Október 23-án egy egész ország ünnepel majd – az ember méltóságát, az egyén gondolkodáshoz és cselekvéshez való jogát elnyomó hatalom ellen folytatott küzdelemre emlékszünk majd. És bár sokan 1956 eseményeit csupán a történelemkönyvekből ismerjük, manapság, amikor a közel-keleten és Ukrajnában ezrével mészárolnak le ártatlan embereket a vallás és az erkölcs nevében, mindannyiunknak emlékeznünk kell rá: valójában mind szabadságharcosok vagyunk.

Zsenge tini-koromban őszintén hittem, hogy mire harminc leszek, egy nyíltan homoszexuális politikus, tanár, vagy pap, vagy egy transzexuális operációjának története már rég nem döbbent majd le senkit. Erre nem, hogy a melegek családhoz való joga, de lassan a házasság előtti szex is tabu, ha pedig két fiú lazán csókot vált a négyes-hatoson, komoly az esélyük arra, hogy egy homofób utastárs meglepi őket egy taslival. A társadalmunk belépett egy időgépbe, és repül valahová, de senki sem tudja hová. Ám szerintem ez az időgép nem működik – és soha nem is működött. Ki kell szállni belőle, és elkezdeni szépen élni, itt, és most.

Azt feltételezni, hogy ha a homoszexuálisok, vagy bárki, aki a “nagy könyvben megírttól” eltérő életet él nem borzolja tovább a kedélyeket, akkor majd boldogabb lesz a nemzet, és több munkahely lesz, és kevesebben fognak éhezni, és nem lesz bűnözés, és mindenki kap ajiba egy okostelefont, azt hiszem, tévhit. Ha bárki azt gondolja, hogy az ő személyes kis tere hatalmasabbra tágulna azzal, ha a cigányok, melegek, zsidók, törökök, kínaiak, kóbor kutyák, prostituáltak, nem-templomba-járók, és mindenki, aki "nem pont olyan, mint én" egyszer csak eltűnnének a Föld színéről, az nagyon veszélyes állapotban van - lelkileg. A forradalom, amire 23-án emlékezünk azért volt szükséges, mert az emberek tudatukra ébrrdtek, és rájöttek: szabadnak lenni nem “luxus”, nem betegség, nem divathóbort és semmiképpen sem tabu téma. A szabadság mindannyiunk velünk született joga, és kötelessége.

A mai Kabbala Központ alapítója, Rav Berg azt szokta mondani: "Mindent tolerálok, kivéve az intoleranciát."  Ez a mi közös bolygónk is, és örömmel osztozunk rajta mindenkivel. De az nem fair, hogy azért kell félelemben élnünk, mert a többség retteg mindenkitől, aki "más, mint én" – hiszen arra emlékeztetjük őket, hogy a világ nem fekete-fehér. A homofóbia, antiszemitizmus, bigott vallási fanatizmus, fajgyűlölet nem más, mint egy kifogás arra, hogy a saját korlátaik rabszolgaláncain élő embernek ne kelljen egyéni látásmódot kialakítaniuk, és a választás nehézsége nélkül megmaradhassanak szűk kis világukban.

Ezen a héten gyertek ki a fényre, és álljatok mellénk, emberek mellé – bőrszíntől, vallástól, szexuális vonzalomtól függetlenül. Mindenkit arra bátorítok, aki nem akar szellemileg uniformizált országban élni, hogy beszéljetek az álláspontotokról a barátaitokkal, rokonaitokkal, kollégáitokkal, és kerüljetek közelebb egymáshoz – ezen keresztül
pedig önmagatokhoz.

Fényes, szabad hetet!

" 20 másodperc persze kevés volt ahhoz, hogy cizelláljam, miszerint így a kompenzációs lista meg úgy a helyi/kerületi testület, és persze nem cz és nem politológus, de azért mégis megmutatom, hogy ezzel buzdítok most az RTL-en a szavazásra. Ha lenne hosszabb időm, akkor elmagyaráznám, hogy pl. miért mennek a Bokrosra adott szavazatok a szemétbe (nincs mögötte lista, ahol hasznosulhatna), és miért tartom ugyanakkor fontosnak, hogy legalább helyben az emberek megpróbálják visszavenni az önkormányzatot a hülyéktől, vagy megtartani saját kézben, ha esetleg már 2010-ben is okosak voltak, és nem pártpolitikai alapon szavaztak. Én itt, a nyolcadik kerületben találtam magamnak olyan képviselőt és polgármester-jelöltet is, aki megérdemli a szavazatomat, és azt is tudom, hova húzzam az ikszet a főpolgármester-jelöltek közül, hogy azzal üzenjek a megfelelő helyre. De ezt már nem osztom meg veletek - csak azt, hogy szavazzatok. "

Ceglédi Zoltán szerint többféle fórumon is hangot adhat mindenki a véleményének, azonban a választások alkalmával hozott döntések számítanak igazán.

A 2014-es önkormányzati választások összesített eredménye

Republikon Intézet

Az önkormányzati választáson leadott voksok 51%-át szerezte a Fidesz, 17,1 százalékot ért el országosan a Jobbik, 15,3-at az MSZP, míg a DK 6,6, az Együtt-PM 4 végül az LMP 2,9 százalékkal zárta az október 12-i választást – ez derül ki a Republikon Intézet saját módszertana alapján készített összegzésből.

Az összegzés minden választó voksát figyelembe veszi, és mindegyiket pontosan egyszer – így a bonyolult, többszintű választási szisztéma szerint leadott szavazatokat összesíteni tudjuk. Jól látszik, hogy a Fidesz mindhárom szinten (Budapest, megyei jogú városok, megyei közgyűlések) egyértelműen győzött: minden második választó a kormánypártra szavazott.

Ami a második helyet illeti, az MSZP mind Budapesten, mind a megyei jogú városokban egyértelműen jobban szerepelt a Jobbiknál, az összesített baloldali eredmény pedig e két színtéren sokszorosa a radikális párténak. A megyei közgyűlési voksok esetén azonban a Jobbiké az egyértelmű második hely – mivel ezen szavazatok számszerűen több voksot jelentenek, mint a fővárosi és megyei jogú városi szavazatok, a Jobbiké az országos második hely. Látszik azonban, hogy igen csekély az MSZP és a Jobbik közti országos különbség, ráadásul, ha a DK és az Együtt-PM eredményét is hozzászámítjuk a szocialisták számához, úgy a baloldal közel 26 százalékos eredménye áll szemben a Jobbik 17 százalékával.

2010-hez képest  a Fidesz mintegy öt százalékponttal visszaesett, míg a Jobbik valamelyest javított országos eredményén. Ami az MSZP-t, illetve a baloldalt illeti, a három párt összesített 26 százalékos eredménye némiképp meghaladja az önálló 2010-es MSZP országos eredményét – a baloldal tehát egyáltalán nem tűnt el, csupán több pártból áll össze a hasonló végeredmény.  

A Republikon Intézet innovatív módszert fejlesztett ki a választások összesített eredményének méréséhez. Módszerünk két alapelvre épül :

1. Egy-egy párt összesített szavazata egy-egy önkormányzati választáson három szám összegeként állt elő:

1/a: A párt budapesti kerületi polgármester-jelöltjére adott szavazatok

1/b: A pártok megyei közgyűlési listáira adott szavazatok (összegezve a 10 ezer fő alatti és feletti települések szavazatait)

1/c: A pártok megyei jogú városokban állított polgármester-jelöltjeire adott szavazatok

2. A parlamenti pártok szavazatait külön-külön állapítjuk meg. A főváros esetén a baloldali pártok megállapodását figyelembe véve soroltuk egy-egy jelölt eredményét egy párthoz. A megyei jogú városokban a közösen állított jelöltek eredményét közvélemény-kutatási adatok szerint mért támogatottsága alapján osztottuk szét a pártok között. (Ehhez az Ipsos elmúlt három havi közvélemény-kutatását használtuk és az MSZP, DK, Együtt-PM megyei jogú városokban mért támogatását vettük alapul. Ennek eredményeképp a megyei jogú városokban e pártok által támogatott polgármester-jelöltek szavazatait az alábbi arányok szerint osztottuk szét: MSZP – 55%, DK – 23%, Együtt-PM – 22%. )

Részletes adatok:

További megállapítások:

Továbbra is Budapesten a leggyengébb a jobboldal: ez igaz a Fideszre és a Jobbikra egyaránt: a fővárosban a radikális párt ismét csak az LMP-t tudta megelőzni. A baloldali pártok szavazatszámának összesítésekor elfogadtuk a koordinált jelöltállítási megállapodást, azaz minden polgármesteri eredményt az a párt kapta, amelyik a jelöltet indította a kerületben. Érdekesség, hogy míg az EP választáson a DK megelőzte az Együtt-PM-et, a polgármester-jelöltekre leadott szavazatok alapján vasárnap az Együtt-PM erősebb volt. Mindkettejük eredményét meghaladja ugyanakkor az MSZP, amely a legerősebb ellenzéki párt Budapesten.

A megyei jogú városok esetén minden baloldali polgármesterre leadott voksot összesítettünk és közvélemény-kutatási adatok alapján osztottuk szét az MSZP, DK, Együtt-PM között. A megyei jogú városok esetén a fővárosnál már valamivel erősebb Jobbikot látunk, de még itt is igaz, hogy a szocialista párt erősebb, mint a radikálisok, ugyanakkor a Fidesz első helye itt sem kérdéses.

A megyei közgyűlési szinten, azaz a megyei jogú városoknál kisebb településen leadott szavazatok esetén ugrik meg a Jobbik eredménye: az itt leadott voksok mintegy húsz százalékát érték el. Ezen szavazatok alapján a Jobbik egyértelműen erősebb, mint az MSZP, míg a DK-val és Együtt-PM-mel kiegészített baloldal nagyjából egy szinten van vele. Ami viszont a megyei közgyűlési mandátumok számát illeti, a Jobbik egyértelmű második helye a különindulás következménye. Bár a megyei közgyűlési mandátum-elosztás arányos, az Együtt-PM sehol sem jutott be, így a rá adott szavazatok elvesztek a baloldal számára.

2014-10-14 Hírbehozzuk:

Téma: Vita az önkormányzati választásokról. Az eredmények elemzése. Ki a választások igazi nyertese? Ki a választások igazi vesztese? Sikerült-e eldönteni a dominancia kérdését a baloldaon? A Jobbik szereplése az önkormányzati választásokon. Igaza van-e Vona Gábornak, hogy a Jobbik lesz a kihívó 2018-ban? A fővárosi eredmények elemzése.

Műsorvezető(k):  Pindroch Tamás

Vendég(ek):  Mráz Ágoston Sámuel (Nézőpont Intézet). Tóth Csaba (Republikon Intézet)

Kategória(k): Belföld, Politika

http://video.echotv.hu/sites/default/files/videos/2014/10/15/149975/hirbehozzuk-1_standard_video_1413355607.mp4

2014. október 16. csütörtök, 07:00

Ez már a harmadik munkád a Rózsavölgyi Szalonban és még vár rád jövő év elején egy új szerep is. Kicsit olyan, mintha már virtuális tag lennél, nem?

Igen, kezd olyan lenni... Először nagyon fura volt bejönni ide. Korábban teljesen más világban mozogtam. A Nemzetit leszámítva inkább underground helyeken fordultam meg, és ahogy beléptem, picit megilletődtem, vajon hogy fogom megtalálni itt a helyem, jól fogom-e érezni magam és egyáltalán, mi lesz? De aztán nagyon hamar megszerettem ezt a helyet. Olyan, mintha az ember a saját színházába menne.

Milyen egy ilyen intim közegben játszani, ennyire közel lenni a nézőkhöz, közöttük mozogni?

Sokszor dolgoztam kis helyeken, akár a főiskolán, ami még nem olyan távoli emlék, vagy például a TÁP Színházzal. Kifejezetten szeretem ezt a közelséget. Tökéletesen lehet érezni, hogy hol tartanak a nézők, mennyire sikerült őket behúzni a játékba. Persze ugyanezért nehéz is a dolog, mert ha véletlenül negatív energiák érkeznek, az ránk is hat és érzékenyen kell velük bánni, meg kell küzdeni az esetleges nem tetszéssel, elutasítással, és ha lehet megfordítani, aztán meghódítani a közönséget. Az duplán jó érzés, ha sikerül.

Itt nincs ugyan társulat, de mégis vannak visszatérő művészek, mint például Te. Fontos számodra, hogy a Rózsavölgyi vezetése gondolkodik benned?

Nagyon. Ez a beugrásnál volt a legszembetűnőbb, hogy rögtön rám gondoltak és megbíztak bennem. Ez nagyon jólesett.

Volt már korábban beugrásod, vagy ez volt az első?

Egyszer már ugrottam be, de ott jutott rá egy éjszakám és eggyel több próbám.

Itt hogy történt?

Dél körül felhívott Zimányi Zsófi azzal, hogy mit csinálok ma este? Ekkor már sejtettem valamit. Mondtam: ráérek… Megkérdezte, hogy beugranék-e aznap este a Mellettem elférsz című darabba. Bejöttem délután egy órára, felpróbáltam gyorsan a ruhákat és elkezdtem tanulni szöveget.

Gyorsan tanulsz?

Nem. De ezt egy óra alatt megtanultam.

Összerántott a stressz?

Valószínűleg az adrenalin hatása és az emberi agy elképesztő kihasználatlan kapacitása ilyen helyzetben iszonyatosan működik.  Három-négy óra körül jöttek a többiek, elkezdtünk próbálni. Aztán öt körül jött a pánik, amikor rájöttem, hogy ez azért 'hardcore'. Addigra a szöveget is elfelejtettem. Egyetlen mondat sem jutott eszembe. Pláne amikor leesett, hogy ezt a szerepet valahogy el is kellene játszani, és ezt most azért nem fogom tudni.

Végül sikerült elmondanod a szöveget vagy improvizáltál?

Sikerült. Egyszer volt egy pici bicsaklás, ott mondtam valami hasonlót, és egyszer nem adtam végszót szegény Sztarenki Dórinak.

És amikor véget ért az előadás, összeestél?

Kértem egy konyakot. A következő előadás amúgy mindig sokkal nehezebb. Ekkor jössz rá, hogy nem próbáltad, nem a tiéd a szerep és a szöveget is meg kell tanulni rendesen.

Hogy ment a második?

Már a harmadikon is túlestem. A második még bizonytalan volt, a harmadik előadásban viszont már azt éreztem, tudom, hogy körülbelül mit szeretnék játszani. Szóval már képes voltam a szerepre is figyelni. Egyébként kifejezetten örülök ennek a helyzetnek, mert amúgy túlságosan agyalós vagyok. Erre most nem maradt idő, ösztönösen kellett megoldani a szerepet és ezt az ösztönösséget megpróbálom megőrizni, mert ha elkezdek gondolkodni, abból baj lesz. (Nevet.) Ezt már többször megtapasztaltam. Elkezdek agyalni és a végére a sok gondolat úgy rátelepszik a feladatra, hogy semmi könnyedség nem marad, csak a megfelelés. Ilyen szempontból ez nagy tanulás volt.

A következő bemutatód a Rózsavölgyiben 2015 februárjában a Romance.com lesz.

Nagyon várom már a közös munkát Molnár Piroskával és persze a volt osztályfőnökömmel, Jordán Tamással. Még sosem játszottam vele. Piroskával már egyszer dolgoztunk együtt, még a Nemzeti Színházban, a Csongor és Tünde kapcsán, ami nem sikerült túl jól. Sosem felejtem egy mondatát. Már érezni lehetett, hogy nem fog összejönni nekem ez a szerep, amikor ültünk a büfében és csak annyit mondott: „Figyelj, én tíz évig azt se tudtam, mi van.” De hittek benne, és újabb lehetőségeket adtak neki. Annyira pozitívan viszonyult hozzám... Egyébként Udvaros Dorottya is. És tulajdonképpen nagyon sokan. Lenyűgözött, hogy konkrétan nem mondtak semmit, méhis érezni lehetett a támogató energiájukat, pedig azt hiszem tényleg nagyon rossz voltam. Piroska játszotta az Éjt, és amikor a közös jelenetünk következett, úgy éreztem, biztonságban vagyok...

A Nemzeti Színházban jól érezted magad? Jordán Tamás az egyetem után rögtön leszerződtetett...

Bennem iszonyú nagy kettősség van mindenféle szempontból. Ez jellemzett akkor is, amikor a Nemzetibe kerültem. Egyrészről csodálatos volt, hogy ott vagyok, megismerkedhettem azokkal a nagy színészekkel, akik ott dolgoztak, mint Udvaros Dorottya, akinek az antréját a Három nővér Natasájaként nyolcvanszor tekertem vissza és akkor az édesanyám lett két darabban is. Boldog vagyok, hogy közel kerülhettem hozzá. Másrészről a sokkal nyersebb, vagányabb színházi munka is rendkívül vonzott. Igazából egy évvel azután hogy elkerültem a Nemzetiből, esett le, hogy mennyire szerettem ott lenni.

Fájt, hogy elküldött Alföldi Róbert? Hogy nem volt szüksége rád?

Elsőre egyáltalán nem. Természetesnek tartom, hogy egy új igazgató hozza a saját embereit. Később azonban sajnáltam, mert arra gondoltam, ha adott volna egy évet, ami alatt nagyon sok minden kiderülhetett volna, talán másként dönt. Aláírom, nem biztos, hogy látott bennem olyat, ami számára izgalmas lehetett volna, de én nem gondolom, hogy mi ne tudnánk nagyon jól együtt dolgozni.

Hogy kerültél Horváth Csabához?

A Nemzeti után egy év Miskolc következett. Már azon a nyáron elkezdtem Csabával dolgozni. A volt osztálytársaimmal, Kádas Jocival, Földeáki Nórival, Andrássy Mátéval, Krisztik Csabával akkor csinálták a Tavasz ébredését, ami az első igazán nagy fizikai színházas előadás volt. Csaba akkor már tervezgette, hogy eljön Debrecenből és önálló társulatként kezd velük dolgozni. Érdeklődött, hogy az osztályunkból lennének-e esetleg mások is, akik vele tartanának. Ekkor merült fel a nevem. Ezt tehát a többieknek köszönhetem. Csaba akkor csinálta Zsámbékon az Evangéliumot, és elhívott. Aztán az egyik munka követte a másikat.

Egy teljesen más kifejezési formát kellett megtanulnod. Mennyire tudtál kibontakozni színészként?

Én abszolút színészetnek gondolom azt is, amit a fizikai színház követel az embertől és ezen egyáltalán nem gondolkodtam. Számomra Csaba és a Forte olyan volt, mint egy lángoló szerelem eleje. Másfél-két évig ilyesmi eszembe sem jutott. Egyszerűen annál jobbat nem tudtam elképzelni, mint a napi másfél órás tréninget és a próbákat. Később viszont már hiányozni kezdett az a fajta szerepformálás, amire egy hagyományos előadás ad teret. És amikor nagyon sok volt a tánc, picit boldogtalan lettem. De Csaba olyan energiával és olyan minőségen dolgozik, amit nagyon nehéz alább adni. Az ember tehát kompromisszumokat köt: lehet, hogy nem játszom vágyott szerepeket, de rengeteg mindent megmozgat bennem a munka. Ami ennyire komplex, amiben a zene, a képzőművészet, a játék, a tánc találkozik, az nekem borzalmasan tetszik. Tetszik, hogy az összes idegszálamat megmozgatja a dolog. Nekem nagyon fontos, hogy ne csak a színészettel foglalkozzam. De igazából ezt is csak később éreztem meg.

Végül azért döntöttél úgy, hogy eljössz a Fortéból, mert úgy érezted, vágysz valami másra is, vagy a független szféra ellehetetlenülése kényszerített erre?

A kettő együtt. Rengeteget gondolkodtam a döntésen, iszonyú harc dúlt bennem. A leginkább az viselt meg, hogy keveset játszom. 

Mennyit játszottatok?

Előfordult, hogy havonta egyet vagy kettőt. Volt olyan hónap, amikor egyáltalán nem tartottunk előadást. Még nem voltam elég érett ahhoz, hogy felfedezzem, mit érdemes kibírni vagy megtartani. Csak azt tudtam, hogy játszani akarok és ezért már nem okozott olyan nagy örömöt a tánc sem, mert azt éreztem, hogy nem tudok továbbfejlődni benne. Mindenféle feszültségek alakultak ki bennem és úgy gondoltam, nem érdemes negatív hozzáállással dolgozni. Meg tanulni szerettem volna még. Más dolgokat. Szerettem volna belekerülni olyan helyzetekbe, amiket nekem kell megoldani, ahol az általam elvárt minőségért nekem kell megküzdenem, ugyanis Csabában mindig lehet bízni. Tudom, hogy ha ő lent ül a nézőtéren, minden tök szuper, vagy minimum jó lesz. De mi van akkor, amikor nem ül ott? Ez a kérdésfelvetés persze lehet, hogy butaságnak, vagy őrültségnek tűnik. Mégis azt éreztem, muszáj megtanulnom a saját szakmámat.

Volt szükséged azóta a Csabánál megszerzett tudásra?

Persze. De szomorúan látom, láttam, hogy Magyarországon a plusz képességek ahelyett, hogy javítanák egy ember megítélését inkább korlátnak minősülnek. Ha valaki bábszínészként vagy zenés színészként végez, vagy akár mint mi, akik állítólag "mozgás orientáltak" voltunk, akkor azt valahogy lenézik, nem pedig plusz értékként kezelik. „Ja, te csak bábszínész vagy?” „Áh, ti vagytok azok a táncos színészek!” Rossz érzéssel tölt el, hogy szégyenkezni kell azért, mert valaki „csak táncol”. Amikor elkezdtem máshol dolgozni, ott is gyakran ugrattak azzal: „jön a mozgásművésznő!”  Hál ' Istennek ez az utóbbi egy-két évben kezd megváltozni, egyrészt felnőtt egy fizikai színházas színész-rendező generáció, másrészt született pár előadás, ami bebizonyította, hogy milyen érvényes dolog a plusztudás, akár a Forte, vagy a HoppArt Társulat részéről, vagy a bábszínészeknél is. Szóval igen, természetesen, mindig használom. Csabánál rengeteget lazultam, belülről is, bár sokszor még mindig szögletesnek érzem magam. Megtanultam, hogy észrevegyem, ha hazudik a testem. Ha úgy megyek haza, hogy be van állva a nyakizmom, akkor valószínűleg felhúzott vállal, szorongva, görcsösen játszottam végig az előadást. Sokat segített nekem abban, hogy megtaláljam, vagy inkább használni tudjam vagy merjem használni a saját nőiségemet, hogy az a 'buzgó mócsing' aki voltam a főiskolán, egy picit feloldódjon. Vagy annyi maradjon belőle, ami épp szükséges. És még egy fontos dolog: elkezdtem tanítani is, néha tréningeket tartani, és kicsit koreografálni.

A mozgás ma is a mindennapjaid része?

Igen. Főleg jógázom, futok, úszom, és otthon tréningezgetek. Most újra fogok dolgozni Csabával Kaposváron a Magyar Elektrában. Ezért is fontos, hogy szinten tartsam magam.

Hiányzik az a fajta együttlétezés, ahogy a Fortéban éltetek, ahol volt egy csapat, ahol számíthattok egymásra?

Abszolút társulati embernek gondolom magam. Szeretem, ha folytonos mozgásban kell lenni, szeretem a változást, de szeretem a mindennapokat, a megszokásokat is, szeretem azokat különlegessé tenni. A szórakozás felé tudom elvinni a mindennapi rutint. Ugyanígy vagyok az emberekkel is. Nagyon szerettem a Fortéban mindenkit, a mai napig nem untam meg senkit. De közben meg nagyon gyorsan tudok magamnak kis társulatot teremteni ott, ahol vagyok. Ritkán fordul elő, hogy nem érzem jól magam azok között az emberek között, akikkel dolgozom. Ez tök jó. Közben pedig élvezem annak a szabadságát, hogy nem vagyok társulati tag. Ugyanis minden társulatban vannak harcok, nyűgök, elégedetlen hangok, egymás mellett elbeszélések, amit az én naiv lelkem nagyon nehezen visel. Így viszont ebben nem kell részt vennem. Ezt persze megúszásnak is, vagy könnyebb útnak is nevezhetjük. Próbálom mindkét dolognak a jó oldalát nézni. Egyszer nagyon szeretnék újra társulatban élni. A szabadúszást az útkeresés részének fogom fel. Most kezdenek leesni bizonyos dolgok... Úgy érzem, az utóbbi három év sorsszerűen alakult... Tehát azt remélem, hogy arra felé tartok, amerre mennem kell.

Kérdezett: Spilák Klára

Forrás: szinhaz.hu

Színházi munkák – HoppArt Társulat

E.T.A. Hoffmann, W. Hauf: Tovább is van... - Nemzeti Színház - HOPPart társulat

Szerep: Üvegmanó, Gólyaasszony

Rendezte: Harangi Mária

R. Thorp, J. McTiernan: Halálkemény - Merlin Színház - HOPPart társulat

Szerep: Theo

Rendezte: Herczeg Tamás

Fred Ebb-Bob Fosse: Chicago - Átrium Mozi - HOPPart társulat

Szerep: Fogarty őrmester, Hunyák Katalin

Rendezte: Zsótér Sándor

Színházi munkák – Színház - és Filmművészeti Egyetem

Korcsula - Írta és rendezte: Pintér Béla

Csak egy kis musical

Rendezés: Ascher Tamás , Novák Eszter

Hair, West Side Story

Rendezés: Novák Péter

Vakrepülés/Embervásár

Rendezés: Ascher Tamás, Novák Eszter

Shakespeare: Szent Iván éjjelén

Szerep: Puck

Rendezés: Magács László

Brecht: K. mama

Szerep: Néma Kattrin, Parasztasszony

Rendezés: Zsótér Sándor

Mozart: Varázsfuvola

Szerep: 1. dáma Harangi Mária, Selmeczi György

Rendezés: Novák Eszter, Ascher Tamás

Örkény István: Túl vagy a nehezén, most jön a neheze (Egypercesek)

Rendezés: Mácsai Pál

Patrik Marber: Closer

Szerep: Alice

Rendezés: Magács László

Színházi munkák – Új Színház

Gothár Péter-Kapecz Zsuzsa (E.T.A. Hoffmann alapján): Diótörő

Szerep: Marika

Rendezte: Nagy Mari

Csiky Gerely: Ingyenélők

Szerep: Borcsa (szerepátvétel)

Rendezte: Szikora János

G. Feydeau: Bolha a fülbe

Szerep: Eugenie

Rendezte: Vidnyánszky Attila

M. A. Bulgakov: Álszentek összeesküvése

Szerep: Álarcos hölgy

Rendezte: Vidnyánszky Attila

Szép Ernő: Ádámcsutka

Szerep: Maci

Rendezte: Galambos Péter

Színházi munkák – Vendégként

Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül - Kőszegi Várszínház

Szerep: Pólika

Rendező: Znamenák István

Gergye Krisztián: Adaptáció Trikolor - MU Színház

Rendező: Gergye Krisztián

Bohumil Hrabal: Sörgyári Capriccio - Kőszegi Várszínház

Szerep: Lenka

Rendező: Znamenák István

Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté - Kőszegi Várszínház

Szerep: Lucetta

Rendező: Znamenák István

A dohány utcai seriff - Füge Produkció

Rendező: Mohácsi János

Carlo Goldoni: A kávéház - Kőszegi Várszínház

Szerep: Lisaura

Rendező: Znamenák István

Szörényi Levente-Bródy János: István a király - Szegedi Szabadtéri Játékok

Szerep: Boglárka

Rendező: Alföldi Róbert

Színházi munkák – Felolvasó színház

Anyám éhesnek tűnik - Pinceszínház

Rendező: Göttinger Pál

After the fall - Goethe Intézet és a Nemzeti Színház

Rendező: Rába Roland

A barbárok melankóliája I., II. - Nemzeti Színház

Rendező: Vörös Róbert

Garaczi László: Szépet fogtok álmodni - Nemzeti Színház

Rendező: Gigor Attila

Rakovszky Zsuzsa: A nyolcadik - Nemzeti Színház

Rendező: Marton László

Darvasi László: A gyújtogatók - Nemzeti Színház

Rendező: Novák Eszter

Mendelssohn és Shakespeare együtt - Szentivánéji álom - Nemzeti Színház

Óbudai Danubia Zenekar; Vezényel: Hamar Zsolt

Szerep: Hermia

Rendező: Alföldi Róbert

Edvard Grieg és Henrik Ibsen: Peer Gynt - Nemzeti Színház

Óbudai Danubia Zenekar; Vezényel: Silló István

Szerep: Solveig

Rendező: Alföldi Róbert

"A közösség fontos számomra" - Interjú Bánfalvi Eszterrel

Bánfalvi Eszter 2013 tavaszán megvált a Nemzeti Színház társulatától és úgy döntött, szabadúszóként folytatja pályáját. Az elmúlt időben sokat hallhattuk őt különböző filmek szinkronhangjaként, forgatott Török Ferenccel, színházi premierje azonban nem volt a nyáron bemutatott István, a király óta. Azonban január 22-én Forgách András Szorul a hurok című színdarabjában lépett színre. A műben, mely Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényéből íródott, egy taxis utazás elevenedik meg a három szereplő – Takács Kati, Bánfalvi Eszter, Balikó Tamás - perspektívájából. 


A Színművészeti Egyetemen két osztályfőnököd, Ascher Tamás és Novák Eszter borzasztóan vigyáztak és figyeltek rátok, aztán a Nemzeti Színházba szerződtél, ahol Alföldi Róbert komoly feladatokat bízott rád. Most viszont itt vagy az életben, védőháló nélkül. Hogy érzed magad?

Bánfalvi Eszter: Sok a bizonytalanság és sok az újdonság, ami nem biztos, hogy baj. Gyakran szorongok, de nem feltétlenül azért, mert nem vagyok védett állapotban. A védettség ugyanis nem a külső körülményektől, hanem a kapcsolatoktól függ. A közösség fontos számomra, és mivel azt személyek alkotják, az emberek nagy része nem tűnik el, még akkor sem, ha a közösség megszűnik. Akikben bízom, akiknek adok a tanácsára, a véleményére, azokhoz most is bátran fordulhatok. 

Ahhoz hogy munkád legyen, most neked kell megkeresni embereket?

Bánfalvi Eszter: Igen. Ez brutális. Most kaptam észbe, hogy már január eleje van és ahhoz, hogy a jövő évadban munkám legyen, már most el kell kezdenem beszélgetni emberekkel. Elsősorban olyanokat keresek meg, akikkel dolgoztam, vagy akikkel valamiféle kapcsolatom volt/van. Ez a kopogtatás nem a kedvencem, de már nem ódzkodom tőle úgy, mint régen. 

Anno felmerült benned, hogy ott maradj a Nemzeti Színházban? 

Bánfalvi Eszter: Nem merült fel. Annak ellenére sem, hogy több alkalommal is dolgoztam Attilával (Vidnyánszky Attila – a szerk.), amikor az Új Színházban voltam csoportos szereplő, és ezek nagyon jó munkák voltak, jól alakult a viszonyunk is. Azt tudom most válaszolni, amit korábban Attilának is mondtam, hogy ő letette a voksát egy értékrend mellett, amihez én őszintén nem tudok csatlakozni. Nem tudok olyan dologban részt venni, amivel nem tudok azonosulni. 

Hogy érzed, hamar megkaptad a tutit? 

Bánfalvi Eszter: Hamar megkaptam a tutit? Ötödszörre vettek fel a főiskolára, előtte négy évet töltöttem az Új Színházban, aztán a főiskola után kocsmáztam, mert nem akadt munka, se szerződés. Meg hát mi is van a tuti mögött? Rengeteg meló és küzdelem. Persze az utóbbi hónapokban valami eltűnt, ami addig meghatározó volt, de a szorongás csak átalakult. Igazából én mindig szorongok, amikor elkezdek egy újabb munkát, mert teljesen meztelennek érzem magam, hiszen a nulláról kell indítani és fogalmam sincs, mi lesz. Tehát nem éreztem magam a tutiban akkor sem, amikor a Nemzeti Színházban játszottam és nagyobb szerepeket kaptam. Ott is rendszeresen rettegtem, de ettől függetlenül továbbra is vágyom bonyolult, komoly kihívást jelentő feladatokra.

Ha szabadon dönthetnél, melyiket választanád, a társulatot vagy a függetlenséget?

Bánfalvi Eszter: Mindkettő vonz. Alapvetően csapatjátékos vagyok. Azt a munkát is szeretem, amikor csupán egy alkalomra jön össze egy csapat, meg azt is, amikor állandó a csapat. Mindenképp a közös munkában hiszek. Nem tudom magamat egyedül elképzelni a színpadon, kell, hogy legyenek partnerek körülöttem. Nem látom magam, amint leülök és csinálok egy önálló estet.

Az nem merült fel, hogy a HOPParttal folytasd?

Bánfalvi Eszter: Nem. Még akkor, amikor a Csilla, a Bence, a Tomi meg én (Radnai Csilla, Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás – a szerk.) Nemzetisek voltunk, kötöttünk egy megállapodást a HOPPart-tal. Megbeszéltük, hogy a fontosabb cél érdekében, azért, hogy a többiek rendszeresen tudjanak játszani, és hogy a HOPPart, mint társulat tényleg tudjon működni, mi kiszállunk, hiszen elég komoly problémák adódtak az egyeztetés körül. Ennek kapcsán mindenkit ért némi sérelem, voltak nagy megbeszélések, nagy sértődések, adok-kapok, de végső soron egyikünk sem látta értelmét annak, hogy egy előadást másfél havonta játsszunk. Ugyanis az kinyírja a produkciót, sőt, mindent kinyír. A mai napig sok pozitív élményt őrzök a HOPPart-tal kapcsolatban, de nem merült fel, hogy kopogtassak náluk. Ebben nincs semmiféle kivagyiság. Ők sincsenek könnyű helyzetben. Bennem meg van egy kis rossz érzés is, hogy ha rátukmálom magam valakikre. Nem tudom, hogy ha bekönyörgöm magam egy helyzetbe, az vajon mennyire terheli meg az adot csapatot. Amikor azt mondták a különböző igazgatók, akiket megkerestem, hogy sajnos nem tudnak szerződtetni, mert van emberük, és ha engem magukhoz vesznek, akkor neki nem tudnának feladatot adni, az számomra egy teljesen érthető reakció volt. Ez egy nagyon nehéz ügy... Nem szeretnék kifúrni senkit.

Van olyan társulat, ahová szívesen csatlakoznál? Gondolkodtál ezen?

Bánfalvi Eszter: Persze, gondolkodtam. Nagyon kíváncsi vagyok, sok minden érdekel, de olyan nincs, hogy bekopogok valahova, hogy ebben a társulatban szeretnék dolgozni. Valószínűleg ebben a gátlásaimnak is része van. Nagyon reménykedem, hogy lesznek olyan emberek, akik bizalmat szavaznak nekem, és ha csinálnak egy csapatot, akkor gondolnak rám. 

A Nemzeti Színház két előadása tovább él. A Bányavirág a Játékszínben, és a Mephisto, ami átkerült a Vígszínházba. Milyen volt a Víg társulatával a közös munka, és milyen érzés ott játszani ezt az előadást?

Bánfalvi Eszter: A pályáztatás megrendítette az ottani kollégákat, hiszen egy pillanat alatt ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben érezhették magukat, mint mi. Ezért aztán a Vígben megint elég élesen szólalnak meg Klaus Mann mondatai. De a társulat hihetetlen alázattal és odaadással dolgozott. Bár ugyanazt csináljuk, mégis sok eleme áthangolódott a produkciónak, pusztán azért, mert az adott szerepet egy másik személyiség játssza. Más. Működik. 

Amikor Forgách András felkért, hogy játssz a Szorul a hurokban című darabban, elolvastad, mielőtt igent mondtál?

Bánfalvi Eszter: Nem, én az olvasópróbán olvastam el a darabot. Néhány héttel korábban kaptam Andristól egy verziót. 

Látatlanban igent mondtál?

Bánfalvi Eszter: Igen, Forgáchnak meg Nádasnak. Más kérdés, hogy attól azért sokkot kaptam, hogy a Párhuzamos történetekről van szó. A regénnyel még most is küzdök. Ezt persze jó értelemben mondom. És most fel is függesztettem az olvasást, mert annyira nyomasztott. Amit mondjuk Nádas leír ötven mondatban, arra nekem három mondatom van, és azt éreztem egy ponton, hogy a lehetetlenséggel birkózom. Ezért muszáj volt leállni és csak arra koncentrálni, ami ez a szelet, ami a konkrét színdarab. 

Mindaz, amit hozzáolvasol, árnyalhatja azt a pár mondatot, amit mondasz...

Bánfalvi Eszter: Meg is kell, hogy jelenjen ez a plusz, de annyira sok van a másik oldalon, hogy úgy érzem, ennyi mindent nem tudok érzékeltetni. Kell távolságot tartanom a regénnyel, de a bemutató után befejezem. 

Milyen nőnek látod Gyöngyvért? Mi izgalmas benne a számodra?

Bánfalvi Eszter: Ő Ágost szerelmese. Mániákus szerelem ez, nem csak egy testi, hanem egy lelki találkozás is, ami furcsa, hiszen ez a két ember két teljesen különböző világból érkezik. Ágost egy úri fiú, Gyöngyvér pedig egy óvónő, mondhatnám proli, aki énekesnői ambíciókat táplál, mégis fel tudnak oldódni egymásban. A lányt egyszerűen beszippantják a vágyai, majd pedig a fájdalma, a csalódás. Olyan, mintha egy örvénybe kerülne, ami ellen hiába tiltakozik. Gyöngyvér próbálja definiálni saját magát, a helyzetét a világban, a családban, amibe bekerül. Számára ugyanis a család szokatlan közeg, ő egy lelenclány. Mivel gyökértelen ember, minden kapcsolata speciális. Szerintem elsősorban az ösztönök szintjén ragadják meg a dolgok, és mivel fél a lelki sérülésektől, páncéllal vértezi fel magát, így aztán mást kommunikál kifelé, mint amit befelé megél. A színpadon elsősorban Ernával, a fiú édesanyjával közösen látjuk. 

A darab egy taxis utazás mintegy fél óráját meséli el, amikor a két nő, feleség és leendő meny Ágost haldokló apjához mennek. Milyen a két nő viszonya?

Bánfalvi Eszter: Gyöngyvér meg akarja hódítani Ernát, hiszen annak az embernek az anyja, akit egyszerre szeret és gyűlöl, és ezért az anyát is gyűlöli és szereti. Őrületesen bonyolult az ő viszonyuk. Van egy pillanat, amikor Erna azt mondja, hogy „Gyöngyvér, kisleányom”. És abban a pillanatban mindketten megrettennek. Ernának ugyanis megölték a lányát, a nácik elhurcolták és az apja, aki megmenthette volna, mindezt hagyta. Gyöngyvér pedig gyűlöli az anyját, mert elhagyta őt. Viszont mindkét oldalon megjelenik az összetartozás utáni vágy.

A mű szerkezete úgy épül fel, hogy háromszor lehetünk tanúi az utazásnak, minden esetben egy másik fél szemszögéből követjük azt. Bizonyos mondatok mindig elhangoznak, mások csak egy alkalommal. Törekszel arra, hogy mindig másként szólalj meg?

Bánfalvi Eszter: Igyekszem az ismétlések során egyre több rétegét megmutatni ennek a karakternek. Azt gondolom, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy a Nádas által írt személyiség összetettségét érzékeltessem. Ugyanaz az ember, csak különbözőféleképpen látjuk őt... A darabról a fulladás szó jut eszembe. Arról szól, hogy mindenki fuldoklik attól, hogy egyre több információ derül ki róla és a másikról, és hogy az egymásra ható viszonyok, a kimondatlanságok hogyan fojtogathatnak minket.

A nagy magyar művészet szertefoszlik

Ha van valaki, aki még nálunk is kíváncsibb Török Ferenc új filmjére, a Senki szigetére, az Bánfalvi Eszter. Ő játssza a film egyik fontos szerepét, de a kész filmet még nem látta. Már dolgozott Török Ferenccel korábban, akkor az Isztambult készítették együtt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy automatikusan megkapta a Senki szigete szerepét. A rendező és Sándor Pál producer többször megnézték az akkor még a Nemzeti Színházban játszó színésznőt színpadon. "Nincs automatizmus. Az igazi alkotó embereknél adott egy személyiség, ami le van írva a forgatókönyvben, aztán ahhoz keresik a legalkalmasabb színésznőt".

Fotó: Huszti István

És hogy milyen ez a személyiség ebben az esetben? "Egy taxislány, aki egyedül él, akinek egyedül kell megküzdenie mindennel. Egy kemény csaj, akin páncél van, aki valószínűleg sérült, vannak rossz tapasztalatai. Sűrű élet van mögötte, és azért melózik nagyon keményen, mert elvágyódik innen. El akar menni, másmilyen életet akar élni. Ezt elég konkrétan kitalálta magának, és bármit megtesz érte. Az, hogy megtalálja azt, amire vágyik, nem pont úgy fog történni, ahogy eltervezte, de nem is ez a lényeg. Önazonos csaj, ismeri magát, próbálja az ösztöneit, a vágyait követni".

De az elvágyódó fiatalokon túl van egy akciódúsabb, krimiszál is a filmben, ami a Stohl András játszotta maffiózóhoz kötődik. "Amikor azt mondtam, hogy a taxislány mindent megtesz, hogy innen eltűnhessen, úgy értem, hogy tényleg mindent. Vannak persze erkölcsi határok, de kevés, kemény ügyekbe megy bele. A taxi amúgy is kiszolgáltatott helyzet, pláne, ha nő a sofőr".

Bánfalvi Eszter: Ha hiteles és nem irányított információkra vágysz, támogasd az Átlátszót!

Szevasz, Bánfalvi Eszter vagyok.

Ha fontos neked, hogy képben légy a körülötted történő, a téged és a szeretteidet érintő ügyekkel kapcsolatban. Ha hiteles, nem irányított információkra vágysz, hogy szuverén módon gondolkozhass, akkor kérlek támogasd az Átlátszó.hu-t.

Mondjuk, amikor havonta elutalod az albérletedet, a rezsidet, meg a telefonszámládat. Ez nem kerül sokba, két kávé meg egy ásványvíz ára.

„ Mi más adhat reményt, minthogy a valósággal szembenézünk? Hogy azt megpróbáljuk kezelni és kézben tartani. Hogy az érzelmeinket nem hazudjuk el, a szeretteinket nem áruljuk el, nem csaljuk meg, hogy nem hagyjuk egymást elveszni. ”

Október 22-én délután huszonötödik alkalommal nyitja ki kapuit Az Őrült Nők Ketrece. Jerry Herman és Harvey Fierstein musicaljét, amely Jean Poiret legendás darabjából készült, és a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkciójában, Alföldi Róbert rendezésében láthatja a közönség július 12. óta.

A produkció óriási sikernek bizonyult: a nyár folyamán tizennégy előadásos szériával nyitott az előadás, valamennyi pótszékes teltházzal ment le, ahogy a kőszínházi évad kezdete óta is minden egyes előadás. A nagy érdeklődésre tekintettel hétköznap délutáni előadásokat is ki kellett tűzni, ezekre is minden jegy elkelt.

Az Őrült Nők Ketrece ugyan populáris darab, musical, az előadás szándéka szerint több annál, és a számtalan nézői és szakmai visszajelzés ezt el is ismeri. „Ma mindenki próbálja kerülni a necces témákat. (…) A színház is elkezdett igazodni, nem nem akar és nem mer konfrontálódni, és szereti rossz értelemben szalonképessé tenni a konfliktusokat, hogy senki ne érezze magát kellemetlenül” – fogalmazott a bemutató előtt Alföldi Róbert rendező, hozzátéve: „Mi más adhat reményt, minthogy a valósággal szembenézünk? Hogy azt megpróbáljuk kezelni és kézben tartani. Hogy az érzelmeinket nem hazudjuk el, a szeretteinket nem áruljuk el, nem csaljuk meg, hogy nem hagyjuk egymást elveszni.”

Alföldi Kerényi Imrének ajánlja Az Őrült Nők Ketrecét

Július 12-én mutatják be az Átrium Film-Színházban Alföldi Róbert rendezésében, Hevér Gábor és Stohl András főszereplésével Jerry Herman és Harvey Fierstein Az Őrült Nők Ketrece című musicaljének magyar változatát. A közismert történet főszereplői egy mulatót működtető meleg pár, akiknek áldozatot kell hozniuk egy szerettükért, ami nagy hatással lesz az életükre.

Alföldi Róbert rendező, Az Őrült Nők Ketrece című előadás olvasópróbáján, amellyel elindultak az Átrium Film-Színház nyári bemutatójának munkálatai:

Nem akarom, hogy meleghimnusz legyen ebből az előadásból. Ami ma Magyarországon történik, messze túlmutat ezen a kérdésen. Ez egy egyszerű, de nagyon éles történet. Nekünk ennek a történetnek a szélsőségeit kell bejárnunk ahhoz, hogy valóban meg tudjuk mutatni a benne rejlő szépséget, és azt a farizeusságot, ami nem csak a közbeszédet, de lassan az életünket is eluralja, mintha már ezt kéne elfogadni normálisnak. A politika lassan a hálószobánkba is befészkeli magát, pedig még a küszöb előtt sem lenne ott a helye”,

Azoknak az alkotóknak nagy felelőssége van, akik felemelhetik szavukat a politikai opportunizmus ellen, és a normális, élhető világ mellett. A többszörös Tony-díjas musical valójában zenés vígjáték, és a rendező kiemelte, hogy ezt nem lehet egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyni, „de nem szabad elviccelni a darabot”. Nem sablonos melegpárt, hanem embereket kíván ábrázolni az előadás, akiknek érzelmeik és konfliktusaik vannak, és ezeket a maguk komolyságában kell megmutatni, hiszen a darab transzparens szituációkat ábrázol: bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy mások akarják megszabni, milyen elvek mentén élje az életét.

Hevér Gábor, fotó: Mészáros Ferenc

Alföldi reagált Kerényi Imre elhíresült mondataira is: Kerényinek ajánlja az előadást:

Kétségtelen, van bennem provokációs szándék, de most már csakis éles és egyértelmű gesztusokkal lehet ilyen típusú, az európaiságot teljesen nélkülöző ormótlan kivagyiságra reagálni. Jöjjön el Kerényi Imre, és nézze meg ezt az előadást. Benne lesz mindaz, amit gondolok a mondatairól.

A darab főszerepeit, Az Őrült Nők Ketrece nevű hírhedt mulató tulajdonosait Stohl András és Hevér Gábor alakítják majd. Fehér Balázs Benő, Józan László, Fehér Tibor, Parti Nóra, Mihályfi Balázs, Hullan Zsuzsa és Nagy Dániel Viktor mellett Csobot Adél is kapott szerepet a produkcióban. Az előadás koreográfusa Gergye Krisztián.

Parti Nóra, Csobot Adél, fotó: Mészáros Ferenc

A Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház koprodukciójában létre jövő előadás július 12-től látható a Margit körúti színházban, amely az első kifejezetten nyári produkciója lesz a teátrumnak. „Az épület kedvező adottságai lehetőséget teremtenek arra, hogy a nyári hőségben is kellemes klímájú környezetbe invitáljuk a közönséget” – mondta Magács László, az Átrium Film-Színház művészeti vezetője.

A produkcióban a kilenc színész mellett nyolc táncos lesz látható, az élő zenét hattagú zekekar adja.

Azt szeretném, hogy minél élőbb, minél közelibb legyen az előadás. Ne legyen semmi idegen, steril és hidegen profi. Intenzív és valóságos legyen minden élmény – ezt szeretnénk elérni.

A világhírű fizikai színházi társulat, az Ultima Vez tagja. A műfaj atyjaként emlegetett Wim Vandekeybus mellett olyan nagynevű koreográfusokkal is dolgozott már együtt, mint Ohad Naharin, Sharon Eyal, Amanda Miller, Roberto Galván stb. A Trafó a tavaly indított Ultima Vez-sorozat záróakkordjaként most az ő Hinoki című koreográfiáját tűzi műsorra. A főpróbahéten beszélgettünk vele. INTERJÚ

- Belgiumból hazatérve milyen érzés újra itthon koreografálni, táncolni? Hogy fogad téged a közönség és a táncszakma?

- Nagyon pozitívan reagál mindenki. Keveset táncoltam, koreografáltam eddig itthon, és persze minden újdonság izgalmas tud lenni egy szcénán belül. A magyar táncéletnek is jó, hogy ha időnként friss ötlet érkezik, és egy picit felpezsdíti a meglévőt. Tavaly táncosként is beugrottam egy darabba, Duda Éva Lunatikájába. Nagyon jó érzés volt akkor és ott táncosként visszajönni a színpadra Magyarországon, mert előtte csak az Ultima Vezzel voltam itt 2010-ben, amikor a Trafóban játszottunk. Előtte viszont tíz évig nem léptem fel itthon.

Mészáros Máté (fotó: Dömölky Dániel, Duda Éva Társulat)

- Az, hogy rengeteg iskolateremtő koreográfussal dolgoztál együtt, mennyiben könnyítette vagy épp nehezítette meg azt a folyamatot, hogy megtaláld a saját hangodat koreográfusként?

- Én próbálok a gondolatiság felől közelíteni a koreografáláshoz, nem feltétlenül a mozdulatok felől. A saját látásmódom pedig nyilván különbözővé tesz engem bármelyik másik embertől. De azért főleg az utolsó évben, amit az Ultimában töltöttem, a testembe is elég erősen beépült az ottani mozgásrendszer, tehát ezzel azért kell küzdeni. Ugyanakkor én már régóta kísérletezek egy mozgásnyelvvel, ami az én testemben nagyon jól működik. Most viszont nem ezt próbálom majd ki a táncosokon, hiszen a Hinokiban akkora szabadságuk van, hogy én lépéseket nem is csinálok nekik. Ők egyedien válaszolnak azokra a témafelvetésekre, amiket én hozok, ezáltal a mozgásanyag is nagyon változatos lesz. Nyilván a test limitáltsága miatt - két kéz, két láb - egy idő után nehéz hatalmasat újítani, de hogy milyen érzelmi töltettel, milyen gondolati tartalmakkal állunk neki a darab elkészítésének, azzal lehet egyediséget teremteni.

- A Hinoki témafelvetése szerint az elmúlás, a pusztulás és az újrateremtett valóságok állnak majd a középpontban. Ezt a témát egy személyes tapasztalat szülte, vagy egészen máshonnan ered?

- Szeretnék olyan darabot készíteni, amit mindenki tud a saját életére értelmezni. Azt vettem észre - nemcsak a saját, hanem a körülöttem élők életében is - hogy van egy periodikusság: valamit elpusztítunk, ami aztán mindig újrateremti magát. Ezt próbáljuk igazából odáig levezetni a táncosokkal, hogy rákérdezünk: milyen kapcsolatokat tudunk mi építeni a darab során egymáshoz képest táncosként? Ezek a kapcsolatrendszerek talán szimbolikus szintre emelkedetnek és reprezentálhatnak valamit egy átlagos életből. Én nem szeretek nagyon elvontan fogalmazni, azt szeretem, amikor a néző beérkezik a színházba, és egyből tudja magát kötni a történethez.

Volt egy novella is, Krasznahorkai László műve, amit a darab kapcsán emlegetnek. Ez hogy kapcsolódik a darabhoz?

- Az isei szentély újjáépítése című műve indította el bennem a gondolatokat. Ezt a táncosokkal közösen elolvastuk, átbeszéltük, és erre kezdtünk szituációkat, helyzeteket, jeleneteket kitalálni. Ebben a történetben szerepel a rombolás motívuma, amit mi újraértelmeztünk. Nálunk fizikálisan nem pusztul el semmi a színpadon, viszont nagyon sokszor újrateremtünk dolgokat, ami nyilván nagyon sok ismétléshez is vezet a mozdulatok szintjén. Ez pedig engem kifejezetten érdekelt: miért követjük el ugyanazokat a hibákat újra és újra, mindig más véget remélve. Van ebben valami őrültség is.

- A hinoki egy japán fafajta neve, magyarul tűzfa, ami a leggyorsabban lángra kap. Ennek a szimbolikája vagy a japán kultúra megjelenik majd az előadásban?

- Van egy díszletelemünk az előadásban: forgáccsal dolgozunk, de ez sajnos nem a szent hinoki forgácsa. Elég nagy barbárság lenne egy szent fát miszlikbe aprítani azért, hogy mi aztán jókat ugorhassunk benne. Ez szintén ebben a novellában szerepelt többször, és nagyon megtetszett. Ugyanakkor ez csak egy név a darabon: úgy, ahogy az ember neve sem írja le az ő jellemét, ez is csak akkor találkozik majd össze igazán az előadással, miután a néző látta. Nyilván a forgács egy elég speciális felület, ami érdekessé teszi a mozgásanyagot is, mert nagyon máshogy lehet benne megmozdulni, mint egy sima tánctalajon. Van még talán a forgáccsal annyi kapcsolatunk, hogy megjelenik az érzelmek szétforgácsolódása a darabban, de a többit már mindenkinek a fantáziájára bízom.

Hinoki - Trafó (fotó: Dömölky Dániel)

- A táncosok nagyon sokfelől érkeznek, sokféle stílust képviselnek a kortárs táncon belül. Mi volt a koncepció a csapat összeállításakor?

- Amióta külföldön vagyok, észrevettem, hogy van egy nagyon erős magyar táncos generáció, akik hasonló korúak, mint én. Szerintem az itthoni iskolarendszernek a sajátossága, hogy olyan felkészültségű táncosok kerülnek ki a Budapest Kortárstánc Főiskoláról, akik bármelyik külföldi színpadon megállják a helyüket. Volt egy felvételi tavaly az Ultimánál, ahol az ötszáz jelentkezőből volt nyolc magyar, és mindenki eljutott az utolsó fordulóig, ahol már csak huszan voltak. Ez egy hatalmas arány. Nincs igazi jelentősége annak, hogy milyen nemzetiségű egy táncos, de mégis, engem valahol érdekelt, hogy mi, magyarok mit hordozunk magunkban. Másrészt úgy gondoltam, hogy talán ahhoz, amit szeretnék csinálni, fontos, hogy ugyanabból a kultúrából érkezzünk és ugyanazt az anyanyelvet beszéljük, mert én is sokszor éreztem magamon máskor, hogy sok különböző kultúrának a mixelésével elvész bizonyos lényeg. Tehát szerettem volna olyan magyar táncosokat összeszedni és hazahozni, akik külföldön már bizonyítottak, itthon azonban még csak keveset táncolhattak.

- Kikre esett a választásod?

- Juhász Peti és a Varga Csabi pályáját ismertem; bár soha nem dolgoztunk együtt, tudtam, hogy ők is dolgoztak sok különböző koreográfussal és így bennük is volt nyitottság a közös munkára. Mikó Dávid az osztálytársuk volt Ausztriában, de vele már dolgoztunk együtt személyesen is. Dányi Vica szintén tanult külföldön, és engem az is érdekelt, hogy ő mit látott máshol. És itt van még Horváth Nóra, aki most került ki a Kortárstánc Főiskoláról, de olyan tehetség van benne, amivel abszolút egyenrangú partnerként tud fellépni a már több éve a szakmában lévő táncosokkal is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen táncosokkal tudom ezt a darabot megcsinálni, mert az egy dolog, hogy én beindítottam bennük valamit, de amit ők hoznak és beleraknak, attól lesz az előadás az, ami.

Hinoki - Trafó (fotó: Dömölky Dániel)

- És hát lesz még valaki a színpadon, Porteleki Áron, zenész. Nézőként biztos megdobja az élményt az élőzene, de táncosként mit ad?

- Nagyon sokat hozzátesz az élőzene a színpadi jelenléthez. Én mindig szeretek újat teremteni, nem a már meglévőt használni, és ez a zenére is igaz: az élőzene lehetőséget ad arra, hogy ott helyben megszülessen valami. Tegnap volt egy próbánk, ahol Áron egy részt annyira elkapott és annyira tudott prezentálni, hogy mi is huszonöt százalékkal több energiával tudtunk jelen lenni. Áronról kiderült, hogy van egy közös múltunk: a népzene és a néptánc, amivel én nem foglalkozom már ezer éve, de nyilván ez nem kopik ki az emberből. Ráadásul nekem a témához, az elmúláshoz, nagyon is hozzátartoznak a halottkísérők és a siratódalok dallamai, amiket én erőteljesen szerettem volna használni a darabban. Az Áronnal folytatott párbeszéd és közös munka során ezek átalakultak, és most már nem használunk autentikus motívumokat, ezeket ő nagyon invenciózusan átformálta, de az atmoszféra szintjén ezt az érzést idézi meg a zene. Több hangszeren is fog játszani Áron, és elég intenzív jelenlét lesz az övé. Szerencsére amellett, hogy nagyon jó zenész, kiváló előadó is, és nagyon nagy szerepe van az előadás végleges megjelenésében: az, hogy milyen dinamikát kap majd egy mozdulat vagy jelenet, nagyon függ attól, hogy ő milyen zenét játszik. Én egyébként kicsit elkényeztetett voltam az utóbbi években, mert az elmúlt öt évben egy kivételével az összes darabban élőzenére táncolhattam, úgyhogy szinte természetessé vált számomra, hogy valaki ott van velünk élőben a színpadon. Nagyon izgalmas ez a fajta alkotásmód.

Mészáros Máté: "Ez fanatizmus"

A Budapesti Tavaszi Fesztivál zárónapján, március 26-án mutatja be a PR Evolution Dance Company az Útvesztőben című koreográfiát a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában. A három részből felépülő est középső etűdjét Mészáros Máté, a világhírű belga fizikai színház, az Ultima Vez táncosa koreografálja.

 

- Kazincbarcikán született. Hogyan vezetett az út innen a Magyar Táncművészeti Főiskoláig?

- Szertornával foglalkoztam gyerekkorom óta, a miskolci Szemere Bertalan Gimnáziumban találkoztam a tánccal, amihez annyira kedvet kaptam, hogy megpróbáltam a felvételit a Táncművészeti Főiskolára. Néptánc-színházi tánc szakon 1999-ben diplomáztam. Mestereim voltak Briber János, Zorándi Mária, Jarek József. Balettet és modern táncot több mestertől is tanultam, rengeteg külföldi szakemberrel is találkozhattunk abban az időszakban, komplex képzést kaptam. Minden nap volt balett tréningünk, azután jött a néptánc, majd moderntánc óra.

- A Szegedi Kortárs Balettben folytatta a pályáját. Melyek voltak a főbb szerepei, eredményei a társulatban?

- Egy pályakezdőnél igen fontos, hogy az iskolából kikerülve folytathassa a fejlődést, erre a Szegedi Kortárs Balett nagyon jó bázis volt, mint technikailag, mind művészileg. Az első két évben rutin feladatokkal voltunk megbízva, ami roppant jó gyakorlat volt a színpadi jelenlét elsajátításához, hogy az ember kitalálja pontosan ki is ő a színpadon. Aztán két év elteltével jöttek a nagy szerepek, a Postscriptum főszerepe és a Carmina burana egyik főszerepe. Innentől kezdve mindig nagyon hálás feladatokat láthattam el a társulatban. Juronics Tamástól inspiráló és kihívó munkákat kaptam.

 

- Térjünk még vissza azokhoz az időkhöz, amikor a színpadi jelenlét megtalálásán dolgozott. Hogyan képzeljük el ezt a folyamatot?

- Amikor az ember a színpadra fölmegy, nem maradhat ugyanaz a személy, mint a hétköznapokban reggel tíztől délután hatig. Tudni kell mássá válni. Ezt csak élesben lehet gyakorolni. Sok különböző feladatot kell ellátnia az embernek, hogy önmagát kiismerhesse, megtudja, hogyan reagál különböző helyzetekre. Eleinte a színpadi jelenlét ösztönös formában létezik, de idővel mindenki észreveszi a saját szokásait, amit erősíthet, vagy elnyomhat, így tudja egy pár év alatt megformálni az ember magát a színpadon. Minden szerep, koreográfia mást és mást kíván, de a koncentráció ugyanaz.  A többrétűség nagyon nagy fegyvertény a táncos számára. Ha fiatalként nem a mélyvízbe dobják be egyből az embert, hanem van ideje saját magát megtapasztalni a színpadon, később egy improvizációs feladatnál már magabiztosabban, önmagát jobban ismerve áll a munkához.

- 2003-ban miért döntött úgy, hogy külföldön folytatja a pályáját? Hogyan történt meg a váltás, próbatáncokra járt vagy bizonyos koreográfus-rendezőkkel szeretett volna dolgozni?

- Mindig is nagy volt a tudásvágyam. 23 éves voltam, amikor egy sikeres próbatánc után a norvég Carte Blanche együtteshez szerződtem. Ez volt életem második próbatánca, előtte egyszer próbálkoztam egy nyitott próbatáncon, ami sokkoló élmény volt számomra és utána igyekeztem kerülni az ilyen megmérettetést. Mindig privát felvételikre jártam, amit előre megbeszéltem a társulatvezetőkkel vagy koreográfusokkal. A norvég együttes után Spanyolországban dolgoztam a Lanònima Imperial nevű társulatnál, ahol két darabot készítettem. A cél, amiért külföldre mentem, hogy minél többet tanulhassak elsőkézből. Úgy gondoltam, hogy ezt a tudást majd haza tudom hozni, kiváltságos helyzetemet, hogy több nagy koreográfussal dolgozhattam, itthon kamatoztathatom. Most jutottam el addig a pontig, hogy itthon koreográfiákban vagy workshopok formájában megmutathatom a tudásomat.

- Ugyanakkor jelenleg a világhírű belga koreográfus, Wim Vandekeybus társulatának, az Ultima Veznek a tagja.

- Évek alatt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy nagyon sok koreográfussal dolgoztam már együtt, mi lenne, ha egy alkotó mellett kötelezném el magam évekre. Az Ultima Vez egy világhírű társulat és régi, személyes kedvencem volt a munkájuk. Életemben másodszor elmentem az épp aktuális, nyitott felvételijükre 2008-ban. Beválogattak a készülő Nieuwzwart című darabba, amelyet 2009-ben a Trafóban is játszottunk. Ketten voltunk az előadásban magyarok Vass Imre kollégámmal. A felvételi óta folyamatosan Belgiumban élek és az Ultima Vezzel dolgozom, három különböző darabot készítettünk ez idő alatt. Erős követelményrendszer van a táncos elé állítva, de biztosítva vannak a próba feltételei is, csak a munkára kell és lehet koncentrálnunk.

- Hogyan dolgoznak, próbálnak ebben a fizikai színházi társulatban?

- A felkészülés a napi tréninggel kezdődik, amit általában egy hétig egy meghívott vendégtanár vezet. A tréning után, mint minden más együttesben, kezdődik a napi próbafolyamat, csak annyi a különbség, hogy míg máshol napi három-négy órát dolgoznak átlagban a táncosok, itt ugyanúgy nyolc órát, mint egy átlagos munkahelyen. Ez eleinte nagyon megterhelő volt számomra. Emellett jön a szellemi kihívás a próbafolyamat során, amit máshol szintén nem tapasztaltam. Reggel tíztől este hétig, nyolcig bent vagyunk a stúdióban, és négy hónapon keresztül mindenki egy célért dolgozik, hogy elkészüljön az új darab. A munkát természetesen az együttes vezetője Wim Vandekeybus vezeti, mindenkinek mindig személyre szabott feladatokat adva, nagyon nagy szabadságot hagyva ugyanakkor az előadóknak arra, hogy a saját mozgásvilágukat, értékrendszerüket is megfogalmazzák a darabban. Konkrétan ez azt jelenti, hogy színházi improvizációs feladatokat kapunk, amiket kidolgozhatunk. Ha az improvizáció a darab funkciójába illeszkedik, akkor kidolgozva a későbbi alkotói folyamatban tudjuk véglegesíteni. A mozgásanyag mindig másfajta, de fizikális-kortárs anyagról beszélhetünk, ahol sok az egyedi megoldás. A formanyelvét az együttes tudatosan próbálja tartani, elkülöníteni minden más stílustól. Ez a stílus természetesen nem csak a fizikalitás formájából fakad, hanem a szellemiségből, hozzáállásból is.

- Pontosan mit ért a szellemiség alatt?

- A színház szellemiségét. Nem az öncélúság, a mozgás öröme vezet egy előadás elkészítéséhez, hanem mindig egy konkrét cél, ebben soha nincs kompromisszum. Az út az elején mindig zavaros, ezért van szükség rengeteg próbára, hogy aztán a legvégén a legtökéletesebben passzoló ötlöttel tudjunk a darabban előállni. Ez fanatizmus, ami nem a könnyebbik utat válassza. Meg kell próbálni egy-egy ötletet többször, több irányból. Négy hónapig készülünk egy-egy előadásra.

- A Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutatja be legújabb koreográfiáját. Az Útvesztőben című estet a PR Evolution Company vezetőjének Nemes Zsófiának az etűdje nyitja és a belgrádi származású Leo Mujić darabja zárja. A középső rövid előadást pedig ön állítja színpadra. Közösen dolgoztak a koreográfusokkal, vagy három különálló részletből épül fel a mű?

- Három, teljesen különálló koreográfia lesz. Én a koncepcióját sem ismerem a másik két darabnak. Ez az elhatárolódás nem tudatos volt, az időbeosztás, a próbák miatt alakult így. Keveset vagyok Magyarországon.

- Az ön etűdjének a címe Négy monológ. Milyen stílusú koreográfiáról van szó?

- A táncosokkal szoros együttműködésben dolgozom. Gazdag mozgásvilágú, tánc alapú előadás lesz és többnyire egyszerű helyzeteket mutatunk be. A PR Evolution tagjai közül egy táncos szerepel a Négy monológban, Zsíros Gábor, akivel a Változó című koreográfiát is együtt készítettük. Tartottunk egy nyílt próbatáncot, ahol kiválasztottam a további szereplőket. Annak ellenére, hogy nagyra értékeltem a felkérést, nagyon fontos, hogy ne kompromisszummal induljon a munka. A darab elkészítése előtt már pontosan tudtam, hogy milyen mozgásrendszert szeretnék látni a színpadon és ehhez kerestem az előadókat. A Négy monológot, négy férfitáncos adja elő. A táncosok fizikalitásában, mozgásvilágában gondolkodom, az ötleteket én találom ki, hogy honnan indul ki egy mozgásanyag és miért fontos, hogy az megtörténjen. A férfias energia radikálisan meg fog jelenni a színpadon, ugyanis a darab témája a megértetlenség, de nem a férfi-nő kapcsolat bonyolult rendszerében, hanem az egyén esetében. Az ember párbeszéden alapuló kapcsolatrendszerével foglalkozunk. A párbeszéd nem más, mint enyhe irányváltásokkal befolyásolt monológ. A beszélgetőtárs kérdései vagy válaszai ritkán tudnak 180 fokos fordulatot előidézni a mi gondolkodásunkban, beszédünkben. Az ember, mintha önmagával folytatna párbeszédet, önmagával viaskodna a válaszok megtalálásáért. A meg nem értettség és a párbeszéd az az ellentétpár, ami a koreográfia kiindulópontja volt. A meg nem értettség ugyanis az embert türelmi zónájának határára taszítja.

- Erős érzelmekkel dolgozó, a fizikalitásra, férfierőre és agresszióra építő tiszta tánc koreográfiáról van tehát szó, a zene a látvány a tánc mellett mekkora szerephez jut?

- A színpadon a négy szereplőn kívül nem lesz semmi, lecsupaszított térrel dolgozunk. Minimális zenei közeget teremtünk, az előadóknak ez szabadságot ad a helyzetek megteremtésében, nem kell számolni a taktust. Magunkat is nehéz helyzetbe hozva, csak a koreográfiára támaszkodva, önerőből építjük föl az előadást.

 

Budapesti Őszi Fesztivál 2009  -  nieuwZwart (újFeketeség)

A nyers erő. Valahogy így lehetne összefoglalni röviden, hogy miről is szól a flamand sztárkoreográfus, Wim Vandekeybus legújabb produkciója.

Az úgynevezett fizikai táncszínház nagymestere több mint húszéves társulatát, az Ultima Vezt szinte teljesen felfrissítette, hogy a nieuwZwart (újFeketeség) című előadás táncosait ne befolyásolja a test emlékezete, vagyis a korábbi Vandekeybus-koreográfiák jellemző mozdulatainak beidegződése. A táncosoktól rendkívüli állóképességet, ügyességet és összpontosítást, sőt olykor a fájdalomérzet megszüntetését igénylő darab Peter Verhelst flamand író szövegét veszi alapul, amit a hazai közönség számára is jól ismert színész és táncművész, Kylie Walters tolmácsol a közönségnek. A négy férfi és három női táncosra komponált koreográfia az ellenállás, a változás, a pusztítás és a fejlődés szavak hordozta tartalmakat járja körbe, miközben a fizikalitás legkülönbözőbb, szélsőséges formáival kísérletezik a Vandekeybustól megszokott fékevesztett virtuozitással. A zenét Mauro Pawlowski jegyzi: a világhírű flamand rockegyüttes, a dEUS gitárosa triójával élőben kíséri a produkciót, további energiákkal feszítve az amúgy is meglehetősen erőteljes előadást. A megújult társulatban ráadásul két magyar táncművész is játszik, Mészáros Máté és Vass Imre.

 

Október 9-10. 20:00 - Trafó

Ultima Vez & dEUS / Wim Vandekeybus: nieuwZwart (újFeketeség)

Rendező,  koreográfus, látványtervező: Wim Vandekeybus

Alkotók, előadók:

Tanja Marín Friðjónsdóttir, Dawid Lorenc, Bénédicte Mottart, Olivier Mathieu, Mészáros Máté, Ulrike Reinbott, Vass Imre, Kylie Walters

Zenészek: Mauro Pawlowski, Elko Blijweert, Jeroen Stevens

Zene: Mauro Pawlowski

Jelmez: Lieve Meeussen, Heidi Ehrhart

Fény: Alban Rouge, Wim Vandekeybus

Hang: Benjamin Dandoy

Technikai igazgató és színpadmester: Ralf Nonn

A koreográfus munkatársa: Iñaki Azpillaga

Művészeti asszisztens és dramaturg : Greet Van Poeck

Produkció: Ultima Vez

Produkciós partnerek: KVS, Théâtre de la Ville-Paris, Mercat de les Flors, PACT Zollverein/Choreographisches Zentrum NRW, Le manège.mons/Centre Dramatique

 

 Vass Imre kollégám:

Wim Vandekeybus világhírű társulata, az Ultima Vez a Budapesti Őszi Fesztiválon a Trafó vendége lesz a nieuwZwart című darabbal. A kulisszatitkokról a társulat egyik magyar táncosát, Vass Imrét faggattam. Interjú

 

- Miért pont Wim Vandekeybus társulatához, az Ultima Vezhez mentél vendégtáncosnak?

- Akkor szerettem bele a társulatba, amikor először fellátogattam a honlapjukra, és megnéztem a Blush című táncfilmjük trailerjét.

 

- Láttál pár percet, és ez elég volt neked?

- Az egy elég jó két perc tizenöt másodperc volt.

 

- Végül is értem, rám a Here After című táncfilmjük hatott nagyon erősen.

- Elkapott az a vad, elementáris, mindent elsöprő lendület, ami jellemzi őket, és persze az is tetszett, hogy inkább a férfienergiák, -minőségek dominálnak a társulatban. Mindemellett nekik az is tetszett bennem, hogy a másik oldal jellemvonásait is magamon viselem. Tavaly lezajlott egy generációs váltás a társulatban, sok új, fiatal táncost vettek fel, így kerültünk be mi is Mészáros Mátéval.

 

- Itthon is jól mentek a dolgaid. Hód Adriennel is izgalmas darabokban dolgoztál együtt, Szabó Rékánál is szerepeltél, a saját koreográfiád is jól sikerült: mi hiányzott?

- A kaland. Fiatal, életerős, energikus embernek tartom magam, szerettem volna világot látni, és szerettem volna csak a tánccal foglalkozni. Ha az egyéni karrieredre koncentrálsz, akkor rengeteg energiát elvesz a tánctól a promotálás, pályázatírás, önmenedzselés: nem szerettem volna erre fecsérelni az energiáimat. Az Ultima Vez társulatban színtisztán csak a munkára kell koncentrálnom. Én elég későn, huszonegy évesen kezdtem el táncolni. Nem vagyok egy univerzális táncos, de az illik hozzám, amit éppen most csinálok. Jelenlegi élethelyzetem ideális táptalaj a fizikai korlátaim oldására és a tudatom tágítására. Ez a legfontosabb.

 

- Nagyon kockázatosnak tűnnek Wim Vandekeybus darabjai.

- Igen, több szinten is. Wim azt mesélte, hogy amikor több mint húsz évvel ezelőtt az első Ultima Vez-bemutató lezajlott New Yorkban, őrjöngő siker fogadta a "radikálisan új táncstílust". Brazíliában pedig teljes elutasítás várta, és közölték, hogy ide soha többet nem jön Wandekeybus.

 

- A táncosok rendszeresen egymásnak esnek, mintha verekednének, lezuhannak tárgyak... ez talán veszélyes is lehet.

- Veszélyes, de kontrollált és koreografált a dolog. Hozzám passzol ez a fajta kockázatkeresés, elég jellemző, hogy a Szigeten Peer Krisztián - akivel tavaly együtt dolgoztam Szabó Réka darabjában - úgy mutatott be, mint az általa ismert, a testét legkevésbé féltő táncost.

 

- Ez igaz?

- Azóta találkoztam nálam sokkal őrültebb táncosokkal is Brüsszelben. De alapvetően értem azt a világot, amiről Wim beszél, jól tudunk kommunikálni. A halál például nagyon dolog fontos számomra is, bár én elsősorban az elengedést értem alatta, a görcsös ragaszkodás feloldását és az új születésének a lehetőségét.

 

- Mit szólsz az előadások alatti élő zenéhez, a Woven Handhez vagy a dEUshoz?

- Szeretem mindkettőt. A legutóbbi szigetes Woven Hand-koncert a Muzsikással különösen nagy élmény volt, mert velük volt Farkas Zoltán "Batyu" is, aki nekem néptáncot tanított. Megható volt látni a gyökereim összefonódását.

 

- Én is ott voltam azon a koncerten. Azóta belehallgattam a dEUsba is, akikkel most dolgoztok a nieuwZwart című darabban: tetszett, csak hiányoltam azt a brutális erőt, ami a Woven Handben megvan.

- Nem kell megijedni, koncertélmény lesz. Néhányan a füldugót is hiányolni szokták. A mi szempontunkból nagyon jó, hogy élő zene van, sok energiát és szabadságot ad ez a helyzet. A fiúk emellett szeretnek beleimprovizálni is. Például, az egyik jelenetnél, amikor a teljes kimerültség és a fizikai megsemmisülés szélén egyensúlyozunk, személyes kedvenc számomat, a She's Lost Controlt játszák a Joy Divisiontől. Ez olyankor segít átlendülni a holtponton.

 

- A többi táncossal nagyon egymásra vagytok ilyenkor utalva?

- Sok független rész is van, de a közös táncjeleneteknél első érintésnél érezhető, hogy milyen állapotban van a másik, hogy éppen energikus-e vagy esetleg fáradtabb. Törékeny dolog, hogy ki milyen állapotban van éppen, ettől folyamatosan alakul az előadás.

 

- És mi van az ironikusabb éneddel, amit a saját szólódban megmutathattál? Nem hiányzik?

- Az Ultima Vez-darabokban is van humor. Különben, ami látható lesz a színpadon, az 91%-ban rajtunk, táncosokon múlt, az lett a színpadra rakva, amit mi beleadtunk. A társulati munka mellett különben saját ötletek kibontásán is dolgozom. Az írás, a színház és a zene érdekel most... A lényeg, hogy a kreativitásomból szeretnék megélni.

 

Forrás: fidelio

„A doktor egy júliusi napon, pénteken, késő este érkezik” – ezekkel a szavakkal kezdődik Michael Kumpfmüller könyve, a tavaly magyarul is megjelent Az élet gyönyörűsége. Utóbbi hőse, alanya és tárgya Kafka, az immáron nagybeteg író, akinek utolsó hónapjait Dora Diamant aranyozza be. Kettejük fiktív beszámolójából épül fel a kötet, melyet a német szerző mutatott be a budapesti Goethe Intézetben.

Michael Kumpfmüller itthon talán nem tartozik az ismertebb német írók közé, Kafka azonban elég erős húzónév ahhoz, hogy a bemutató kezdetére megteljen a Goethe Intézet emeleti terme. A beszélgetőtárs Forgách András, aki talán szintén érezte, hogy kicsit meg kell ágyaznia a kötetről folyó beszélgetésnek. Viszonylag távolról indítunk tehát, és sok apró részlet derül ki az íróról. A disszertációját például a sztálingrádi csatáról írta, Durst (Szomj) című regényében pedig egy megtörtént esetet dolgozott fel, mikor is egy anya hagyta szomjan halni a gyerekeit. Kiderült róla az is, hogy tavaly kisebb kultúrdiplomáciai botrányt okozott, amikor egy francia díj átvétele után, melynek körülményeit  ő maga a FAZ-ba írt cikkében merő viccnek nevezte  („úgy éreztem magam, mint egy statiszta egy Ben Hur-filmben”, mondta erről most Budapesten), ki merte jelenteni, hogy márpedig francia-német barátság – francia kulturális körökben legalábbis – szerinte nem létezik.

Michael Kumpfmüller: Az élet gyönyörűsége - Kafka utolsó szerelme

Fordította: Nádori Lídia, Libri Könyvkiadó, 2013, 264 oldal, 2542 HUF

 

Egy díjnak, pontosabban egy ösztöndíjnak köszönhette, hogy elkészülhetett Nachricht an alle című regénye (az Alfred Döblin-díjat Günther Grass alapította a hetvenes évek végén, és még megjelenés előtt álló prózai művek befejezését segítik elő vele), ezt a művét azonban utóbb a kritikusok atomjaira szedték: „A kiadó hat héttel a megjelenés után azt mondta nekem: halott a könyved”. Kumpfmüller teljesen maga alatt volt, ami az olvasó szempontjából csak azért érdekes, mert nagyjából ez volt az az időszak, amikor elkezdett dolgozni Az élet gyönyörűsége című regényén. Kafkát mindig is szerette, már diákként mindent elolvasott tőle, és érdekelte Dora Diamant alakja is. Sokat kutatott, felkereste a szóba jöhető helyszíneket, és hamar elhatározta azt is, hogy – ahogy ő mondta – duettben, azaz Kafka és Dora váltakozó perspektívájából fogja megírni a történetet.

Kumpfmüller írás közben amúgy is az alapos tervezés híve, „strukturálisan készen kell lennie, alaposan végig kell gondolnom, különben nem tudok írni”, vallja. Először múlt időben kezdte el Kafka és Dora történetét, de miután a (német) elbeszélő múlt használata nagyon eltávolította a beszélőt, a jelen idejű narráció mellett döntött. A kötetben Kafka családneve nem hangzik el, legtöbbször doktorként, ritkábban Franzként emlegetik. Érdekesség ugyanakkor, hogy a regény – egyfajta sajátos ívet húzva – a doktor szóval kezdődik, az utolsó mondatban pedig a Franz keresztnév szerepel. (Utóbbiért Kumpfmüller a testvérének mondott köszönetet, mert ő volt az, aki, még amikor nagyban dolgozott a regényen, nekiszegezte a kérdést: „Tudod, mi lesz utolsó mondat?” Az írónak akkor még fogalma sem volt, de ahogy elhangzott a kérdés, már tudta, hogy az utolsó mondatban szerepelnie kell a Franz névnek.) Kumpfmüller egyébként láthatóan kedveli azt a kétértelműséget, melyet a doktor szó sugall, hiszen ez esetben jogász, nem pedig orvos végzettségű emberről van szó, ráadásul a szöveg egy halálba tartó személy elbeszéléséből épül fel, de sajátos magyarázatot ad arra is, hogy a családnév miért nem szerepel a szövegben: „Ha egyszer Kafkát mondasz, akkor már csak hallgatni tudsz utána, vége a szövegnek”.

Kumpfmüller mindenesetre felkutatott Kafkáról mindent, amit csak tudott („mindent tudni akarok, amit meg lehet tudni”), de persze így is maradtak lyukak, hiátusok. Ezen a ponton vált azonban fontossá a fikció („ hogy hol húzom meg a határt”), de a jelek szerint Kumpfmüller nem bánta, hogy a regény nem fed fel minden egyes apró részletet, hiszen – ahogy ő fogalmazott – „egy szövegnek nem kell mindent elmondania”.   

Forrás: konyvesblog

Kerékgyártó István: Hurok - Pénzmagyar

Kalligram Könyvkiadó, 2014, 176 oldal, 2080 HUF

Fotó: Valuska Gábor

A Hurok nem kulcsregény, az abban szereplőket – a minisztertől kezdve a boltvezetőn át a lecsúszott drogosig – nem konkrét személyekről mintázta, hanem azok egy-egy embertípus lényegét, sűrítményét adják vissza – állítja Kerékgyártó István. Legújabb kötete „mai magyar mese elsíbolt pályázati pénzekről, levajazott győzelmekről, átpasszolt állami vállalatokról, és a szálakat mozgató potentátokról” – írtuk a Hurokról, amely nem is olyan régen a hét könyve lett nálunk. Kerékgyártó Istvánnal most azonban nem csak a pénzről és a vele járó hatalomról beszéltünk, de egyértelműen kiderült, hogy számára az írás valódi narkotikum, elmondta, lesz-e folytatása a Trüffel Milánnak, illetve, hogy a Rükverc után vajon színpadra kerülnek-e a Pénzmagyar alcímet viselő új novelláskötet történetei is.

Kezdjük az alapfogalmakkal: kik azok a pénzmagyarok?

A kötet címe Hurok, szerkezete pedig megfelel Schnitzler – az 1900-as évek elején írt – Körtáncának, melyből a nyolcvanas években Kornis Mihály írt színdarabot Körmagyar címmel. Miután utóbbi kettőben az erotika mozgatja a szálakat, és a férfi-nő aktusa viszi előre a történetet, itt pedig a pénz, illetve a pénz körüli hatalmi játékok töltik be ugyanezt a funkciót, a kiadó kitalálta, hogy a Körmagyarra rímelve legyen Pénzmagyar az alcím.

KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN író. Kaposvár, 1953. aug. 27.
Sz.: Kerékgyártó István, Keresztes Mária.
Nős, Beke Szilvia. Gy.: Anna, 1981, Kata, 1985.
T.: Pécsi Tud.egy JTK, 1972-77. ELTE BTK, filozófia, 1977-81.
É.: 1977-87 a Pécsi Tud.egy tanársegédje, adjunktusa,
1987-89 a Somogy M. Tan. Főoszt.vez., 1990-93 privatizációs tan.adó cégek munkatársa, ügyvez.
1994-98 befektetői konzorciumok tagja, közép-és nagyváll.-ok társtulajdonosa, 1998-99 az ORTT főig.,
1999- szabadúszó, írással foglalkozik.
F.m.: Vagyonregény (reg. 2001), Makk ász az Olajfák hegyén (reg. 2003), Engelsfurz (reg. 2006, A Makk ász az Olajfák hegyén német nyelvű fordítása), Trüffel Milán, avagy egy kalandor élete (reg. 2009), Rükverc (reg. 2012), Hurok (reg. 2014.)

Forrás: kerekgyarto-istvan.hu

A szereplők többsége szilárd meggyőződéssel hiszi, hogy a pénz sérthetetlenné teszi őket, és olyan biztonsági hálót sző köréjük, melyet nagyon nehéz megbontani. Ez valóban csak egy illúzió? Nem az van, hogy akinek több a pénze, annak valóban több a hatalma, jobbak a lehetőségei, és ezáltal előnyösebb pozícióból indul az élet minden területén?

Igazából itt engem nem a pénz izgatott, hanem az egyik ember másik feletti hatalma, mely hatalom olykor igen jelentős, hiszen függ tőle egy-egy ember egész egzisztenciája; máskor csak arról van szó, hogy egy arrogáns portás, mondjuk, nem engedi be az embert, és így hatalmaskodik rajta. Tehát engem az embereknek ez az egymás iránti rosszkedvű hatalmaskodása izgatott, miközben persze ez nagyon sokszor kapcsolatban áll a pénzzel. Ezek a pénzek azonban egészen mások. Hiszen az első részben, ahol államtitkárok, miniszterek, nagyvállalkozók tűnnek fel, tíz- és százmilliókról beszélünk, a végén azonban már csak néhány ezer forintról van szó: a pénztárosnő például 15 ezer forintot emel ki a kasszából, hogy segítse a drogos öccsét, akinek százezer forintra lenne szüksége, hogy megváltozzon az élete, és talán lejöjjön a szerről. Különböző társadalmi helyzetű emberek számára más a sok, és más a kevés, ráadásul itt a pénz különbözőképpen mozog: van, ahol állami pályázatok elcsalásával járó milliókról van szó, melyekre nem azért van szükség, hogy megéljen az illető, azután van, ahol az a néhány ezer forint tényleg a mindennapi megélhetéshez kell.

Számomra az egyik legplasztikusabb jelenet éppen az volt, amely a miniszteri tárgyalóban játszódott. A kötet megjelenése után kapott telefonokat? Volt esetleg olyan, aki magára ismert, vagy felismerni vélte valamelyik ismerősét?

Nem, nem. Mindez azonban erősen felmerült az első könyvemnél. Ötvenéves korom körül kezdtem el írni: akkor helyettes államtitkárként léptem ki az állami szférából, volt tehát valami fogalmam erről a világról. Dolgoztam a pénz világában, a politika és a tudomány világában is. Miután megírtam a Vagyonregényt, amely kulcsregény volt, brókerek mondták azt félig viccesen, hogy pénzért megmondják, a könyv egyes szereplői melyik közéleti szereplőt, neves üzletembert takarják. Akkor volt, aki azt mondta nekem, hogy majd biztosan rám küldenek valakit, megveretnek, és szörnyű dolgok fognak történni velem. Ehhez képest egyszer egy fogadáson, ahol a magyar politikai és gazdasági élet jelesei vettek részt, és ahová rettegve léptem be, mert láttam, hogy sok szereplőm jelen van, sokan odajöttek, megöleltek, és azt mondták: de jó, hogy végre megírtad! Én ezt akkor egyszerűen nem értettem, mire Kéri Laci, aki régi barátom, azt mondta, hogy ezeket az embereket feszítette ez a sok titok, és most úgy gondolták, hogy valaki helyettük is kimondta ezeket a dolgokat. Méghozzá úgy, hogy ők személy szerint nem involválódtak, mégis egyfajta reveláció volt számukra ez a könyv. Ezt ma sem értem pontosan, de valóban nagy örömmel adták kézről kézre a könyvemet, pedig abban konkrét és visszakódolható ügyeket írtam meg. A Vagyonregénnyel ellentétben a Hurok nem kulcsregény, itt típusokról van szó: ahogy Schnitzlernél is megjelentek a társadalom különböző rétegei, úgy én is végigszaladok a magas, közép és alacsony rétegeken. Szó sincs arról, hogy egy konkrét miniszterről mintáztam volna a szereplőmet: ez inkább egyfajta sűrítmény arról a világról, ahol már eltűnt az ethosz a politikából. A kilencvenes évek elején szerintem ugyanis még volt ethosz a parlamentben: volt a politikának egy olyan erkölcsisége, amely azt hirdette: lehetőséget kaptunk a világtól arra, hogy a szabad országok közösségéhez tartozzunk, hogy magunk irányítsuk a sorsunkat. Azután szép lassan megjelentek a pénzemberek, a lézengő ritterek a politika környékén. Annak idején viccesen erre azt mondtuk, hogy vannak merkantil és kevésbé merkantil hajlamú politikusok. Utóbbiak azután szépen lassan kikoptak, eltűntek.

Gondolja egyébként, hogy a pénz és az azzal járó hatalom a legrosszabbat hozza ki belőlünk?

Nem mindenkiből, de valóban képes rá. Hiszen a nagy pénzeknél már nem arról van szó, hogy a megélhetéshez kell, hanem egyfajta szenvedéllyé válik. Amikor otthagytam az üzleti életet, megkerestek régi ismerőseim, akik közül többen akkor a száz leggazdagabb magyar közé tartoztak. Ők azt javasolták, hogy használjam ki a kapcsolatrendszeremet, mert azzal ennyit meg ennyit lehet keresni. De az engem nem érdekelt, én írni akartam. Ezt meg ők nem értették. Aki ugyanis ebben benne van, az nem tud leállni, és addig pörgeti a dolgot, amíg vagy belebetegszik, vagy leállítják ellenfelei, külföldre küldik vagy börtönbe juttatják. Nincs igazából sem kiszállás, sem megállás. Előbbi már csak azért sincs, mert míg Svédországban az ottani tőkés rábízhatja a cége vezetését egy menedzsmentre, addig Magyarországon a menedzsment is átveri, becsapja, lenyúlja a tulajt. Ezek a vadkapitalista modellek nyilván azért is vannak, mert ennek a tulajdonossá vált generációnak nincsenek mintái, előzményei, hiszen nagyon rég volt már az, hogy itt egy normális polgári tőkés réteg lett volna. A semmiből jöttek ezek a gazdagodások, és sokszor nem tudja az új tőkés, hogyan viselkedjen.

Huszonöt évvel a rendszerváltás után ez még mindig probléma lenne?

Még mindig. Annak idején több generáció adta egymásnak a stafétát, ez azonban nagyon durván megszakadt. De nem csak ’45-ben, megszakadt már ’39-ben is, amikor a zsidó polgárokat megfosztották vagyonuktól. Az új tőkés réteg később szinte a semmiből építkezett újjá, sajnos azonban azt látom, hogy nem a svéd és svájci úton indultak el, hanem jóval inkább egy zavarosabb, latin-amerikai, vagy manapság egyre inkább orosz típusú mintát követtek. Mindebből pedig hiányzik az irgalom, a szolidaritás és az ethosz.

A könyvéből azonban az derül ki, hogy nem csak az új kapitalisták, hanem mindenki lefelé tapos. Gondolja, hogy így éljük ki valahol a frusztrációnkat?

Ha tényleg azt látják az emberek, hogy a legmagasabb szinten lévőket, képviselőket, nagyvállalatok vezéreit, főrendőröket vezetnek el kötőféken, az rendkívül rossz példát mutat. Ezek után könnyen mondhatja azt egy középvezető – miként a történetben is –, hogy „nekem mondod, hiszen ti sokkal nagyobb pénzeket nyúltok le?!” A példamutatásnak tehát valahol mégis csak van szerepe. Én például nagyon tisztelem a bírói testületet, amely szerintem az egyetlen tiszta testület maradt, de ha megnézzük, hogy a lakosság hogyan értékeli ezeket az intézményeket (a rendőrséget, ügyészséget, parlamentet), akkor nagyon szomorú képet kapunk. És akkor mondhatják azt az emberek: miért pont én? Miért pont én legyek, aki pontosan befizetem az adómat, amikor azok ott így szórják el a pénzt? Az ember mindig szeret hivatkozni, saját előnyére kibúvókat keresni. Nyilvánvaló, hogy amikor azt látja, hogy a saját főnöke így-úgy eltesz valamit, például egy élelmiszerbolt vezetőjeként, akkor miért pont a pénztárosnő ne rakjon zsebre valamit, amikor neki van a legnagyobb szüksége rá? Ez egy nagyon rossz mintarendszer. A másik ok pedig a frusztráltság: amit ő a fejére kap, azt adja tovább. És kinek adhatja tovább? Hát, az alatta lévőnek. Aki alatta áll, vagy akiről azt hiszi, hogy alatta áll a társadalmi ranglétrán.

Társadalmilag nagyon színes világot fest a Hurokban, és az előbb már említette, hogy típusokról van szó, nem konkrét személyekről, mégis felvetődik, mi volt az a konkrét élettapasztalat, melyből írás közben meríteni tudott?

Voltam üzletember, dolgoztam a politika környékén… Ezekben a világokban mind éltem, de szerettem váltani. És nagyon nagy váltásaim voltak.

És miért volt erre szüksége?

Úgy indult, hogy jogot végeztem, majd filozófiát tanultam, és a pécsi egyetem jogi karán tanítottam filozófiatörténetet. Wittgensteint kutattam, nagyon érdekes volt, de tíz év után – pont jött a rendszerváltás – azt mondta egy barátom, hogy a felsőoktatás omladozik, vedd elő a jogászdiplomádat! Most új jogrendszer jön, senkinek nincs tapasztalata ebben. Nagyon szellemes példát mondott, miszerint abból a halászléből, melyet megfőztek 1948-ban – amikor, ugye, egyetlen tollvonással államosították a magánvállalatokat –, tehát ebből a halászléből kellene újra élő halakat visszaadni. Ő 1989-ben látta, hogy indul a privatizáció, és az állami vagyont szét kell bontani, vissza kell adni. Ez nagyon izgalmas, kreatív feladat volt: jogszabályok alkotásában vettem részt, majd megalapítottuk az ország első privatizációs tanácsadó cégét. Később cégek tulajdonosa lettem, de miután egy cég jól működik, a munka viszonylag unalmassá válik. Azután szólt egy volt tanítványom a jogról, hogy az ORTT élére keresnek főigazgatót, pályázzam meg. Általánosságban tehát, amikor már minden hétköznapivá vált, és úgy tűnt, hogy elég mechanikus a munka, akkor váltottam.

Ahogy az ORTT-t is otthagyta egy idő után…

Egy évet voltam ott a Horn-, majd az első Orbán-kormány alatt, és akkoriban volt egy olyan döntése az ORTT-nek, amelyre azt mondtam, hogy ha azt megszavazza a testület, akkor lemondok. Így is történt, ezt követően pedig keletkezett egy űr az életemben. Akkor már több íróbarátom volt; Závada Palinál például, aki egyetemi haverom volt, a kortárs irodalom képviselőivel rendszeresen találkoztam. Meséltem történeteket, és azt mondták, hogy próbáljam megírni őket. Miután lemondtam az ORTT éléről, kértem a családomtól egy évet, és megírtam a Vagyonregényt.

De akkor ezek szerint kellett ez a váltás, ez a lökés ahhoz, hogy leüljön, és nekiálljon írni?

Kellett. Amikor otthagytam az ORTT-t, azt kérdezte a feleségem, hogy a családi céget, melynek a vezetését korábban átadtam neki, most akkor vissza akarom venni tőle? Én azonban régóta vágytam arra, hogy írjak. Az egy narkotikum, amikor az ember elkezdi megteremteni egy könyv világát: hatalmad van, mint egy istennek, és bármit megtehetsz a szereplőiddel. Az első kötet után egyébként azt mondták, hogy persze, egy könyvet mindenki meg tud írni – a saját dolgait. Utána megírtam a Makk ász az olajfák hegyént, amely hatvanegyben játszódik Kaposváron, ezt követően azonban egy olyan korban játszódó történetet akartam, amikor még én sem éltem.

Ez lett a Trüffel Milán…

Igen, amely a millennium korának Magyarországán játszódik. Ehhez a könyvhöz hat évig gyűjtöttem az anyagot. Nagyon élveztem, és hát úgy van vele az ember, hogy ha már három könyvet megírt, akkor nagyon nehéz erről lejönni. Mikor befejeztem, és leadtam a kéziratot, mindig fura hiányérzet alakult ki bennem. Nem vágytam vissza se az üzleti életbe, se a politikába, se az oktatásba. Jöttek sorban a könyvek, például a Rükverc, melyből színdarab lett, és amelyet most két új színház is bemutat. Három helyen megy majd egyszerre.

A Hurok annyiban emlékeztetett a Rükvercre, hogy a cím itt is valamilyen szinten előrevetíti a szerkezetet. A tervezési szakaszban a sztori vagy a szerkezet határozza meg inkább egy-egy mű felépítését?

A korábbi könyveknél ez nem jött elő, és a Rükvercnél se volt szándékolt. Annak idején felkértek, hogy írjak egy készülő kötetbe, melybe Bukowski stílusában íródott műveket gyűjtöttek össze. Gondolkodtam, mi közöm nekem Bukowski világához? Diákkoromban azonban pincérként dolgoztam egy éjszakai bárban, megírtam ezt a sztorit. És akkor elkezdett izgatni ennek az embernek az élete, hogy mi lehetett gyerekkorában... Még akkor se gondoltam, hogy ebből kötet lesz, csak elkezdtem novellákat írni. Szép lassan alakult a gyerekkora, a felnőttkora, és a legvégén írtam meg a halálát és a születését. De akkor még mindig nem volt sorrend. Megmutattam íróbarátaimnak, és Parti Nagy Lajos mondta azt, hogy visszafelé ez nagyon jól működik. Egy másik barátom pedig címet adott neki. Tehát ezekben a dolgokban mindig van egy csomó véletlen. A Hurok keretei között a társadalom különböző rétegein végigszaladva nem volt lehetőség arra, hogy mindenkit kibontsak, a bemutatásukra azonban nagyon alkalmasnak tűnt a schnitzleri megoldás, hogy mindig újabb és újabb párok lépjenek elénk. A címét megint egy íróbarátom, Zoltán Gábor javasolta, mondván, ha már van egy ilyen nagyon határozott szerkezet, akkor utaljon rá a cím. De ezt most már abbahagyom, a következő címnél már nem így lesz. (nevet)

A Hurok egyik mottója Schnitzlertől származik, amely a fentiek fényében teljesen érthető is, Orbán Ottótól azonban egy nagyon baljós, pesszimista idézetet választott. Mi volt ennek az oka?

Mert én is ilyen sötéten, pesszimistán látom a világot. Ottót már nagy betegen ismertem meg, nagyon nagy költőnek tartom, és a zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy ő már a kilencvenes években látta, amit mi akkor nem is akartunk elhinni. Pár hónappal ez után a vers után meghalt. Ő már akkor látta, ami csak jóval később derült ki, hogy itt ennyire rossz irányba haladunk.

Az elmúlt évek Kerékgyártó-könyveit végigolvasva nekem is az volt az érzésem, mintha egyre romlana a hangulata…

Engem még jó időben, olyan 36-37 évesen ért a rendszerváltás. Néha kimentem csak azért Ausztriába 3-4 órára, hogy magamba szívjam azt a levegőt, azt a rendezettséget, azt a nyugalmat, amely onnan áradt. Nagyon erősen vonzódtam a normális nyugati demokráciákhoz. 18 évesen beleszerettem egy francia lányba, és meghívó levélre nagy nehezen kaptam egy útlevelet Franciaországba – a huszadik születésnapomat Párizsban töltöttem. Bejártam akkor Franciaországot, 3-4 frankos diákszállókban laktam, és találkoztam a világ minden tájáról érkező emberekkel. Diákkoromban mindig arra kerestem, hogy el tudjak utazni. Később autóstoppal, fillérekből bejártam Skandináviát, és 23 évesen nagyon nagy hatással volt rám a skandináv szabadság. Azt gondoltam akkor, hogy én soha nem fogok ilyenben élni. Azután egyszer csak a világtól megkaptuk ezt a lehetőséget. Nagyon boldog voltam. Utána, amikor beléptünk az Unióba, hatalmas revelációt és örömet éreztem, és azt, hogy amióta megszülettem, mindig szabadabb lettem egy kicsit. Pont Sztálin halálának az évében születtem, és persze ott volt ’56, de később a normális élet egyre szabadabbá vált. Jöttek a hatvanas évek, átéltem a beatmozgalmat, és azt gondoltam, milyen jó, hogy semmi nem töri meg ezt az egyenes vonalú szabadságélményt. A Trüffelnél is egy hedonista történetét írtam meg, mert jó kedvem volt. Ehhez képest most úgy látom, hogy valamennyi szabadság vissza lett véve. Ezt pedig nehezebb elviselni, mintha sokkal nehezebb viszonyok közül indulna az ember, de az irány az egyre nagyobb szabadság felé vezetne. Most a választások után azonban kicsit megnyugodtam, mert úgy látszik, valóban jelentős tömeg szeretné ezt. Ez egy ilyen ország, az emberek többségét nem érdekli a hatalmi intézmények kiegyensúlyozottsága, a politikai arrogancia sem ingerli őket. Itt, és így fogunk élni a jövőben, tudomásul vettem, és nekiállok egy nagyregénynek, melyet 4-5-6 évig fogok írni. Megírom a rendszerváltást egészen a hetvenes évektől.

A részben a rendszerváltás idején is játszódó Rükvercet másfél éve játsszák a Katonában, nagy sikerrel, alig lehet rá jegyet kapni. Ott voltam a darab bemutatóján, és emlékszem, ön is ott ült a nézők soraiban. Milyen érzésekkel ült be akkor a nézőtérre?

Nagyon nagy örömmel. Láttam a próbákat, nekem nem volt zsákbamacska a darab, végig részt vettem a folyamatban.

Akkor miért nem ön írta a színpadi változatot?

Máté Gábor kérdezte egyszer, hogy mit írok, én meg mondtam neki, hogy egy mai témájú könyvet. Ez felkeltette az érdeklődését, és elkérte az egyik kefelenyomatot. Másnap már jött is tőle egy email, hogy mit akarsz: mondjak véleményt róla, vagy a bemutatón olvassak föl, vagy csináljunk belőle darabot? Nagyon meglepett, mert nekem mindezek eszembe sem jutottak. Akkor azt mondtam: ha ez így van, akkor ezeket ebben a sorrendben szeretném. Máté Gábor már ősszel be akarta mutatni a darabot, és azt mondta, nincs ideje arra, hogy megvárja, hogy megtanuljak színdarabot írni, így Radnai Annamária írta a színpadi változatot. A szöveg azonban 90 százalékban az én mondataimból áll, hiszen itt nem arról volt szó, hogy a Háború és békéből csináljunk egy darabot. A Rükverc tiszta párbeszéd…

Akárcsak a Hurok. Eszembe is jutott, miközben olvastam, hogy Máté Gábor elkezdte-e már vajon rá a castingot?

Nem. De az az igazság, hogy a Huroknak már megírtam a színpadi változatát, és épp a minap értesítettek, hogy ősszel be is mutatnák egy igen rangos német színházban, a stuttgarti Theater tri-bühnében. Kétévenként nemzetközi fesztivált rendez ez a színház; ez legközelebb novemberben lesz, itt lenne a premier. Nagyszerű ötletük is van a rendezőre, de azt még nem árulhatom el. Visszatérve a Rükvercre: Radnai ott kitalált egy jó narrációt, ami nekem tetszett, de azért engem nagyon izgatott, hogy én mit tudnék kihozni a szövegből. Mielőtt megindultak volna a próbák, azzal töltöttem azt a nyarat, hogy megírtam a saját verziómat.

Nagyon más lett?

Nem nagyon, de más lett. A privatizációs rész szerintem a darabban túl hosszú, azt összenyomtam, a pincérjelenet pedig belekerült, ami szerintem nagyon fontos, és nálam Vidra Zsolt maga narrál. Ebből azután volt egy sikeres kaposvári színházi felolvasás, és most hirdették ki, hogy a jövő évben bemutatják az én változatomat. Az alcíme Kaposvári történet lesz, hiszen átírtam az egészet Kaposvárra, a regény fele amúgy is ott játszódik. Én magam kaposvári vagyok, oda köt egy csomó emlék. Most pedig Kassára csinálom meg ugyanezt.

A Trüffel megjelenése és sikere után nem érzett egyébként egyfajta nyomást, hogy álljon rá jobban a történelmi-pikareszk vonalra?

De igen. Nekem például a Trüffel hozta meg Cserna-Szabó András barátságát. Abban a regényben sok gasztro dolog van, és akkor a Bandi azt mondta, hogy írjam meg a Trüffel fiát. Kitaláltuk, hogy mielőtt Trüffel visszamegy Dél-Amerikába, itthon teherbe ejt egy tabáni hölgyet. A gyereke pár év után kikerül Dél-Amerikába, majd ’56-ban hazajön Magyarországra, és itt reked. Akkor én elkezdtem az ötvenes-hatvanas évek félvilágát, az akkori maszek világot kutatni, de aztán rájöttem, hogy nekem nincs kedvem erről írni. Inkább nekiálltam a Rükvercnek, miután elég rossz volt a hangulatom. Most – a választások után – egy kicsit jobban érzem magam, mert látom, hogy nem csak sötét ármánykodások miatt történt, ami történt, hanem mert ez az ország ennyire hülye. Úgy vagyok vele, ha maguknak ez kell, csinálják, én kivonultam belőle. Az új könyvemet írom, amely rólam, pontosabban a mi generációnkról szól, de ebben már lesz irónia, humor, önirónia. Most már próbálok nevetni.

A hét könyve:

Magyarországon mindenki lefelé tapos

A pénznek nincs szaga, mondta Vespasianus, Kerékgyártó István harácsoló hősei azonban mégis rendre izzadnak, pállanak, büdösödnek, pórusaikból löketekben árad a hatalom és a félelem bűze. Frusztrációjukat csak dühvel tudják feloldani, és mivel a fejüket taposó hatalmasoknak nem mehetnek neki, a legkisebb ellenállás felé haladva a környezetükben élő legsérülékenyebb célpontot szemelik ki maguknak. A Hurok mai magyar mese elsíbolt pályázati pénzekről, levajazott győzelmekről, átpasszolt állami vállalatokról, és a szálakat mozgató potentátokról, mégis időnként annyira valóságosnak és életszerűnek hat, hogy az embernek szó szerint a hátán futkos a hideg. Kerékgyártó Istváné a hét könyve.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy miniszter. Szép se volt, okos se volt, de állati jól tudott helyezkedni, és jóban volt az ország vezetőjével. Kért is, kapott is, csurrant is, cseppent is. Egy szép őszi napon azonban nagyon mérges lett a miniszter, mert államtitkára, egy bizonyos Bartus nevű, az egyik állami pályázaton nem a miniszter emberét hozta ki győztesnek. Lett is nagy kiabálás, meg kiafaszomozás. Az ugyanis, hogy mi áll a pályázati anyagban, a legfelsőbb szinteken aztán tényleg senkit sem érdekel (csak a Bartust), de a miniszter szíves jóvoltából legalább most már ő is tudja, hogy a „kibaszott uniótól csakis azért jön az a kurva pénz”, hogy megnyerje a miniszter embere.

Bő két hét történetét bontja szét Kerékgyártó István a Hurokban. A Pénzmagyar alcímet viselő kötet nyolc novellája külön-külön is megállná a helyét, az azokban vázolt élethelyzetek, illetve maguk a karakterek is azonban egységes történetté fonják össze a narratív szálakat, melyeket a szerző – a cím ígéretének megfelelően – a végén szépen visszahurkol és lesimít.

Míg előző kötetében, a Rükvercben egyetlen szereplő, a Mechwart ligetben elhunyt hajléktalan, Vidra Zsolt életének főbb állomásait villantotta fel időrendben visszafelé haladva a szerző, itt az egyes történetek szereplői a korábbi untermann helyzetből kiugorva válnak a cselekményt aktívan befolyásoló, mások élete felett uralkodó, és azt kényelmes medréből végső soron kisiklató aktorokká. Így történhet meg, hogy az első novellában megszégyenített Bartus államtitkár a második történetben már páros lábbal rúgja ki egykori osztálytársát, az állami vállalat élére beemelt igazgatót. Aki azután a következő novellában titokban készített felvételekkel zsarolja meg az egyik korábbi pályázat nyertesét, a homoszexualitását a környezete elől gondosan rejtegető bolthálózat-tulajdonost.

Bővebb megismerésükre és megismertetésükre nincs se tér, se szükség: a korrupt minisztertől kezdve a rendszeresen visszaeső, de a csillagot az égről leígérő drogosig mindenki ismerni véli karaktereiket, a máskülönben közhelyesnek tetsző embertípusokat azonban Kerékgyártó pergő, életszagú dialógusai töltik fel azonnal befogadható tartalommal.

Az események egyedüli mozgatója a pénz, és az utána való sóvárgás, teperés. Előbbinek hőseink mindent képesek alárendelni, hiszen tudják, hogy a helyzetük ingatag, a tutiból pedig könnyebb kiesni, mint bekerülni oda. Szorult helyzetükben azután szűkölnek, megalázkodnak, puncsolnak, az ekként felhalmozódott frusztrációjukat pedig a társadalmilag alattuk állókon töltik ki. Mert mindenki lefelé tapos, még a kirúgott bolti pénztárosnő is talál olyat, akin kiélheti bosszúját. Ráadásul a pillanatnyi hatalom birtokában a Hurok szereplői mindezt kéjjel-élvezettel teszik.

„Hallotta magát kívülről, hallotta, ahogy gonoszan nevet, és egyre jobban élvezte, ahogy a másik lassan roppan össze, ahogy lépésről lépésre rájön, hogy ő most teljesen tönkre lesz téve. Az egykori osztálytárs. Tudta jól, hogy ez öncélú kegyetlenkedés, hiszen lehetősége lett volna e játék nélkül is simán közölni vele a következményeket, és kirúgni. De ez a különös, borzongató érzés, ez a kendőzetlen gonoszság jól esett neki, most úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor esténként kiment a kutyájukhoz, hogy elbúcsúzzon tőle éjszakára, és átölelte azt. Az ölelésből szorítás lett, a kutya nyakát szorította teljes erejével, az már fuldoklott, mire elengedte. Harákolt, halkan nyüszített, de nem mert vagy nem tudott ellenkezni, ezt soha nem tudta eldönteni. Tisztában volt vele, hogy tömény, cél nélküli gonoszság, amit az állattal művel, mégis újra meg újra kiment, és fojtogatta. A kedves kutyáját, akit amúgy szeretett. És egy ilyen szorítás közben volt az első merevedése is. Kéjesnek tartotta ezt az értelmetlen kegyetlenkedést. És most olyasmit érzett, mint amikor Nérót fojtogatta, és arra gondolt, hogy pedig azt a kutyát még szerette is. Ezt a férget meg utálja.”

A pénz a sérthetetlenség érzetét kelti a Hurok szereplőiben, annak elvesztése (még az elvesztésének a lehetősége is), a biztonsági háló esetleges és tényleges kiszakadása azonban fizikai tünetekkel jár. A lúzerek szaga ez, véli még megzsarolása előtt a tehetős vállalkozó, a szorongás kellemetlen kipárolgása, és ki hinné, hogy hamarosan ő maga is a félelem bűzét eregeti. A szag, a test kipárolgása kardinális kérdés a Hurokban: a miniszter azzal alázza államtitkárát, hogy hirtelen lebüdösözi („Bazmeg, te büdös vagy! (…) – Gondolod, miniszter úr? Talán megizzadtam egy kicsit – felelte, megint a hónaljához hajolt és szaglászott. – Most meg azt mondod, hogy megizzasztottalak. Hogy miattam vagy ilyen büdös.”), és hasonló módszerrel él – társadalmi fényévekkel arrébb – a nyolcadik kerületi kisbolt üzletvezetője is („Büdös, aranyom, mint az egérpisa a raktárban. Csak már nem érzi. Mert megszokta. A saját bűzét mindenki megszokja (…)”).

A módszerek – a minisztériumi tárgyalótól a belvárosi szállodaszobáig – mindegyre ismétlődnek, de a nyolcadik fejezetben hiába ér körbe a történet, a katarzis elmarad. Az ismét prosti szerepbe kényszerített Bea egy pillanat erejéig gondolhatja ugyanis azt, hogy a pénzzel „az egész, rohadt, kibillent” életüket helyre tudják hozni, szándékos vakságával, sodródásával és opportunista pénzmarkolásával azonban ahelyett, hogy lazítana, csak még szorosabbra húzza a nyakunkba vetett hurkot.

 Író, tanár, műfordító, nyelvújító, történetíró és folklórkutató, az első magyar regény, az Etelka szerzője, az Odüsszeia első magyar fordítója. Az Etelka női nevet egyébként ő találta ki. 274 éve, 1740. október 18-án látta meg a napvilágot Szegeden.

A barna medve jelenléte előbb-utóbb konfliktusok kialakulásához vezethet – hangzott el egy konferencián, amit a Nógrád Megyei Kormányhivatal Földművelésügyi Igazgatósága szervezett pénteken Salgótarjánban.

Medve az 1850-es évek közepétől az 1990-es évekig csak elvétve bukkant fel ezen a vidéken, azóta viszont sűrűsödnek a bizonyított előfordulások, a 2014-es adatok alapján pedig már az is biztos, hogy nem csak kóborló egyedek jelennek meg alkalmanként Szlovákia felől.

Kiderült, hogy nem kell vészharangot kongatni a medvék megtelepedése miatt, de olyan eset sem fordulhat elő, mint ami egy példány illegális kilövéséhez vezetett ez év május 10-én, Salgótarján közelében. Vadászati korlátozásokat nem kell bevezetni a medve jelenléte miatt.

Hiába kiabálunk

A medvére mindenevő, csúcsragadozóként tekintünk, mert kiváló vadász is. A vele való találkozás lélektani felkészülést igényel, annak ugyanis esélye sincs, hogy az ember kiabálással elijessze, vagy elfusson előle, hiszen a medve másodpercenként 17 méter megtételére is képes, fára is sokkal jobban mászik. Kellő óvatossággal azonban elkerülhetők a veszélyes helyzetek.

Fotó: De Agostini Picture Library / Europress / Getty

10 000 medve a Kárpátokban

A gyéren lakott észak-európai és oroszországi területeken él a legnagyobb számban, a Kárpátok és a Balkán mellett kisebb, szigetszerű populációi vannak, a teljes állomány 60-70 ezer példány között lehet. A Kárpátokban mintegy 10 000 medve él. A legsűrűbb az állomány Kelet- és Dél-Erdélyben, illetve az Alacsony- és a Magas-Tátra erdeiben.

A medvék élettartama 30-35 év, ez alatt az anyamedve 6-10 almot vet, átlagosan 1-3 boccsal.

Halálos medvetámadások

Európában 1972 és 2002 között 36 ilyen volt, ebből 24 Romániában. A ma szlovákiai területeken az 1900-as évek elejétől nem történt halálos kimenetelű medvetámadás. A legveszélyesebbek a bocsos anyamedvék lehetnek, a nem végzetes támadások 46 százaléka írható a számlájukra. Szlovákiában a konfliktusok száma 2004 óta ritkult, köszönhetően a felvilágosító munkának, illetve a medve élőhelyein a hulladéktárolás biztonságosabbá tételének.

Veszély az emberre

A medve nem alszik igazi téli álmot, enyhe teleken előfordulhat, hogy végig aktív marad. Táplálékot kell azonban szereznie, ami további konfliktusok forrása lehet. Emberre Európában nem vadászik, de Észak-Amerikából ismertek ilyen esetek is.

Azok a medvék, amik menhelyeken élnek, soha nem kerülhetnek vissza a természetbe. Mivel az embertől nem félnek, sok konfliktus okozói lehetnek.

A medvék terjeszkedésének egyik oka a több mint 10 000 hektár erdő pusztulásával járó tátrai természeti katasztrófa lehetett. A medvék ma főleg hegyvidékeken élnek, mert az ember terjeszkedése oda szorította őket. A domborzat iránt azonban nincs különösebb igényük, viszont az erdős élőhelyekhez ragaszkodnak.

Börzsöny, Mátra, Bükk ---> veszély

Az állandó megtelepedésre alkalmas hazai élőhelyek – a Börzsöny, a Mátra, a Bükk – között a faj terjeszkedését szolgáló zöld folyosók is a medvék rendelkezésre állnak. Terjeszkedésével azonban károkozására is számítani lehet, a háziállatok és a méhkaptárok kerülhetnek a legnagyobb veszélybe.

A vaddisznó és az aranysakál esetében már láthattuk, hogy egyes fajok milyen állománygyarapodásra képesek. A medve esetében nem tudni, hogy előfordulhat-e ilyen, de erre az eshetőségre nem is készül senki.

Szlovák medvék jönnek

Mivel Magyarországra Szlovákiból érkeznek a medvék, az együttműködés minden lehetséges téren fontos a két ország között. Szerepet kell, hogy kapjon az ismeretterjesztés, az oktatás, az átgondolt kommunikáció.

A barna medve fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 250 ezer forint, nemzetközi oltalom és egyezmények is védik. Elejtésére egyetlen esetben van lehetőség, ha emberre támad.

Forrás: index

Magyarország első siket színésznője már gyerekként eltökélte, hogy színésznő lesz. A színművészeti egyetemen nem foglalkoztak vele, de megszerezte a „Színész II.” képesítést, a Trafóban, az Utolsó című előadásban – egy olyan siket nőt alakított, aki színész akar lenni.

Magyar Narancs: Mikor tanultál meg jelelni és beszélni?

Mázló Tímea: A siketek óvodájában kezdtem megtanulni a beszédet, de akkor még nem volt szabad jelelni, mert az orális oktatás volt a cél. Tizenhárom évig jártam ide – óvodába, előkészítőbe és általános iskolába –, és úgy kellett beszélnünk, mint a halló embereknek. Elég kemény volt, folyamatosan járnom kellett egyéni anyanyelvórákra, és tanulni a szájról olvasást, a beszédet. Jelelni nem a tanároktól tanultam, hanem a siket társaimtól; ez számunkra kényelmesebb, mégis tiltották. Évtizedek óta nem hajlandók változtatni az oktatás alapjain, pedig jobb lenne a vizuális kultú­rát fejleszteni, a jelnyelvi kommunikációt is elfogadni. De 2017-től talán sikerül bevezetni a bilingvális oktatást Magyarországon.

MN: Mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni?

MT: Amikor tizenhárom éves voltam, indult egy színjátszó csoport az iskolában. A Hó­királynő című Andersen-mesét játszottuk el, és engem kértek fel főszereplőnek. Aztán az Országos Siket Gyermekszínjátszó Találkozón megkaptam a legjobb női színész díját; akkor vettem észre magamban, hogy nekem ehhez tehetségem van. Elkezdtem kutatni, hogy vannak-e siket színésznők – és vannak, Marlee Matlin például világhírű. Akkor miért ne csinálnám én is ugyanezt? Azóta is ragaszkodom ehhez. Soha nem fogom feladni ezt a vágyamat.

MN: Már akkor törekedtél arra, hogy egyszer majd háromszáz halló ember előtt játssz egy színházban?

MT: Nem a hallóknak terveztem játszani, hanem hallássérülteknek. Eleinte nem jelnyelven játszottunk, hanem némajáték formájában, picit pantomimszerűen, amit a siketek és a hallók is megértettek. A jelnyelvet is ki akartuk próbálni, de azt a tanárok tiltották. Amikor felköltöztem Budapestre, utánanéztem, hogy milyen lehetőségeim vannak színjátszást tanulni. Volt egy konferencia a fogyatékosok felsőoktatásáról, ahol szó volt arról is, milyen különleges elbánást kaphatnak, akiket felvesznek az egyetemre. Szerettem volna jelentkezni a színművészeti egyetemre, de a követelményeknek nem tudtam volna maradéktalanul megfelelni. Kértem, hogy tájékoztassanak, milyen lehetőségeim vannak arra, hogy felmentést kapjak a hanggal kapcsolatos tantárgyak alól. A mai napig nem kaptam választ. Aztán megalapítottuk Magyarország első jelnyelvi színjátszó csoportját, a Beszédes Kezek Kulturális és Oktatási Egyesületet. Az volt a célunk, hogy siketek számára irodalmi alapú előadásokat hozzunk létre, és bemutassuk a halló világnak, hogy a jelnyelvi kommunikációval milyen problémákat lehet megoldani. A hallók közül nagyon sokan nem tudják, mit jelent siketnek lenni. Mondok egy példát: van, aki tudja, hogy a kommunikáció probléma, ezért jelnyelvet használok, és vannak, akik azt hiszik, hogy nem tudok beszélni, mert értelmi fogyatékos vagyok, vagy hogy nem tudom, mit jelent egy szó, pedig csak nem értem, amit mondanak.

MN: Mikor kezdtél hallók számára is játszani?

MT: Csak akkor kezdtem el igazán beszélni, amikor – már a Beszédes Kezek létrehozása után – elkezdtem a színész II. végzettséget adó Nemes Nagy Ágnes Színitanodát, mivel egyedül voltam hallássérült az osztályban, senki nem tudott jelelni. A tanárok kipróbálták, hogyan lehet velem kommunikálni, és működött a dolog. Ott tanultam meg a hangképzést, a művészi beszédet, a beszédtechnikát. Létrehoztunk néhány előadást beszéddel és jelnyelvvel is, és működött.

MN: Mindig lehetségesnek tűnt számodra, hogy színész legyél?

MT: Igen, természetesen.

MN: Úgy tudom, probléma, hogy a siketeknek sokszor kicsi a szókincsük. Hogy lehet ezt összeegyeztetni a drámaolvasással, színjátszással?

MT: Az általános iskolában csak az orális-auditív oktatás van jelen, megértés nincs mögötte: csak az a lényeg, hogy a szájkép rendben legyen, és le tudjuk olvasni, mit mond a beszélő. Nagyon le vagyunk maradva a szókincs terén. Amikor bekerültem a gimnáziumba, ahol nem a speciális tankönyvből tanultam, hanem rendes, halló szintű képzést kaptam, négy év alatt hat-hét év anyagát kellett bepótolnom. Kegyetlen munka volt. A színiiskolában ugyanez volt a helyzet: sok drámát olvastam, bennük rengeteg olyan szóval, amiket nem értettem. A siketek nem olvasnak verset vagy darabokat: vizuális a felfogásmódjuk, az átvitt értelmű, elvont szavakat nem értik, így nagyon nehéz egy verset elmagyarázni. Értik az egyes szavak jelentését, de nem tudják értelmezni a kontextust. Én rengeteg segítséget kaptam a gimnáziumban, nem is volt semmilyen szabadfoglalkozásom, mindig csak tanultam, és pótoltam a lemaradásomat. A tanároknak köszönhető, hogy ez sikerült, mert a tanárok vállalták, hogy többet foglalkoznak velem.

MN: Túl a praktikus problémákon, számodra nehezebb volt kitanulni a színészetet?

MT: Az elmélet nagyon nehéz volt, szavanként kellett elsajátítanom az anyagot, és nem volt előzetes képzettségem, mint a többieknek. De a gyakorlattal semmi problémám nem volt. Nagyon hamar felfogtam minden képet, mozgást, mivel én is vizuálisan gondolkodom; amint megmutatták, mit kell csinálni, máris ment.

MN: Miért nincs több végzett siket színész Magyarországon?

MT: Nem tudom. Én karriert akarok csinálni, és meg is szenvedek érte. De nagyon nehéz előrelépni, mert bizonytalan a jövő, és so­kaknak kisebbségi érzetük van, hogy lenézik, kinevetik őket. De nekem mindegy, én bátor csaj vagyok, vállaltam. És nagyon sokan támogattak, biztattak, hogy menjek előre, ne adjam fel – ez sokat jelentett nekem. Sok siketnek van tehetsége a színjátszáshoz, de ők ragaszkodnak a jelnyelvhez, a testkultúra használatához, és csak siketek és nagyothallók előtt merik felvállalni magukat. Engem nem zavar a halló közönség. Meg kell mutatni, hogy mire vagyunk képesek. Van annyi erő a személyiségemben, hogy meg tudjam csinálni, és ne adjam fel. De ha nem lenne Marlee Matlin, lehet, hogy én sem mertem volna erre az útra lépni.

MN: Hogyan kerültél a Proton Színház csapatába és az Utolsó című előadásba?

MT: Rába Roland rendezővel már régebb óta ismerjük egymást, és ő már találkozott hallássérült színjátszókkal Franciaországban. Egy akadálymentesített előadáson találkoztunk, ahol megtudta, hogy színiiskolába járok; nem akarta elhinni, nehezen tudta elképzelni – nem is csodálkozom rajta. Már akkor mondta, hogy vannak tervei, de jó sokáig gondolkodott rajta: valami különlegeset akart, ami korábban még nem volt, és nem is jöhetett volna szóba egy hagyományos szerep. Idén tavasszal hívott meg az Utolsóba; kértem tőle egy személyes találkozót, hogy tisztázzuk, komolyan gondolja-e, vagy szórakozik, hogy az első szerepem mindjárt egy főszerep lenne. Találkoztunk, tolmácsot sem kellett használnunk, értettük egymást. Igent mondtam neki.

MN: Hogyan fogadott a többi színész?

MT: Az olvasópróbán ismerkedtünk meg, akkor szembesültek a helyzettel, de nagyon hamar befogadtak. Általában úgy látom, hogy az átlagemberek nehezebben fogadják el, de a művészekhez közelebb áll ez a világ, van ­érzékük az elfogadáshoz. Éreztem, hogy köztük a helyem.

MN: A Trafóban játszani nagy közönség előtt jelenthet számodra kiugrási lehetőséget?

MT: Nem tudom. Jó lenne. Szeretném színpadon és filmen is kipróbálni magamat, és nemcsak siketekről beszélni, hanem akármiről. Nagyon élveztem a munkát a művészvilágban, felpörögtem tőle – bár eleve ilyen vagyok, de a művészek között ennek helye is van.

MN: Nézőként jársz színházba?

MT: Ha nem akadálymentesített egy előadás, akkor inkább csak kis stúdiókba tudok elmenni, ahol jobban látom a színészek száját is; ha előre elkérem a szövegkönyvet, működhet. És szívesen járok a RaM Colosseumba az ExperiDance szöveg nélküli előadásaira: sok a vizuális elem, látványos, sok a mozgás – ez siketeknek is csodálatos.

Forrás: magyarnarancs.hu

Találkozások és mindenki számára ismerős konfliktusok elevenednek meg Mészáros Máté Hinoki című új koreográfiájában, amelyet október 24-én és 25-én mutat be a Trafó Kortárs Művészetek Háza.

Mészáros Máté a fizikalitás és a mozgás nyelvére fordít le egyetemes, megválaszolhatatlan kérdéseket, ösztönöket és érzéseket: a rombolás igényét, az újrakezdés lehetőségeit, az elmúlást és a gyászt, a magányt és a kétségbeesést. A tavaly indított Ultima Vez-sorozat záróakkordjaként műsorra tűzött Hinoki egyik inspirációs forrása Krasznahorkai László Az isei szentély újjáépítése című novellája volt, amely a darabhoz hasonlóan a fizikai és az eszmei kapcsolatát vitatja.

Hinoki - Trafó (fotó: Dömölky Dániel)

A produkció címét és a színpadot beborító faforgácstengert is a hinoki ciprusból készült sinto templomok inspirálták. Ez a díszlet- és díszítőelem lehetőséget ad egy új mozgáskultúra megvalósítására, de funkcionális szerepet is kap mindamellett, hogy egyedülálló látványvilágot kölcsönöz az előadásnak. A szereplők válogatása idén tavasszal kezdődött és a koreográfus végül olyan táncosok mellett döntött, akik külföldön is folytattak tanulmányokat és Magyarországon még kevésbé megszokott mozgásnyelvet is használnak. Mészáros Máté is külföldön tanult táncot és több neves társulat tagjaként nyerhetett betekintést a nemzetközi kortárstánc-szcéna legújabb törekvéseibe. Több éve tagja az Ultima Vez társulatnak, ahol a műfaj egyik atyja, Wim Vandekeybus avatta be a fizikai tánc rejtelmeibe.

• 2014. október 17.   -   
• (kzs)   -   
• Fidelio/MTI   -   
• Hozzászólás

Találkozások és mindenki számára ismerős konfliktusok elevenednek meg Mészáros Máté Hinoki című új koreográfiájában, amelyet október 24-én és 25-én mutat be a Trafó Kortárs Művészetek Háza.

Mészáros Máté a fizikalitás és a mozgás nyelvére fordít le egyetemes, megválaszolhatatlan kérdéseket, ösztönöket és érzéseket: a rombolás igényét, az újrakezdés lehetőségeit, az elmúlást és a gyászt, a magányt és a kétségbeesést. A tavaly indított Ultima Vez-sorozat záróakkordjaként műsorra tűzött Hinoki egyik inspirációs forrása Krasznahorkai László Az isei szentély újjáépítése című novellája volt, amely a darabhoz hasonlóan a fizikai és az eszmei kapcsolatát vitatja.

Hinoki - Trafó (fotó: Dömölky Dániel)

A produkció címét és a színpadot beborító faforgácstengert is a hinoki ciprusból készült sinto templomok inspirálták. Ez a díszlet- és díszítőelem lehetőséget ad egy új mozgáskultúra megvalósítására, de funkcionális szerepet is kap mindamellett, hogy egyedülálló látványvilágot kölcsönöz az előadásnak. A szereplők válogatása idén tavasszal kezdődött és a koreográfus végül olyan táncosok mellett döntött, akik külföldön is folytattak tanulmányokat és Magyarországon még kevésbé megszokott mozgásnyelvet is használnak. Mészáros Máté is külföldön tanult táncot és több neves társulat tagjaként nyerhetett betekintést a nemzetközi kortárstánc-szcéna legújabb törekvéseibe. Több éve tagja az Ultima Vez társulatnak, ahol a műfaj egyik atyja, Wim Vandekeybus avatta be a fizikai tánc rejtelmeibe.

Mészáros Máté saját munkáira ugyan hatással van a belga társulat, ám darabjaiban már elmozdul az Ultima Vez által képviselt formanyelvtől és egészen új dolgokat igyekszik megteremteni a színpadon. A Hinokiban közreműködő táncosok - Dányi Viktória, Horváth Nóra, Juhász Péter, Mészáros Máté, Mikó Dávid és Varga Csaba - maguk is aktívan részt vettek a jelenetek kialakításában, lehetőségük volt személyes választ adni az egyes témákra. Nem csupán táncosok izzítják fel a színpadot a produkcióban: Porteleki Áron szerezte és adja elő a darab zenéjét. A jazz, az underground és a népzenei szférában egyaránt ismert művész kezei alatt brácsa, dob és fúró is megszólal a színpadon.

Hinoki - Trafó (fotó: Dömölky Dániel)

 

Mészáros Máté a Magyar Táncművészeti Főiskola elvégzése után a Szegedi Kortárs Balett tagja lett, majd később külföldre ment, ahol olyan világhírű koreográfusokkal dolgozott együtt, mint Ohad Naharin, Wim Vandekeybus, Sharon Eyal, Amanda Miller, Roberto Galván, Myriam Naisy és Robyn Orlin. Az elmúlt évben a Duda Éva Társulat és a Közép-Európa Táncszínház felkérésére is készített koreográfiát. A Hinoki a harmadik munkája.

 

Forrás: fidelio

A legpokolibb pillanatok egy szülő számára azok, amikor gyermeke élete veszélyben forog. Ezen ment keresztül az az édesapa, akinek gyermeke reggelre nem lélegzett.

Egy reggel Adrian Murray és felesége arra riadtak, hogy 10 hónapos fiuk, Emerson nem lélegzik. A kisfiút azonnal kórházba szállították, ám megannyi vizsgálat után sem derült ki, mi történhetett vele, három nap után hazaengedték. Pár nappal később a rémálom megismétlődött, a kicsi újra kórházba került.

Mára Emerson egészséges, nem kell többé gyógyszert szednie, ám a szülők életét mindörökre megváltoztatta a tapasztalás, hogy elveszíthetik gyermeküket. Az édesapa valahogy szerette volna megörökíteni a fiú gyerekkorát, és Micimackó története mentén nyakukba vették hát a természetet, és megszületett az a gyönyörű fotósorozat, amelyen nyoma sincs annak, hogy Emersonhoz egykor bekopogtatott a halál.

Forrás: nlcafe

Nyílt konfliktussá fajult Ferenc pápa és a bíborosok közt a második házasságukban élő hívek áldozásának kérdése a katolikus egyházban. Október 19-én zárul a családdal kapcsolatos lelkipásztori kihívásokat tárgyaló rendkívüli püspöki szinódus a Vatikánban. Részletes háttér a friss Heti Válaszban.

 „A válás nem feloldhatatlan bűn” – jelentette ki Walter Kasper német bíboros 2014 februárjában, egy nappal azelőtt, hogy a bíborosok testülete összeült volna a szinódus előkészületeként megvitatni a család témáját. Az egyházi vezető nem hirtelen lett az ügy buzgó pártolója: még stuttgarti püspökként 1993-ban kollégáival együtt jegyzett egy körlevelet, amelyben az elváltak és polgárilag újraházasodottak szentségekhez engedését sürgette, kiváltva ezzel a Hittani Kongregáció vezetője, Joseph Ratzinger bíboros – a későbbi XVI. Benedek pápa – és II. János Pál pápa rosszallását. Annak ellenére, hogy kettejükkel többször konfliktusba került, mégis bíborossá kreálta és a Vatikánba hívta dolgozni a Ferenc pápa által szentté avatott egyházfő.

XVI. Benedek alatt a Kasper-féle teológia háttérbe szorult, 2013 márciusában, négy nappal megválasztása után azonban Ferenc pápa Kasper megbocsátásról szóló könyvéből idézett vasárnapi Úrangyala imádsága keretében a Szent Péter téren összegyűlt tömegnek, „okos, jó teológusnak” nevezve a bíborost; és őt kérte fel az említett bíborosi konzisztórium nyitóelőadásának megtartására is. Azóta Kasper, ha kritizálják, azzal védekezik: „aki engem támad, a pápát támadja”.

Minisztériumok feldarabolásáról és új tárcák létrehozásáról is találgatnak a kormánypárton belül. Forrásaink úgy kalkulálnak, hogy az NFM veszélyben lehet, és jöhet az önálló egészségügyi és pénzügyminisztérium. Államtitkárcserék biztosan lesznek.

Fotó: MTI/MTVA / Koszticsák Szilárd

Fotó: MTI/MTVA / Beliczay László

Az átalakításokat ráadásul úgy kell megvalósítani, hogy az eddigieknél ne költsenek többet az államháztartásra az adófizetők pénzéből, sőt – az uniónak tett vállalásoknak megfelelően – csökkenjenek az állami kiadások.

A kormány faraghat az államigazgatáson, erről Kósa Lajos beszélt kedden a TV2-nek. A Fidesz ügyvezető alelnöke szerint a bürokrácia mérséklésével a nemzeti össztermék, a GDP 5 százalékát, vagyis mintegy 1500 milliárd forintot lehetne megspórolni. Bár szerinte ez nem jár elbocsátásokkal, abban mindenki egyetért, hogy az államigazgatásban a legnagyobb költség a munkabér.

Átalakításokra lehet számítani a szociális ellátások területén is. A szociális kiadásokat az előző ciklusban is megtizedelte a kormány. Idén már 260 milliárddal kevesebb jutott a különböző segélyekre és az intézményrendszerre, mint 2010-ben. Ennek keretében átalakították a megváltozott munkaképességűek támogatását, illetve kidolgozták a közfoglalkoztatási (a köznyelvben közmunka-) programot.

A kormány most folytatni akarja ezt a sort, és immár a szociális segélyeket is újabb feltételekhez kötné, ami egyrészt munkára, másrészt a gyermekek iskoláztatására ösztönözné azokat, akik – más jövedelmük nem lévén – nem akarnak egy fillér nélkül maradni.

Kósa kezdi felfedni, miből lesz az 1700 milliárdos megtakarítás

A bürokrácia csökkentése a fedőneve annak a projektnek, amely a Bokros-csomaghoz mérhető mértékben vágná meg az állami kiadásokat. A tervekről Kósa Lajos szivárogtat, aki a debreceni polgármesteri pozícióból való távozása után immár "csak" országgyűlési képviselőként és a Fidesz ügyvezető alelnökeként nyilatkozik meg, bár sejteti, hogy ennél konkrétabb feladatok is kilátásban vannak számára. Szerinte ez nem megszorítás, és nem jár elbocsátásokkal.

A TV2-nek adott interjúban Kósa Lajos fantasztikus lehetőségnek mondta a bürokrácia csökkentését. Mindezt rögvest a számok nyelvére is lefordította: míg Magyarországon - ahogy fogalmazott - ügyintézésre a nemzeti össztermék, a GDP 10,6 százalékát költjük, addig Hollandiában például csak 3,8 százalék megy erre a célra, az uniós átlag pedig 4 százalék körül van. Ha csak a felére szorítjuk le ezt a költséget, máris megtakarítottuk a GDP több mint 5 százalékát.

Márpedig ez bő 1500 milliárd forint. És mekkora összeget kottyantott ki éppen Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter az önkormányzati választások előtti napokban egy konferencián? Azt mondta, hogy a következő években a GDP 5,5 százalékával, mintegy 1700 milliárd forinttal kell mérsékelni a költségvetési kiadásokat, már csak az uniós vállalásaink alapján is.

---

"A közszférában ez nem elbocsátást, hanem átcsoportosítást jelent"

Kósa Lajos szerint egy sor olyan eljárás, jogszabály, rendelet, végrehajtási utasítás van, amelynek a betartása sokba kerül, de teljesen értelmetlen. Ha ezeket megszüntetik, GDP-arányosan jóval kevesebbet kell adminisztrációra költeni, és több maradhat a gazdaság szereplőinél. Kérdésre válaszolva azt mondta: ez a közszférában önmagában nem elbocsátást, hanem átcsoportosítást jelentene. Ugyanis - mint hozzátette - vannak olyan területek, ahol az látszik, hogy jelentős többlet van, másutt viszont a foglalkoztatás növelésére van szükség.

 

A Fidesz ügyvezető alelnöke azt mondta: tizenhat év polgármesterség bőséges tapasztalatot jelentett neki abban, hogy a "magyar jogszabályok tengere az egy kicsit dagályos". Kósa Lajos arra a kérdésre, hogy milyen pozícióban fog ezzel foglalkozni, úgy felelt: nem pozícióban, hanem feladatban gondolkozik. Még "nincs kitalálva", egyelőre vizsgálják a lehetőségeket, hogyan lehetne jól elvégezni ezt a feladatot - fogalmazott, de megjegyezte: szerinte ezt nem minisztérium alá tartozva, hanem a frakcióban lehet csinálni.

---

Forrás: /

Az adatok azt mutatják, hogy az állam az elmúlt négy évben nemhogy mérsékelte volna bürokratikus kiadásait, hanem éppen növelte. Az Állami Számvevőszék kimutatása szerint 2010 és 2013 között a GDP arányában nőtt az állam működtetésére fordított pénz, míg csökkent az oktatásra és az egészségügyre szánt forrás. Az úgynevezett gazdasági funkciók sem termelő tevékenységet fednek, hanem például a közlekedés működtetésére fordított pénzeket.

Így van miből visszavenni. Ezt jelzik azok a szándékok is, amelyek az elmúlt évek központosító törekvéseinek kudarcáról szólnak. A kormány immár azon dolgozik, hogy az állami irányítás alá vont iskolák ügyeit intéző Klebelsberg Intézményfenntartó Központ és az ugyancsak állami irányítás alá vont egészségügyi intézmények összefogását szolgáló GYEMSZI hatalmát is egy kicsit gyengítsék. Igaz, egyelőre ez sem azt jelentené, hogy az önkormányzatok visszakapnának a korábbi szerepükből, hanem a mindent maga alá gyűrő Miniszterelnökséghez, pontosabban a Miniszterelnökség alá tartozó kormányhivatalokhoz kerülnének funkciók.

Kérdés, ebből hogyan lehet megtakarítást elérni, különös tekintettel arra, hogy a legnagyobb költségen, a béreken állítólag nem akar spórolni az állam.

---

 Forrás: vs

Eötvös Péter: "A művészet minden nap "történik" (2011. szeptember 9.)

A velencei zenei biennálé Arany Oroszlán életműdíját is megkapta és idén két ősbemutatója is elhangzott a zeneszerzőnek, akivel e jól sikerült évről beszélgettünk.

- Ön azt az erős magyar zenei hagyományt képviseli, amelyet Bartók Béla, Ligeti György és Kurtág neve jelez. Az európai zenei életben Karlheinz Stockhausen és Pierre Boulez munkatársaként a 60-as évek óta részt vett a legfontosabb zenei kutatásokban. Stockhausen kedvelt karmestere volt, a 70-es évek végén pedig Boulez nevezte ki az akkor alapított párizsi Ensemble InterContemporain zeneigazgatójának. Ez az egyedülálló tapasztalat érlelte széles körű zenésszé és alkotóvá, aki az utóbbi 20 évben zeneszerzőként is az élvonalba tartozik. Idén két ősbemutatója is elhangzott. Melyikről beszélne elsőként?

- Előbb a 8 énekes és 11 hangszeres szólistára komponált Schiller: energische Schönheit című darabomról számolnék be, amelynek májusban volt a bemutatója Wittenben, majd másnap Frankfurtban adták elő. Schillert 1793-tól, a nagy francia forradalom tanulságait elemezve foglalkoztatta az a gondolat, hogy miként lehetne az akkori német társadalmi rendet modernizálni. Ezeket a levélformában írt eszmefuttatásokat Az ember esztétikai nevelése című munkájában foglalta össze. Nagyon megszívlelendő módon az új társadalom alapját az esztétikusan képzett, szépségre fogékony emberek társadalmában látja, akiket az "energikus szépség" ideája vezet el az új formában való együttéléshez. Ez pedig az általános kulturáltság, az etikai és esztétikai nevelés alapja. Bár teljesen utópikusnak tűnik, nem árt azért elgondolkozni rajta, mit jelentett volna - mondjuk - 20 évvel ezelőtt Magyarországon is hasonló gondolatokkal foglalkozni, amikor évszázadok óta első ízben volt lehetőség arra, hogy kialakítsuk a saját társadalmi formánkat, a nekünk megfelelő társadalmi szerkezetet. Ezzel függ össze az is, amit Schiller ugyanebben az értekezésben a művész feladatáról és felelősségéről ír: a művész legyen saját korának a gyermeke, de tudjon tőle független lenni. Azt adja a kortársainak, amire azoknak szükségük van, ne azt, amit azok megtapsolnak. Ezt a művészi alapállást ma is érvényesnek érzem, nemcsak magamra, hanem azokra a kollégáimra nézve is, akiknek alapfeladata a társadalom nevelése, napra kész informálása. Ahogy a zenekari koncertélet helyzetét látom Magyarországon, bizony elgondolkoztató, hogy az utóbbi 60 év jelentős zenei alkotásaiból alig hangzik el valami a zenekarok műsorán. A rágógumit rágják újra, és nincs pék, aki friss kenyeret sütne. Itt az arányokkal van probléma. Mialatt a színházi repertoáron a klasszikus művekkel békés együttélésben, lényegében 50 százalékban lehet kortárs vagy élő szerzők darabjait látni, a könyvesboltokban teljesen természetes módon vásárolják és olvassák az emberek az élő írók műveit, informálva vannak saját korunk gondolkodásmódjáról, addig az írott zene területén, amely a 12. század óta folyamat volt, egy teljes generáció számára megszűnt a jelenkori zenei gondolkodás megismerésének a lehetősége. Pedig a művészet folyamat: a művészet minden nap "történik", és erről napi információra van szükségünk.

- Szavai szerint sokszor halljuk, hogy egy-egy művészt a saját kora mennyire nem értett meg, de aztán kiderült, hogy ők teremtették meg koruk művészi alapállását, azt, amelyiket a következő korok tovább tudták építeni. Ezért veszélyes egy ilyen fekete lyuk a magyar zenei életben: felépült a ház a 19. emeletig, majd két emelet semmi, és utána jön a 22. emelet, de azt mire építik rá, a lyukra?

- Beethoven, Wagner, Bartók, Picasso, Joyce, Beckett példájából láthatjuk, hogy függetlenül saját koruk sikervonulatától olyat tudtak alkotni, amiről kiderült: arra volt a kornak szüksége, az fejezte ki azt a kort - magyarázta a zeneszerző. - Sajnos hozzá kell tennem, hogy ez a jelenség nemcsak Magyarországon észlelhető, hanem a körülöttünk lévő volt szocialista országokban is. A nyugat-európai országok, Észak-Amerika, Kanada, Japán, a feltörekvő ázsiai országok egy része, újabban a balti országok is tudnak jelen időben és (amennyire lehet) jövő időben gondolkozni. Mindenhol a jelenből a jövőbe vezető, élő zenekultúrával találkozom. A kelet-európai országok múlt- és identitáskeresése tulajdonképp a kreatív gondolkodás hiányára utal, a szellemi képesség fáradtságára, az öntudat lustaságára - a kopasz pávára, amely az ükapja tollával dicsekszik. Ez van most, majd elmúlik. Hát ennyit Schillerről.

- Februárban - pályatársa iránti tiszteletből - a 85 éves Kurtág György születésnapi koncertjén vezényelt a Művészetek Palotájában. Ez volt az egyetlen magyarországi fellépése, és ahogy a naptárát nézem, 2012-ben sem láthatjuk hazai pódiumon. Válaszol, ha azt kérdezem: a fekete lyuk miatt nem jelenik meg a magyar zenei életben?

- Nem látok olyan területet a magyar zenei életben, amelyben hosszabb távra tudnék tervezni. Csak a szombathelyi Bartók Fesztivállal van több évtizedes pozitív kapcsolatom, és még mindig bizakodva várom, hogy végre megkezdődjék a Mátyás utcában a Budapest Music Center kortárs zenei és jazzközpontjának építése. Ott fejthetnék ki olyan tevékenységet, amelyben hasznosnak látom a munkámat. Egy információs sorozatot szeretnék indítani, amelyik lehetővé tenné, hogy azoknak, akik a saját koruk iránt is érdeklődnek, olyan információt adjak, amilyet például én kaptam a 60-as években, annak ellenére, hogy az akkoriban hivatalosan tiltva volt.

- Folytassuk másik művének az ősbemutatójával.

- Ez júniusban volt Berlinben. Öt nagy zenekar megrendelésére komponáltam egy csellóversenyt Cello Concerto Grosso címmel, amely arra utal, hogy a csellószólistán kívül a szimfonikus zenekar csellistái (a Berlini Filharmonikusok híres szólistaegyüttese - a szerk.) is együtt versengenek a nagyzenekarral. Berlinben három koncerten játszottuk el a művet, amely kimondottan "férfiasra" sikerült, sok energiával, érdekes csoportfelosztásokban, sok technikai megoldásban a magyar hangszeres népzene hagyományaira építve. Perényi Miklóssal 2-3 éven át készültünk fel a berlini bemutatóra, amelynek a többi megrendelő zenekarnál lesz folytatása. Perényivel 2011 októberében a zürichi Tonhalle Zenekarral, majd 2012-ben a norvégiai Bergenben adjuk elő. 2012 márciusában a Toronto Symphony Orchestra egy kanadai szólistával, Joseph Johnsonnal tartja a kanadai bemutatót. Az ötödik megrendelő, a dél-koreai Seoul Philharmonic Orchestra pedig 2012 októberére tűzte ki a csellóversenyt Szungvon Jang gordonkaművésszel.

- Münchenben 2010 februárjában mutatták be Az ördög tragédiája című operáját, amelyet Madách Imre drámája, Az ember tragédiája ihletett. Eddig (szinte) mindegyik színpadi művét átdolgozta az előadások tapasztalatai alapján.

- Ez talán kicsit túlzás. A hét operámból régebben csak a Radamest és most Az ördög tragédiáját dolgozom át. A többit javítgattam, hogy a következő produkciók számára világosabbak és hatásosabbak legyenek. De a javítás természetes folyamat az alkotásban. Amíg élek, javítok. Peter Brook az addig több százszor játszott Lear király budapesti főpróbáján is javított. Sőt, azt mondanám, minél többet játszik egy társulat egy művet, annál többet kell benne javítani. A Három nővér című operám már nem fog változni, 110 előadás után a mű "beérett", ott csak a produkciókon belül kell tisztító próbákat tartani. Jelenleg négy operán dolgozom egyidejűleg. Az ördög tragédiájával kapcsolatban én döntöttem úgy, hogy kicseréltetem Albert Ostermaierrel a szöveg nagy részét. Már készen van az új librettó, ami megerősíti a Lilith-vonalat. Jónak találom a drámai alapanyagot és fontosnak a tematikát: az egyenrangú asszony visszatérését Ádámhoz. Az új librettóban Lucifer veszít és Ádám első felesége, Lilith kapja meg a lehetőséget egy új korszak kialakítására. 2013 végén Bécsben lesz a premier. A következő projekt már a 2014-es évet érinti. Budapesten a Katona József Színházban láttam Roland Schimmelpfennig német író darabját, a Golden Dragont. Ebből a darabból komponálok az Ensemble Modern számára egy "utazóoperát". A szöveg rendkívül alkalmas operának, alig kell rajta változtatni. A harmadik tervem egyfelvonásos opera, két személyre. A librettó Alessandro Baricco Vértelenül című novellájából készül. Bartók A kékszakállú herceg vára című operája elé roppant nehéz másik egyfelvonásos darabot találni, én ezzel a céllal kerestem témát. Baricco lenyűgöző finomsággal ír. A librettó az eredeti novellának csak egy része, két idős ember találkozása egy szokatlan helyzetben, szokatlan múltjuk tisztázására. Az operát több operaház rendelte meg 2015-re. A negyedik darabot a Kölni Opera kérte, 2016. április 30-ára tűzték ki a bemutatót. Az egész estés műhöz találtam egy izgalmas anyagot, de részleteket csak a megrendelővel folytatott egyeztetések után tudok nyilvánosságra hozni.

- Terveiből ítélve a kortárs opera "piaca" nem szűkül.

- Ellenkezőleg: az opera virágzik, új tavaszát éli a műfaj, régen, a barokk és klasszikus időkben volt ennyire élénk az új operák bemutatása. Idén engem hívott meg a híres Aix-en-Provence-i Operafesztivál, hogy vezessem a kéthetes operaakadémiát. A 18 fiatal 16 országból érkezett - zeneszerzők, dramaturgok, rendezők, videósok, kosztümösök, mindenki, aki az opera körül tevékenykedik. A fesztivál minden produkcióját láttuk, találkoztunk az alkotókkal, a fiatalok bemutatták saját terveiket, és közös produkciókat indítottak el. Tíz év múlva ezeket a fiatalokat fogjuk viszontlátni a világ operaszínpadjain.

- A Szombathelyi Nemzetközi Bartók Szemináriumon és Fesztiválon is találkozhat a következő nemzedékkel.

- Tradicionális "bartókos" vagyok, sokat és sokszor dolgoztam Szombathelyen. Legközelebb 2013-ban tudok szerepet vállalni a kurzuson, és egy különleges találkozóra tettem javaslatot a szervezőknek. Tizennyolc magyar trombitás dolgozik külföldön nagy zenekaroknál. Megpróbáljuk őket hazahozni egy találkozóra, mert annyira meglepő a jelenség, hogy létezik egy trombitás nemzedék, amely a legmagasabb nemzetközi fokra jutott el.

- Mit jelent ennyi terv mellett az Arany Oroszlán életműdíj?

- Az utóbbi negyven év elég mozgalmas volt számomra. Abban a körben, ahol a legtöbbet mozogtam - francia, angol, olasz, német, holland területen - folyamatosan követték a tevékenységemet. Számomra azért megkülönböztetetten fontos ez a díj, mert nemcsak egy zenei grémium döntése alapján adják, hanem a Velencei Biennálénak, a többi művészeti ág képviselőinek a véleménye is számít. Általános, összművészeti átlátás mutatkozik meg benne, és ezen belül a zenei részt képviselhetem. Tehát ugyanúgy, ahogy a filmesek, képzőművészek, építészek is megkapták a díjaikat, a zenében rám esett a választás. Ennyiben különbözik a másféle elismerésektől, és ennek nagyon örülők, mert úgy érezhetem, hogy része vagyok a teljes jelenkori művészeti kultúrának.

A Nézőpont Intézet elemzése szerint az Együtt-PM a választások legnagyobb vesztese, a Jobbik Magyarországért Mozgalom térnyerése pedig egyáltalán nem olyan jelentős, mint amilyennek tűnik.

A Nézőpont Intézet felmérése szerint nem az LMP, hanem az Együtt-PM az önkormányzati választás legnagyobb vesztese, hiszen az LMP úgy is megelőzte a baloldali pártot a megyei listákon, hogy fele annyi megyében állított listát. A Nézőpont arra is rámutat: a Jobbik egyáltalán nem erősödött meg annyira, hogy a Fidesz kihívója lehessen.

Négy nagy toposzt vizsgált a Nézőpont legfrissebb felmérése az önkormányzati választás kapcsán: a kormánypárti győzelem mértékét, a Jobbik térnyerését, a baloldali dominanciaharcokat és az LMP szereplését.

A kormánypártok győzelmével kapcsolatban kiemelik: a pártszövetség minden megyében, a községekben és a nem megyei jogú városokban leadott megyei listás szavazatokat nézve, arányaiban jobb százalékos eredményt ért el, mint a tavaszi országgyűlési választáson, azonos bázison, a parlamenti listás voksokkal számolva. A várakozásokat az is felülmúlta, hogy a Fidesz-KDNP végül valamennyi megyei közgyűlésben önállóan megszerezve az abszolút többséget, helyi koalíciós alkudozások nélkül tud majd döntéseket hozni. A fővárosi közgyűlésben megnyert 20 mandátum besöprése szintén meghaladta az előzetes prognózisokat.

A Jobbik térnyerése viszont nem olyan jelentős, mint amilyennek elsőre látszik – írják. A Jobbik továbbra sem a Fidesszel, hanem a baloldali pártokkal versenyezik, és Budapesten nagyon gyenge. Ugyan a megyei közgyűlések nagy többségében legyőzte a baloldalt, de a megyei jogú városokban már nem szerepelt olyan jól. A Jobbik baloldalhoz viszonyított országos szereplését tovább árnyalja, hogy a megyei listás voksokat arányaiban nézve, a községekben és a nem megyei jogú városokban leadott listás szavazatokkal számolva, tizennyolc megyében rosszabb százalékos eredményt ért el a párt, mint az áprilisi országgyűlési választáson, azonos bázison. Azaz a Jobbik ezen a szinten arányaiban szinte mindenhol visszaesett tavaszhoz képest – olvasható az elemzésben.

Hozzáteszik: a Jobbik erősen „részvételfüggő” párt. Tehát míg a Fidesz-KDNP tábora jó eséllyel bármikor, bárhol biztosan mozgósítható, a Jobbik esetében ez nem ennyire automatikus, mindez pedig már a párt EP-választási eredményein is látható volt.

A baloldali erőviszonyokról a Nézőpont azt írja: a községek és a nem megyei jogú városok szintjén az MSZP jól láthatóan dupla olyan erős, mint a DK, a szocialista párt ezáltal vidéki szinten stabilizálta első helyét a baloldalon, míg az Együtt-PM gyakorlatilag Budapesten kívül nincs jelen. 

Az önkormányzati választás nagy vesztese összességében az Együtt-PM a Nézőpont szerint. Az LMP több, mint 6 ezer megyei listás szavazattal előzte az Együtt-PM szövetséget annak ellenére, hogy fele annyi megyében állítottak megyei listát (mindössze 5 megyében, szemben az Együtt-PM 11 megyei listájával) – írják.

Forrás: mandiner.hu

Minden évben hatalmas pénzmennyiségeket költenek a világ legnagyobb és leggazdagabb műgyűjtői különböző alkotásokra, képekre. Ahogy az sok más dologgal kapcsolatban is előfordul, a legdrágább, nem mindig a legjobb. Esetünkben a legdrágább nem mindig a leghíresebb is. A következő tíz festmény a világ leghíresebb alkotásainak számít. Most megismerheted mindet.

Vénusz születése

Sandro BOTTICELLI festette a Vénusz születése című festményt 1485 körül. A mítosz szerint Vénusz istennő a tengerből egy kagylóból kiemelkedve született, ezt az eseményt ábrázolja a kép. Az még ismeretlen, hogy eredetileg hova készült a kép, egyes feltételezések szerint Lorenzo de’Medici tulajdonában állt a Villa Castello-ban. M a firenzei Uffizi Galériában tekinthető meg.

Vízililiomok

A Vízililiomok, avagy Nimfák egy festménysorozat, amely közel 250 olajfestményt foglal magába. Claude Monet készítette a sorozatot a francia impresszionizmus szellemében, és saját, Givernyben található virágoskertjét ábrázolja. Monet életének utolsó 30 évében készítette a sorozatot, amelynek darabjai több múzeumban találhatók világszerte. A sorozat ezen darabja a new yorki Metropolitan Múzeumban található.

Éjjeli őrjárat

Rembrandt van Rijn festette az Éjjeli őrjárat című festményt 1642-ben, amely a holland festő egyik leghíresebb művei között szerepel. A festmény azonban tévesen kapta az elnevezést, ugyanis azt még valamikor sötét lakkal vonták be, így azt a benyomást keltette, mintha éjszaka lenne. A lakkot 1940-ben eltávolították, ám a festmény neve megmaradt, ma Amszterdamban, a Rijks múzeumban található.

A Sikoly

Edvard Munch, expresszionista művész alkotása a Sikoly. A háttérben található hegyet az Osloban található Oslofjord Ekberg hegyről mintázták. A Sikoly eredetileg egy sorozat, Munch több változatot is készített belőle. A sokak által ismert változat 1893-ban készült, 1994-ben ellopták, és csak több hónapnyi kutatás után találtak rá. 2004-ben egy másik változatot loptak el a Munch Múzeumból, ami csak 2006-ban került meg. Jelenleg a Norvég Nemzeti Galériában található.

Lány gyöngy fülbevalóval

Johannes Vermeer képét a holland Mona Lisaként is emlegetik. Munkáiról csak nagyon keveset tud a világ, ez alól ez a képe sem kivétel. Nem található rajta dátum, és az sem teljesen biztos, hogy kinek készítette a képet. Abban biztosak lehetünk, hogy ez nem egy hagyományos portré. Tracy Chevalier történelmi regényt is írt a mű eredetéről, amely alapján 2003-ban film is készült Scarlett Johanssonnal.

Guernica

Pablo Picasso egyik leghíresebb festménye a Guernica, amelyet a háború gyötrelmeinek bemutatásaként festett. Különösen példázza, hogy egy háború hogyan viseli meg az embereket, főként a civileket. Picasso ezzel a festménnyel szerette volna felhívni Guernica városán tragédiájára a figyelmet, amelyet a németek bombáztak porig a spanyol polgárháború idején. Picasso 1937-re júniusára fejezte be a művet, amelyet jelenleg a madridi Museo Reina Sofíában lehet megtekinteni.

Ádám teremtése

1508 és 1512 között készítette II. Gyula pápa megrendelésére Michelangelo az Ádám teremtése című freskót a Sixtus kápolna mennyezetére. Nem csak a reneszánsz egyik legismertebb alkotása, hanem a világ legtöbbet használt alkotása, amellyel reklámokban és modern képzőművészeti alkotásokban is sokszor találkozhatunk. A mennyezeti freskó kilenc jelenetet ábrázol a Teremtés Könyvéből. Az egyik utolsó köztük az Ádám teremtése, amelyen Isten életet lehet Ádámba.

Az utolsó vacsora

Az utolsó vacsora szintén egy freskó, amelyet Milánóban készített Leonardo da Vinci a Santa Maria della Grazia kolostorban. Az utolsó vacsora egyik jelenetét ábrázolja, amikor Jézus bejelenti, hogy a tizenkét apostol egyike elárulta őt. Leonardo az alkotást 1495-ben kezdte, és 1498-ban fejezte be. Egyes feltételezések szerint Jézus balján nem János apostol, hanem Mária Magdolna látható. Az egyik legnépszerűbb teóriát az 1997-es A templomosok titka című könyv írja le, valamint Don Brown regénye, és az abból készült A Da Vinci Kód című 2003-as film.

Csillagos éj

Vincent van Gogh világhírű alkotása a Csillagos éj. Bár festményei közül van Gogh csak egyet adott el életében, halála után igazán jelentőssé vált munkásság. A festmény Saint-Rémy falut ábrázolja a csillagos ég alatt. 1941 óta állandó kiállítási darab New York Művészeti Múzeumának.

Mona Lisa

Minden idők leghíresebb festményét ugyancsak Leonardo da Vinci készítette Firenzében, a reneszánsz jegyében. 1503 és 1504 között kezdte festeni, és röviddel halála előtt, 1519-ben fejezte be. Festményét Lisa del Giocondo, egy gazdag firenzei család egyik tagja után nevezte el. 1911-ben a Mona Lisát a Louvre egyik alkalmazottja lopta el, aki vissza akarta juttatni azt Olaszországba. A festményt két évig lakásában tartotta, csak akkor kapták el, amikor megpróbálta eladni azt a firenzei Uffizi galériának. Ma a Mona Lisa még mindig a Louvre-ban tekinthető meg, ahol nagyjából 6 millióan csodálják meg évente.

A miniszterelnök gratulált a győzteseknek, első helyen Tarlós István főpolgármesternek, valamint a részeredmények alapján a polgármesteri széket 17 kerületben megszerzett fideszes jelölteknek. Orbán megköszönte az önkéntesek munkáját is, és emlékeztetett, hogy minden politikus a választói vállán áll. Szerinte az elmúlt években bebizonyosodott, hogy “Budapest a nemzet fővárosa”.

A békétlenség, a széthúzás, a cinizmus és a reménytelenség alulmaradt az összefogással, az egységgel és az együttműködéssel szemben - mondta a miniszterelnök. Orbán szerint győztek jelöltek, győztek pártok is, de a leginkább Magyarország győzött a vasárnapi szavazáson.

A Fidesz-kormány a kormányfő szerint az elmúlt négy évben visszaadta a reményt Magyarországnak, a következő négy évben pedig az ország nagyságát fogja visszaadni.