól kezdve játszottam nagyobb szerepeket és végül Alföldi darabszerződés helyett éves szerződést ajánlott.

Gondolkodott benned? Érezted a figyelmét?

Ez nehéz dolog. Neki megvolt a társulata és bár én is odatartoztam, nekem nem állandó, hanem évente megújuló szerződésem volt. Tudtam, mit fogok játszani a következő évadban ugyanúgy, mint a többiek, csak azt nem tudtam, meddig lehetek ott. Nagyon sok olyan darabban voltam, amit Robi rendezett. Például A parkban egy pincérlányt játszottam, aki egy áldozati bárány. Nem volt benne szövegem, de Robi olyan szépen mondta el: ”Figyelj Kata! Ide egy fiatal lány kell. Egy olyan lány, aki áldozati bárány lehet, aki tisztaságot sugároz, aki fiatal, akinek csillog a szeme és nekem rád van szükségem.” Aztán megkaptam Závada Pál Magyar ünnepében a fiatal lány főszerepet. Mohácsiékkel is dolgozhattam A velencei kalmárban. Robi nem engedte el a kezem. Gondolkodott, hitt bennem.

Amikor Vidnyánszky Attila került a Nemzeti élére, felmerült, hogy maradj? 

Lejárt a szerződésem. Ettől függetlenül Attila velem is leült tárgyalni. Elmondta, hogy rengeteg fiatalt hoz Kaposvárról, Budapestről és nem lenne olyan jó helyzetem, mint eddig volt. Ezt megbeszéltük és megváltam a színháztól.

Mi történt ezután? Elkezdtél telefonálgatni vagy vártál, hogy megcsörrenjen a telefon?

Beszéltünk már a protekciós dolgokról. Most sem kilincseltem, mert honnan tudjam, hogy magam miatt hívnak, nem azért, mert szeretik a szüleimet, engem pedig megsajnáltak. Bennem van egy ilyen tüske. De akkor már jártam az egyetemre, szinkronizáltam dolgoztam az Itt és Most improvizációs társulattal, voltak kapaszkodóim. Véget ért az évad és váratlanul két helyre is hívtak, a Karinthy Színházba és Veszprémbe. Olyan boldog voltam, nem kellett kilincselnem, nem kellett telefonálnom! Ez persze nem azt jelenti, hogy soha nem is fogok, csak el kell jutnom oda, hogy ezt megtegyem. Ez egy hosszú séta lesz.

Jelenleg a Thália Színházban próbálsz. Hogyan kerültél bele A kötélen a Niagara felett című előadásba?

Volt egy casting, ami alapján engem választottak ki.

Mi fogott meg a darabban?

A lényegi kapcsolat. Az, hogy két ember eggyé tud válni, nem férfiként és nőként, hanem a személyiségük, a koncentrációjuk, a lelkük, mindenük összecsatolódik. És együtt képesek valamire, amire egymagukban nem lennének képesek. Hogy hogyan jutunk el odáig, hogy ekkora bizalom legyen. Talán ez számomra a legérdekesebb.

Milyen ez a fiatal lány?

Azt hiszem, hogy ez a lány igazából csak szeretetre vágyik, kötődésre és nem tudja, hogy néha mibe nyúl bele. Szerelmes és ezért mindenre hajlandó. Nem mérlegel, nem látja a kockázatot, nem érzi a felelősséget, csak beleugrik a mélyvízbe. Amikor elmegy a Blondinhez azzal az ötlettel, hogy menjenek át együtt a Niagara fölött, akkor sem gondol a következményekre. Csak azt tudja, hogy mit szeretne, és azt el akarja érni mindenáron. Aztán menetközben megért egy csomó dolgot, őszintén megszeret egy embert, és a darab végére felnőtté tud válni.

Az előadás jórészt azt mutatja be, ahogy ez a két ember készül arra, hogy együtt átmenjen a kötélen, majd végül ezt meg is teszik. Hogyan jelenik meg mindez a színpadon?

Természetesen nem tanultunk meg kötélen járni, nem próbáljuk meg elhitetni a nézőkkel, hogy ez tényleg megtörténik, hanem egyszerűen arra törekszünk, hogy lélekben vagy tekintetben át tudjuk adni az érzést. Ha ránk néznek és látják a koncentrációt, a félelmet, akkor talán átélhetővé válik számukra épp úgy, mint ha valóban kötélen mászkálnánk a színpad fölött. Mindenkinek, nekünk is el kell hinnünk, hogy egy kötélen vagyunk a Niagara felett.

Ez nagy egymásra figyelést igényel a két színész részéről. Hogy tudtok együttműködni Salinger Gáborral?

A bizalom, a legjobb szó erre. Anélkül ez az egész nem is működhetne. Gábor nyakában kell ülnöm. Nagyon fontos dolog, hogy ha ő fogja mindkét kezem, biztonságban érzem magam és nem arra gondolok, hogy leejthet. De nem ejt le. Tudom, érzem, ha bármi baj lenne, ő inkább alám ugrana, semhogy én leessek a földre. Nekünk itt fizikailag eggyé kell válnunk. És ha ez a bizalom nem lenne meg, nem is tudnánk bemutatni az előadást. A csók sem egyszerű. Egy idegen embert megcsókolni nem könnyű. De amikor egy idegen ember nyakában kell lenni tíz percen keresztül, aki még egy bottal egyensúlyoz is és folyamatosan a lába elé néz, ott ki kell alakulnia valaminek.

Mit gondolsz, miért érdekelheti a közönséget ez a darab?

Talán azért, mert nem külsőségekre épül, hanem igaz, őszinte, tiszta lelki kapcsolatra, ami nagyon ritka. Nagyon kevés olyan darab van, ami végig két emberről szól. Problémáik vannak, ahogy az életben is, de lehet hinni bennük. Néha ők is feladják, ahogy mi is. De reményt is adhat, hogy vannak ilyen emberi kapcsolatok. Csak hát nem a kötélen megyünk át együtt, hanem tragédiákon, örömökön, bánatokon, szerelmeken, csalódásokon, kudarcokon és sikereken. Ez egy igaz emberi történet. Őszintén és tisztán.

Forrás: szinhaz.hu