Jövő héten, a Délvidéki Magyar Színjátszás Napja alkalmából rendezvénysorozatot szervez a szabadkai Népszínház Magyar Társulata. A rendezvénysorozat keretein belül a megszokott felolvasószínház mellett ismét megtartják azt a gálaestet is, amelyen kihirdetik az előző évad legjobb színészét, azaz átadják a Pataki-gyűrű díjat. Az 5 jelölt, Balázs Áron, Krizsán Szilvia (Újvidéki Színház), Csernik Árpád, Vicei Natália (Szabadkai Népszínház) és Mészáros Gábor (Kosztolányi Dezső Színház) közül választja az idei díjazottat a zsűri (Fekete Péter, Kovács Frigyes, Mihályi Katalin és Verebes Ernő). Rövid interjúinkkal arra törekszünk, hogy a jelölteket kicsit közelebb hozzuk az olvasókhoz, a teljesség igénye nélkül, főleg a jelöléshez vezető szerepekről elmélkedve bemutassuk őket Önöknek.

BALÁZS ÁRON
Balázs Áront, az Újvidéki Színház színészét a III. Richárd betiltva c. előadásban Meyerhold szerepének megformálásáért jelölték a Pataki-gyűrű díjra.

Az előadásról és szerepéről a következőket mondta:

– Maga az előadás két óra hosszat tart és rengeteg dolog történik a színpadon. Elejétől végéig a színen vagyok, egy nagyon erőteljes, összetett és fontos előadásként élem meg. Nem tudna működni az előadás, ha nincs mindenki száz százalékon. Meyerhold életének utolsó éjszakája rémálomként elevenedik meg a színpadon. Sohasem lehet tudni mi a valóság és mi az álom.

A jelölésről, a díjakról a következőket nyilatkozta:

– Már volt szerencsém megkapni a Pataki-gyűrű díjat, sokszor a jelöltek között voltam. Megtiszteltetés a díj, de nem azért dolgozom, hogy bármiféle díjra hajtsak, csupán végzem a munkámat – mondta Balázs Áron. (VaM)

CSERNIK ÁRPÁD

Csernik Árpád, A bácskai túlélő, a szabadkai Népszínház Magyar Társulata Van valami bejelentenivalója? című előadásában nyújtott alakításáért jelölték a díjra.

 Készítettél-e már korábban monodrámát? Mennyiben nehezebb egy ilyen előadást játszani, mint egy olyat, amiben vannak partnereid?

– Csináltam, még az akadémián volt egy kötelező vizsgaelőadás, ami a diplomavizsga egyik része. Azóta, mintegy tizenöt éve, nem vettem részt ilyen jellegű munkában. Annyiban más egy ilyen munka, hogy nagyobb a felelősség, de az alkotási és az önkifejezési lehetőség is sokkal nagyobb. Inkább ez az, ami számomra izgalmas és fontos, mint az, hogy nehezebb-e avagy sem. Az volt a legizgalmasabb számomra, hogy az egész színpadra állítást magam végeztem. Ez von magával sok tényezőt, az ember pl. nem látja önmagát kívülről, de én úgy érzem, hogy ez így is kell, hogy legyen, ha a maga hibáival is, de ez az előadás az enyém, olyan, amilyennek én szerettem volna.

Van egy mottóm az életben és a szakmámban, ami rendkívül fontos a számomra: amit alkotok, az eredeti legyen. Az se baj, ha valami nem tökéletes, csak ne legyen valaminek a majmolása.

 Egyszemélyes előadásként könnyebben vihető ez a darab, mint tegyük fel jó néhány népszínházas produkció. Elég sok településen meg is fordultál már az előadással. A tájolás is a céljaid közt szerepelt, amikor összehoztad a Van valami bejelentivalóját?

– A színház egyik leglényegesebb eleme a közönség. Nem titkolt szándékom volt ezzel a produkcióval, hogy a közönség számára készítsem, és hogy minél több emberhez el tudjam vinni, minél többen láthassák. Az utaztatás nem volt elsődleges cél. A monodráma kifejezést is elővigyázatosan használnám, mert ez inkább egy vidám est, urambocsá egy kabaré, amely szerintem nagyon komoly értékeket is hordoz magában. Legalábbis a szöveg mindenképpen, de azt gondolom, hogy az előadás is. A visszajelzések alapján nagyon sikeres az előadás, eddig több mint 2200 nézője volt, amely véleményem szerint itt, Délvidéken egy nagyon komoly közönségszámnak számít ennyi idő alatt.

Hadd mondjam el azt is, hogy nagyon jóleső érzés, amikor egy színésznek egy szerző felajánl egy darabot. Szerbhorváth György hívott fel engem anno, hogy szeretném-e, hogy írjon nekem egy színpadi művet. Ha az ember kap egy ilyen megkeresést, az is egy visszajelzése annak, hogy amit művel ebben a szerencsétlen hivatásban, nem teljesen hiábavaló és nem teljesen értelmetlen. Az pedig, hogy ilyen jó a fogadtatása, láthatóan szereti a közönség, értelmet ad a létünknek itt, amiről maga a darab is igazából beszélni szeretne.

KRIZSÁN SZILVIA

Krizsán Szilviát, az Újvidéki Színház színészét Patkányok c. előadásában Johnné szerepének megformálásáért jelölték a Pataki-gyűrű díjra.
Mit érzetél, amikor megtudtad, hogy milyen szerepet kaptál?

– Hogy abban a pillanatban mit éreztem pontosan, arra már nem emlékszem. Öröm… Ijedtség. Vegyes érzés… Mindenképpen vegyes… De azért inkább öröm… Nem abszurd, hogy valaki éppen abból él, hogy érzelmeket produkál a színpadon, aztán néha mégis olyan suta, mikor az életben kéne kimutatnia, hogy mit érez?
 Milyen volt Alföldivel dolgozni?

– Alföldi Róbert olyan mint egy edző. Személyi edző. Egy edző, aki szereti a játékosát. Nyilván ez volt a leglekenyerezőbb érzés. Szeretve lenni. Érezni, hogy egy rendező szereti a munkánkat. A színész tudja, a legjobb olyan partnerrel játszani, akinek a szemében ott van a világmindenség. Akinek a szemében nem hazugság van, nem tettetés, hanem az itt és most szent és sérthetetlen igazsága. A legjobban azt szerettem, ha Alföldi följött a színpadra és beállt valamelyik kollégám helyére előjátszani. Ilyenkor a színház megszűnt színház lenni, eltűnt díszlet, színházterem, minden, ott voltunk a darab eredeti helyszínén, ott a német bérkaszárnyában… Ilyenkor azt éreztem, ennek a színésznek a szemébe bele szeretnék ülni és vele menni a legmeredekebb esztelenségekbe is. Egy ilyen színész szemében a másik színész biztonságban van. A történet végére minden ellenérzésem eltűnt Alföldivel kapcsolatban. Tisztelni kezdtem. Tanultam tőle. A kezdeti frusztráltságom lepergett rólam, megértettem, hogy nem ő az, aki lenéz engem, én nem tudtam elfogadni magam annak aki vagyok. Nem könnyű barackfának lenni, ha azt látjuk, mennyivel nagyobb a diófa. Egy idő után már örültem annak, hogy barackfának egész helyes kis barackfa vagyok. Sőt, mellette úgy érezhettem magam, mint a barackfák királynője.
Mesélj a szerepről.
– Nem könnyű egy anyának olyan szerepet játszani, ahol a csecsemők csak négy kiló egy deka friss német nemzeti emberhús… Nem könnyű olyan szerepet játszani egy anyának, ahol Johnné elveszti gyerekét, majd a szomszéd kisgyerek is meghal, s végül az a csecsemő, akit azért vásárol meg egy pénzsóvár lányanyától, hogy sajátjaként nevelhesse szintén halálra ítéltetik… Hiszek abban, hogy a színpad egy megszentelt játéktér, hiszem, hogy átjáró a valós és a lehetséges világok közt. Hiszem, hogy a kitalált figurák sok esetben nem csak kitalált figurák, hanem fájdalmukat világba kiáltó szellemek, test nélküli entitások, akik vannak, s akik néha egy-egy vájt fülű művész fülébe ordítják az igazukat. Mit kezdjen egy színész ezzel a hittel, ha történetesen kétgyerekes anya és szüntelenül hárít, ha még álmában sem kovácsi azoknak az anyáknak a kínszenvedéseire, akik elvesztették gyereküket? Alföldi úgy vezetett végig ezen az ösvényen, hogy ne szakadjon bele a szívem. Hogy ne sérüljek. De imádság helyett van nekem ez a szerep. Emlékmű, hogy ne mindig ugyanazt a szót használjam (rekviem) az elvesztett gyerekekért.

 Mi a jelentősége a Pataki Gyűrű-díjnak?

– A művészet nem sport. Nem lehet számokban mérni. Csak az ízlés dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz, mi hat és mi nem. De ha mindenáron valami sporthoz kéne hasonlítani, akkor sem távolugrás, hogy centiben lehessen mérni. A színház csapatjáték. Foci. Az egyik színészt összemérni a másikkal olyan, mint afölött bíráskodni, hogy a csatár-e a jobb vagy a kapus. De bárkit is díjazunk egy focicsapatból, meccset nyerni csak úgy lehet, ha az összes többi játékos is épp olyan jó. Ezért tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ki kapja a Pataki-gyűrűt. Akárki kapja megérdemli. És ha a maradék négy közül kapná bárki más, az is éppúgy megérdemelné. Sőt, ha egy hatodik színész kapná, az is megérdemelné. Tény, hogy ha valaki értékeli a munkánkat, valakinek tetszik az amit csinálunk, az mindig pozitív megerősítés. Örülök, hogy tetszett Johnné Góli Kornéliának. Az elismerés mindig jólesik az embernek. Minden embernek. Mi olyan kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy munkánk elvégzése után mindig gratulálnak nekünk. Néha elképzelem mit szólna a csempéző, a buszsofőr, a portás, ha én is gratulálnék neki az elvégzett munkájáért.

Forrás: magyarszo