Álomtöredékek, gyerekkori emlékek, a meghágott forradalom, a kínai üzletben vett nadrág vagy a csomborillat – az érzékletesség miatt is megtapadnak a versek. Külön-külön szerethetők, mondogathatók, de milyen jó egyvégtében olvasni az egész füzért, ezt a megint csak epikai sodrású kötetet! A leghétköznapibb mozzanatok, a kocsonyafőzéstől a villanykörte-cseréig, ellenpontozzák, önironikusan s egyben drámaian visszanyesik a vadul kitörni kész indulatokat – végül is minden varázsvilággá fényesül.

Birtalan Ferenc | TAVASSZAL SZOMORÚ

szerelmes dalokkal jönni elő
kimeríti a hülyeség fogalmát
ne vedd zokon
a kevéske napsütés kezdi érlelni a D-vitamint
amire nagy szüksége van a szervezetemnek
ezért ülök a keleti nyitású ablak elé
hiányzol ebből a délelőttből
telve hóvirággal az erdőaljak
napfényt szédítenek a krókuszok
és emlékszem régről
a Rákóczi útra néző iskola udvarán a kerítés mellett
már emelkednek lándzsáikon
a húsvétígérő nárciszok
s a betongyűrűk borostyánfüggönyén át
nefelejcsek kéklenek
ilyenkor nem dünnyöghetek hiánydalt
hagyom a szokásos kórleírást is
ott a sok versemben az anamnézis
kicsit megbolondulok
ahogy nézem a rügyek tüntetését
ahogy testet ölt az orgonák szobra
így a jobb ma
bódító földszag dől az ablakon
nem is tudhatok mást akarni
csak maradni
maradni amíg lehet
hériccsel kankalinnal nárcisszal
veled

Forrás: ligetmuhely

„ Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül. Akkor a fej, a szem, a szív is ugyanazért működik. A fényképezés egyfajta kiáltás, de nem azért, hogy eredetiséget bizonyítsuk. A fényképezés az élet egyik formája.”  -  Henri Cartier-Bresson

1989 december 1.

Szepesi Attila

AZ ERDŐ

[1989 tél]

A visszanéző nap sokféleképp világítja meg a fákat. Üszkös tömböket hasít ki belőlük, míg sugárkévéjében porszemek vibrálnak. Teleszórja a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöttyeivel. Kékes ködbe vonja, mintha ket­ten együtt emlékeznének vissza a régvolt tengerek korára. Esetleg csak érinti a fák hegyét, míg odalenn a félhomályban megcsendül egy eltévedt sugárnyaláb.

A zöld kárpitok és aranybarna törzsek fényjátéka alkonyatkor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen, hogy lakói is ilyenkor mozognak a legtöbbet. Hajnalban az erdő a maga előidejét éli. A fák páfrányszerűek, nyers-zöldek, mint közvetlenül a teremtés után. Délben a lombok fölött megáll a verőfény, az árnyékok elrejtőznek. Eltűnik a távlat, a mélység — minden puszta felület. Mintha az élet is elhagyná. Az éjszaka csupa mélység, felület nélkül. Ezért dimenziótlan. De alkonyatkor, az aranybarna órában, a lombok távlata percenként változik. Egyes fák hirtelen elmosódnak, mások előtűnnek a korábbi takarásból. Mintha minden törzs és lomb megmozdulna. Pedig csak a visszfények játszanak velünk.

„Ha olyan varázsló jönne, aki képes volna rekonstruálni azt a kötőszövet-képet, melyet egy erdei táj egy Perikles-korabeli athéni ember szemébe rajzolt és azután azt a kötőszövet-képet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különböző festmény jönne létre; és azután ha mi magunk mennénk oda és néznénk meg azt az erdőt, nem ismernők fel benne sem az egyik, sem a másik képet” — írja Egon Friedell.

Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmazni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Lehet síkságon és hegyek közt, város határában vagy vizektől távol. Lehet parányi — valami ősvadon vacogó maradéka, mely mégis őrzi a maga autonómiáját. De: a sok fa még nem elegendő. Vannak az Alföldön vigasztalan fatömegek, melyek sehogysem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük a fényeknek és neszeknek az a játéka, amitől igazi erdővé lehetnének.

Ez volna hát a titok? A fények és a neszek játéka? Elemezhetetlen. Kell, hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzás, ami a neszekkel összefonódik. Ezek madárdalból, patakcsobogásból, rovarok percegéséből és szélzúgásból állnak össze, meg valamiből, ami ennél több. Talán az állandó növekedésnek és elmúlásnak is van valami együttes zenéje: a rügyek fakadásának és a kéreg porladásának.

Egy biztos. Az erdőnek sosincs középpontja. Ahogy az ember elbarangol benne, min­dig úgy érzi, közeledik hozzá. Mégis mindig valahol másutt van a törzsek és a lombok lelke, mint ahol éppen keresnénk. Túl egy bokorcsoporton, egy kiugró sziklán. Ezért igaz a paradoxon, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Mert ha az ember továbblép, benéz a bokrok és a sziklák mögé, ott sem találja. A képzetes középpont mindig elmozdul. Nem távolodik, de makacsul tartja a maga távolságát. Majdnem itt van és mégsem. Találhat az ember a vadonban emlékezetes helyeket, melyek a környezetüket meghatározzák — egy mohos követ, barlangkürtőt, egy görbe fát vagy egy avarlepte forrást — de egyik sem középpont. Mert az erdő középpontja talán épp a kimondhatatlan. Ezért van egyszer­re mindenütt és sehol. Több, mint a részletek összessége.

Egy rét, egy folyóparti liget havonta változhat. Tavasszal elönti a zöldár, és elmocsarasodik. Felüti fejét a nád, és ellepik a vadmadarak. Ősszel aztán kiszárad, egészen sivata­gossá kopik. Szinte el sem hinné az ember, hogy ugyanott jár. Ahol tavasszal békák közt cuppogott a csizmája, most zörgőlevelű sóvirágot szed a sziken. Az erdő változásai ennél sokkal lassúbbak. Talán csak évtizedekben mérhetők. Láthatatlan a lombok növése és fogyása. Meg ahogy a zöld tenyészet visszavonul egy köves hegyoldalról, amit korábban elborított, odébb meg birtokába vesz egy rétet, egy legelőt, melyet láthatatlan lassúsággal ért el.

Rétegei, a fények és a hangok minősége szerint, háromfélék, de elválaszthatatlanok. Lenn, a gyökerek közt, a zörgő avarban a botló, percegő, zizegő parányok élnek. Ez a mély világ, az erdő infernója. Középen: a törzsek és a szempárok rétege következik. Itt rejtőztek el a latrok önmaguk elől, és itt találták meg magukat a kegyes remeték. És fönn: a szárnyak világa. A két szélső közt a törzsek rostjai tartják a kapcsolatot — maguk is ásványokból és napfényből valók. Évgyűrűikben árad a nedvesség, meg a feloldott sókris­tályok sokasága. Mindig a mélységből fölfelé, ahol az Ismeretlen Madár lakik, minden erdő legtitokzatosabb lakója. Nélküle nem is erdő az erdő. Felismered a vörösbegy hang­ját, a harkályét, a csuszkáét meg a csalogányét, a szajkó veszett rikácsolását, aztán — megszólal egy madár, akit sosem láttál, sosem hallottál még.

És ha a sárba rajzolt nyomokat figyeled, olyanokat is találhatsz, amelyek gazdáiról nem is hitted volna, hogy jelen vannak valahol. Ők az erdő rejtőzői, akikről a szakkönyvek is bizonytalanul írnak — kivesztek, de talán mégsem egészen. Vagy: terjedőben vannak, a nyomaikat felismerték már, de testi valóságukban még senki előtt nem mutatkoztak.

Thoreau írja: „… ahol lakunk, nem volt mindig szárazföld. Messze benn a szárazon még ma is látom a partokat, melyeket a folyam valamikor régen kivájt, mielőtt a tudo­mány elkezdte följegyezni az árvizeket. Mindenki hallotta a történetet, amely bejárta egész New Englandet: hogyan kelt ki egy szép, erőteljes bogár egy öreg almafa asztallap­jából, amely hetven esztendeje állt egy farmer kunyhójában, előbb Connecticutban, ké­sőbb Massachusettsben, de a petét, amelyből kikelt, az élő fába még annál is régebben rakták le, amint kitűnt a fölötte elhelyezkedő évgyűrűkből, és hetekbe telt, míg a bogár mindenki által hallható percegéssel kirágta magát a szabadulásba. Talán egy fazék vélet­len melege költötte ki. Kiben ne erősödnék meg a feltámadásba, a halhatatlanságba vetett hit e történet hallatára?”

Az embernél magasabb és mélyebb világ, a pillanat és a mindenkori ősidő, a túlfinomodás és az első vegetáció érdes nyugalma, Madách szép szavaival: „illat és mathesis” — mindez együtt, amit erdőnek lehet mondani.

Forrás: ligetmuhely

Ha azt állítjuk, hogy 2014 különös év volt, azzal szerintem Top10-be lehet kerülni az Évszázad Eufemizmusa versenyben. Ezzel együtt voltak szép pillanatok, muszáj volt nagyon sokat röhögni. Igyekeztem összegezni a legfontosabb 14 személyes tanulságot, hátha jók valamire, de ha nem, az se baj most már.
1. Időnek előtte lett időnek utána.
2. Nem mindegy, hogy valaki rémeket lát vagy hogy látja a rémeket.
3. Nem az a kérdés, bezárunk-e vasárnap, hanem hogy kit.
4. A vitakészség ott ér véget, ahol Andrist lelédererkémezik.
5. Bizonyos dolgok okát jobb nem megkérdezni, mert a végén még megtudjuk.
6. Az ember a napi programjából ne azt iktassa ki, amihez van kedve, hogy elvégezhesse azt, amihez nincs kedve, hanem fordítva.
7. Nem a gyászban kell egymással szolidárisnak lenni, mert akkor már csak a hiányt konstatálhatjuk.
8. Az életkor nem életkor kérdése, de erre csak bizonyos életkorban lehet rájönni. Én már majdnem rájöttem.
9. Ha már előre tudod,hogy igazad lesz, akkor viseld el a következményeit annak, hogy hagytad bekövetkezni.
10. Óvakodj a mikroszemcséktől. Ragadósak.
11. Ne szolgáltasd ki magad hülyéknek. Mindig gyanakodj, ha a hiúságodra próbálnak hatni. (Ikerszabály.)
12. A mocsár biztosan elnyeli azt, aki nem is tervezi, hogy kijusson belőle.
13. Azért teljesen felesleges állandóan szorongani attól, ami történhet, mert aztán úgyis másképp lesz. (Szorongás esetén ezt a tanácsot meg kell hallgatni egy olyan autentikus személy tolmácsolásában, aki éppen nem szorong.)
14. Nem érdemes változtatni. Új életet kell kezdeni.
A többit majd meglátjuk. A kép már ehhez a meglátjukhoz tartozik.
Mindenkinek boldog új évet! (Egy, a mindenkinél jóval szűkebb kört meg csókolok.)

Forrás: facebook -  Lakner Zoltán

Takács Zsuzsa: Az angol eredeti cenzúrázatlan magyar változatát nemrég a maga fordításában vehette kézbe a boldog olvasó. A Kosztolányi-féle fordítás kamaszkorom felszabadító és megrendítő olvasmánya volt, még akkor is ha a csonka, jólfésült (ahogyan maga fogalmazza: kiherélt) könyvet olvashattam, úgy éreztem, hogy az írói és emberi autonómia védelmében szól a regény. A művészlét kálváriájára ismertem a sokrétegű történetben, és ifjúkorom vértezetében igent mondtam én is a kitaszítottságra. A cenzúrázatlan változatban megjelent, maga által fordított Wilde-regény megerősített ebben. Úgy hiszem ma is, hogy a mű nemcsak zseniális, hanem végtelenül etikus is – ha ugyan lehet ilyet mondani egy regénnyel kapcsolatosan. Hogyan gondolkodik erről?

Dunajcsik Mátyás: Abban az értelemben mindenképpen nevezhetjük etikusnak, hogy a történetnek teljesen konvencionális, morális értelemben véve „jó” vége van: a megbocsáthatatlan bűnöket elkövető főhős elnyeri méltó büntetését. A kép elpusztításával és vele összefüggésben Dorian halálával helyreáll a világ rendje, és a természetellenes felcserélődésnek vége szakad: a képen újra a fiatal és gyönyörű fiú látható, ahogy azt annak idején Basil Hallward megfestette, a földön pedig egy aszott, agyongyötört vénember fekszik.

Ebből a szempontból szinte értetlenül áll az ember azok előtt a korabeli kritikusok előtt, akik éppen a megfelelő erkölcsi tanulságot hiányolták a könyvből, hiszen az nagyonis ott van benne – olyannyira, hogy Wilde ezt inkább a könyv hibájának, mint erényének látta. Egy levelében egyenesen azt írja, a regényen dolgozva „a legnehezebb feladat az volt, hogy a rendkívül kézenfekvő tanulságot végig alárendeljem a művészi és drámai hatásnak, mert ez a tanulság szerintem túlságosan is nyilvánvaló”. (53)

De persze ennél sokkal bonyolultabb a helyzet, és ez még a vaskalapos viktoriánusoknak is feltűnt annak idején. Hiszen mégiscsak Dorian a regény központi figurája, és ahogyan az Elveszett Paradicsom Sátánja vagy a Batman-filmek Jokere esetében, itt is arról van szó, hogy negatív vonásai ellenére ez a konfliktusos, meghasadt személyiség, sőt a meghasonlás folyamata mind művészileg, mind emberileg sokkal érdekesebb jelenség, mint a konvencionális „jó” képviselői, például Basil Hallward.

Én egyébként nem érzem problémának a történet ilyen egyértelmű „tanulságát”, mégpedig azért, mert ebből a szempontból Dorian története nem annyira a regény, mint inkább a mítosz formai jegyeit mutatja. A varázsfestmény fantasztikus elemének beemelésével a történetnek ez a szála nem nagyon végződhet másként – az pedig már a mitikus történetet feldolgozó modern regényíró feladata, hogy aztán nagyonis valós pszichológiai mélységet adjon a mitikus szerepbe kényszerült figuráinak. És ezt Wilde persze zseniálisan meg is teszi.

Hogy Dorian bukását mennyire éljük meg tragédiának, vagy éppen az isteni igazságszolgáltatás megvalósulásának, az jórészt a befogadón múlik. Mennyiben felelős maga Dorian a sorsáért, és mennyi felelőssége van benne Lord Henrynek, aki csak afféle unaloműző pszichológiai kísérletként tekint arra, ahogyan elindítja Doriant ezen az úton? A történek mely pontjáig vagyunk képesek azonosulni mi magunk ezzel a különleges figurával? Melyik az a pont, ameddig egyet tudunk érteni az érzékek kiszélesítésének, a tapasztalat kultuszának életprogramjával, és honnantól kezdve válik már számunkra, XXI. századi olvasók számára is elfogadhatatlanná? Hiszen Dorian a bűnök teljes skáláján megy végig, az angyali ártatlanságtól egészen az emberölésig, és bár mi itt a kétezres években sokkal kevesebb dolgot érzünk megbocsáthatatlan bűnnek, mint a viktoriánusok, a skála végpontja felé közelítve a mi erkölcsi érzékünk is nemet mond a főhős tetteire.

A most megjelent, cenzurázatlan változatnak mindenképpen fontos erénye, hogy ebben a kérdésben nem foglal olyan egyértelműen állást, mint a később megjelent verziók. Itt a legutolsó pillanatig látjuk Dorian belső konfliktusait, harcát a saját démonaival, és a szabadulásra, a megváltásra irányuló vágyait. Végig marad valami emberi benne, és ezért a kései, egészen aljas bűnei is megrendítőbbek, mintha egy egyszerű szörnyeteg ámokfutását látnánk.

Számomra az új cím felerősíti a könyv faust-i jellegét. Míg a Kosztolányi-féle címben szereplő arckép nem juttatja eszünkbe az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert, a képmás igen, és ha elképzelhető, hogy Wilde szóválasztásába belejátszott vagy belefért ez a megközelítés – az új cím fordítói telitalálat. Gondolom, tudna más példát is idézni, hogyan változott, közelített az angol eredetihez a Maga fordítása. Beszélne esetleg a fordítás megalkuvásairól, esetleges kudarcairól is?

Az új címhez eleinte a pontosítás igénye vezetett el – az világos volt, hogy az arckép nem maradhat, mivel a regényben egy egészalakos festményről beszélünk. A Dorian Gray képe azonban túlságosan laposan, a Dorian Gray portréja viszont túl mesterségesen hangzik magyarul. Ebből a szempontból az angol eredetiben szereplő picture egy elegánsan semleges választás, és egyben kicsit ki is nyitja a címet az általánosabb értelmezés felé, annyira messze azonban nem megy az asszociációs mező kitágításában, mint a képmás, ez az egészen zseniális magyar szó, amiről Lacan és a többi pszichológus egész tanulmányköteteket írtak volna, ha magyar az anyanyelvük.

Hiszen ezt a szót hallva nem is csak az Isten képmásaként megteremtett ember ötlik fel bennünk, de a német romantikától az angol századvégig ívelő egész fantasztikus doppelgänger-mitológia is, E.T.A. Hoffmanntól kezdve Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetén át Drakuláig és tovább, ami tulajdonképpen az emberi szubjektum ebben az időben felfedezett hasadságára, az ember „másikára” kérdez rá. És ezen a ponton nem hallgatható el az sem, hogy főleg abban az időben, amikor maga a jelenség újra a közgondolkodás homlokterébe kerül, illetve egyszerű cselekedetből, viselkedésmódból önálló személyiségtípussá alakul át, a szélesebb társadalom gondolkodásában a homoszexuális figurája eleinte egy ugyanolyan „másik”-ként jelenik meg, mint a vámpír, a vérfarkas, az élőhalott és a többi hasadt, félig ismerős, félig ismeretlen lény. Ugyanolyan taszító, mert ismeretlen és megkérdőjelezi azt, amit tudni vélünk az emberről, és ugyanolyan delejes vonzereje is van, ugyanezek miatt.

Wilde ennek a problematikának a közepébe talál bele, amikor a képmással eljátszott doppelgänger-történet főhőseinek egy homoerotikus szerelmi háromszög tagjait teszi meg, jóllehet a két dolog között egyáltalán nincsen olyan szoros kapocs, mint ahogy azt a legtöbben szeretik feltételezni – a Dorian Gray képmás-története ugyanúgy működőképes volna egy jóval heteronormatívabb szereplőgárdával is, ahogyan a három főszereplő férfi közötti érzelmi viszonyok talán a képmás-történet fantasztikus eleme nélkül is érdekesek volnának. Ez a két vonulat inkább csak folyamatosan tükrözi egymást, mintha egymás metaforáiként működnének, anélkül, hogy egyértelmű megfeleléseket lehetne felállítani közöttük.

De ahogyan mondtam, ez az asszociációs lánc csak az új magyar címből indul el ilyen könnyedén, az eredetiből nem. Így ha tetszik, akár rögtön ezt is tekinthetjük a fordítási folyamat egyik megalkuvásának, kudarcának – mivel azonban eléggé pontosan eltalálja a könyv lényegét, és fordítói szempontból azért teljesen védhető is, ennél maradtam. Ilyenkor vigasztalja magát azzal az ember, hogy az efféle szerencsés többértelműségek azokért az elveszett, másik többértelműségekért kompenzálnak, amiket viszont a legjobb szándékkal sem sikerült megőrizni vagy visszaadni a fordításban.

Egy ilyenre például a Gépnarancs kritikusa mutatott rá, amikor azt írta: „ilyen kulcsszó a szöveg tartalmi koherenciáját biztosító egyik elem, a corrupt szó és származékai (corruption). A fordító kénytelen különböző szinonimákkal és származékaikkal visszaadni a szó különböző jelentéstartományait (gyalázat, kicsapongás, stb.), mivel a »korrupció« jelentése a magyarban tünetszerűen leszűkül a (közvetlen vagy közvetett módon) anyagi jellegű megvesztegetésre, míg az angolban (akárcsak a latinban) az élet minden tartományában használható az erkölcsi romlottság jelölésére.”

Ez egy teljesen pontos diagnózis, amit legfeljebb annyival tudok kiegészíteni, hogy ráadásul épp ez a szó két esetben is olyan helyzetben kerül elő a szövegben, ahol egy meglehetősen frappáns, szentenciaszerűen alliteráló kijelentésben hangzik el, ahol már csak emiatt sem lehetett a korrupció szót használni. Az egyik ilyen helyen Alan Campbell, Dorian egykori tudós barátja a felháborodás és iszonyodás legmagasabb pontján egy négyszeresen alliteráló felkiáltásban foglalja össze Dorian pályafutását: „You have gone from corruption to corruption, and now you have culminated in crime.” (238) Itt a négyszeres hangegyezésből végül hármat sikerült a magyar szövegbe átmenteni: „Gyalázattól gyalázatig éltél, míg gyilkos nem lett belőled.” (317)

Egy fejezettel később pedig Lord Henry ragadtatja magát egy újabb emlékkönybe való aranyköpésre, ami így hangzik az eredetiben: „There are only two ways, as you know, of becoming civilized. One is by being cultured, the other is by being corrupt.” Mire Dorian maga is megismétli az alliteráció szép foglalatában összeboronált fogalmakat: „Culture and corruption, I have known something of both.” (241) És bár itt a kultúra szóval éppenséggel alliterálhatna a korrupció, sőt első körben magam is emellett voltam, a szerkesztőm, Dávid Anna rögtön figyelmeztetett, hogy épp a Gépnarancs kritikusa által is kifejtett okok miatt mégsem lenne egészen pontos fordítás. Így jutottunk el a mostani verzióhoz: „Kultúra és kicsapongás – morogta Dorian maga elé. – Mindkettőben volt némi részem.” (321-322)

Van valami magát beváltó jóslat-szerű a regényben. Dorian a helyette vénülő, torzuló, bűnei lenyomatát őrző vásznat kaszabolja össze, majd magával is végez. Wilde a readingi fegyházból szabadulva, mindenkit elijesztve magától, mindenkitől elhagyottan pusztul el egy koszladt hotelszobában. Egyik fia öngyilkos lesz, másik húszvalahány évesen a világháborúban esik el. Szemben a szerzővel, a műfordító egy csomó többlettudás birtokában van, ismeri a teljes életművet, az életrajzot, a szerzőt túlélő barátok emlékezéseit, árulását, stb. Mivel jóval többet tud, mint a szerző, fordítóként beleborzongott-e néha ebbe a tudásba?

A legmegrendítőbb talán éppen az ellenkezője volt: nem annyira a szöveg mögött kísértő életrajz történelmi és társadalmi tragédiája, mint inkább a szöveg kiszolgáltatottsága az életrajznak.

Fordítóként az ember szinte fokozhatatlan közelségbe kerül a szöveggel. Muszáj legalább maga előtt lelepleznie az írói eljárásokat, a hatáskeltés eszközeit, a szövegben és a történetben rejlő értelmezési lehetőségek gazdagságát, hogy aztán megpróbálhassa azokat egy másik nyelven rekonstruálni. És a munka során újra és újra lenyűgözött, milyen eleganciával és profizmussal bánik Wilde a saját szövegével. Hogy minden könnyedsége ellenére az ősváltozat dramaturgiája milyen végtelenül feszes, kiszámított, hogy minden egyes szóválasztás és elejtett sziporka egyben a nagy egész egy-egy elengedhetetlen építőeleme is.

Észrevette például, hogy a regény szereplői, akárhányszor hazudnak (akár a másiknak, akár önmaguknak), szinte mindig azzal zárják le nyilvánvalóan félrevezető monológjaikat, hogy azt mondják: „ennyi az egész”? És aztán Wilde újra és újra bebizonyítja, hogy „az egész” távolról sem csak „ennyi”, hogy hány és hány hazugságot építünk fel saját magunknak és másoknak, hogy valahogy túlélhetővé tegyük az életet, ami túlságosan bonyolult és félelmetes ahhoz, hogy szemtől szembe találkozzunk vele.

Ezekről a formai fogásokról, a Dorian Gray képmásáról mint a modern regényírás egyik csúcsteljesítményéről sokkal kevesebbet beszélünk, mint lehetne, mert az életrajzi kontextusról való tudásunk rátelepszik magára a műre, és afféle parazitaként csak azt hagyja meg belőle láthatónak, ami a saját céljainak, szempontjainak megfelel. Ebből a szempontból különösen szimptomatikus az ősváltozat közreadójának és az előszavak szerzőjének, Nicholas Frankelnek a hozzáállása, aki az egyébként teljesen jószándékú, és a maguk tudálékos módján rendkívül informatív szövegeiben az egész regényt Wilde homoszexuális mártíriumának kontextusában értelmezi. (Ez a tendenciózusság egyébént még erősebben van jelen az eredeti amerikai kiadásnak a főszöveghez kapcsolódó jegyzetanyagában, amit mi a magyar kiadásba már nem vettünk át.)

Az egy másik kérdés, hogy milyen végtelenül szomorú, hogy ma, több mint 120 évvel az eredeti megjelenés után, amikor Wilde is már csak 160 éves vámpírként lehetne közöttünk, a homoszexuálisok üldöztetése és társadalmi elnyomása még mindig a napi valóságunk részét képezi, így az erről való beszéd egyszerűen nem megspórolható.

De ha egy pillanatra hátralépünk ettől a diskurzustól, és úgy próbáljuk megnézni a regényt, egészen új értelmezési horizontok nyílhatnak meg előttünk. Hiszen egyáltalán nem szükségszerű, hogy a Dorian Gray képmása kizárólag a művészlelkek és homoszexuálisok kedves könyve legyen. Dorian sorsában például egy kábítószerfüggő vagy más szenvedélybeteg épp olyan megrendítő módon ismerhet magára, hiszen az, ahogyan az ártatlan fiú enged Lord Henry befolyásának, ahogyan az egymásra halmozott élvezetek egyre kevesebb örömet okoznak neki, ahogyan próbálja a társadalom felé fenntartani a tisztességesség látszatát, és a kétségbeesett kísérletei arra, hogy „megjavuljon”, ezek mind-mind pontosan megfeleltethetőek egy klasszikus „drogkarrier” állomásainak.

Vagy ugyanígy említhetném azt is, ahogyan Wilde a gazdagok és szépek következmények nélküli ámokfutását ábrázolja a modern társadalomban. Ebből a szempontból Bret Easton Ellis nagy klasszikusa, az Amerikai Pszicho tulajdonképpen egy modern Dorian Gray-történet, azzal a csavarral, hogy amihez Wilde-nak még egy varázserejű festmény-képmásra volt szüksége, azt Ellisnél már magától elvégzi a felső tízezer büntetőjogi immunitása és a végtelenül elidegenedett társadalmi közeg, ahol már annyira nem figyel senki senkire, hogy a legelképesztőbb bűnök is teljesen észrevétlenül maradhatnak a kiüresedett ál-interakciók felszíne alatt. Ellis jéggé fagyott brókereinek világához képest a Wilde által ismert viktoriánus rendőrállam egy mélyen emberi, családias közegnek tetszik.

Az életrajzi háttér tehát sok új színt ad magához a történethez, de legalább ugyanennyit el is fed belőle. Ahogy Byronnál, Szerb Antalnál, Radnóti Miklósnál vagy éppen Goethénél is, akiknek az életrajza legalább olyan mély nyomot hagyott a kulturális emlékezetben, mint a műveik, Wilde esetében is érdemes a műveknek elsőbbséget adni.

Szókratész Kritónjának hangnemét intonálja Wilde „védőbeszéde” a bíróságon. A görögség szépségeszménye, a tanár és tanítvány szókráteszi modellje (már maga a Dorian keresztnév is) a történelmen és földrajzi helyen kívülre, mondhatni, az időtlenségbe helyezi a történetet. Egy képzelt könyvtár különböző polcain a szerelmes regények, a Faust- vagy Frankenstein-történetek, a mártír írók művei mellé helyezné-e a Dorian Grayt?

Mint minden nagy alkotás, a Dorian Gray képmása is több dolog egyszerre. Elsőként mindenképp a filozofikus rémtörténetek sorába tenném, a Frankenstein és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde mellé, Poe és Lovecraft elbeszéléseinek társaságába. Érdekes egyébként, hogy ez a helyenként egészen frivolnak látszó regény, milyen ravasz módokon tartja meg a történet horrorisztikus alaphangját: például szinte minden fokozó melléknév, akármilyen könnyed beszélgetésben hangzik is el, valahol a félelem és az iszonyat képzetkörébe tartozik – minden szörnyen, borzalmasan, iszonyúan, félelmetesen (awfully, terribly, horribly) ilyen vagy olyan, és az, amilyen könnyelműen használják ezeket a szavakat a szereplők, még jóval a tragikus végkifejlet előtt előre jelzi, hogy az élet valóban iszonyú és félelmetes dolgait sem veszik komolyan – amiért aztán komoly árat is kell majd fizetniük.

De ennek a könyvnek ugyanúgy helye van a nagy művészregények, mondjuk a Balzac-féle Ismeretlen remekmű vagy a Doktor Faustus mellett is, különös tekintettel a tapasztalatok és érzékek minél teljesebb kiterjesztésére való felhívására, ami ebből a szempontból nemcsak Rimbaud, de egészen a beatköltők és utódaik, Kerouac, Ginsberg, W. S. Burroughs vagy akár Patti Smith irányába is kitolhatja ezt a szellemi rokonságot. És nézhetjük úgy is, mint a fogyasztói társadalom, a modern idők tárgyfetisizmusának egyik korai diagnózisát, nem sokkal Huysmans alapműve, az egyébként szintén ekkoriban, szintén Kosztolányi által fordított À rebours (A különc) után és részben az által inspiráltan, ami aztán később például Georges Perec Les choses (A dolgok) című könyvében, vagy éppen Bret Easton Ellis névjegykártya-őrült brókereiben folytatódik. S ugyanígy nem hagyhatjuk ki akkor sem a felsorolásból, ha a homoerotika kultúrtörténetének legfontosabb könyveit akarjuk felsorolni, mint amilyen a Halál Velencében, a Tonio Kröger, Proust Szodoma és Gomorrája, Cocteau Fehér könyve, Virginia Woolf Orlandoja, André Gide és Michael Cunningham regényei, és így tovább.

Ebből a szempontból egyébként a regény egy nagyon érdekes tanulsággal szolgál. Dorian Gray alakjával ugyanis Wilde egy olyan ikonikus figurát adott az európai kultúrtörténetnek, aki más modern mítoszok szereplőihez hasonlóan (mint például Sherlock Holmes, Drakula gróf, Frankenstein doktor vagy Miss Marple) képes volt önállósulni az őt megszülő alapszövegtől, és azóta számtalan új adaptációban, átiratban és formátumban felbukkan a popkultúrában, a kommersz tévésorozatoktól kezdve a képregényekig. És egyben az egyetlen olyan nagy erotikus figura, akinek a homoszexuálisok számára is van relevanciája (jóllehet a regény alapján inkább szexuális mindenevőként kell rá gondolnunk).

Viszont ellentétben a többi nagy, heteroszexuális mitikus-erotikus férfifigurával, mint Don Juan, Casanova vagy éppen a mi Szindbádunk, Dorian Gray, legalábbis testi valójában, nem öregedhet meg. (Antinoosz is még ifjúsága teljében fulladt bele a Nílusba.) „Az örök csábító öregkora” – ez egy szép, őszies, gordonkahangú téma egyébként, talán a legszebb az örök csábító legendáriumából. De ugyanez homoerotikus változatban? Valahogy nem működik. Még Proustnak is csak keserű szatírát sikerült belőle kihoznia, amikor Charlus báró figuráját megalkotta.

Ez pedig rögtön visszavezet minket a görögökhöz, illetve ahhoz, hogy bár jól tudjuk, hogy a való életben a férfiak közötti szerelem ugyanúgy nem függ az életkortól, mint a férfiak és nők között, valahogy minden homoerotika mélyén mégis ott találjuk a görög férfiszerelem kitörölhetetlen örökségét, a fiatal, kamaszból éppen csak férfivá érő férfitest kultuszát. (Ennek igazolásához egyébként nem kell mást tenni, mint vetni egy pillantást a jelenkor homoszexuális szubkultúrájának alvilágára – mert az a pusztító test- és fiatalságkultusz, ami a szélesebb, heteroszexuális társadalmat mérgezi már évszázadok óta, kedélyes viccelődésnek hat ahhoz képest, ami mondjuk egy meleg társkereső oldalon zajlik.)

Ezért is zseniális megoldás, hogy Wilde regényében Doriant pont az emeli ki az egyszerű földi halandók sorából, hogy bármit tesz magával és másokkal, és bármennyi idő telik el közben, ez a hamvas fiatalság örökre megmarad neki – legalábbis, amíg tart a portré varázslata. Valójában ez a mélyebb rétege a regény görögséggel való folyamatos játékának és számtalan utalásának, amíg a felszínen persze nem másról van szó, mint hogy Wilde, a kor többi prominens homoszexuális értelmiségijéhez hasonlóan, előszeretettel hivatkozott a feddhetetlen antik görögök férfiszerelmére, ha a maga – az ógörög férfiszerelemhez valójában alig hasonlító – szexuális életét próbálta védelmezni a természet- és kultúraellenesség viktoriánus vádjaitól.

Ha már a görögökről beszéltünk, beszéljünk az oroszokról is... André Gide In memoriam Oscar Wilde c. írásában idézi Wilde személyes vallomását. „Tudja-e, hogy a (többiek iránti) részvét tartott vissza attól, hogy öngyilkosságot kövessek el?” Elmondja, hogy egy este a rabok szokásos sétáján megszólította a sarkában haladó rab: „Oscar Wilde, mindnyájan nagyon sajnáljuk önt, mert sokkal jobban szenved, mint mi.” Ettől annyira megrendült, hogy aznap kivételesen nem gondolt az öngyilkosságra. Dosztojevszkijre valló történet, nem?

Valóban. És Wilde életének nagy tragédiája, hogy kevesen voltak a világon, akik olyannyira nem Dosztojevszkij-hősnek születtek, mint ő. Valószínűleg a másik rab is ezt érezhette meg rajta a börtönudvaron, amikor azt mondta, Wilde bizonyára jobban szenved ott, mint a többiek.

Forrás:  litera.hu

 Negyedszerre törlöm ki és kezdem újra, ezt a jegyzetet.. Törlés, újrakezdés, 2014. Utáltam, megtört, megerősített, újraindított, átformált, szétszedett, meggyötört, reményt adott. De nagyon várom már, hogy vége legyen...

Sokszor, sokmindenről szerettem volna írni Nektek, de nem ment. Egyfelől azért, mert rutinos "bulvármunkásként" pontosan tudtam, hogy ezzel mi mindennek tenném ki magamat, másfelől pedig, amennyire csak tudtam próbáltam óvni, azt az életemet, amit nem talpig sminkben, szépen belvilágítva, a kamerák mögött éltem. De eljött a pillanat és én nem bírtam tovább. Amikor oda rúgnak, ahol a legjobban fáj, akkor egy idő után képtelen vagyok a földön maradni. Azért, mert gyötör az igazságtalanság és azért, mert nem tudok, nem tudomást venni a rosszindulatról...Tudom, sokan mondták és én is sokszor mondtam, hogy kommenteket nem olvasunk, hogy a rosszindulatú újságírói provokációnak nem dőlünk be, de amikor egészen a zsigereidig hatolnak a vélemények, és ott, egészen legbelül szakítanak szét, akkor beszélni kell. 

Egy válás evolúciója a bulvársajtó hasábjain több mint érdekes....érdekes, ha egy nő a szakítás után új párra talál, akkor -minimum- egy könnyűvérű cafka, ha egy férfi a válás után szerelembe esik, csupán felejteni akar. Ha egy nő beleszeret valakibe, akinek az előző kapcsolatából már van gyereke, akkor egy szemét családfeldúló, ha egy férfivel esik meg ugyanez, akkor egy aranyember, aki felvállalja más gyerekét. Ha egy nőnek 30 felett és egy válás után nincs gyereke, biztosan egy önző, karrierista dög, ha egy férfivel esik meg ugyanez, akkor csupán még élni akart. Mondhatjátok, hogy nem így van, de én ebben a pillanatban nagyon is ezt érzem.

Amit Ti reggelente az újságokban elolvastok, amit a barátaitok a falakon megosztanak, amit kommenteltek, az sokszor nekem egy egész napos küzdelem, idegeskedés, könyörgés, alkudozás, hogy ne jelenjen meg. Aztán persze megjelenik ...és a csúsztatások ellen, nincs fegyver. Ennek ellenére továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy a magénéletem és szerelmem az enyém! Senkinek nincs joga ahhoz, hogy igényt tartson rá, vagy kereskedjen vele.

És talán éppen emiatt, az utóbbi időben, egyre többen tudták meg, hogy mi az, amit az elmúlt több, mint két évben magamban tartottam, és azt is egyre többen tudták, hogy mi az, amiről ez elmúlt 12 hónapban nem bírtam beszélni. Sokaknak ugyan kénytelen voltam én magam elmondani, remélvén azt, ha ismerik a teljes igazságot, akkor majd nem akarnak nekem fájdalmat okozni azzal, hogy az ellenkezőjét állítják, ország-világ előtt. Megtehettem volna, hogy leülök a gép elé és kiírom magamból, de kérdések nélkül nem ment....

Éppen ezért, lezárván ezt az évet, magam mögött hagyva  -de semmit nem felejtve- először és utoljára válaszoltam egy kollégám minden kérdésre. Abban biztos voltam, hogy életem egyik legnehezebb évéről, a támadásokról, a pletykákról és az elmúlt két és fél év küzdelméről, csak egy olyan emberrel tudok beszélni, akit jól ismerek. Vivien pedig ilyen. Így a munkahelyváltásról, a NAGYIRÓL, a gyerek utáni küzdelemről, a folyamatos támadásokról, és az egyik legfontosabb álom elvesztéséről, most először és utoljára szeretnék mesélni. Azért, hogy tiszta lappal indíthassam el a 2015-ös évet és hogy soha többé ne kelljen azért, magyarázkodnom, hogy miért nem vagyok még édesanya...

Szóval, engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Tatár Csilla vagyok 31 éves. Imádok dolgozni, tervezgetni és küzdeni az álmaimért. Szenvedélyesen szeretem a szerelmet és nagyon szeretnék családot. Szeretnék egyszer újra férjehez menni, gyerekeket szülni és sikeresnek lenni. Nem megalkudni, hanem merni változtatni. Ha pedig ehhez, ezek után is feltétlenül elengedhetetlen, a karrierista némber jelző, ám legyen. Ez soha többé nem tör össze!

Csilla

Forrás: facebook - Tatár Csilla

Hagyj el bébi, engedj felszállni az égbe,
Az álmaink elmennek, talán egyszer visszatérnek,
Most élj tovább, és láss csodát,
Sajnálom, hogy nem tudtam többet várni Rád!

A csillagokban meg van írva,
Szerelmünket az ég is tiltja,
Menj el kérlek, tűnj el végleg!
Most örökre, engedlek Téged!

refrén

Hagyj el, hogyha úgy érzed távozott,
Az érzés, mikor minden megváltozott,
Hagyj el, ha neked ez nem jó,
Már túl sok a rafkó, ez így nem frankó!

Régen nevetve mégis,
Változok én is, de a csillagos ég is!
Heti hétszer kellett a vita,
Mert azt hitted, hogy szétszed minket egy buta liba!

Én soha se tagadtam le,
Hogy a fő nyereményt én kapartam le,
De nézz rám, én hagytalak veszni,
Hagyj el kérlek, megkaptalak ennyi!

Egy jó embert kívánok melléd,
Ki úgy cselekszik, ahogyan azt te tennéd,
Csak tudd, hogy én szeretni foglak,
És volt értelme a több ezernyi csóknak!

refrén

"És akkor észrevettem, hogy már nem ért engem - hallja a szavaimat, de nem érti; látja a szemem, de nem figyel, néz rám, de nem lát már. Talán az élet az oka, hogy néha úgy sodródunk el egymás mellet, mint a reggeli gyorsvonat, talán mi magunk tépjük fel a síneket és kerüljük ki a szembejövő vagont. Talán az ütközéstől, talán a találkozástól félünk igazán, talán mindkettő segít, hogy ne együtt, hanem egymás mellett robogjunk tovább: ki erre, ki a másik irányba.
Eleinte az egyedül megtett mérföldek hajtanak minket magányos utakra, később ösztönösen keressük azokat, akikkel együtt utazhatunk. Tervezünk és elképzeljük, milyen lesz, ha megérkezik, de az esetek döntő többségében egyáltalán nem vagyunk rá felkészülve, hogy felismerjük azt a valamit, még akkor sem, ha már a szemünk előtt van.
Hogy miért van ez? Nem tudom. Talán az a buta vágy az oka mindennek, az a beteges hajsza a tökéletes után, az a megrögzött eszme, hogy minden ember pótolható és mindenkinek létezik valahol a világban egy jobb kiadása, egy másik prototípus, ami minden jóval és még egyéb extrákkal is felszerelt, akivel majd nem kell kompromisszumokat kötni, aki majd olyan lesz, amilyennek vártuk, akiért nem kell majd tennünk semmit, mert a fólia alatt lapuló csomag tökéletesen karcmentes és hibátlan lesz - örökérvényű gyári garanciával.
Én is kerestem a tökéletest, aztán egy napon felébredtem és rájöttem, nincs olyan, hogy valaki hibátlan legyen, mert aki hibátlan, az nem emberi, aki pedig nem emberi, az nem is szerethető igazán. Hogy az apró karcok, a zúzódások és karcolások adják meg egy ember valódi értékét - feltéve, hogy vagy elég bátor a felszín alá nézni; ha van elég merszed kinyitni egy ember lelkét és meglelni benne azt, amitől mindannyian a legjobban félünk: a saját görbe tükrünket! Ehhez kell az elszántság és az erő, fegyelem és még több kitartás - szembe nézni a tükörrel és megérteni, hogy amit másban rossznak látsz, az ugyanannyira vagy te magad is - ha tetszik, ha nem. A döntés a Tiéd - elfogadod ezt a tényt és dolgozol rajta, ha már utadba sodorta az élet vagy robogsz tovább a végtelenbe, remélve, hogy a semmittevés majd tisztára mossa, amihez neked nincs elég bátorságod!"

"Kétféle ember létezik. Az egyiket a tiszta szíve és az őszinteség hajtja. A másikat az önérdeke, amiért hazudni is képes. Mindekettőre építhetsz, de teljes mértékben egyikre sem. Az egyiknek, ha a szíve vagy az igazságérzete azt diktálja, elfordul tőled, akár a saját kárán is. A másiknak, ha az érdekei úgy kívánják, hátat fordít neked, és lelkiismeret furdalás nélkül cserben hagy. Ugyan akkor az egyikre azért számíthatsz, mert mindig őszinte lesz, ártatlan és emberi, még a másikra azért, mert az érdekeiért olykor akár a lelkét is eladja. A biztonságod, és a dolgok hatékony vezetése a mélyreható ön- és emberismeretedben rejlik, vagy rejlhet. Abban, hogy felismered-e kit, mi hajt, mik mozgatnak, hol van náluk a határ és mi az ami szítja és mi az, ami lombozza a célod iránti motiváltságukat, függetlenül, hogy te magad érdekelvű, vagy tiszta szívű életet élsz... bár a kettő valójában egy, mert ha elég őszinték vagyunk magunkhoz, tudjuk, hogy a saját érdekünk igaznak lenni."

“ I no longer have patience for certain things, not because I’ve become arrogant, but simply because I reached a point in my life where I do not want to waste more time with what displeases me or hurts me. I have no patience for cynicism, excessive criticism and demands of any nature. I lost the will to please those who do not like me, to love those who do not love me and to smile at those who do not want to smile at me. I no longer spend a single minute on those who lie or want to manipulate. I decided not to coexist anymore with pretense, hypocrisy, dishonesty and cheap praise. I do not tolerate selective erudition nor academic arrogance. I do not adjust either to popular gossiping. I hate conflict and comparisons. I believe in a world of opposites and that’s why I avoid people with rigid and inflexible personalities. In friendship I dislike the lack of loyalty and betrayal. I do not get along with those who do not know how to give a compliment or a word of encouragement. Exaggerations bore me and I have difficulty accepting those who do not like animals. And on top of everything I have no patience for anyone who does not deserve my patience. ”
— Meryl Streep

Nagy titkolózás övezte, hogy fest a decemberben debütáló Játékkészítő című darabban Alföldi Róbert (46), aki a divatdiktátor szerepét ölti majd magára.

A gyerekeknek és felnőtteknek szánt interaktív pop - musicalben Alföldi egy valaha dadogós kisfiút alakít, akit sokat csúfoltak, ezért elhatározta, teremt magának egy olyan világot, ahol ő is lehet valaki. Számítógépes játékokat tervezett és sikeres lett. Mire felnőtt, igazi diktátorrá vált. Ő diktálja a divatot, eldönti, ki lesz híres és ki nem.

Így néz ki majd Alföldi Róbert a Játékkészítő című darabban

- Tizenhét évi televíziós munkám során egyszer sem hozott össze a sors Robival, de folyamatosan figyeltem a munkásságát és ahogy megszületett a forgatókönyv, egyből tudtam, hogy csak ő játszhatja el a címszerepet" – mondta Illés Gabriella, a darab producere, aki azt is elárulta, hogy Alföldi szinte azonnal igent mondott a szerepre. 

- Robi még sosem játszott mesejátékban és rendkívül lelkes, bár azt zokon vette, hogy a zenés darabban nem kapott egy dalt sem - avatott be a kulisszák mögé a producer.

https://www.youtube.com/watch?v=6zUGV9JsS4E#t=20

Forrás: facebook

Bánfalvi Eszter mostanában Török Ferenc új filmjében, a Senki szigetében domborít. Kaszkadőr nélküli helyzetekről, a Nemzeti Színházról és Hollósi Frigyesről is beszélgettünk vele.

magyarnarancs.hu: Mit szólsz a film hideg-meleg fogadtatásához?

Bánfalvi Eszter: Vannak, akik imádják, és azt mondják, nagyon lehet utazni ezzel a mesével. Másokat teljesen hidegen hagy, semmilyen módon nem mozgat meg.

magyarnarancs.hu: Ez a film a mai húszasok-harmincasok kallódásáról beszél. Te egy titokzatos, érzelmi páncélt növesztett csajt formálsz meg benne.

BE: A kiindulópont mindhárom fiatal esetében az útkeresés. Veráról annyi derül ki a filmből, hogy volt egy csávója, aki ráhagyta a raktárlakást. A múltjában történetek miatt bezárkózott, keményebb lett védekezésből. Ez a hozzáállás függetlenül attól, hogy valaki pasi vagy nő, bárhol létező jelenség. Talán sokak számára ismerős lehet, amikor az ember kicsit óvatosabban viszonyul a világhoz, hiszen sérülünk az életben. Előfordul, hogy még egyszer belefutsz egy ugyanolyan szituációba, újra kapsz egy pofont, de mégsem tudsz változtatni. És van, amikor egy pofon után messze elkerülöd a helyzetet. Innen indultam ki a szereppel kapcsolatban, és nem arra gondoltam, hogy egy kemény csajt játszom rövid hajjal, akire bőrdzsekit adnak.

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Már A zöld sárkány gyermekei motoros pizzafutáránál is kaszkadőr nélkül robogóztál. A Senki szigetében is magad csináltad az üldözős jeleneteket?

BE: Egy-két pörgős jelenetben kötelező volt a kaszkadőr, amúgy rengetegszer én vezettem. Egy nagyon gyors hátratolatásnál megkarcoltam egy stábkocsit, de büszkék voltam rám a műszakos fiúk, azt mondták, nagyon jól mentem.

magyarnarancs.hu: Amúgy neked is voltak olyan korszakaid, amikor ki akartál lépni a saját valóságodból?

BE: Többször volt ilyen. Sokszor változtattam iskolát. Tizenöt évesen úgy döntöttem, hogy el akarok menni az országból, mert nem éreztem jól magam a kamaszközegemben, a kölyöktársadalomban. Egy évet Amerikában töltöttem mint cseregyerek. Később is rengetegszer volt olyan, hogy úgy éreztem, muszáj kipróbálnom olyan helyeket, amik látszólag távol állnak a színészettől. A főiskola után pultoslányként dolgoztam napi tizennégy-tizenhat órákat. Több évig a csepeli családsegítő szolgálatnál dolgoztam szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel.

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Alföldi távozásával eljöttél a Nemzetiből. Féltél a létbizonytalanság miatt?

BE: Bennem mindig van para. Igenis féltem, komolyan szorongtam egzisztenciálisan és szakmailag is. Amúgy ez nem csak a színészeknél van így. Szerintem aki azt gondolja magáról, hogy örökre tutiban vagyok az állásomban, a magánéletemben, az valami nagyon nagy hazugságban él. Brecht úgy mondja, hogy az élet háború, és néha a béke egy kis szünetet tart.

magyarnarancs.hu: Mennyi esélyt adsz annak, hogy a Senki szigetével nagyobb ismertségre teszel szert?

BE: A következő munkák miatt jó lenne. Reménykedem, hogy újra bizalmat szavaznak nekem a filmesek. Izgalmas forgatni, sok mindent tanulhatok belőle. Ha valami miatt vágynék arra, hogy nagyobb ismertségem legyen, az, hogy néhány szociális ügybe, amit most „csak” kicsiben csinálok, bevonhatnék másokat.

magyarnarancs.hu: Mire gondolsz?

BE: Minden tavasszal és ősszel összecsomagolom azokat a tárgyakat, ruhákat, amiket már nem használok. A rokonaimat és a barátaimat is ráveszem erre, és elviszem a Dankó utcába, Iványi Gábor Oltalom Alapítványához. Ez semmiből nem áll, maximum egy órát vesz el az ember életéből, és lehet, hogy negyven másik embernek megoldja a telét, nem fog megfagyni az utcán, vagy lesz a gyerekének cipője.

magyarnarancs.hu: Te is úgy érezted, hogy az Alföldi rendezte Johanna volt a nagy színházi áttörésed?

BE: Iszonyatos meló volt, de éppúgy fontos az Ármány és szerelem Lujzája, vagy az Egyszer élünk. Képtelen vagyok a Johannát szakmai sikerként rangsorolni, mert valahogy nagyon benne van a lelkemben, a tüdőmben. Idős színészeknél látni, hogy a legegyszerűbb dolgokat mondják és teszik a színpadon, csak arrébb tesznek egy csészét az asztalon, és abban egy egész élet benne van. A Johanna is valami ilyesmi feladat volt. A személyiség lemeztelenítése.

magyarnarancs.hu: A szombathelyi Weöres Sándor Színházban novemberben bemutatásra kerülő Parasztopera az ötödik közös munkád Mohácsi Jánossal. Bírod az ő munkamódszerét, hogy kész szövegkönyv helyett a dialógusok az előadással együtt születnek meg?

BE: Nagyon inspirál, közel áll hozzám ez a fajta szabadság. Nehezen képzelem el, hogy kimaradna egy év, amikor nem csinálok valamit Mohával. Hála istennek, folyamatosan jelen van az életemben a csapatával együtt. Tuti vérátömlesztés.

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Hollósi Frigyes barátod, tanítód, mestered volt. Mit hagyott maga után?

BE: Sokáig iszonyatos űrt éreztem, hogy hivatalosan nincs jelen. Azt gondolom, amíg élek, a Papa is él. Igyekszem feleleveníteni a gyakorlatban mindazt, amit tőle kaptam. Muníció, iránytű számomra, amit próbálok gyakorolni, nem elfelejteni: a póztalanságot, a mély emberséget. Ez az alap, innen kell megfogalmazni bárkit és bármit. Ha csak feleannyira tudom kamatoztatni a hétköznapi életben, hogy az emberekhez úgy viszonyuljak, mint ő, akkor brutálisan jó ember leszek. Van egy régi vágyam és tervem azzal kapcsolatban, hogyan lehetne életben tartani azt a nyitottságot és figyelmet, amivel a fiatalok irányában viseltetett. Egy pénzjutalommal járó díjat szeretnék létrehozni, amit minden évben egy együtt játszó fiatal és idősebb színész kapna. Hát, ehhez kellene egy komoly támogató. Ha valakinek fontos Hollósi Frigyes emléke, a gondolat, hogy mekkora érték a különböző generációk közötti kapcsolat, és jómódban él, nyugodtan keressen meg.

Forrás: magyarnarancs

Néha az ember csak ül a foteljában, vagy elfekszik a kényelmes kanapéján és gondolkodik. Az életén, a hétköznapjain, a barátain és nem utolsósorban a családján. Azokon, kikkel már nem él együtt, s azokon, akikkel még egy fedél alatt van. Végigpörgeti az éveket, a változásokat. Van melyre szívesen emlékszik, van melynek gondolatára még a szíve is összeszorul. Azon elmélkedik, hogy mely cselekedetei, döntései voltak azok, melyek nagymértékben befolyásolták a mellette élőket. Mekkora volt az elvárása velük szemben, volt-e elég türelme hozzájuk, s a velük kapcsolatos döntésekkor vajon kinek az álmait, vágyait próbálta rájuk sulykolni?
Elvárások. Mindenki gondolkodik valamiről, valahogy. Van véleménye dolgokról, a számára elfogadott viselkedésről, ismeri azt a határt, melyen belül még tolerálni tud, s tudja mi az, ami már nem fér bele az értékrendjébe. Ezt a bizonyos határt elérve bizony megjelenhetnek az elvárások. Számtalan „elvárásunk” lehet a másik emberrel szemben. Felsorolni sem érdemes. Inkább itt az a kérdés, hogy mit gondolunk annak. Vajon elvárás az, hogy egy kis közösségben (akár egy családban, vagy munkahelyen) az ember úgy cselekedjen, úgy szóljon, hogy azzal ne bántson meg másokat? Hogy legyünk tekintettel egymásra? Ha nem is értünk mindenben egyet, de ha a közösség érdeke úgy kívánja, fejet hajtunk a többség akarata felett? Ettől már „birkák” vagyunk? Hiszen elvárják tőlünk azt, hogy úgy cselekedjünk, ahogy nekik jó. Mi az a határ, amin belül még engednünk kell? S mikor jön el az a pillanat, amikor véghez kell vinnünk az akaratunkat?
Vajon van olyan ember egyáltalán, ki teljes mértékben elfogadja a másik embert olyannak, amilyen? Vagy maximálisan megelégszik azzal, ami neki adatik?

Forrás: facebook

Jövő héten, a Délvidéki Magyar Színjátszás Napja alkalmából rendezvénysorozatot szervez a szabadkai Népszínház Magyar Társulata. A rendezvénysorozat keretein belül a megszokott felolvasószínház mellett ismét megtartják azt a gálaestet is, amelyen kihirdetik az előző évad legjobb színészét, azaz átadják a Pataki-gyűrű díjat. Az 5 jelölt, Balázs Áron, Krizsán Szilvia (Újvidéki Színház), Csernik Árpád, Vicei Natália (Szabadkai Népszínház) és Mészáros Gábor (Kosztolányi Dezső Színház) közül választja az idei díjazottat a zsűri (Fekete Péter, Kovács Frigyes, Mihályi Katalin és Verebes Ernő). Rövid interjúinkkal arra törekszünk, hogy a jelölteket kicsit közelebb hozzuk az olvasókhoz, a teljesség igénye nélkül, főleg a jelöléshez vezető szerepekről elmélkedve bemutassuk őket Önöknek.

BALÁZS ÁRON
Balázs Áront, az Újvidéki Színház színészét a III. Richárd betiltva c. előadásban Meyerhold szerepének megformálásáért jelölték a Pataki-gyűrű díjra.

Az előadásról és szerepéről a következőket mondta:

– Maga az előadás két óra hosszat tart és rengeteg dolog történik a színpadon. Elejétől végéig a színen vagyok, egy nagyon erőteljes, összetett és fontos előadásként élem meg. Nem tudna működni az előadás, ha nincs mindenki száz százalékon. Meyerhold életének utolsó éjszakája rémálomként elevenedik meg a színpadon. Sohasem lehet tudni mi a valóság és mi az álom.

A jelölésről, a díjakról a következőket nyilatkozta:

– Már volt szerencsém megkapni a Pataki-gyűrű díjat, sokszor a jelöltek között voltam. Megtiszteltetés a díj, de nem azért dolgozom, hogy bármiféle díjra hajtsak, csupán végzem a munkámat – mondta Balázs Áron. (VaM)

CSERNIK ÁRPÁD

Csernik Árpád, A bácskai túlélő, a szabadkai Népszínház Magyar Társulata Van valami bejelentenivalója? című előadásában nyújtott alakításáért jelölték a díjra.

 Készítettél-e már korábban monodrámát? Mennyiben nehezebb egy ilyen előadást játszani, mint egy olyat, amiben vannak partnereid?

– Csináltam, még az akadémián volt egy kötelező vizsgaelőadás, ami a diplomavizsga egyik része. Azóta, mintegy tizenöt éve, nem vettem részt ilyen jellegű munkában. Annyiban más egy ilyen munka, hogy nagyobb a felelősség, de az alkotási és az önkifejezési lehetőség is sokkal nagyobb. Inkább ez az, ami számomra izgalmas és fontos, mint az, hogy nehezebb-e avagy sem. Az volt a legizgalmasabb számomra, hogy az egész színpadra állítást magam végeztem. Ez von magával sok tényezőt, az ember pl. nem látja önmagát kívülről, de én úgy érzem, hogy ez így is kell, hogy legyen, ha a maga hibáival is, de ez az előadás az enyém, olyan, amilyennek én szerettem volna.

Van egy mottóm az életben és a szakmámban, ami rendkívül fontos a számomra: amit alkotok, az eredeti legyen. Az se baj, ha valami nem tökéletes, csak ne legyen valaminek a majmolása.

 Egyszemélyes előadásként könnyebben vihető ez a darab, mint tegyük fel jó néhány népszínházas produkció. Elég sok településen meg is fordultál már az előadással. A tájolás is a céljaid közt szerepelt, amikor összehoztad a Van valami bejelentivalóját?

– A színház egyik leglényegesebb eleme a közönség. Nem titkolt szándékom volt ezzel a produkcióval, hogy a közönség számára készítsem, és hogy minél több emberhez el tudjam vinni, minél többen láthassák. Az utaztatás nem volt elsődleges cél. A monodráma kifejezést is elővigyázatosan használnám, mert ez inkább egy vidám est, urambocsá egy kabaré, amely szerintem nagyon komoly értékeket is hordoz magában. Legalábbis a szöveg mindenképpen, de azt gondolom, hogy az előadás is. A visszajelzések alapján nagyon sikeres az előadás, eddig több mint 2200 nézője volt, amely véleményem szerint itt, Délvidéken egy nagyon komoly közönségszámnak számít ennyi idő alatt.

Hadd mondjam el azt is, hogy nagyon jóleső érzés, amikor egy színésznek egy szerző felajánl egy darabot. Szerbhorváth György hívott fel engem anno, hogy szeretném-e, hogy írjon nekem egy színpadi művet. Ha az ember kap egy ilyen megkeresést, az is egy visszajelzése annak, hogy amit művel ebben a szerencsétlen hivatásban, nem teljesen hiábavaló és nem teljesen értelmetlen. Az pedig, hogy ilyen jó a fogadtatása, láthatóan szereti a közönség, értelmet ad a létünknek itt, amiről maga a darab is igazából beszélni szeretne.

KRIZSÁN SZILVIA

Krizsán Szilviát, az Újvidéki Színház színészét Patkányok c. előadásában Johnné szerepének megformálásáért jelölték a Pataki-gyűrű díjra.
Mit érzetél, amikor megtudtad, hogy milyen szerepet kaptál?

– Hogy abban a pillanatban mit éreztem pontosan, arra már nem emlékszem. Öröm… Ijedtség. Vegyes érzés… Mindenképpen vegyes… De azért inkább öröm… Nem abszurd, hogy valaki éppen abból él, hogy érzelmeket produkál a színpadon, aztán néha mégis olyan suta, mikor az életben kéne kimutatnia, hogy mit érez?
 Milyen volt Alföldivel dolgozni?

– Alföldi Róbert olyan mint egy edző. Személyi edző. Egy edző, aki szereti a játékosát. Nyilván ez volt a leglekenyerezőbb érzés. Szeretve lenni. Érezni, hogy egy rendező szereti a munkánkat. A színész tudja, a legjobb olyan partnerrel játszani, akinek a szemében ott van a világmindenség. Akinek a szemében nem hazugság van, nem tettetés, hanem az itt és most szent és sérthetetlen igazsága. A legjobban azt szerettem, ha Alföldi följött a színpadra és beállt valamelyik kollégám helyére előjátszani. Ilyenkor a színház megszűnt színház lenni, eltűnt díszlet, színházterem, minden, ott voltunk a darab eredeti helyszínén, ott a német bérkaszárnyában… Ilyenkor azt éreztem, ennek a színésznek a szemébe bele szeretnék ülni és vele menni a legmeredekebb esztelenségekbe is. Egy ilyen színész szemében a másik színész biztonságban van. A történet végére minden ellenérzésem eltűnt Alföldivel kapcsolatban. Tisztelni kezdtem. Tanultam tőle. A kezdeti frusztráltságom lepergett rólam, megértettem, hogy nem ő az, aki lenéz engem, én nem tudtam elfogadni magam annak aki vagyok. Nem könnyű barackfának lenni, ha azt látjuk, mennyivel nagyobb a diófa. Egy idő után már örültem annak, hogy barackfának egész helyes kis barackfa vagyok. Sőt, mellette úgy érezhettem magam, mint a barackfák királynője.
Mesélj a szerepről.
– Nem könnyű egy anyának olyan szerepet játszani, ahol a csecsemők csak négy kiló egy deka friss német nemzeti emberhús… Nem könnyű olyan szerepet játszani egy anyának, ahol Johnné elveszti gyerekét, majd a szomszéd kisgyerek is meghal, s végül az a csecsemő, akit azért vásárol meg egy pénzsóvár lányanyától, hogy sajátjaként nevelhesse szintén halálra ítéltetik… Hiszek abban, hogy a színpad egy megszentelt játéktér, hiszem, hogy átjáró a valós és a lehetséges világok közt. Hiszem, hogy a kitalált figurák sok esetben nem csak kitalált figurák, hanem fájdalmukat világba kiáltó szellemek, test nélküli entitások, akik vannak, s akik néha egy-egy vájt fülű művész fülébe ordítják az igazukat. Mit kezdjen egy színész ezzel a hittel, ha történetesen kétgyerekes anya és szüntelenül hárít, ha még álmában sem kovácsi azoknak az anyáknak a kínszenvedéseire, akik elvesztették gyereküket? Alföldi úgy vezetett végig ezen az ösvényen, hogy ne szakadjon bele a szívem. Hogy ne sérüljek. De imádság helyett van nekem ez a szerep. Emlékmű, hogy ne mindig ugyanazt a szót használjam (rekviem) az elvesztett gyerekekért.

 Mi a jelentősége a Pataki Gyűrű-díjnak?

– A művészet nem sport. Nem lehet számokban mérni. Csak az ízlés dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz, mi hat és mi nem. De ha mindenáron valami sporthoz kéne hasonlítani, akkor sem távolugrás, hogy centiben lehessen mérni. A színház csapatjáték. Foci. Az egyik színészt összemérni a másikkal olyan, mint afölött bíráskodni, hogy a csatár-e a jobb vagy a kapus. De bárkit is díjazunk egy focicsapatból, meccset nyerni csak úgy lehet, ha az összes többi játékos is épp olyan jó. Ezért tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ki kapja a Pataki-gyűrűt. Akárki kapja megérdemli. És ha a maradék négy közül kapná bárki más, az is éppúgy megérdemelné. Sőt, ha egy hatodik színész kapná, az is megérdemelné. Tény, hogy ha valaki értékeli a munkánkat, valakinek tetszik az amit csinálunk, az mindig pozitív megerősítés. Örülök, hogy tetszett Johnné Góli Kornéliának. Az elismerés mindig jólesik az embernek. Minden embernek. Mi olyan kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy munkánk elvégzése után mindig gratulálnak nekünk. Néha elképzelem mit szólna a csempéző, a buszsofőr, a portás, ha én is gratulálnék neki az elvégzett munkájáért.

Forrás: magyarszo

Noam Chomsky világhírű nyelvész tíz tételben foglalta össze a Hatalom tömegeket manipuláló mesterkedéseinek lényegét. Chomsky tízparancsolata nagyon tanulságos és mindenkinek ajánlott, aki el szeretné kerülni az agymosást.

Íme a híres tételsor, aminek igazságtartalmáról nap mint nap meggyőződhetünk:

1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.

2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.

3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a "fehér" propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a "szürkét" (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a "feketét" (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.

4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet ("majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk") évszázadokon keresztül hajlandó benyelni és elfogadni.

5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.

6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.

9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.

10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell.

Forrás: szineshir

A párizsi Montparnasse-on található Paris Gare Montparnasse vasútállomás egy vasúti szerencsétlenségnek köszönhetően vált ismertté. 1895. október 22-én a Granville–Párizs expressz túlfutott a megállóhelyén, majdnem 30 métert tett meg az állomáscsarnokban, áttört egy 60 centiméteres téglafalon, egy teraszon, végül a Place de Rennes-en, az orrán állt meg. A balesetet a szerelvényen tartózkodók mindegyike túlélte, 5 ember könnyebben megsérült (két utas, egy tűzoltó és két vasúti dolgozó), azonban egy, a pályaudvar előtt álló nő életét vesztette. A balesetet egy meghibásodott fék okozta, de a mozdonyvezetők is hibáztak. Egyiküket 25, másikukat 50 frank pénzbüntetésre valamint 2 hónap börtönre ítélték. 

Fotó: Vonatszerencsétlenség a Montparnasse vasútállomáson, Párizs, 1895. október 22.
© Studio Lévy and Sons 

Fotó: Vonatszerencsétlenség a Montparnasse vasútállomáson, Párizs, 1895. október © Photorail

Fotó: Vonatszerencsétlenség a Montparnasse vasútállomáson, Párizs, 1895. október
© La Vie du Rail / Photorail

Fotó: Vonatszerencsétlenség a Montparnasse vasútállomáson, Párizs, 1895. október
© L. Mercier RMN (Musée d'Orsay) / Hervé Lewandowski

Fotó: Vonatszerencsétlenség a Montparnasse vasútállomáson, Párizs, 1895. október © Photorail

Fotó: Vonatszerencsétlenség a Montparnasse vasútállomáson, Párizs, 1895. október © Photorail

Fotó: Vonatszerencsétlenség a Montparnasse vasútállomáson, Párizs, 1895. október  © Photorail

Forrás: facebook

2012-ben olvastam először ezt a történetet, lélek melengető! (: (Az eredeti dátumnak nem jártam utána. Úgy gondolom a történet önmagáért beszél és ez a fontos.)

" Néhány nappal ezelőtt tűz ütött ki egy Chilei házban. Múlt csütörtökön Santa Rosa de Temuco városában egy családi házban lobban fel a tűz. A tűzoltók nagy erőkkel vonultak ki a helyszínre, de az épületet nem tudták megmenteni. 

Ekkor egy különös közjátékra figyeltek fel a tűzoltók. Az égő házból kijött egy kutya, szájában egy kölyökkel. Majd visszarohant a házba újra, és újra. Ötször ismételte meg az életveszélyes Az eset különlegessége, hogy a kutya legbiztonságosabb helynek a tűzoltóautó lépcsőjét találta. Oda kuporodott öt kicsinyével.

Amanda, a német juhász keverék szuka tíz nappal korábban hozta világra öt kölykét. Még a tűzoltókat is meglepte hősiessége, mivel a kutyának százezerszer jobb a szaglása, neki milyen pokol lehet az égő ház. Ennek ellenére nem hagyta cserben kölykeit.

A kutyákat a tűz után állatorvoshoz vitték. Amanda és négy kölyke egészséges, de sajnos az ötödik jószág olyan súlyosan megsérült, hogy nem lehetett megmenteni az életét.

A képeket J. Monsalve készítette.

"

Forrás: facebook

Beutazási tilalom: Már kormánytagok is szóba kerültek

Egy pénteki háttérbeszélgetésen azt mondta a budapesti amerikai nagykövetség ideiglenes ügyvivője, hogy magyar kormányzati tisztségviselők azok, akik nem léphetnek be az Egyesült Államokba, amiért az amerikai hatóságok szerint korrupcióban érintettek. Az M1 Híradójának adott interjúban André Goodfriend viszont már kormánytagokat említett.

André Goodfriend a délutáni, fővárosi beszélgetésen a kormányzati tisztségviselő megfogalmazást használta, amikor a korrupcióban érintett emberekről beszélt. „Ha egyes személyek, korrupt kormányzati tisztségviselők sértik az Egyesült Államok érdekeit, akkor a mi törvényeink lehetőséget biztosítanak arra, hogy számukra megtiltsuk a belépést az Egyesült Államokba” - mondta a diplomata. 

Az ideiglenes ügyvivő a Híradónak adott interjúban ugyanakkor már a kormánytagok megfogalmazást használta. „Vannak olyan személyek, egész pontosan közszereplők, kormánytagok, akiket az Egyesült Államok nem talált alkalmasnak arra, hogy belépjenek az Egyesült Államokba” - közölte André Goodfriend. 

A Napi Gazdaság internetes oldalán csütörtökön megjelent értesülés szerint több amerikai érdekeltségbe tartozó intézménnyel és céggel szemben is adóhatósági vizsgálat folyik Magyarországon. A lap szerint az amerikai fél erre adott reakcióként arra készül, hogy megnehezítse a vizsgálatokban érintett hatóságok vezetőinek beutazását az Egyesült Államokba. 

Ezt követően az M1 Híradójának megkeresésére a budapesti amerikai nagykövetség csütörtökön úgy tájékoztatott: nincs tudomásuk arról, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) Magyarországon működő amerikai cég vagy intézmény ellen vizsgálatot folytatna, és semmilyen amerikai lépésre nem került sor ilyen vizsgálat következményeként. 

A külképviselet tájékoztatása szerint „bizonyos magyar magánszemélyekről” úgy találták, hogy nem jogosultak a belépésre az Egyesült Államokba, ugyanis „hiteles információ áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy ezek a személyek korrupciós cselekményekben vesznek részt vagy azokból hasznot húznak”. A magánélet védelmét célzó amerikai törvények miatt a neveket azonban nem adhatják ki - tették hozzá. 

Pénteken bekérették a Külgazdasági és Külügyminisztériumba (KKM) André Goodfriendet. Fülöp Judit, a tárca sajtófőnöke kiemelte: Magyarországnak és az Egyesült Államoknak is az az érdeke, hogy minden korrupciógyanús esetre fény derüljön, és minden ilyen esetet megfelelő alapossággal, átláthatóan és a törvényeknek megfelelően vizsgáljanak ki. Ezért a KKM azt várja az Egyesült Államok kormányától, hogy bocsássa rendelkezésre azokat a hiteles információkat, amelyek korrupciógyanús esetekre utalnak; emiatt kérették be az amerikai ügyvivőt a minisztériumba. 

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter péntek délután sajtótájékoztatóján közölte: azt várja az amerikai kormánytól, hogy bocsássa a magyar fél rendelkezésére azokat a hiteles információkat, amelyek alapján megfogalmazta korrupciógyanúját. Kiemelte: ha az amerikai kormány ezt nem teszi meg, magára vonja annak a gyanúját, hogy csak befolyást akar gyakorolni bizonyos ügyekben. 

A miniszter elmondta, az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége mostanáig nem közölte, hogy kik azok a magyar állampolgárok, akikkel szemben beutazási korlátozást vezettek be, és semmifajta hiteles információt nem közölt az állítólagos korrupciós ügyekről.

 

Amerikai kapcsolat: Németh Zsolt jelezte, hogy nagy a baj

 

Egy minapi washingtoni konferencián már érzékelte a Magyarországgal kapcsolatos súlyos problémákat Németh Zsolt, hazatérése után tájékoztatta is a miniszterelnököt és a külügyminiszert. Az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke szerint kialakult egy ellentmondásos kép Magyarországról, amelyben nemcsak a kép megalkotóinak, hanem a magyar politikának is van felelőssége. Felhívtam Németh Zsoltot, hogy kifaggassam a hét legnagyobb botrányáról.

Ellenzéki kezdeményezésre a külügyi bizottság jövő héten meghallgatja a külügyminisztert és a nemzetgazdasági tárca vezetőjét a hat magyar állampolgárt sújtó amerikai beutazási tilalom ügyében. Ön szerint mi derülhet ki?

Jelenleg sok szempontból a sötétben tapogatózunk. Reméljük, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter mostani amerikai látogatásán az üggyel kapcsolatos számos kérdés tisztázódik.

„Csak” egy súlyos korrupciós eset miatti szankcióról van szó, vagy az Orbán-kormány Oroszországgal kapcsolatos irányvonala miatt adott világos jelzést Washington?

Több réteg rakódik egymásra, az első kétségkívül a korrupciós vádaké. A sajtóban nagyon komoly állítások jelentek meg a hat személy kitiltásával kapcsolatban. Üdvös lenne, ha az amerikai hatóságok konkrét információk átadásával segítenének, ez vezethet el a legszigorúbb jogi eljárás lefolytatásához. De azok sem járnak rossz úton, akik nem önmagában nézik az esetet. A történet második szintjét Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár minapi nyilatkozatához köthetjük, aki több közép-európai országgal kapcsolatban fogalmazott meg bírálatot a korrupció miatt.

De ez még mindig nem indokolná a szokatlan eljárást.

A harmadik réteg már a nagypolitikáé: Barack Obamának vagy Bill Clintonnak a magyarországi civilszervezetekkel szembeni fellépést bíráló szavai, az Ukrajnával összefüggő magyar megszólalások, az Oroszország elleni szankciós politika esete, vagy Orbán Viktor miniszterelnök „illiberalizmust” emlegető tusnádfürdői beszéde is ide kívánkozik. És végül ne felejtkezzünk el a transzatlanti kereskedelmi szerződésről, amelyet jobbról és balról nagyon hasonló érvekkel támadnak. Nemrég jártam egy washingtoni konferencián, ahol Victoria Nulanddal és Miroslav Lajčák szlovák külügyminiszterrel szerepeltem együtt. Ott már érzékelhetőek voltak a Magyarországgal kapcsolatos, egymásra rakodó problémák, a tapasztaltakról tájékoztattam is a külügyminisztert és a miniszterelnököt.

Meghallgatták? Önt általában a Fidesz atlantista szárnyához sorolják.

Nem vagyok semmilyen „ista”, magyar politikus vagyok, aki a nemzeti érdek szempontjából tartja hasznosnak az Amerikai Egyesült Államokkal, mint a világ egyik meghatározó nagyhatalmával való szoros együttműködést. Nem is lenne helyes az én személyemre összpontosítani az atlanti relációban. Lázár János például olyan pregnánsan tett hitet az amerikai-magyar barátság mellett tegnap, ahogyan én már régen tudtam. Lényeg a lényeg: kialakult egy ellentmondásos kép Magyarországról, amelyben nemcsak a kép megalkotóinak, hanem nekünk is van felelősségünk.

Mi a receptje a mostani katasztrofális helyzet megoldására?

Az említett problémaszintekre összpontosító, részletes stratégiát kell kidolgoznunk. Új ciklus elején állunk, mindkét ország új nagykövetet küld a másikba. Nézzük a dolgok jó oldalát: vagyunk olyan ponton, hogy innen el lehet rugaszkodni fölfelé.

 

Ezen rágtak be az amerikaiak

 

„Magyarán a kitiltás hátterében nem az húzódik meg, hogy a kormány az elmúlt években látványosan leépítette a fékek és ellensúlyok rendszerét, nekiment a civileknek és az oroszokhoz közeledve nyugatellenes retorikát folytat, hanem az, hogy az áfacsalások miatt hátrányos helyzetbe kerültek amerikai érdekeltségek, ez pedig már az Egyesült Államok nemzetgazdaságát sérti.”

Magyarán, ha ez tényleg így van, akkor bezony a demokrácia legfelkentebb őreit valójában az se érdekelné, ha Magyarországon tényleg valamiféle diktatúra kezdene garázdálkodni, amennyiben a profit annyi lenne, amennyi. De ez legalább őszinte beszéd, ami ebben az ügyben ritka pillanat és tényleg nagy érték.

 André Goodfriend amerikai ideiglenes ügyvivő egy sajtóbeszélgetésen elárulta, hogy jelenleg hat érintettről van szó, de ez a szám változhat, és mind a hatan a kormány alkalmazottai vagy kapcsolatban állnak a kormánnyal.

Az ügyvivő elmondta azt is, hogy régóta aggódnak Magyarországért, és a helyzet egyre romlik, ez szerinte a baj. “Most jött el az idő, hogy tegyünk is valamit, és ne csak beszéljünk erről a problémáról.”

És akkor újból magyarán: az ügyvivő kavarja, de továbbra se tudni semmit. Például azt sem, hogy akkor most miért is aggódik Amerika, ha nem politikai okok állnak a háttérben.

 

Orbán begurult az amerikai kitiltások miatt

 

A miniszterelnök kifejezetten indulatos a beutazási botrány miatt, különösen azért, mert az ügy teljesen váratlanul érte – olvasható a Népszabadságban. A lap szerint Orbán Viktornak az a véleménye, hogy ez komoly ügy, amit nem szabad bagatellizálni. A nol.hu-n olvasható cikk szerint kormányfő a helyzet rendezését várja külügyminiszterétől, aki ma utazik az USA-ba. A miniszterelnöknek nincs hivatalos információja sem a konkrét ügyről, sem azokról a nevekről, amelyek az Obama amerikai elnök által jóváhagyott listán szerepelnek – mondták a Népszabadságnak.

A cikk:

Feldühítette Orbánt az amerikai botrány

Orbán Viktor kifejezetten ingerült az amerikai vízumbotrány miatt, mert kirobbanása előtt nem tudott semmit az ügyről. A kormányfő a helyzet rendezését várja külügyminiszterétől, aki ma utazik az USA-ba. A budapesti amerikai szóvivő közölte, az ügynek hat magyar érintettje van. Sajtóhírek szerint a Bunge növényolajgyártótól kértek védelmi pénzt.

hirdetés

Orbán Viktor a helyzet rendezését várja Szijjártó Péter külügyminisztertől, aki ma az Egyesült Államokba utazik, és Washingtonban tárgyal Victoria Nuland külügyi helyettes államtitkárral a korrupciós váddal indokolt vízumbotrányról. A miniszterelnöknek nincs hivatalos információja sem a konkrét ügyről, sem azokról a nevekről, amelyek az Obama amerikai elnök által jóváhagyott listán szerepelnek – mondták a Népszabadságnak.

André Goodfriend Máthé Zoltán / MTI

A budapesti amerikai ügyvivő, André Goodfriend tegnap egy háttérbeszélgetésen pontosította a „tíznél kevesebb” meghatározást, amikor elárulta: a kitiltási ügynek hat érintettje van, és mind a hatan kormányalkalmazottak vagy kapcsolatban állnak a kormánnyal. Kormányzati források szerint Orbán Viktornak a botrányt bagatellizáló hivatalos Fidesz-kommunikáció ellenére is az a véleménye, hogy „a helyzet komoly”, és nem lehet bagatellizálni akkor sem, ha kormánytag (miniszter, illetve államtitkár) neve nem szerepel az amerikai listán.

A magyar kormányt állítólag azért emlegethetik a „lator országokkal” egy lapon, mert egy amerikai érdekeltségű céget próbálhattak a most kitiltottak megvesztegetni. Az Index.hu szerint védelmi pénzt kértek egy kormányhoz közel álló szervezet vezetői az amerikai tulajdonú Bunge Növényolaj- ipari Zrt. képviselőitől.

Komoly fejfájást okoz Orbánnak az ügy Kovács Attila / MTI

A miniszterelnök tegnap állítólag már kifejezetten ingerült volt a vízumbotrány miatt, „mert valóban nem tudott semmit” annak kirobbanása előtt. A kormányoldalon rendelkezésre álló információk szerint az amerikaiak által hivatkozott ügy június elején történhetett, és – sajtóhírek szerint – az illetékes magyar hatóság az amerikaiak jelzése ellenére sem intézkedett. Victoria Nuland október elején, egy konferencián elmondott beszéde már komoly figyelmeztetés volt a magyar diplomácia számára, hiszen azon túl, hogy a magyar miniszterelnökre utalva nemcsak a NATO-szövetség megbontását, a Putyin-ellenes szankciók felpuhítását ostorozta, de aggasztónak nevezte a „demokráciában tapasztalható visszacsúszás és a korrupció ikerrákját” is azok esetében, „akik védelmezik korrupt tisztségviselőiket az igazságszolgáltatástól”.

Volt olyan kormányzati forrásunk, aki szerint „az amerikaiak korrektek voltak”, mert az önkormányzati választás előtt nem befolyásolták a kampányt azzal, hogy előhozzák a vízum- és korrupciós botrányt. E kormánytag szerint talán nem is került volna nyilvánosságra az ügy, ha a Századvég-közeli Napi Gazdaság nem szellőzteti meg, hogy amerikai cégek ellen NAV-vizsgálat folyik.

Szijjártónak kellene helyretenni a dolgokat Szigetváry Zsolt / MTI

Az ügy kapcsán nem véletlenül cikkezik arról a nemzetközi sajtó is, hogy már Orbán-közeli politikusok kerültek a célkeresztbe, és a korrupciós botrány elérte a „legmagasabb szinteket” is. Ez Orbán Viktor számára kellemetlen. A magyar kormány az amerikai demokráciadeficit-bírálatokat tudja kezelni azzal, hogy „barátainknak erős politikai beavatkozási hajlama van” – elsősorban a Déli áramlat és Paks miatt.

Fideszes vélemények szerint az Egyesült Államok számára nem lenne kívánatos egy német–magyar–szlovák–cseh csoport, mely az oroszellenes szankciók ellen lobbizna. Azt sem feltételezik, hogy a kormány, illetve Orbán Viktor népszerűségét megtépáznák az erős amerikai vádak, megítélésük szerint a „transzatlantista” támadások hatására összezárnak a jobboldalon. Különösen, ha a kommunikációban összehozzák a Goodfriend, Gati, Soros, Clinton és Bajnai névsort.

A korrupciós botrányban Orbán állításuk szerint azért vár hivatalos információkra amerikai részről, hogy intézkedhessenek az illetékes magyar szervek, és bizonyíthassa: szó sincs arról, hogy kormánya korrupt lenne. Korrekt NATO-szövetséges, és az Amerikai Kereskedelmi Kamara cégeinek sincs okuk panaszra magyar környezetben. Nem véletlen, hogy a nemzetbiztonsági bizottság ülése után a kormányt képviselő Lázár János miniszter is hosszan méltatta a magyar és az amerikai nép közötti barátságot.

Védelmi pénz?

Az Index.hu szerint a kormányközeli korrumpálók ajánlata az lett volna, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) nem piszkálja a Bunge Zrt. ügyeit, ha a cég pénzzel támogat egy a kormányhoz közel álló, meg nem nevezett alapítványt. A hírportál egy másik forrása szerint pedig azt ajánlották fel, hogy a kormány stratégiai megállapodást köt a Bunge Zrt.-vel, a cégnek pedig ezért cserébe szintén egy alapítványnak kellene az ebből származó pluszpénz egy részét visszacsorgatnia. A Bunge végül úgy döntött, hogy nem fizet, majd az ügyet idén nyáron jelezte az amerikai nagykövetségen. Lapzártáig a Bunge Zrt., illetve a cég általunk megkeresett jelenlegi és korábbi képviselői nem kommentálták az ügyet.

Gyártósor a Bunge martfűi üzemében Bánhalmi János / Népszabadság

A piacon név nélkül már régóta keringtek pletykák bizonyos amerikai cégeknél történt, a kormányzathoz kötődő alapítvány bevonásával megkoreografált korrupciós kísérletekről. Az Index mostani információi nagyfokú egyezést mutatnak a NAV-os áfabotrányt kirobbantó Horváth András, illetve az Átlátszó.hu közléseivel. A volt NAV-os dolgozó korábban arról számolt be, hogy két amerikai multinacionális láncot is megkerestek a kormányhoz közel álló személyek. Az egyik cég egy nagykereskedő volt – ilyen a Bunge Zrt. is. Horváth András szerint mindkét vállalat egy „számlagyárat” működtető magyar gabonakereskedelmi cég vásárlója volt, amelyik az ex-adóellenőr szerint milliárdos áfacsalások szervezésében vett részt. Később a számlagyáros céggel szemben indult vizsgálatot a NAV-on belül, felsőbb utasításra leállították.

Az Átlátszó is két, amerikai tulajdonban lévő cégről tud, amelyektől a kormányközeli személyek kenőpénzt kértek. A portál szerint az ajánlat lényege az volt, hogy a kormány bizonyos adójogi változásokat hajtana végre, illetve az adóhatóság komoly, milliárdos nagyságrendű büntetéseket szabna ki a cégek konkurenseire. Cserébe kétmilliárd forint értékben kellett volna tanulmányt és elemzést rendelni a kormányközeli alapítványtól. Az Átlátszó verziója szerint az érintett cégek elutasították a korrupciós ajánlatot, mire a NAV őket kezdte szorongatni. Válaszul az amerikaiak a nagykövetségükön jelezték a problémát.

Az Átlátszó történetével egybevágni látszik, hogy korábban a Bunge Zrt. intenzíven lobbizott a 27 százalékos magyar áfaszint csökkentéséért. A rekordmagas magyar áfa miatt jelenleg virágzik az áfacsalás, ami súlyos veszteséget okoz a Bunge-nak, így nem véletlen, hogy a Csányi Sándor OTP-vezérhez kötődő Bonafarm-csoport mellett a Bunge is az egyik fő szereplője volt a Fórum az Alapvető Élelmiszerek Áfájának Csökkentéséért nevű lobbiszervezetnek. Utóbbi megbízásából az Ernst & Young írt tanulmányt arról, hogy mekkora kiesése származik az államnak a magas áfából.

 

Bayer Zsolt: valakinek „a kurvanyját”

 

A beutazási tilalom ügye a Magyar Hírlap publicistájánál is kicsapta a biztosítékot. Bayer Zsolt szerint egyelőre annyi biztos, hogy a botrány miatt valakinek „a kurvanyját”, de az még nem jelenthető ki teljes biztossággal, hogy kinek. Erről szól a Nem vicc  című jegyzet.

A jelenleg Észak-Peruban tartózkodó szerző a következőt írta a keddi Magyar Hírlapba:

Ha a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjai elkövették nevezett cselekményt, akkor a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjait haladéktalanul el kell távolítani a helyükről, ellenük büntetőeljárást kell kezdeményezni, meg kell őket vádolni nemcsak korrupcióval, befolyással üzérkedéssel, de esküszegéssel és hazaárulással is, aztán börtönbe kell csukni őket nagyon hosszú időre, fukszos, kigyúrt Homo erectusok közé. Mert ez nem vicc. Ez most aztán egyáltalán nem az. Itt most nincs mismásolás, ködösítés, ezt nem lehet sem meg-, sem kimagyarázni, sem eltussolni, sem félreérteni, sem mentegetni. Ebben az esetben nincsen lojalitás, meg közös akol, meg összetartozás – ha ez igaz, akkor nincs semmi. Akkor vasmarok van és könyörtelen leszámolás. Mert aki ilyet tesz, annak, a költőt idézve, „a kurvanyját”, annak nincs és nem lehet kegyelem.

Itt azonban semmiképpen se álljunk meg az olvasással, a világ ugyanis Bayer szerint nem ilyen egyszerű.

Ám van egy második lehetőség is. A második lehetőség, hogy mindez nem igaz. A második lehetőség, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői úgy döntöttek, a lehető legbrutálisabb eszközökkel beleavatkoznak a magyar belpolitikába, és megpróbálják ellehetetleníteni a demokratikusan megválasztott magyar kormányt. […]Vagyis miután rendkívül feddhetetlen és tisztakezű ügynökeik, élükön Bajnaival csődöt mondtak az Orbán-kormány ellen vívott harcukban, levették az álarcot és nyílt háborút indítottak a Gati-doktrina jegyében. Aki pedig ilyet tesz, annak szintúgy hadd idézzem a költőt: a büdös „kurvanyját”.

 

Bayer szerint egyelőre nem tudjuk, hogy melyik lehetőség igaz, a lényeg pedig annyi, hogy a helyzet nem vicc.

(Személyes megjegyzés. Rendkívül szórakoztatónak, ám kissé elcsépeltnek tartom Petőfi Sándor Mit nem beszél az a német című költeményének „Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!” sorának idézését, mint a nyomtatott sajtós publicisztikai trágárság hosszú idő óta egyetlen legitim fordulatát. A magyarázatért kérem, figyeljenek Hegedűs Lóránt lelkész úr Simon Peresszel kapcsolatos megnyilvánulásaira.)

 

 

 Petőfi Sándor  -  MIT NEM BESZÉL AZ A NÉMET...

Mit nem beszél az a német,
Az istennyila ütné meg!
Azt követeli a svábság:
Fizessük az adósságát.

Ha csináltad, fizesd is ki,
Ha a nyelved öltöd is ki,
Ha meggebedsz is beléje,
Ebugatta himpellére!...

Ha pediglen nem fizetünk,
Aszondja, hogy jaj minekünk,
Háborút küld a magyarra,
Országunkat elfoglalja.

Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!...
Hadat nekünk ok izennek,
Kik egy nyúlra heten mennek.

Lassan, német, húzd meg magad,
Könnyen emberedre akadsz;
Ha el nem férsz a borödbe’,
Majd kihúzunk mi belole!

Itt voltatok csókolózni,
Mostan jöttök hadakozni?
Jól van hát, jól van, jojetek,
Majd elválik, ki bánja meg.

Azt a jó tanácsot adom,
Jojetek nagy falábakon,
Hogy hosszúkat léphessetek,
Mert megkergetünk bennetek.

Fegyverre nem is méltatunk,
Mint a kutyát, kibotozunk,
Úgy kiverünk, jobban se’ kell,
Még a pipánk sem alszik el!

Pest, 1848. május

 

Bayer Zsolt: Nem vicc
Álláspont. Innen, Chachapoyasból, Észak-Peruból nézvést nem látni tisztán az Egyesült Államokba történő beutazási tilalmakkal kapcsolatban

Bayer Zsolt – 2014.10.21. 03:43

Persze tudom én, otthon sem, de ha otthon lennék, azért egy-két információt nyilván össze tudnék szedni, meg aztán a kollégákkal is lehetőségem lenne beszélni, egyeztetni.
Chachapoyasban nincs lehetőség semmire, csak az akadozó internet híreit lesni és elmélkedni. Az elmélkedések végkövetkeztetése pedig minden esetben ugyanaz: ez az ügy most nem vicc.
Megkísérlem összefoglalni, miért nem az.

Az az első lehetőség, hogy a magyar kormányzat bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői megkíséreltek korrumpálni bizonyos, Magyarországon tevékenykedő amerikai cégeket. Értsd: kormányzati befolyásuk felhasználásával ígértek előnyöket amerikai cégeknek, cserébe némi, nyilván nem jelentéktelen anyagi juttatásért.

Hogy világos legyen: ez a cselekmény semmiben sem különbözik attól, amikor fukszos, kigyúrt Homo erectusok megjelennek egy vendéglátó-ipari egységben, és közlik a tulajjal, hogy ha havonta fizet, akkor nem lesz balhé. Ha meg nem fizet, akkor lesz.

Ha a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjai elkövették nevezett cselekményt, akkor a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjait haladéktalanul el kell távolítani a helyükről, ellenük büntetőeljárást kell kezdeményezni, meg kell őket vádolni nemcsak korrupcióval, befolyással üzérkedéssel, de esküszegéssel és hazaárulással is, aztán börtönbe kell csukni őket nagyon hosszú időre, fukszos, kigyúrt Homo erectusok közé.

Mert ez nem vicc. Ez most aztán egyáltalán nem az.

Itt most nincs mismásolás, ködösítés, ezt nem lehet sem meg-, sem kimagyarázni, sem eltussolni, sem félreérteni, sem mentegetni. Ebben az esetben nincsen lojalitás, meg közös akol, meg összetartozás – ha ez igaz, akkor nincs semmi. Akkor vasmarok van és könyörtelen leszámolás. Mert aki ilyet tesz, annak, a költőt idézve, „a kurvanyját”, annak nincs és nem lehet kegyelem.

Aki ilyet tesz, az nem egyszerűen bűnöző, hanem, ismétlem, hazaáruló. És aki egy kicsit is tisztában van a jelenlegi helyzettel, annak ezt most aligha kell elmagyaráznom.

Szóval régen volt már valami ennyire nem vicc, mint ez az ügy. Ha mindez igaz. Ám van egy második lehetőség is. A második lehetőség, hogy mindez nem igaz.

A második lehetőség, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői úgy döntöttek, a lehető legbrutálisabb eszközökkel beleavatkoznak a magyar belpolitikába, és megpróbálják ellehetetleníteni a demokratikusan megválasztott magyar kormányt. Teszik ezt azért, mert a demokratikusan megválasztott magyar kormány politikája sért bizonyos amerikai gazdasági és politikai érdekeket. Azért, mert tanácsadóik és magyarországi ágenseik erre biztatják és kérik őket. Mert egyszerűen bosszút akarnak állni a magyar miniszterelnö-kön. Mert azt gondolják, nemcsak arra van joguk, hogy törvénytelenül lehallgassák az egész világot, hogy kínozzanak és fogva tartsanak embereket szintúgy törvénytelenül, hanem arra is, hogy bármilyen eszközzel megleckéztessék azokat, akik nem tetszenek nekik.
Azt gondolják, hogy demokrácián kívüli eszközökkel joguk van megvédeni a „demokráciát”, bárhol a világban.

Ha kell, akkor bombákkal, ha kell, akkor lejáratással.

S ehhez az is elég indok, ha egy ország kormánya beleteszi az alkotmányába, hogy tilos génmódosított növényeket termeszteni a területén. Ugyanis ebben az esetben amerikai cégek dollármilliárdoktól esnek el.
Vagyis miután rendkívül feddhetetlen és tisztakezű ügynökeik, élükön Bajnaival csődöt mondtak az Orbán-kormány ellen vívott harcukban, levették az álarcot és nyílt háborút indítottak a Gati-doktrina jegyében.
Aki pedig ilyet tesz, annak szintúgy hadd idézzem a költőt: a büdös „kurvanyját”.

Aki ilyet tesz, az nem demokrata, hanem egy terrorszervezet, egy bűnbanda képviselője, akit a lehető legsürgősebben el kell takarítani mindenhonnan. Még akkor is, ha történetesen magáról az Egyesült Államokról van szó.

Szóval, ha a történet ezen változata az igaz, akkor ez nem vicc.

S leginkább akkor nem, ha ehhez a disznósághoz nem várt segítséget és ürügyet kaptak néhány, nem tudjuk milyen szintű kormányzati képviselőtől.

Itt most nincs vicc. Úgyhogy nagyon nincs ok viccelődni és vicceskedni.


Itt most a legfontosabb, legnagyobb dolgok forognak veszélyben. Akár így, akár úgy. Csak az egyik esetben csupán a kormányon múlik a rendrakás, a másik esetben meg az egész világon. Arra pedig várhatunk. De így, ahogy most van, nem maradhatnak a dolgok. Legalább ezt az egyet tudjuk pontosan.

Bayer ZsoltNem vicc

Álláspont. Innen, Chachapoyasból, Észak-Peruból nézvést nem látni tisztán az Egyesült Államokba történő beutazási tilalmakkal kapcsolatban

Bayer Zsolt – 2014.10.21. 03:43

Persze tudom én, otthon sem, de ha otthon lennék, azért egy-két információt nyilván össze tudnék szedni, meg aztán a kollégákkal is lehetőségem lenne beszélni, egyeztetni.
Chachapoyasban nincs lehetőség semmire, csak az akadozó internet híreit lesni és elmélkedni. Az elmélkedések végkövetkeztetése pedig minden esetben ugyanaz: ez az ügy most nem vicc.
Megkísérlem összefoglalni, miért nem az.

Az az első lehetőség, hogy a magyar kormányzat bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői megkíséreltek korrumpálni bizonyos, Magyarországon tevékenykedő amerikai cégeket. Értsd: kormányzati befolyásuk felhasználásával ígértek előnyöket amerikai cégeknek, cserébe némi, nyilván nem jelentéktelen anyagi juttatásért.

Hogy világos legyen: ez a cselekmény semmiben sem különbözik attól, amikor fukszos, kigyúrt Homo erectusok megjelennek egy vendéglátó-ipari egységben, és közlik a tulajjal, hogy ha havonta fizet, akkor nem lesz balhé. Ha meg nem fizet, akkor lesz.

Ha a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjai elkövették nevezett cselekményt, akkor a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjait haladéktalanul el kell távolítani a helyükről, ellenük büntetőeljárást kell kezdeményezni, meg kell őket vádolni nemcsak korrupcióval, befolyással üzérkedéssel, de esküszegéssel és hazaárulással is, aztán börtönbe kell csukni őket nagyon hosszú időre, fukszos, kigyúrt Homo erectusok közé.

Mert ez nem vicc. Ez most aztán egyáltalán nem az.

Itt most nincs mismásolás, ködösítés, ezt nem lehet sem meg-, sem kimagyarázni, sem eltussolni, sem félreérteni, sem mentegetni. Ebben az esetben nincsen lojalitás, meg közös akol, meg összetartozás – ha ez igaz, akkor nincs semmi. Akkor vasmarok van és könyörtelen leszámolás. Mert aki ilyet tesz, annak, a költőt idézve, „a kurvanyját”, annak nincs és nem lehet kegyelem.

Aki ilyet tesz, az nem egyszerűen bűnöző, hanem, ismétlem, hazaáruló. És aki egy kicsit is tisztában van a jelenlegi helyzettel, annak ezt most aligha kell elmagyaráznom.

Szóval régen volt már valami ennyire nem vicc, mint ez az ügy. Ha mindez igaz. Ám van egy második lehetőség is. A második lehetőség, hogy mindez nem igaz.

A második lehetőség, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői úgy döntöttek, a lehető legbrutálisabb eszközökkel beleavatkoznak a magyar belpolitikába, és megpróbálják ellehetetleníteni a demokratikusan megválasztott magyar kormányt. Teszik ezt azért, mert a demokratikusan megválasztott magyar kormány politikája sért bizonyos amerikai gazdasági és politikai érdekeket. Azért, mert tanácsadóik és magyarországi ágenseik erre biztatják és kérik őket. Mert egyszerűen bosszút akarnak állni a magyar miniszterelnö-kön. Mert azt gondolják, nemcsak arra van joguk, hogy törvénytelenül lehallgassák az egész világot, hogy kínozzanak és fogva tartsanak embereket szintúgy törvénytelenül, hanem arra is, hogy bármilyen eszközzel megleckéztessék azokat, akik nem tetszenek nekik.
Azt gondolják, hogy demokrácián kívüli eszközökkel joguk van megvédeni a „demokráciát”, bárhol a világban.

Ha kell, akkor bombákkal, ha kell, akkor lejáratással.

S ehhez az is elég indok, ha egy ország kormánya beleteszi az alkotmányába, hogy tilos génmódosított növényeket termeszteni a területén. Ugyanis ebben az esetben amerikai cégek dollármilliárdoktól esnek el.
Vagyis miután rendkívül feddhetetlen és tisztakezű ügynökeik, élükön Bajnaival csődöt mondtak az Orbán-kormány ellen vívott harcukban, levették az álarcot és nyílt háborút indítottak a Gati-doktrina jegyében.
Aki pedig ilyet tesz, annak szintúgy hadd idézzem a költőt: a büdös „kurvanyját”.

Aki ilyet tesz, az nem demokrata, hanem egy terrorszervezet, egy bűnbanda képviselője, akit a lehető legsürgősebben el kell takarítani mindenhonnan. Még akkor is, ha történetesen magáról az Egyesült Államokról van szó.

Szóval, ha a történet ezen változata az igaz, akkor ez nem vicc.

S leginkább akkor nem, ha ehhez a disznósághoz nem várt segítséget és ürügyet kaptak néhány, nem tudjuk milyen szintű kormányzati képviselőtől.

Itt most nincs vicc. Úgyhogy nagyon nincs ok viccelődni és vicceskedni.

Itt most a legfontosabb, legnagyobb dolgok forognak veszélyben. Akár így, akár úgy. Csak az egyik esetben csupán a kormányon múlik a rendrakás, a másik esetben meg az egész világon. Arra pedig várhatunk. De így, ahogy most van, nem maradhatnak a dolgok. Legalább ezt az egyet tudjuk pontosan.

- See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/7896/Nem_vicc#sthash.EUKMwW0H.dpuf

Bayer ZsoltNem vicc

Álláspont. Innen, Chachapoyasból, Észak-Peruból nézvést nem látni tisztán az Egyesült Államokba történő beutazási tilalmakkal kapcsolatban

Bayer Zsolt – 2014.10.21. 03:43

Persze tudom én, otthon sem, de ha otthon lennék, azért egy-két információt nyilván össze tudnék szedni, meg aztán a kollégákkal is lehetőségem lenne beszélni, egyeztetni.
Chachapoyasban nincs lehetőség semmire, csak az akadozó internet híreit lesni és elmélkedni. Az elmélkedések végkövetkeztetése pedig minden esetben ugyanaz: ez az ügy most nem vicc.
Megkísérlem összefoglalni, miért nem az.

Az az első lehetőség, hogy a magyar kormányzat bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői megkíséreltek korrumpálni bizonyos, Magyarországon tevékenykedő amerikai cégeket. Értsd: kormányzati befolyásuk felhasználásával ígértek előnyöket amerikai cégeknek, cserébe némi, nyilván nem jelentéktelen anyagi juttatásért.

Hogy világos legyen: ez a cselekmény semmiben sem különbözik attól, amikor fukszos, kigyúrt Homo erectusok megjelennek egy vendéglátó-ipari egységben, és közlik a tulajjal, hogy ha havonta fizet, akkor nem lesz balhé. Ha meg nem fizet, akkor lesz.

Ha a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjai elkövették nevezett cselekményt, akkor a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjait haladéktalanul el kell távolítani a helyükről, ellenük büntetőeljárást kell kezdeményezni, meg kell őket vádolni nemcsak korrupcióval, befolyással üzérkedéssel, de esküszegéssel és hazaárulással is, aztán börtönbe kell csukni őket nagyon hosszú időre, fukszos, kigyúrt Homo erectusok közé.

Mert ez nem vicc. Ez most aztán egyáltalán nem az.

Itt most nincs mismásolás, ködösítés, ezt nem lehet sem meg-, sem kimagyarázni, sem eltussolni, sem félreérteni, sem mentegetni. Ebben az esetben nincsen lojalitás, meg közös akol, meg összetartozás – ha ez igaz, akkor nincs semmi. Akkor vasmarok van és könyörtelen leszámolás. Mert aki ilyet tesz, annak, a költőt idézve, „a kurvanyját”, annak nincs és nem lehet kegyelem.

Aki ilyet tesz, az nem egyszerűen bűnöző, hanem, ismétlem, hazaáruló. És aki egy kicsit is tisztában van a jelenlegi helyzettel, annak ezt most aligha kell elmagyaráznom.

Szóval régen volt már valami ennyire nem vicc, mint ez az ügy. Ha mindez igaz. Ám van egy második lehetőség is. A második lehetőség, hogy mindez nem igaz.

A második lehetőség, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői úgy döntöttek, a lehető legbrutálisabb eszközökkel beleavatkoznak a magyar belpolitikába, és megpróbálják ellehetetleníteni a demokratikusan megválasztott magyar kormányt. Teszik ezt azért, mert a demokratikusan megválasztott magyar kormány politikája sért bizonyos amerikai gazdasági és politikai érdekeket. Azért, mert tanácsadóik és magyarországi ágenseik erre biztatják és kérik őket. Mert egyszerűen bosszút akarnak állni a magyar miniszterelnö-kön. Mert azt gondolják, nemcsak arra van joguk, hogy törvénytelenül lehallgassák az egész világot, hogy kínozzanak és fogva tartsanak embereket szintúgy törvénytelenül, hanem arra is, hogy bármilyen eszközzel megleckéztessék azokat, akik nem tetszenek nekik.
Azt gondolják, hogy demokrácián kívüli eszközökkel joguk van megvédeni a „demokráciát”, bárhol a világban.

Ha kell, akkor bombákkal, ha kell, akkor lejáratással.

S ehhez az is elég indok, ha egy ország kormánya beleteszi az alkotmányába, hogy tilos génmódosított növényeket termeszteni a területén. Ugyanis ebben az esetben amerikai cégek dollármilliárdoktól esnek el.
Vagyis miután rendkívül feddhetetlen és tisztakezű ügynökeik, élükön Bajnaival csődöt mondtak az Orbán-kormány ellen vívott harcukban, levették az álarcot és nyílt háborút indítottak a Gati-doktrina jegyében.
Aki pedig ilyet tesz, annak szintúgy hadd idézzem a költőt: a büdös „kurvanyját”.

Aki ilyet tesz, az nem demokrata, hanem egy terrorszervezet, egy bűnbanda képviselője, akit a lehető legsürgősebben el kell takarítani mindenhonnan. Még akkor is, ha történetesen magáról az Egyesült Államokról van szó.

Szóval, ha a történet ezen változata az igaz, akkor ez nem vicc.

S leginkább akkor nem, ha ehhez a disznósághoz nem várt segítséget és ürügyet kaptak néhány, nem tudjuk milyen szintű kormányzati képviselőtől.

Itt most nincs vicc. Úgyhogy nagyon nincs ok viccelődni és vicceskedni.

Itt most a legfontosabb, legnagyobb dolgok forognak veszélyben. Akár így, akár úgy. Csak az egyik esetben csupán a kormányon múlik a rendrakás, a másik esetben meg az egész világon. Arra pedig várhatunk. De így, ahogy most van, nem maradhatnak a dolgok. Legalább ezt az egyet tudjuk pontosan.

- See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/7896/Nem_vicc#sthash.EUKMwW0H.dpuf

Bayer ZsoltNem vicc

Álláspont. Innen, Chachapoyasból, Észak-Peruból nézvést nem látni tisztán az Egyesült Államokba történő beutazási tilalmakkal kapcsolatban

Bayer Zsolt – 2014.10.21. 03:43

Persze tudom én, otthon sem, de ha otthon lennék, azért egy-két információt nyilván össze tudnék szedni, meg aztán a kollégákkal is lehetőségem lenne beszélni, egyeztetni.
Chachapoyasban nincs lehetőség semmire, csak az akadozó internet híreit lesni és elmélkedni. Az elmélkedések végkövetkeztetése pedig minden esetben ugyanaz: ez az ügy most nem vicc.
Megkísérlem összefoglalni, miért nem az.

Az az első lehetőség, hogy a magyar kormányzat bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői megkíséreltek korrumpálni bizonyos, Magyarországon tevékenykedő amerikai cégeket. Értsd: kormányzati befolyásuk felhasználásával ígértek előnyöket amerikai cégeknek, cserébe némi, nyilván nem jelentéktelen anyagi juttatásért.

Hogy világos legyen: ez a cselekmény semmiben sem különbözik attól, amikor fukszos, kigyúrt Homo erectusok megjelennek egy vendéglátó-ipari egységben, és közlik a tulajjal, hogy ha havonta fizet, akkor nem lesz balhé. Ha meg nem fizet, akkor lesz.

Ha a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjai elkövették nevezett cselekményt, akkor a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjait haladéktalanul el kell távolítani a helyükről, ellenük büntetőeljárást kell kezdeményezni, meg kell őket vádolni nemcsak korrupcióval, befolyással üzérkedéssel, de esküszegéssel és hazaárulással is, aztán börtönbe kell csukni őket nagyon hosszú időre, fukszos, kigyúrt Homo erectusok közé.

Mert ez nem vicc. Ez most aztán egyáltalán nem az.

Itt most nincs mismásolás, ködösítés, ezt nem lehet sem meg-, sem kimagyarázni, sem eltussolni, sem félreérteni, sem mentegetni. Ebben az esetben nincsen lojalitás, meg közös akol, meg összetartozás – ha ez igaz, akkor nincs semmi. Akkor vasmarok van és könyörtelen leszámolás. Mert aki ilyet tesz, annak, a költőt idézve, „a kurvanyját”, annak nincs és nem lehet kegyelem.

Aki ilyet tesz, az nem egyszerűen bűnöző, hanem, ismétlem, hazaáruló. És aki egy kicsit is tisztában van a jelenlegi helyzettel, annak ezt most aligha kell elmagyaráznom.

Szóval régen volt már valami ennyire nem vicc, mint ez az ügy. Ha mindez igaz. Ám van egy második lehetőség is. A második lehetőség, hogy mindez nem igaz.

A második lehetőség, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői úgy döntöttek, a lehető legbrutálisabb eszközökkel beleavatkoznak a magyar belpolitikába, és megpróbálják ellehetetleníteni a demokratikusan megválasztott magyar kormányt. Teszik ezt azért, mert a demokratikusan megválasztott magyar kormány politikája sért bizonyos amerikai gazdasági és politikai érdekeket. Azért, mert tanácsadóik és magyarországi ágenseik erre biztatják és kérik őket. Mert egyszerűen bosszút akarnak állni a magyar miniszterelnö-kön. Mert azt gondolják, nemcsak arra van joguk, hogy törvénytelenül lehallgassák az egész világot, hogy kínozzanak és fogva tartsanak embereket szintúgy törvénytelenül, hanem arra is, hogy bármilyen eszközzel megleckéztessék azokat, akik nem tetszenek nekik.
Azt gondolják, hogy demokrácián kívüli eszközökkel joguk van megvédeni a „demokráciát”, bárhol a világban.

Ha kell, akkor bombákkal, ha kell, akkor lejáratással.

S ehhez az is elég indok, ha egy ország kormánya beleteszi az alkotmányába, hogy tilos génmódosított növényeket termeszteni a területén. Ugyanis ebben az esetben amerikai cégek dollármilliárdoktól esnek el.
Vagyis miután rendkívül feddhetetlen és tisztakezű ügynökeik, élükön Bajnaival csődöt mondtak az Orbán-kormány ellen vívott harcukban, levették az álarcot és nyílt háborút indítottak a Gati-doktrina jegyében.
Aki pedig ilyet tesz, annak szintúgy hadd idézzem a költőt: a büdös „kurvanyját”.

Aki ilyet tesz, az nem demokrata, hanem egy terrorszervezet, egy bűnbanda képviselője, akit a lehető legsürgősebben el kell takarítani mindenhonnan. Még akkor is, ha történetesen magáról az Egyesült Államokról van szó.

Szóval, ha a történet ezen változata az igaz, akkor ez nem vicc.

S leginkább akkor nem, ha ehhez a disznósághoz nem várt segítséget és ürügyet kaptak néhány, nem tudjuk milyen szintű kormányzati képviselőtől.

Itt most nincs vicc. Úgyhogy nagyon nincs ok viccelődni és vicceskedni.

Itt most a legfontosabb, legnagyobb dolgok forognak veszélyben. Akár így, akár úgy. Csak az egyik esetben csupán a kormányon múlik a rendrakás, a másik esetben meg az egész világon. Arra pedig várhatunk. De így, ahogy most van, nem maradhatnak a dolgok. Legalább ezt az egyet tudjuk pontosan.

- See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/7896/Nem_vicc#sthash.EUKMwW0H.dpuf

A készen kapott történeteket általában nem tudom megírni. Rengeteg családi, kocsmai történetbe beletört már a bicskám, nem is próbálkozom már velük. A saját történeteimet én találom ki. - A napokban jelent meg a Magvetőnél Cserna-Szabó András, Veszett paradicsom című kötete. A szerzővel beszélgettünk.

A Veszett paradicsom tartalomjegyzéke női nevek inventáriuma. De mégsem mondható, hogy megannyi Évával találkoznánk. Noha "veszettségben" nincs hiány. Mi adta az ötletet, hogy nevekre fűzd fel a novellákat?

Cserna-Szabó András: Tulajdonképpen nem volt ötlet, se előzetes koncepció (kicsit szégyellem is utólag), hanem spontán módon alakult így. A Népszabadság hétvégi számába írtam novellasorozatot, és úgy jött ki, hogy a harmadik-negyedik írásnak is egy női név lett a címe. Majdnem véletlenül. Smaranda, Arabella, Zsejke stb. Gondoltam, hát akkor hajrá. Végül is ez nem egy forradalmi újítás, gondoljunk csak olyan női címekre, mint az Anna Karenina vagy a Natália.

Miből válogattál? Egy interjúban azt mondtad, szereted az alkalmi-felkéréses helyzeteket; ezekből is olvashatunk itt?

Igen. A Haynauról szóló novella például eredetileg egy március 15-ei hírlapfelkérésre íródott, a Kriszta című a Műcsarnok A.E. Bizottság-sorozatára. Szeretem a felkéréseket, engem nem korlátoznak, inkább inspirációt jelentenek, megoldandó feladatot. De hát ez alkat kérdése. Én teher alatt vagyok pálma.

Az első szöveg egy mondatárusról szól. Az első és az utolsó mondat fontosságának eme "ars poétikája" mennyiben határozza meg a szövegeidet?

A novella a tömörítés művészete, egy jó novellában nincs felesleges mondat. A borítón látható konzerv nem véletlenül utal a sűrített paradicsomra. Minden azon múlik, hogy tudjam, hol kezdjem el, és hol fejezzem be. Hogy se túl keveset, se túl sokat ne áruljak el a történetből. Hogy éppen annyi betű és éppen annyi csend kerüljön bele, hogy működjön. Az első és az utolsó mondaton rengeteg múlik, kiemelt fontosságúak.

Mennyire vagy "történethalász", azaz működik-e Benned a szenvedélyes gyűjtő figyelme? A helyszíneken, ahol megfordulsz, fellelhetők-e történetek? Vagy elég egy mondat, ami elindít?

Történetgyűjtő nem vagyok. Vagyis az vagyok, csak nem írói célra, hanem inkább kocsmai továbbmesélés céljából gyűjtöm őket. A készen kapott történeteket általában nem tudom megírni. Rengeteg családi, kocsmai történetbe beletört már a bicskám, nem is próbálkozom már velük. A saját történeteimet én találom ki, sajnos, másképpen nem megy, de kell hozzá valami, ami elindít. Én trambulinnak szoktam hívni, amiről el lehet ugrani. Ez lehet egy mondat (akár egy nyitó- vagy egy zárómondat), egy szó (pl. beleskufa) vagy egy dal (mint a Zsuzsa című novella esetében a Kárpáthyék lánya című sláger).

Gyakoriak - nem először - az irodalomtörténeti utalások (pl.Petőfi, Krúdy), nem tartasz-e attól, hogy az emblematikus figurák úgymond "rátelepednek" egy-egy írásra?

Nem baj, ha rátelepednek, sőt ez a dolguk. Ők az írás főszereplői, telepedjenek csak rá. Számomra érdekes feladat, amikor egy létező személyt teszek meg novellahősnek, hiszen ekkor már nem csak rajtam múlik minden. De szeretek irodalmi hősöket is újra helyzetbe hozni: a Zsejke címűben például Drakula látogatja meg Kolozsvárt és feltűnik a klasszikus Hunyady-novella bölcsész hőse is: Kelepei. Ilyenkor ugyan nincs annyi szabadságom írás közben, mint ha egy saját gyártású hőssel dolgoznék, de cserébe baromi izgalmas az ügy.

A sokszor előforduló bizarr-meghökkentő elemek-motívumok (pl. az űrhajósok vagy a Hendrix-.imitátor esete) iránti fogékonyság fejlesztett vagy eleve megvan Benned?

Nem, nem fejlesztett, nem tehetek róla, így rakott le az a nyomorult gólya. Gyerekkoromban a kedvenc sorozatom a tévében a Meghökkentő mesék volt (most is imádom Dahl novelláit). Az első köteteimben még vadabb, bizarabb helyzetek, csavarok voltak, szerintem lassan kezdek lenyugodni. Vagy nem. Ez persze az ízlésemnek is köszönhető, kultúrafogyasztóként is szeretem a bizarr műfajokat: a horrort, a metált vagy az operát.

A Téged olyannyira jellemző gasztronómiai vonulatot sem nélkülözi a kötet. Ezúttal milyen szerepe van a recepteknek, az ételeknek?

Szerintem most nem sok. A semminél alig több. Van egy kis puliszkológia, van egy olasz szakács főhős, némi zacskós leves – de fő motívummá nem válik sehol.

Emlékszel-e esetleg bizonyos novellák megírásának körülményeire, a megírás történetére?

Hát ez nehéz, mert sok közülük évekig készült, folyamatosan újraíródott vagy elakadt és aludt. Jónéhányat a kolozsvári Bulgakov söröző árnyas kerthelyiségében írtam vagy Budán a Széchényi könyvtárban. Van a kötetben olyan történet, ami Leccében jutott eszembe, az utolsó novella utolsó bekezdése pedig a Pradóban egy kép előtt állva… Nincsenek nagy extra sztorik, napi meló van.

Jánossy Lajos

Forrás: litera

Az Olasz Kultúrintézet őszi programjának keretében a mai olasz költészet három jelentős alakjának részvételével kortárs költészeti sorozatot indított, amelynek Valerio Magrellivel zajló nyitóestjéről október elején a Litera is tudósított. A soron következő rendezvény október 20-án, hétfőn este 6-kor lesz Claudio Pozzanival, aki Szkárosi Endrével, illetve másik fordítójával, Faragó Dániellel fog beszélgetni.

Claudio Pozzani: Árnyékmenet

Zsinórok lógnak az égből,
és fagyos láncok táncolnak körbe.
Villanó kiáltások között
a sötétben kioldandó
csomó a világ.
Spárgagubanc,
az olló kizárt.
Súlytalan fürtök közé
szoruló fésű.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.

Szétnézek, s falakat látok,
még a tükröm is fal lett,
melledre fal nőtt,
érzékeim és szívem falba ragadtak.
Imák és káromkodások zuhognak egyre,
a homokon elgőzölődnek,
mérgezett csendben súrlódnak tovább
a nevek, a jelzők, a hangtalan szavak.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.
A napnak csak a visszfényét látom
az esővíz tócsa-szivárványában,
megkötött kutyák távoli ugatása
rajzol elém a sötétben holdat.
Békém nem a háború távolléte.
Békém a háború fogalmának hiánya.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.

(Szkárosi Endre fordítása)

Claudio Pozzani: Gyászének

Nem kertek,
sztyeppék és tundra
nő bennem.
Növekedés vagy élet fuvallata – semmi.
Változás - semmi.
Sem fényorgona,
csak rulettszámokként
örvénylő, szürke csíkok
és a felhők fölött
angyalokat és repülőket zabáló,
húsfaló növények gyökereiként
sovány villámok.

Nem kikötők,
csak bombázott hajók
rezzennek bennem.
Hullámzó öröm nyüzsgése - semmi.
Szállítás vagy rakodás - semmi.
Világítótorony gördülő fénye – semmi.
Csak örvénylés és rágottszélű betonpart,
csak elhagyatott daruk emelőhorgai,
mint akasztott árnyak, ringnak a szélben.

Nem halottak,
csak csontvázak és csend
űrje bennem.
Mint vihar az ernyőt,
emléket szaggat a semmi.
Kőemelésből fakadó sérv – semmi.
Sem csavarhúzó koporsónyitáshoz.
Csak keserű látomások szakadatlan sora,
csak szürkén villogó jelzőlámpák,
kürtszó nélküli, elhagyatott
kereszteződésekben.

Nem erődök,
csak tépett sátrak
csüggnek bennem.
Búcsút intő asszony
az ajtón nem áll.
Nem áll kőtetős ház az útban.
Sértetlen kereszt templomon nem áll.
Csak falra vetődő árnyak,
a hidakon csak a szél fut,
és ő, csak a szél tér majd vissza.

(Szkárosi Endre fordítása)

Claudio Pozzani 1961-ben született Genovában. Számos verseskötete és prózai műve jelent meg, az olasz performanszköltészet nemzetközileg ismert alakja. 1983-ban alapította meg a Circolo dei Viaggiatori del Tempót (Az Időutazók Köre), amelynek keretében útnak indította a Genovai Nemzetközi Költészeti Fesztivált, amely utazófesztiválként (European Voices) rendszeresen szerepel a nemzetközi kulturális programokban. 2001-ben pedig a Költészet Nemzetközi Házát hozta létre a genovai Hercegi Palotában, évi 180 ingyenesen látogatható irodalmi és művészeti programmal.

Utóbbi költői munkái között szerepel a La marcia dell’ombra (Árnyékmenet) című lemeze (zene: Fabio Vernizzi és Andrea Vialardi), a Kate e moi (Kate és én) című regénye, valamint a Saudade & Spleen című versgyűjtemény.

Forrás: litera