Bánfalvi Eszter mostanában Török Ferenc új filmjében, a Senki szigetében domborít. Kaszkadőr nélküli helyzetekről, a Nemzeti Színházról és Hollósi Frigyesről is beszélgettünk vele.

magyarnarancs.hu: Mit szólsz a film hideg-meleg fogadtatásához?

Bánfalvi Eszter: Vannak, akik imádják, és azt mondják, nagyon lehet utazni ezzel a mesével. Másokat teljesen hidegen hagy, semmilyen módon nem mozgat meg.

magyarnarancs.hu: Ez a film a mai húszasok-harmincasok kallódásáról beszél. Te egy titokzatos, érzelmi páncélt növesztett csajt formálsz meg benne.

BE: A kiindulópont mindhárom fiatal esetében az útkeresés. Veráról annyi derül ki a filmből, hogy volt egy csávója, aki ráhagyta a raktárlakást. A múltjában történetek miatt bezárkózott, keményebb lett védekezésből. Ez a hozzáállás függetlenül attól, hogy valaki pasi vagy nő, bárhol létező jelenség. Talán sokak számára ismerős lehet, amikor az ember kicsit óvatosabban viszonyul a világhoz, hiszen sérülünk az életben. Előfordul, hogy még egyszer belefutsz egy ugyanolyan szituációba, újra kapsz egy pofont, de mégsem tudsz változtatni. És van, amikor egy pofon után messze elkerülöd a helyzetet. Innen indultam ki a szereppel kapcsolatban, és nem arra gondoltam, hogy egy kemény csajt játszom rövid hajjal, akire bőrdzsekit adnak.

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Már A zöld sárkány gyermekei motoros pizzafutáránál is kaszkadőr nélkül robogóztál. A Senki szigetében is magad csináltad az üldözős jeleneteket?

BE: Egy-két pörgős jelenetben kötelező volt a kaszkadőr, amúgy rengetegszer én vezettem. Egy nagyon gyors hátratolatásnál megkarcoltam egy stábkocsit, de büszkék voltam rám a műszakos fiúk, azt mondták, nagyon jól mentem.

magyarnarancs.hu: Amúgy neked is voltak olyan korszakaid, amikor ki akartál lépni a saját valóságodból?

BE: Többször volt ilyen. Sokszor változtattam iskolát. Tizenöt évesen úgy döntöttem, hogy el akarok menni az országból, mert nem éreztem jól magam a kamaszközegemben, a kölyöktársadalomban. Egy évet Amerikában töltöttem mint cseregyerek. Később is rengetegszer volt olyan, hogy úgy éreztem, muszáj kipróbálnom olyan helyeket, amik látszólag távol állnak a színészettől. A főiskola után pultoslányként dolgoztam napi tizennégy-tizenhat órákat. Több évig a csepeli családsegítő szolgálatnál dolgoztam szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel.

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Alföldi távozásával eljöttél a Nemzetiből. Féltél a létbizonytalanság miatt?

BE: Bennem mindig van para. Igenis féltem, komolyan szorongtam egzisztenciálisan és szakmailag is. Amúgy ez nem csak a színészeknél van így. Szerintem aki azt gondolja magáról, hogy örökre tutiban vagyok az állásomban, a magánéletemben, az valami nagyon nagy hazugságban él. Brecht úgy mondja, hogy az élet háború, és néha a béke egy kis szünetet tart.

magyarnarancs.hu: Mennyi esélyt adsz annak, hogy a Senki szigetével nagyobb ismertségre teszel szert?

BE: A következő munkák miatt jó lenne. Reménykedem, hogy újra bizalmat szavaznak nekem a filmesek. Izgalmas forgatni, sok mindent tanulhatok belőle. Ha valami miatt vágynék arra, hogy nagyobb ismertségem legyen, az, hogy néhány szociális ügybe, amit most „csak” kicsiben csinálok, bevonhatnék másokat.

magyarnarancs.hu: Mire gondolsz?

BE: Minden tavasszal és ősszel összecsomagolom azokat a tárgyakat, ruhákat, amiket már nem használok. A rokonaimat és a barátaimat is ráveszem erre, és elviszem a Dankó utcába, Iványi Gábor Oltalom Alapítványához. Ez semmiből nem áll, maximum egy órát vesz el az ember életéből, és lehet, hogy negyven másik embernek megoldja a telét, nem fog megfagyni az utcán, vagy lesz a gyerekének cipője.

magyarnarancs.hu: Te is úgy érezted, hogy az Alföldi rendezte Johanna volt a nagy színházi áttörésed?

BE: Iszonyatos meló volt, de éppúgy fontos az Ármány és szerelem Lujzája, vagy az Egyszer élünk. Képtelen vagyok a Johannát szakmai sikerként rangsorolni, mert valahogy nagyon benne van a lelkemben, a tüdőmben. Idős színészeknél látni, hogy a legegyszerűbb dolgokat mondják és teszik a színpadon, csak arrébb tesznek egy csészét az asztalon, és abban egy egész élet benne van. A Johanna is valami ilyesmi feladat volt. A személyiség lemeztelenítése.

magyarnarancs.hu: A szombathelyi Weöres Sándor Színházban novemberben bemutatásra kerülő Parasztopera az ötödik közös munkád Mohácsi Jánossal. Bírod az ő munkamódszerét, hogy kész szövegkönyv helyett a dialógusok az előadással együtt születnek meg?

BE: Nagyon inspirál, közel áll hozzám ez a fajta szabadság. Nehezen képzelem el, hogy kimaradna egy év, amikor nem csinálok valamit Mohával. Hála istennek, folyamatosan jelen van az életemben a csapatával együtt. Tuti vérátömlesztés.

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Hollósi Frigyes barátod, tanítód, mestered volt. Mit hagyott maga után?

BE: Sokáig iszonyatos űrt éreztem, hogy hivatalosan nincs jelen. Azt gondolom, amíg élek, a Papa is él. Igyekszem feleleveníteni a gyakorlatban mindazt, amit tőle kaptam. Muníció, iránytű számomra, amit próbálok gyakorolni, nem elfelejteni: a póztalanságot, a mély emberséget. Ez az alap, innen kell megfogalmazni bárkit és bármit. Ha csak feleannyira tudom kamatoztatni a hétköznapi életben, hogy az emberekhez úgy viszonyuljak, mint ő, akkor brutálisan jó ember leszek. Van egy régi vágyam és tervem azzal kapcsolatban, hogyan lehetne életben tartani azt a nyitottságot és figyelmet, amivel a fiatalok irányában viseltetett. Egy pénzjutalommal járó díjat szeretnék létrehozni, amit minden évben egy együtt játszó fiatal és idősebb színész kapna. Hát, ehhez kellene egy komoly támogató. Ha valakinek fontos Hollósi Frigyes emléke, a gondolat, hogy mekkora érték a különböző generációk közötti kapcsolat, és jómódban él, nyugodtan keressen meg.

Forrás: magyarnarancs