1989 december 1.

Szepesi Attila

AZ ERDŐ

[1989 tél]

A visszanéző nap sokféleképp világítja meg a fákat. Üszkös tömböket hasít ki belőlük, míg sugárkévéjében porszemek vibrálnak. Teleszórja a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöttyeivel. Kékes ködbe vonja, mintha ket­ten együtt emlékeznének vissza a régvolt tengerek korára. Esetleg csak érinti a fák hegyét, míg odalenn a félhomályban megcsendül egy eltévedt sugárnyaláb.

A zöld kárpitok és aranybarna törzsek fényjátéka alkonyatkor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen, hogy lakói is ilyenkor mozognak a legtöbbet. Hajnalban az erdő a maga előidejét éli. A fák páfrányszerűek, nyers-zöldek, mint közvetlenül a teremtés után. Délben a lombok fölött megáll a verőfény, az árnyékok elrejtőznek. Eltűnik a távlat, a mélység — minden puszta felület. Mintha az élet is elhagyná. Az éjszaka csupa mélység, felület nélkül. Ezért dimenziótlan. De alkonyatkor, az aranybarna órában, a lombok távlata percenként változik. Egyes fák hirtelen elmosódnak, mások előtűnnek a korábbi takarásból. Mintha minden törzs és lomb megmozdulna. Pedig csak a visszfények játszanak velünk.

„Ha olyan varázsló jönne, aki képes volna rekonstruálni azt a kötőszövet-képet, melyet egy erdei táj egy Perikles-korabeli athéni ember szemébe rajzolt és azután azt a kötőszövet-képet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különböző festmény jönne létre; és azután ha mi magunk mennénk oda és néznénk meg azt az erdőt, nem ismernők fel benne sem az egyik, sem a másik képet” — írja Egon Friedell.

Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmazni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Lehet síkságon és hegyek közt, város határában vagy vizektől távol. Lehet parányi — valami ősvadon vacogó maradéka, mely mégis őrzi a maga autonómiáját. De: a sok fa még nem elegendő. Vannak az Alföldön vigasztalan fatömegek, melyek sehogysem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük a fényeknek és neszeknek az a játéka, amitől igazi erdővé lehetnének.

Ez volna hát a titok? A fények és a neszek játéka? Elemezhetetlen. Kell, hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzás, ami a neszekkel összefonódik. Ezek madárdalból, patakcsobogásból, rovarok percegéséből és szélzúgásból állnak össze, meg valamiből, ami ennél több. Talán az állandó növekedésnek és elmúlásnak is van valami együttes zenéje: a rügyek fakadásának és a kéreg porladásának.

Egy biztos. Az erdőnek sosincs középpontja. Ahogy az ember elbarangol benne, min­dig úgy érzi, közeledik hozzá. Mégis mindig valahol másutt van a törzsek és a lombok lelke, mint ahol éppen keresnénk. Túl egy bokorcsoporton, egy kiugró sziklán. Ezért igaz a paradoxon, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Mert ha az ember továbblép, benéz a bokrok és a sziklák mögé, ott sem találja. A képzetes középpont mindig elmozdul. Nem távolodik, de makacsul tartja a maga távolságát. Majdnem itt van és mégsem. Találhat az ember a vadonban emlékezetes helyeket, melyek a környezetüket meghatározzák — egy mohos követ, barlangkürtőt, egy görbe fát vagy egy avarlepte forrást — de egyik sem középpont. Mert az erdő középpontja talán épp a kimondhatatlan. Ezért van egyszer­re mindenütt és sehol. Több, mint a részletek összessége.

Egy rét, egy folyóparti liget havonta változhat. Tavasszal elönti a zöldár, és elmocsarasodik. Felüti fejét a nád, és ellepik a vadmadarak. Ősszel aztán kiszárad, egészen sivata­gossá kopik. Szinte el sem hinné az ember, hogy ugyanott jár. Ahol tavasszal békák közt cuppogott a csizmája, most zörgőlevelű sóvirágot szed a sziken. Az erdő változásai ennél sokkal lassúbbak. Talán csak évtizedekben mérhetők. Láthatatlan a lombok növése és fogyása. Meg ahogy a zöld tenyészet visszavonul egy köves hegyoldalról, amit korábban elborított, odébb meg birtokába vesz egy rétet, egy legelőt, melyet láthatatlan lassúsággal ért el.

Rétegei, a fények és a hangok minősége szerint, háromfélék, de elválaszthatatlanok. Lenn, a gyökerek közt, a zörgő avarban a botló, percegő, zizegő parányok élnek. Ez a mély világ, az erdő infernója. Középen: a törzsek és a szempárok rétege következik. Itt rejtőztek el a latrok önmaguk elől, és itt találták meg magukat a kegyes remeték. És fönn: a szárnyak világa. A két szélső közt a törzsek rostjai tartják a kapcsolatot — maguk is ásványokból és napfényből valók. Évgyűrűikben árad a nedvesség, meg a feloldott sókris­tályok sokasága. Mindig a mélységből fölfelé, ahol az Ismeretlen Madár lakik, minden erdő legtitokzatosabb lakója. Nélküle nem is erdő az erdő. Felismered a vörösbegy hang­ját, a harkályét, a csuszkáét meg a csalogányét, a szajkó veszett rikácsolását, aztán — megszólal egy madár, akit sosem láttál, sosem hallottál még.

És ha a sárba rajzolt nyomokat figyeled, olyanokat is találhatsz, amelyek gazdáiról nem is hitted volna, hogy jelen vannak valahol. Ők az erdő rejtőzői, akikről a szakkönyvek is bizonytalanul írnak — kivesztek, de talán mégsem egészen. Vagy: terjedőben vannak, a nyomaikat felismerték már, de testi valóságukban még senki előtt nem mutatkoztak.

Thoreau írja: „… ahol lakunk, nem volt mindig szárazföld. Messze benn a szárazon még ma is látom a partokat, melyeket a folyam valamikor régen kivájt, mielőtt a tudo­mány elkezdte följegyezni az árvizeket. Mindenki hallotta a történetet, amely bejárta egész New Englandet: hogyan kelt ki egy szép, erőteljes bogár egy öreg almafa asztallap­jából, amely hetven esztendeje állt egy farmer kunyhójában, előbb Connecticutban, ké­sőbb Massachusettsben, de a petét, amelyből kikelt, az élő fába még annál is régebben rakták le, amint kitűnt a fölötte elhelyezkedő évgyűrűkből, és hetekbe telt, míg a bogár mindenki által hallható percegéssel kirágta magát a szabadulásba. Talán egy fazék vélet­len melege költötte ki. Kiben ne erősödnék meg a feltámadásba, a halhatatlanságba vetett hit e történet hallatára?”

Az embernél magasabb és mélyebb világ, a pillanat és a mindenkori ősidő, a túlfinomodás és az első vegetáció érdes nyugalma, Madách szép szavaival: „illat és mathesis” — mindez együtt, amit erdőnek lehet mondani.

Forrás: ligetmuhely