A 2002-es Denevért Hans Neuenfels rendezte, aki előzetesen kinyilvánította, hogy halálosan unalmasnak tartja a darabot. Az intendáns, Gerard Mortier elfogadta a rendezői koncepciót, a nézők azonban nem. Olvasói levelek a lapok hasábjain, Salzburgba címzett, a jegyárak visszatérítését követelő levelek lettek ennek a következményei. A menedzsment kártérítést nem adott.

Stefan Herheim 2003-ban a Szöktetés a szerájból színlapján Szelim basa neve mellé öt pontot tett. A szereplő szövegét a megmaradt karakterek közt osztotta fel, mivel szerinte mindenkiben van egy kis Szelim. A nézők reakciója esténként olyan hangos volt, hogy időnként szegény énekeseket nem lehetett hallani.

A legkomolyabb salzburgi botrány azonban hatvan évvel ezelőttre datálódik. A háború után Wilhelm Furtwängler tanácsára Gottfried von Einem került a művészeti vezetésbe - jórészt azzal a céllal tette ezt Furtwängler, hogy Karajant távol tartsa -, aki jelentős újításokat szeretett volna. Ennek egyik jeleként a tartományi vezetés és az oktatási miniszter áldásával megkereste Bertolt Brechtet, és közös munkára kérte fel. Brecht beleegyezett, felvetette, hogy az Akárki párdarabját Salzburgi haláltánc címen megírja, de az osztrák állampolgárságot kérte cserébe. 1950. április 12-én kiállították a szükséges papírokat, a közben megváltozott tartományi elöljáróság azonban erről nem tudott, és a helyi sajtó is hallatta hangját: "a berlini szalonkommunista (...) róka besompolygott Salzburg kulturális tyúkóljába". 1951 végén találkozott ismét hivatalosan a fesztivál testülete, és felelősségre vonták Einemet. A zeneszerző azzal védekezett, ő csupán a gazdagítani szerette volna a rendezvényt, politikát és a kultúrát nem akarta összekeverni. Szó szót követett az ülésen, Einem megbízatását pedig visszavonták.

Az elsők

Az Egyetemi templomban - bár társadalmilag és politikailag is kockázatos volt - 1925-ben játszottak először, akkor Hugo von Hofmannstahl misztériumjátéka, A salzburgi nagy világszínház került színre.

1925. augusztus 24-én közvetített először - telefonvonalon! - az osztrák rádió Salzburgból: Mozart Don Diovanniját Karl Muck vezényelte. Egy évvel később bizonyos délnémet városokban is hallhatták az adást, 1927-ben kapcsolódott be Zürich, Prága, Varsó és Zágráb a vételi oldalon. 1930-ban adtak először élőben Salzburgból, 1931. július 25-én pedig már a tengerentúlra sugároztak. És ezzel elindult a kalózok elleni küzdelem is, mivel élelmes emberek felvették a közvetítést, és lakklemezen árulták.

Elsőzör 1928-ban hirdették a fesztivált a Poldi Wojtek grafikus tervezte logóval, rajta a piros-fehér sávokkal, a maszkkal és a Hohensalzburg-erőd rajzával.

Az első salzburgi lemezt, Mozart Requiemjét 1931-ben adták ki, 1933-ban pedig felvettek néhány részletet A rózsalovagból. (Igaz, mindezt a bécsi Konzerthausban tették, de a szereposztás jórészt megegyezett a salzburgival.) Azóta ötven teljes opera felvétele készült el, ebből nyolc ősbemutató.

Harminc opera itt került először nézők elé, az első a sorban 1933-ban Richard Strauss Egyiptomi Helénájának második változata volt. Első Salzburgban játszott Strauss-opera egyébként az Ariadné Naxosban (1926), a háború által megszakított Danae szerelme pedig 1952-ben került színre. Legutóbbi operapremier 2010-es: Wolfgang Rihm Nietzsche-szövegére készült Dionysosa.

1958 nyarán láthatták először az ORF nézői az Akárkit Will Quadflieg címszereplésével, a Così fan tuttét Karl Böhm dirigálásával, egy Mozart-szerenádot, valamint a Ballet de Marquis de Cuevas előadását.

1993-ban rendezték meg első alkalommal a fesztivál keretében a kortárs zenét középpontba állító Zeitfluss sorozatot.

2001 óta áll a Kapitelplatzon az óriáskivetítő, amelyen három hétig láthatnak előadásokat esténként az érdeklődők.

2009-ben a Così fan tutte volt az első online közvetített előadás Salzburgból, az operát Fischer Ádám vezényelte.

1972-ben mutatták be az első Thomas Bernhard-darabot Claus Peymann rendezésében, azóta további négynek tartották itt a premierjét. A színdarabok írói között Peter Handke, Botho Strauβ, Hal Hartley, Elfriede Jelinek, René Pollesch, Luk Perceval, Marius von Mayenburg is megtalálható, koreográfusok közül Jiří Kilián, John Neumeier, a rendezők közül Luc Bondy, Andrzej Wajda, Wim Wenders, Giorgio Strehler, Peter Sellars, Ingmar Bergman, Dimiter Gotscheff, Patrice Chéreau, Robert Wilson, Christoph Marthaler, Sam Mendes, Peter Zadek, Hans Castorf, Thomas Ostermaier, valamint a színházi művészeti vezetésért is felelős Peter Stein és Martin Kusej a felénk legismertebb nevek. Mellettük olyan társulatokat kértek fel koprodukukcióra, mint a berlini Volksbühne és Schaubühne, a Théatre du Complicité vagy a La Fura dels Baus.

2002 óta a fiatal színházi rendezők (Young Directors Project), 2008 óta az énekesek (Young Singers Project), 2010 óta a karmesterek (Young Conductors Award) is középpontban vannak

Fontos magyar dátumok

A Budapesti Filharmóniai Társaság 1931-ben lépett fel Salzburgban Dohnányi Ernő vezényletével.

Fricsay Ferenc és Széll György dirigálta három-három opera ősbemutatóját, Doráti Antal egy alkalommal tette ezt, a pulpituson több alkalommal állt Kertész István, és itt mutatták be Ligeti György Le Grand Macabre című operájának új változatát 1997-ben. Magyar opera, Bartók Kékszakállúja legutóbb 2008-ban volt műsoron a Cantata Profanával párban, Eötvös Péter dirigálásában.

1988-ban Hanák Péter, 1993-ban Göncz Árpád megnyitó beszédével vették kezdetét a Salzburgi Ünnepi Játékok.

Végh Sándor és a Camerata Academica 1993-ban saját koncertsorozattal jelentkeztek, és a Lucio Silla című operában is közreműködtek.

2001-ben Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter a Dichter zu Gast sorozat meghívott írói.

2005-ben a Young Directors Project keretében a Krétakör Salzburgban tartotta Tasnádi István Phaidrájának ősbemutatóját, 2009-ben Bodó Viktor rendezte az Alice-t a grazi színház társulatával.

 Csak nevessetek! (2010. november 29 )

"Döntésem végleges: megyek..." És ekkor még hátra van a teljes öt felvonás, amin keresztül Hippolytos állítása szerint megy. Persze nem megy, már csak azért sem, mert miről szólna a darab, ha a főszereplő a nyitó mondat után távozna? És nem megy, mert rendes ember, ha megy, legalábbis cipőt vesz.

Igen, Matthias Hartmann rendezésében a Hippolytost alakító Philipp Hauß mezítláb játszik. És igen, a Salzburgi Ünnepi Játékok és a Burgtheater közös produkciójában rendes emberekről van szó. Hétköznapiak, maiak, esendőek. Nem Euripidészt megidéző ógörögök, nem is mindenáron Racine előtt meghatottsággal hódoló francia klasszicisták. Igaz, nem is hivalkodóan maiak. Hanem amolyan emberek. A játékmód nagyon finom, nagyon kidolgozott és intenzív, és ebből táplálkozik az előadás ereje.

Mert Phädra, a királyné beleszeret mostohafiába, Hippolytosba, aki maga sem érti, hogyan - lévén rideg, pökhendi, nőgyűlölő -, beleszeret Arikiába. Phädra a halálba, Hippolytos a távolba menekülne a helyzet elől.

A helyzet nem egyszerű, mégsem különleges, még Önnel is megtörténhet, állítja az előadás. A jelmezek hát egyszerűek: egy szoknya, egy blúz, egy öltöny, általában fekete és fehér. Cipő vagy van, vagy nincs. Hippolytos szemüveges, Phädra aranygyűrűt visel, a dajkája, Önoné karórát. Pici jelek ezek, de színpadon feltűnőek, mégis finomak, nem harsányak, és Racine tragédiáját nézve határozott állásfoglalást mutatnak: demitologizálnak, elveszik a pátoszt, közel hozzák hozzánk, mert hétköznapibbá teszik a miliőt. Ugyanígy szubtilis, mégis frappánsan fogalmaz a cipővel való játék. Rendkívül erős összetartozást jelez, hogy Hippolytoson kívül még egy szereplő mezítlábas: Arikia. És kifinomult rendezésről és színjátszásról tanúskodik, hogy egy adott pillanatban, mikor Phädra érkeztét bejelentik, Arikia, a kvázi vetélytársnő felkapja magassarkúját. Na, nem: azért ha megjelenik a ház úrnője, nem mutatkozik Hippolytoshoz tartozónak. Akivel előbb még egymás kezét fogták.

Sunnyi Melles Phädrája csúnya, mer csúnyának lenni, meggyötört, sápadtra mázolt az arca, nagyon szerelmes, nagyon szenved, haja is összekócolt, ellentétben a lesimított hajú, kicsi, sokat és gyorsan beszélő, kellően kritikus mitugrász Önonééval. S a hajviselet csak egy ellentét a többi mellett, ami az előadást építi, összetartja. Mondhatni ellenpontozás mentén halad a produkció. Ha Theramenes úgy beszél, hogy közben szélesen gesztikulál, mellette Hippolytos visszafogott, alig mozog. Ha Phädra erőteljesen, túlzottan artikulál, mellette bizalmasa orrhangon, gyorsan magyaráz. Sokféle beszédet, tempót, hangerőt használnak, nem személyre, inkább helyzetre, lelkiállapotra szabott a dikció. Így gyakran érzékelhetjük a szereplők egymástól való taszítását, és hogy képtelenek egy hullámhosszra kerülni, életük, sorsuk nem tud közösen, a szeretettel, a szeretővel kiteljesedni.

Ez az olykor csak tettetett, menekülésszerű taszítás, távolság nagyon erős, mint minden más is, köszönhetően a Burgtheater színészeinek, akik borzasztóan erős jelenléttel bírnak, koncentráltak, értelmesen, értelmezően játszanak. Ráadásul mindig többen is jelen vannak, mint kéne, a háttérben állandóan figyel egy néma bizalmasféle (Teramenes, Önone, Ismene), zavarja a látványt, a kettőst, lehetetlenné teszi a bizalmat (Hippolytos és Arikia közt, avagy éppen Phädra és Hippolytos közt). Még ha véletlenül lehetne szó közelkerülésről, pusztán alkalmatlankodó jelenlétükkel, figyelmükkel robbantják szét a már-már kialakuló kapcsolatot.

S a hallgatózásra a tér tökéletesen alkalmas. Üres a színpad, hatalmas, a háttér a rivaldával párhuzamos téglalap fal, ami fekete, ám ha elforgatják, fehér. A nézőtérre lépve és ezt meglátva az ember nem gondolná, hogy ez a megingathatatlan, megmozdíthatatlan monstrum fal forgatható a függőleges tengelye körül. Ami nem is csoda, ha egyszer minden taszítás, minden távolságtartás, nőgyűlölet és hűség megingatható, megmozdítható. Persze, hogy a fal is. Ügyesen ki is használják Johannes Schütz díszletét térváltásokra, fordítanak rajta egyet, és máris a másik szereplőnél vagyunk, kint vagyunk vagy bent vagyunk, ha csak kicsit forgatják el, akkor pedig meg lehet bújni mögötte. Apró gond csak egy bizonyos idő elteltével jelentkezik: sokat forgatják, terhesnek érzem, unja a szemem.

Mint ahogy unja a fülem a tengerzúgást. Hangeffektet játszanak be, furcsállom, nagyon is furcsállom, és nem tartom idevalónak, ellágyítja a keménységet, a könyörtelenséget. Theseus király érkezése és összetörése, a monológja, már-már az őrületig fokozott állapota és a tenger hangosodása rendben van, azt mondom, talán kivetül, amit ő hall, és azt hallom én is. De a végén? Didaktikus lesz, túlságosan felmutatja, hogy a tenger egy motívum ebben francia klasszicista darabban. Ami egyébként igaz is, de hát oly sok visszatérő motívum és szimbólum szövi keresztül a drámát, nem hiányzik, hogy azt ilyen formában mutassák be.

Különösképpen azért nem, mert van, amit be tudnak mutatni másképp is. Például Hippolytos távozási kísérleteire is felhívják a figyelmünket, csak azt éppen finom eszközzel: humorral. Mikor másodszorra próbál útjára indulni, a közönség igenis felnevet. Mert mondom, itt emberekről van szó, nem isteni leszármazottakról (hiába rajzolták le gondosan a műsorfüzetbe az isteni családfát Gaiától Hippolytosig), és nem is rímes alexandrinust kántáló figurákról. Hanem a maguk tragikumában és keserűségében nagyon is a nézőhöz, a 2010-es nézőhöz közel hozott alakokról, akik bizony olykor nevetséges, kívülről nézve szellemesen kellemetlen helyzetbe kerülnek. Így nevetünk embertársainkon, s így lesz a vég még kínosabb, még tragikusabb.