Takács Zsuzsa: Az angol eredeti cenzúrázatlan magyar változatát nemrég a maga fordításában vehette kézbe a boldog olvasó. A Kosztolányi-féle fordítás kamaszkorom felszabadító és megrendítő olvasmánya volt, még akkor is ha a csonka, jólfésült (ahogyan maga fogalmazza: kiherélt) könyvet olvashattam, úgy éreztem, hogy az írói és emberi autonómia védelmében szól a regény. A művészlét kálváriájára ismertem a sokrétegű történetben, és ifjúkorom vértezetében igent mondtam én is a kitaszítottságra. A cenzúrázatlan változatban megjelent, maga által fordított Wilde-regény megerősített ebben. Úgy hiszem ma is, hogy a mű nemcsak zseniális, hanem végtelenül etikus is – ha ugyan lehet ilyet mondani egy regénnyel kapcsolatosan. Hogyan gondolkodik erről?

Dunajcsik Mátyás: Abban az értelemben mindenképpen nevezhetjük etikusnak, hogy a történetnek teljesen konvencionális, morális értelemben véve „jó” vége van: a megbocsáthatatlan bűnöket elkövető főhős elnyeri méltó büntetését. A kép elpusztításával és vele összefüggésben Dorian halálával helyreáll a világ rendje, és a természetellenes felcserélődésnek vége szakad: a képen újra a fiatal és gyönyörű fiú látható, ahogy azt annak idején Basil Hallward megfestette, a földön pedig egy aszott, agyongyötört vénember fekszik.

Ebből a szempontból szinte értetlenül áll az ember azok előtt a korabeli kritikusok előtt, akik éppen a megfelelő erkölcsi tanulságot hiányolták a könyvből, hiszen az nagyonis ott van benne – olyannyira, hogy Wilde ezt inkább a könyv hibájának, mint erényének látta. Egy levelében egyenesen azt írja, a regényen dolgozva „a legnehezebb feladat az volt, hogy a rendkívül kézenfekvő tanulságot végig alárendeljem a művészi és drámai hatásnak, mert ez a tanulság szerintem túlságosan is nyilvánvaló”. (53)

De persze ennél sokkal bonyolultabb a helyzet, és ez még a vaskalapos viktoriánusoknak is feltűnt annak idején. Hiszen mégiscsak Dorian a regény központi figurája, és ahogyan az Elveszett Paradicsom Sátánja vagy a Batman-filmek Jokere esetében, itt is arról van szó, hogy negatív vonásai ellenére ez a konfliktusos, meghasadt személyiség, sőt a meghasonlás folyamata mind művészileg, mind emberileg sokkal érdekesebb jelenség, mint a konvencionális „jó” képviselői, például Basil Hallward.

Én egyébként nem érzem problémának a történet ilyen egyértelmű „tanulságát”, mégpedig azért, mert ebből a szempontból Dorian története nem annyira a regény, mint inkább a mítosz formai jegyeit mutatja. A varázsfestmény fantasztikus elemének beemelésével a történetnek ez a szála nem nagyon végződhet másként – az pedig már a mitikus történetet feldolgozó modern regényíró feladata, hogy aztán nagyonis valós pszichológiai mélységet adjon a mitikus szerepbe kényszerült figuráinak. És ezt Wilde persze zseniálisan meg is teszi.

Hogy Dorian bukását mennyire éljük meg tragédiának, vagy éppen az isteni igazságszolgáltatás megvalósulásának, az jórészt a befogadón múlik. Mennyiben felelős maga Dorian a sorsáért, és mennyi felelőssége van benne Lord Henrynek, aki csak afféle unaloműző pszichológiai kísérletként tekint arra, ahogyan elindítja Doriant ezen az úton? A történek mely pontjáig vagyunk képesek azonosulni mi magunk ezzel a különleges figurával? Melyik az a pont, ameddig egyet tudunk érteni az érzékek kiszélesítésének, a tapasztalat kultuszának életprogramjával, és honnantól kezdve válik már számunkra, XXI. századi olvasók számára is elfogadhatatlanná? Hiszen Dorian a bűnök teljes skáláján megy végig, az angyali ártatlanságtól egészen az emberölésig, és bár mi itt a kétezres években sokkal kevesebb dolgot érzünk megbocsáthatatlan bűnnek, mint a viktoriánusok, a skála végpontja felé közelítve a mi erkölcsi érzékünk is nemet mond a főhős tetteire.

A most megjelent, cenzurázatlan változatnak mindenképpen fontos erénye, hogy ebben a kérdésben nem foglal olyan egyértelműen állást, mint a később megjelent verziók. Itt a legutolsó pillanatig látjuk Dorian belső konfliktusait, harcát a saját démonaival, és a szabadulásra, a megváltásra irányuló vágyait. Végig marad valami emberi benne, és ezért a kései, egészen aljas bűnei is megrendítőbbek, mintha egy egyszerű szörnyeteg ámokfutását látnánk.

Számomra az új cím felerősíti a könyv faust-i jellegét. Míg a Kosztolányi-féle címben szereplő arckép nem juttatja eszünkbe az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert, a képmás igen, és ha elképzelhető, hogy Wilde szóválasztásába belejátszott vagy belefért ez a megközelítés – az új cím fordítói telitalálat. Gondolom, tudna más példát is idézni, hogyan változott, közelített az angol eredetihez a Maga fordítása. Beszélne esetleg a fordítás megalkuvásairól, esetleges kudarcairól is?

Az új címhez eleinte a pontosítás igénye vezetett el – az világos volt, hogy az arckép nem maradhat, mivel a regényben egy egészalakos festményről beszélünk. A Dorian Gray képe azonban túlságosan laposan, a Dorian Gray portréja viszont túl mesterségesen hangzik magyarul. Ebből a szempontból az angol eredetiben szereplő picture egy elegánsan semleges választás, és egyben kicsit ki is nyitja a címet az általánosabb értelmezés felé, annyira messze azonban nem megy az asszociációs mező kitágításában, mint a képmás, ez az egészen zseniális magyar szó, amiről Lacan és a többi pszichológus egész tanulmányköteteket írtak volna, ha magyar az anyanyelvük.

Hiszen ezt a szót hallva nem is csak az Isten képmásaként megteremtett ember ötlik fel bennünk, de a német romantikától az angol századvégig ívelő egész fantasztikus doppelgänger-mitológia is, E.T.A. Hoffmanntól kezdve Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetén át Drakuláig és tovább, ami tulajdonképpen az emberi szubjektum ebben az időben felfedezett hasadságára, az ember „másikára” kérdez rá. És ezen a ponton nem hallgatható el az sem, hogy főleg abban az időben, amikor maga a jelenség újra a közgondolkodás homlokterébe kerül, illetve egyszerű cselekedetből, viselkedésmódból önálló személyiségtípussá alakul át, a szélesebb társadalom gondolkodásában a homoszexuális figurája eleinte egy ugyanolyan „másik”-ként jelenik meg, mint a vámpír, a vérfarkas, az élőhalott és a többi hasadt, félig ismerős, félig ismeretlen lény. Ugyanolyan taszító, mert ismeretlen és megkérdőjelezi azt, amit tudni vélünk az emberről, és ugyanolyan delejes vonzereje is van, ugyanezek miatt.

Wilde ennek a problematikának a közepébe talál bele, amikor a képmással eljátszott doppelgänger-történet főhőseinek egy homoerotikus szerelmi háromszög tagjait teszi meg, jóllehet a két dolog között egyáltalán nincsen olyan szoros kapocs, mint ahogy azt a legtöbben szeretik feltételezni – a Dorian Gray képmás-története ugyanúgy működőképes volna egy jóval heteronormatívabb szereplőgárdával is, ahogyan a három főszereplő férfi közötti érzelmi viszonyok talán a képmás-történet fantasztikus eleme nélkül is érdekesek volnának. Ez a két vonulat inkább csak folyamatosan tükrözi egymást, mintha egymás metaforáiként működnének, anélkül, hogy egyértelmű megfeleléseket lehetne felállítani közöttük.

De ahogyan mondtam, ez az asszociációs lánc csak az új magyar címből indul el ilyen könnyedén, az eredetiből nem. Így ha tetszik, akár rögtön ezt is tekinthetjük a fordítási folyamat egyik megalkuvásának, kudarcának – mivel azonban eléggé pontosan eltalálja a könyv lényegét, és fordítói szempontból azért teljesen védhető is, ennél maradtam. Ilyenkor vigasztalja magát azzal az ember, hogy az efféle szerencsés többértelműségek azokért az elveszett, másik többértelműségekért kompenzálnak, amiket viszont a legjobb szándékkal sem sikerült megőrizni vagy visszaadni a fordításban.

Egy ilyenre például a Gépnarancs kritikusa mutatott rá, amikor azt írta: „ilyen kulcsszó a szöveg tartalmi koherenciáját biztosító egyik elem, a corrupt szó és származékai (corruption). A fordító kénytelen különböző szinonimákkal és származékaikkal visszaadni a szó különböző jelentéstartományait (gyalázat, kicsapongás, stb.), mivel a »korrupció« jelentése a magyarban tünetszerűen leszűkül a (közvetlen vagy közvetett módon) anyagi jellegű megvesztegetésre, míg az angolban (akárcsak a latinban) az élet minden tartományában használható az erkölcsi romlottság jelölésére.”

Ez egy teljesen pontos diagnózis, amit legfeljebb annyival tudok kiegészíteni, hogy ráadásul épp ez a szó két esetben is olyan helyzetben kerül elő a szövegben, ahol egy meglehetősen frappáns, szentenciaszerűen alliteráló kijelentésben hangzik el, ahol már csak emiatt sem lehetett a korrupció szót használni. Az egyik ilyen helyen Alan Campbell, Dorian egykori tudós barátja a felháborodás és iszonyodás legmagasabb pontján egy négyszeresen alliteráló felkiáltásban foglalja össze Dorian pályafutását: „You have gone from corruption to corruption, and now you have culminated in crime.” (238) Itt a négyszeres hangegyezésből végül hármat sikerült a magyar szövegbe átmenteni: „Gyalázattól gyalázatig éltél, míg gyilkos nem lett belőled.” (317)

Egy fejezettel később pedig Lord Henry ragadtatja magát egy újabb emlékkönybe való aranyköpésre, ami így hangzik az eredetiben: „There are only two ways, as you know, of becoming civilized. One is by being cultured, the other is by being corrupt.” Mire Dorian maga is megismétli az alliteráció szép foglalatában összeboronált fogalmakat: „Culture and corruption, I have known something of both.” (241) És bár itt a kultúra szóval éppenséggel alliterálhatna a korrupció, sőt első körben magam is emellett voltam, a szerkesztőm, Dávid Anna rögtön figyelmeztetett, hogy épp a Gépnarancs kritikusa által is kifejtett okok miatt mégsem lenne egészen pontos fordítás. Így jutottunk el a mostani verzióhoz: „Kultúra és kicsapongás – morogta Dorian maga elé. – Mindkettőben volt némi részem.” (321-322)

Van valami magát beváltó jóslat-szerű a regényben. Dorian a helyette vénülő, torzuló, bűnei lenyomatát őrző vásznat kaszabolja össze, majd magával is végez. Wilde a readingi fegyházból szabadulva, mindenkit elijesztve magától, mindenkitől elhagyottan pusztul el egy koszladt hotelszobában. Egyik fia öngyilkos lesz, másik húszvalahány évesen a világháborúban esik el. Szemben a szerzővel, a műfordító egy csomó többlettudás birtokában van, ismeri a teljes életművet, az életrajzot, a szerzőt túlélő barátok emlékezéseit, árulását, stb. Mivel jóval többet tud, mint a szerző, fordítóként beleborzongott-e néha ebbe a tudásba?

A legmegrendítőbb talán éppen az ellenkezője volt: nem annyira a szöveg mögött kísértő életrajz történelmi és társadalmi tragédiája, mint inkább a szöveg kiszolgáltatottsága az életrajznak.

Fordítóként az ember szinte fokozhatatlan közelségbe kerül a szöveggel. Muszáj legalább maga előtt lelepleznie az írói eljárásokat, a hatáskeltés eszközeit, a szövegben és a történetben rejlő értelmezési lehetőségek gazdagságát, hogy aztán megpróbálhassa azokat egy másik nyelven rekonstruálni. És a munka során újra és újra lenyűgözött, milyen eleganciával és profizmussal bánik Wilde a saját szövegével. Hogy minden könnyedsége ellenére az ősváltozat dramaturgiája milyen végtelenül feszes, kiszámított, hogy minden egyes szóválasztás és elejtett sziporka egyben a nagy egész egy-egy elengedhetetlen építőeleme is.

Észrevette például, hogy a regény szereplői, akárhányszor hazudnak (akár a másiknak, akár önmaguknak), szinte mindig azzal zárják le nyilvánvalóan félrevezető monológjaikat, hogy azt mondják: „ennyi az egész”? És aztán Wilde újra és újra bebizonyítja, hogy „az egész” távolról sem csak „ennyi”, hogy hány és hány hazugságot építünk fel saját magunknak és másoknak, hogy valahogy túlélhetővé tegyük az életet, ami túlságosan bonyolult és félelmetes ahhoz, hogy szemtől szembe találkozzunk vele.

Ezekről a formai fogásokról, a Dorian Gray képmásáról mint a modern regényírás egyik csúcsteljesítményéről sokkal kevesebbet beszélünk, mint lehetne, mert az életrajzi kontextusról való tudásunk rátelepszik magára a műre, és afféle parazitaként csak azt hagyja meg belőle láthatónak, ami a saját céljainak, szempontjainak megfelel. Ebből a szempontból különösen szimptomatikus az ősváltozat közreadójának és az előszavak szerzőjének, Nicholas Frankelnek a hozzáállása, aki az egyébként teljesen jószándékú, és a maguk tudálékos módján rendkívül informatív szövegeiben az egész regényt Wilde homoszexuális mártíriumának kontextusában értelmezi. (Ez a tendenciózusság egyébént még erősebben van jelen az eredeti amerikai kiadásnak a főszöveghez kapcsolódó jegyzetanyagában, amit mi a magyar kiadásba már nem vettünk át.)

Az egy másik kérdés, hogy milyen végtelenül szomorú, hogy ma, több mint 120 évvel az eredeti megjelenés után, amikor Wilde is már csak 160 éves vámpírként lehetne közöttünk, a homoszexuálisok üldöztetése és társadalmi elnyomása még mindig a napi valóságunk részét képezi, így az erről való beszéd egyszerűen nem megspórolható.

De ha egy pillanatra hátralépünk ettől a diskurzustól, és úgy próbáljuk megnézni a regényt, egészen új értelmezési horizontok nyílhatnak meg előttünk. Hiszen egyáltalán nem szükségszerű, hogy a Dorian Gray képmása kizárólag a művészlelkek és homoszexuálisok kedves könyve legyen. Dorian sorsában például egy kábítószerfüggő vagy más szenvedélybeteg épp olyan megrendítő módon ismerhet magára, hiszen az, ahogyan az ártatlan fiú enged Lord Henry befolyásának, ahogyan az egymásra halmozott élvezetek egyre kevesebb örömet okoznak neki, ahogyan próbálja a társadalom felé fenntartani a tisztességesség látszatát, és a kétségbeesett kísérletei arra, hogy „megjavuljon”, ezek mind-mind pontosan megfeleltethetőek egy klasszikus „drogkarrier” állomásainak.

Vagy ugyanígy említhetném azt is, ahogyan Wilde a gazdagok és szépek következmények nélküli ámokfutását ábrázolja a modern társadalomban. Ebből a szempontból Bret Easton Ellis nagy klasszikusa, az Amerikai Pszicho tulajdonképpen egy modern Dorian Gray-történet, azzal a csavarral, hogy amihez Wilde-nak még egy varázserejű festmény-képmásra volt szüksége, azt Ellisnél már magától elvégzi a felső tízezer büntetőjogi immunitása és a végtelenül elidegenedett társadalmi közeg, ahol már annyira nem figyel senki senkire, hogy a legelképesztőbb bűnök is teljesen észrevétlenül maradhatnak a kiüresedett ál-interakciók felszíne alatt. Ellis jéggé fagyott brókereinek világához képest a Wilde által ismert viktoriánus rendőrállam egy mélyen emberi, családias közegnek tetszik.

Az életrajzi háttér tehát sok új színt ad magához a történethez, de legalább ugyanennyit el is fed belőle. Ahogy Byronnál, Szerb Antalnál, Radnóti Miklósnál vagy éppen Goethénél is, akiknek az életrajza legalább olyan mély nyomot hagyott a kulturális emlékezetben, mint a műveik, Wilde esetében is érdemes a műveknek elsőbbséget adni.

Szókratész Kritónjának hangnemét intonálja Wilde „védőbeszéde” a bíróságon. A görögség szépségeszménye, a tanár és tanítvány szókráteszi modellje (már maga a Dorian keresztnév is) a történelmen és földrajzi helyen kívülre, mondhatni, az időtlenségbe helyezi a történetet. Egy képzelt könyvtár különböző polcain a szerelmes regények, a Faust- vagy Frankenstein-történetek, a mártír írók művei mellé helyezné-e a Dorian Grayt?

Mint minden nagy alkotás, a Dorian Gray képmása is több dolog egyszerre. Elsőként mindenképp a filozofikus rémtörténetek sorába tenném, a Frankenstein és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde mellé, Poe és Lovecraft elbeszéléseinek társaságába. Érdekes egyébként, hogy ez a helyenként egészen frivolnak látszó regény, milyen ravasz módokon tartja meg a történet horrorisztikus alaphangját: például szinte minden fokozó melléknév, akármilyen könnyed beszélgetésben hangzik is el, valahol a félelem és az iszonyat képzetkörébe tartozik – minden szörnyen, borzalmasan, iszonyúan, félelmetesen (awfully, terribly, horribly) ilyen vagy olyan, és az, amilyen könnyelműen használják ezeket a szavakat a szereplők, még jóval a tragikus végkifejlet előtt előre jelzi, hogy az élet valóban iszonyú és félelmetes dolgait sem veszik komolyan – amiért aztán komoly árat is kell majd fizetniük.

De ennek a könyvnek ugyanúgy helye van a nagy művészregények, mondjuk a Balzac-féle Ismeretlen remekmű vagy a Doktor Faustus mellett is, különös tekintettel a tapasztalatok és érzékek minél teljesebb kiterjesztésére való felhívására, ami ebből a szempontból nemcsak Rimbaud, de egészen a beatköltők és utódaik, Kerouac, Ginsberg, W. S. Burroughs vagy akár Patti Smith irányába is kitolhatja ezt a szellemi rokonságot. És nézhetjük úgy is, mint a fogyasztói társadalom, a modern idők tárgyfetisizmusának egyik korai diagnózisát, nem sokkal Huysmans alapműve, az egyébként szintén ekkoriban, szintén Kosztolányi által fordított À rebours (A különc) után és részben az által inspiráltan, ami aztán később például Georges Perec Les choses (A dolgok) című könyvében, vagy éppen Bret Easton Ellis névjegykártya-őrült brókereiben folytatódik. S ugyanígy nem hagyhatjuk ki akkor sem a felsorolásból, ha a homoerotika kultúrtörténetének legfontosabb könyveit akarjuk felsorolni, mint amilyen a Halál Velencében, a Tonio Kröger, Proust Szodoma és Gomorrája, Cocteau Fehér könyve, Virginia Woolf Orlandoja, André Gide és Michael Cunningham regényei, és így tovább.

Ebből a szempontból egyébként a regény egy nagyon érdekes tanulsággal szolgál. Dorian Gray alakjával ugyanis Wilde egy olyan ikonikus figurát adott az európai kultúrtörténetnek, aki más modern mítoszok szereplőihez hasonlóan (mint például Sherlock Holmes, Drakula gróf, Frankenstein doktor vagy Miss Marple) képes volt önállósulni az őt megszülő alapszövegtől, és azóta számtalan új adaptációban, átiratban és formátumban felbukkan a popkultúrában, a kommersz tévésorozatoktól kezdve a képregényekig. És egyben az egyetlen olyan nagy erotikus figura, akinek a homoszexuálisok számára is van relevanciája (jóllehet a regény alapján inkább szexuális mindenevőként kell rá gondolnunk).

Viszont ellentétben a többi nagy, heteroszexuális mitikus-erotikus férfifigurával, mint Don Juan, Casanova vagy éppen a mi Szindbádunk, Dorian Gray, legalábbis testi valójában, nem öregedhet meg. (Antinoosz is még ifjúsága teljében fulladt bele a Nílusba.) „Az örök csábító öregkora” – ez egy szép, őszies, gordonkahangú téma egyébként, talán a legszebb az örök csábító legendáriumából. De ugyanez homoerotikus változatban? Valahogy nem működik. Még Proustnak is csak keserű szatírát sikerült belőle kihoznia, amikor Charlus báró figuráját megalkotta.

Ez pedig rögtön visszavezet minket a görögökhöz, illetve ahhoz, hogy bár jól tudjuk, hogy a való életben a férfiak közötti szerelem ugyanúgy nem függ az életkortól, mint a férfiak és nők között, valahogy minden homoerotika mélyén mégis ott találjuk a görög férfiszerelem kitörölhetetlen örökségét, a fiatal, kamaszból éppen csak férfivá érő férfitest kultuszát. (Ennek igazolásához egyébként nem kell mást tenni, mint vetni egy pillantást a jelenkor homoszexuális szubkultúrájának alvilágára – mert az a pusztító test- és fiatalságkultusz, ami a szélesebb, heteroszexuális társadalmat mérgezi már évszázadok óta, kedélyes viccelődésnek hat ahhoz képest, ami mondjuk egy meleg társkereső oldalon zajlik.)

Ezért is zseniális megoldás, hogy Wilde regényében Doriant pont az emeli ki az egyszerű földi halandók sorából, hogy bármit tesz magával és másokkal, és bármennyi idő telik el közben, ez a hamvas fiatalság örökre megmarad neki – legalábbis, amíg tart a portré varázslata. Valójában ez a mélyebb rétege a regény görögséggel való folyamatos játékának és számtalan utalásának, amíg a felszínen persze nem másról van szó, mint hogy Wilde, a kor többi prominens homoszexuális értelmiségijéhez hasonlóan, előszeretettel hivatkozott a feddhetetlen antik görögök férfiszerelmére, ha a maga – az ógörög férfiszerelemhez valójában alig hasonlító – szexuális életét próbálta védelmezni a természet- és kultúraellenesség viktoriánus vádjaitól.

Ha már a görögökről beszéltünk, beszéljünk az oroszokról is... André Gide In memoriam Oscar Wilde c. írásában idézi Wilde személyes vallomását. „Tudja-e, hogy a (többiek iránti) részvét tartott vissza attól, hogy öngyilkosságot kövessek el?” Elmondja, hogy egy este a rabok szokásos sétáján megszólította a sarkában haladó rab: „Oscar Wilde, mindnyájan nagyon sajnáljuk önt, mert sokkal jobban szenved, mint mi.” Ettől annyira megrendült, hogy aznap kivételesen nem gondolt az öngyilkosságra. Dosztojevszkijre valló történet, nem?

Valóban. És Wilde életének nagy tragédiája, hogy kevesen voltak a világon, akik olyannyira nem Dosztojevszkij-hősnek születtek, mint ő. Valószínűleg a másik rab is ezt érezhette meg rajta a börtönudvaron, amikor azt mondta, Wilde bizonyára jobban szenved ott, mint a többiek.

Forrás:  litera.hu