"Amíg a Nemzetit vezettem, úgy kezeltek, mint a rendszer ellenségét. Az ellenünk folytatott politikai lejárató kampány annyira igazságtalan és röhejes volt, hogy emiatt a nemzetközi figyelem fókuszába kerültünk. Lehet, a Nemzeti utáni első külföldi meghívások a szolidaritásról is szóltak. Ám azután mindenhová visszahívtak, s ez már a teljesítményemet minősíti. De én erről az egészről már nem is akarok beszélni: a Nemzeti –történetet lezártam magamban. Gyönyörű időszak volt, ötven - hatvan évente fordul elő, hogy egy színházigazgatóért tüntessen a közönsége, és ennyien kiálljanak egy társulat mellett. Nagyon büszke vagyok rá, és az, hogy nem folytathattuk, nem a mi kudarcunk. A politikáé.

Nem a politika érdekel, hanem az országom, a társadalom, amelyben élek, és az: miért kell azon gondolkodnom, elköltözzek-e innen vagy sem? vagy miért maradjon itt az ember? Csak hát azt tanultam egykori tanáraimtól, mestereimtől: az értelmiségi pálya felelősséggel jár. Ha valakinek megadatik a lehetőség, hogy a színház nyelvén szóljon a valóságról, kutya kötelessége beszélni. Ugyanakkor az előadásaimban sohasem aktuálpolitizálok. A Julius Caesart sem azért rendeztem meg, hogy direkt párhuzamokat keressek a jelennel."

(168 Óra)