Beszélgetés Zomborácz Virággal

Lehet szeretni és lehet rajta szórakozni” – mondja az elsőfilmes Zomborácz Virág az Utóéletről. Hogy igazat adhatunk neki, abban bizonyára a film humorának, a magabiztos színészvezetésnek és a sztori szerethetőségének is szerepe van. Interjúnkban minderről és a Karlovy Vary-i sikerről is beszélgettünk. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor:   A nyomozó, az   Isteni műszak   és az Utóélet után úgy tűnik, a halál is lehet vicces, a humor pedig fekete a magyar filmekben.

Zomborácz Virág: Én nem érzem az Utóélet humorát annyira sötétnek, főleg a két említett filmmel összevetve. Talán inkább az angolszász abszurddal rokonítanám, ami inkább szól a határsértésről. De nincs benne keményebb, zsigeri humor, az Utóéletben nem spriccel a művér. Mi inkább a többi testnedvre helyeztük a hangsúlyt.

R: A nyomozó író-rendezője, Gigor Attila azért scriptdoktorként segített a forgatókönyv-fejlesztésben, mellette pedig egy pszichológussal is konzultáltál.

ZV: Attila az utolsó szakaszban szállt be, és a pszichológiai építkezésben segített, annak kidolgozásában, hogyan teljesedjen ki az apa és a fiú kapcsolata. Bár azt gondolhatnád, de nem poénokon agyaltunk. A műalkotás-pszichológussal pedig, aki művészeknek segít abban, hogy sikerüljön a munkájuk, a saját, privát történetem és a forgatókönyv kapcsolatát vizsgáltuk. Végül is mind a ketten azon dolgoztak, hogy a saját gyászomon túllépjek, és meg tudjam írni ezt a filmet.

R: A történet személyes ihletésű, de Mózes céltalansága, létbizonytalansága, passzivitása akár generációs élményként is megfoghatja a fiatalokat.

ZV: Az Utóélet diplomamunkának indult, azért kezdtem el dolgozni rajta, mert éppen akkor ezt akartam kiírni magamból. Számomra is meglepő volt, hogy gyakorlatilag az összes nemzetközi workshopra beválogattak a könyvvel, és akárhányszor prezentáltam, mindig lelkesen fogadták, pedig nem vagyok kifejezetten jó előadó. De nagyon szerethető a sztori és a szereplők, és a legtöbb ember talál benne olyat, amivel azonosulni tud. A főszereplő, Mózes karaktere lehet, hogy megosztó, őt azok fogják szeretni, akik már tapasztaltak magukban bizonytalanságot. Akik belül szuperhősök, azok nyilván nem fogják érteni, hogy mit szerencsétlenkedik ez a srác.

R: „Sajnos nem olyan cselekményközpontú a gondolkodásom” – mondtad az egyik interjúdban.

ZV: Én szeretem, ha nem történik semmi a filmben, vagy csak nagyon kevés. De a mozival szemben az az elvárás, hogy legyen cselekmény és lehessen izgulni a főszereplőért. Amikor történetet írok, rendszerint nem olyan téteket találok ki, mint egy bolygó megmentése, hanem interperszonális témákat. A nyomozó vagy az Isteni műszak tétjei is nagyobbak voltak – megmenteni a haldokló anyát vagy a szerelmet egy háborúból –, ezzel szemben az Utóéletben egy hallucináció van, amitől jó lenne megszabadulni. Ez látszólag nem olyan súlyos tét, de ez is lehet izgalmas.

R: Az Utóéletben nagyon sok a vizuális geg. Mintha figyeltél volna arra is, hogy ezek a poénok ne öncélúak legyenek, hanem továbbgördítsék a történetet vagy hozzáadjanak valamit a karakterrajzhoz.

ZV: Az Utóélet előtt írtam egy dialóg nélküli animációs rövidfilmet, a Dipendenzát, mert elegem lett az angol feliratozásból. Nagyon rétegzett mű, sok kis geg van benne, és megtetszett ez a stílus. A vizuális gegek univerzálissá teszik a filmet, a külföldi közönség számára is sokkal befogadhatóbbá. Szerintem az Utóéletben vannak öncélú poénok is, de mivel ez nem egy sodró cselekményű film, ahol rohanni kell, mert kisbolygó száguld a Föld felé, ezért megengedhetőek.

R: A vizuális gegek fejben vagy papíron általában könnyebben működnek. Mennyire volt nehéz átültetni az ötleteidet filmre? Hogy vicces legyen, ahogy valaki arrébb rugdos egy galambot, az egészen apró finomságokon múlhat.

ZV: A galambrugdosás például sokkal nagyobb jelentőséget kapott, mint a forgatókönyvben. Olyan jól csinálta meg Gyabronka József, annyira erős lett a kép, hogy emblematikussá vált. Ezt nem lehetett előre tudni. Előfordul az is, főleg a kissé rajzfilmes humornál, hogy leírva nagyon jól hangzik, de a valóság lerántja róla a stilizációt, és nem működik. Akkor lehet sakkozni a beállítással, a színészekkel, hogy gyorsabban vagy lassabban csinálják, hátha azzal megoldódik. Ezt próbálgatni kell.

R: A színészválasztásod a korai Fellinire emlékeztet, akinél annyira jellegzetes volt a színészek arca, nagyon sokat mondott magáról a karakterről. Mint a főszereplő Kristóf Marci, akinek egész fizikumában benne van ez a szorongó karakter.

ZV: Marci alkatilag alkalmas volt a szerepre. Ahogy tartja magát, ahogy megy, a magassága és a pálcikalábai, a nagyon szép arca és a letörött fogai, ami különösen furcsává teszi, ha elkezd beszélni. Látszik rajta, hogy érzékeny, befelé forduló, ugyanakkor nagyon fotogén, erős jelenléte van a vásznon. Gálffi László is érzékeny művész és kedves ember, de most, hogy már elmúlt hatvan, van benne valami tekintélyt parancsoló, és erre lelkészként remekül rá is tudott erősíteni, a kísértet megformálásában pedig a játékosságát élhette ki. A filmbeli Angéla karakteréhez nehéz volt megtalálni a színészt. Sokáig kerülgettem Petrik Andreát, mert ő sokszor ezt a karaktert játssza, hiába szeretne naiva lenni végre. Nála fontos volt, hogy a fiú vágyainak tárgya lehessen, egy gyönyörű lány, akiben azonban van egy adag flegmaság, keménység. Csákányi Eszterre ráírtam a szerepet, ott csak az egyeztetés volt a kérdés. Éreztem, hogy Janka néni szerepe Eszternek való, ő pedig lubickolt benne.

R: Egyszerre kellett Kossuth-díjas (Gálffi László, Csákányi Eszter) és amatőr színészeket instruálnod. Hogyan hangoltad össze a játékukat?

ZV: Ez rajtuk is múlott. Marci szokta mondani, hogy ő nem színészkedett, csak elmondta azt, ami le volt írva, így a színészeknek kellett lecsupaszítani a játékukat Marcihoz. Amikor egy nagyon nyers karakter ennyire eszköztelenül van jelen, a többieknek is vissza kell fogniuk magukat. De volt játéktér, Janka néni karaktere például nyilvánvaló túlzás. Vannak emberek, akik folyamatosan játszanak és egy őszinte mondatuk sincs, Eszter pedig ezt a nárcisztikus nőt játszotta el tökéletesen. Maga a szerep a túlzás, a színészi játék csak ehhez igazodott, ahogy Anger Zsolté is a nyilvánvalóan őrült autószerelő esetében.

R: Petrik Andrea szerint azért vagy jó rendező, mert feltétel nélkül bízol a színészekben és nagyon értesz a nyelvükön.

ZV: A bizalom kölcsönös kell, hogy legyen ahhoz, hogy jól menjen a munka. Fontos, hogy meg tudjam hallgatni, ha a színésznek van egy jobb javaslata, illetve ha azt elutasítom, attól ő még megcsinálja a jelenetet. (nevet) De minden színész más, úgyhogy szerintem nincsen egységes színésznyelv. Van, aki azt szereti, ha leüvöltik és meghurcolják, és abból a dühből tudja megcsinálni a szerepet, én viszont ezt sajnos nem tudom nyújtani. Ameddig értelmesen meg lehet beszélni ezeket a dolgokat, addig minden rendben.

R: De keménykezű rendező vagy?

ZV: Nem tudom. Megvan az elképzelésem, és azt próbálom megvalósítani a forgatáson. A szöveghez nagyon ragaszkodom. Nyilván minden színésznek feltűnt, aki nem tanult szöveget, hogy bajban van. (nevet) Azt kérem számon, ami le van írva, és ha nem azt mondja, akkor csinálunk egy új felvételt. Most a Fapadot forgattam, ott nagyon jó volt a szövegkönyv, és teljesen világos volt, miért pont azt a szót, azt a rontott szöveget vagy lebutított kifejezést kell használni. Az Utóéletnél is fontos volt, hogy a dolgok úgy hangozzanak, ahogy. Előfordult, hogy belenyúltunk a szövegbe a színész javaslatára, de nagyon elenyésző mértékben. Nem vagyok mániákus, aki semmi esetre sem hajlandó változtatni, de ezek kicsiszolt mondatok voltak.

R: Az Utóélet felnövésfilm. Te is felnőttél rendezőként a film készítése során?

ZV: Ezt nehéz megmondani… Nagyon sokat tanultam belőle, az biztos.

R: Elsőfilmes rendezőként ügyeltél arra, hogy eltávolodj az elő- és példaképeidtől?

ZV: Nem merült fel olyan film, amire nagyon hasonlítana az Utóélet. A skandináv filmekhez szokták hasonlítani, ezt bóknak veszem, de nem volt tudatos, hogy olyan legyen.

R: A régi cseh filmeket és Kaurismakit is emlegetik.

ZV: Kaurismaki egyáltalán nem volt minta, nem is néztük referenciaként sem.

R: Wes Anderson?

ZV: Őt nagyon szeretem, de van egy olyan érzésem, hogy ha valami kicsit is játékos vagy stilizált, az már rögtön „andersonos” lesz. Pedig neki nagyon markánsak a stílusjegyei, nála minden precízen ki van számolva, emblematikusak a kameramozgások, amiket használ, a szereplők szinte rajzfilmfigurák, és színkód van minden egyes jelenethez. Az Utóélet ennél sokkal esetlegesebb.

R: Milyen filmeket néztetek referenciaként?

ZV: A forgatókönyv írása közben A család kicsi kincse merült fel mintaként, amelyben minden családtagnak van egy minitörténete, és az Oscar-díjas forgatókönyv nyilván sok szempontból amúgy is etalon. A forgatás előtt az operatőr, Pohárnok Gergely kérte, hogy mutassak neki referenciákat a képi világot illetően. Elvittem neki a Buffalo 66-t, a Lourdes-t, a Tenenbaum, a háziátkot és talán a Koszorúslányokat is. Eléggé össze volt zavarodva, hogy akkor most tulajdonképpen mit szeretnék. Az Utóélet alapvetően klasszikus módon van snittelve, de vannak benne fix, egysnittes beállítások, egyben tartott steadicam jelenetek és lassítós montázsok is, mégis egységes képileg. A dizájnnak híve vagyok, de a formalizmusnak nem.

R: Felfedeztél olyan érdeklődési köröket, stílusjegyeket a saját filmjeidben, amik egyszer kézjeggyé állhatnak össze?

ZV: Vannak ismétlődő motívumok, például a kék szín szerepe, a túldíszített koktélok, a vegetáriánus szereplők, vagy hogy az összes női karakteremet Angélának hívják, de ezeket azért nem nevezném stílusjegynek. (nevet) Nem kezdtem el életművet építeni. A film csapatmunka, és az Utóélet magán viseli a látványtervező (Takács Lilla), a jelmeztervező (Zelenka Nóra), az operatőr (Pohárnok Gergely) és a producer (Pusztai Ferenc) ízlését is.

R: Az Utóélet zajos sikert aratott Karlovy Vary-ban. Meglepett?

ZV: Igen. Nagyon hálás volt a közönség. Ötödikek lettünk a közönségszavazáson, a vetítésen pedig beletapsoltak a filmbe és ujjongtak. Igyekszem azért nem túlbecsülni a filmet, mert azért nem egy remekműről beszélünk. Nyilván csomó hibája van, de lehet szeretni, és lehet rajta szórakozni.

Szerző: Soós Tamás

A nyomozó

A BONCMESTER KÖZBEVÁG

Szerencsésnek mondhatja magát az a kóbor néző, aki a 39. Magyar Filmszemléből véletlenül pont A nyomozót látta. Kapott Gigor Attila rendezőtől egy jóféle mozit, fiatalosan ironikusra fazonírozott, szellemes krimit. Ráadásul megtudott belőle valamit a világról. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

Hogy egy ember láb alól való eltevéséhez az a legkedvezőbb, ha a tettes nem ismeri az áldozatot, ezt már az Idegenek a vonaton című klasszikus Hitchcockból tudhatjuk. A sémára nyilván rengeteg különböző gyilkosság ráhúzható. Az első filmjét író és rendező Gigor Attila mindenesetre talált e koncepcióhoz leleményes fordulatokat. Ezeket értelemszerűen nem fogom ismertetni. (Annyit mondok: nem meglepő, hogy a forgatókönyvet megismervén külföldi koprodukciós partnerek siettek beszállni a már készülő filmbe.)

A megvalósításnak egy kétes és egy vitatható elemét hoznám rögtön szóba, mert ezeken túlmenően már úgyis csak dicséreteket tudok zengeni. Kétes a mód, ahogy a főhős álmait, gondolatait képileg megjelenítik, mert ez nemcsak elhasznált fogás, de néha aránytalanul elnyúlik, s olykor a giccsesség árnyéka is rávetül. (Gondolok itt a rákgyógyítók reklámklipjeire a gyönyörű Tenki Rékával és a Haumann Péter hangú rákkal.) Ugyanakkor e betétek javára írható a játékosság: voltaképp nem mindig rögtön egyértelmű, hogy amit látunk, álom vagy való. És ha jobban belegondolok, A nyomozó egyik csúcsjelenete az, amikor egy képzeletbeli előadóteremben ott ül valamennyi szereplő, s főhősünk a hallgatóság szemére hányja: „Önök annyit mászkálnak, hogy lehetetlenség kibogozni azt a sok gubancot, amit életük fonalával képeznek.” (A szcéna kicsit hasonlít a Mindhalálig zene című Bob Fosse-film életkiértékelő értekezletéhez, de nem baj. Hasznukra lehet a megismerésben, ha dolgok vagy emberek hasonlítanak egymásra – ahogy ezt egy nagy agnosztikus, Miss Marple is megállapította.)

A látvány kapcsán felvethető, hogy nem minden helyszín hat hitelesnek – például a házbelső fölébe megy a mi egészségügyi dolgozó főhősünk elképzelhető lakáskörülményeinek –, s a zárt téri képek erősségéhez képest kevésbé karakteresek a szabad ég alatti jelenetek, a város ábrázolata. Viszont sokat tesz hozzá a film atmoszférájához Melis László remek muzsikája. Igazi krimizene: izgalmas, drámai, lágy, áradó – szükség szerint.

Gigor Attila munkájának egyik legszívderítőbb erénye, hogy a színészek egyenként és együtt is revelációnak hatnak. Kerekes Éván és Tóth Ildikón kívül zömmel olyanokat látunk a vásznon – az „alternatív” Terhes Sándortól és Tamási Zoltántól az elfelejtett Kassai Ilonáig és Várnagy Katiig –, akiket mások filmjeiben nem szoktunk látni. Jólesik rácsodálkozni például Zágoni Zsoltra, aki Küklopsz hályogos szemével és primitív modorával egyszerre rémisztő és lehengerlő. (Kétforintos poén, hogy világirodalmilag viszont művelt, mivel kamiont vezetve hangoskönyveket hallgatott, Jordán Tamással, Für Anikóval.)

A főszereplő Malkáv Tibor kórboncnok olyan ember, aki jobban boldogul a halottakkal, mint az élőkkel. (Amikor visszahőköl egy kinyíló női szempártól, az a film egyik legszebb pillanata. Megszokta ugyanis, hogy a kifestendő szemhéjak végleg csukva vannak.) A Malkávot játszó Anger Zsoltot a legmesszebbmenőkig mennybe menesztem. Minuciózus alakítást nyújt, s elszántan kerüli a színészi közhelyeket, a túlzásokat, a könnyen kihasználható ziccereket. Tömbszerű, lassú tempójú férfit formál, sokatmondó szögletességgel, zárt járással. Kicsiket reagál, mindig telibe találva. A drámai arcizom-mozgatás trendjének kellős közepén rezzenetlen pofazacskókkal dolgozik. A bal szemével tikkel néha egy-egy halálpontosat. Mindenből éppen annyit mutat, amennyivel tökéletes hatást kelt. Nüanszokból – például: kutyaszemű pillantás, pohár marokra fogása, szakszerű boncolási mozdulatok – építi fel a főhőst, akinek nem erőssége az elvont gondolkodás. (Ugyanakkor a szemünk láttára jön meg az esze, s válik mesterien kérdező, agyafúrt detektívvé.)

Anger Malkávjának tökéletes partnere Rezes Judit eleinte lányos zavarral vihorászó, majd egyre társnősebb Editje. Duójuk láttán megérteni vélem azt a fajta, számomra ismeretlen párkapcsolatot – erre az új információra céloztam az írás elején –, amelyben a felek nem beszélnek, nem érdeklődnek mélyebben egymás iránt, mégis elvitathatatlanul kötődnek egymáshoz. Mindazonáltal süt belőlük a magányosság. Akárcsak a film összes szereplőjéből.

Gigor filmjének különösen kedves vonása, hogy szeretetteljes malíciával, finoman humorizál a filmművészet, a moziipar, a média rovására. (Mi közvetlenül szerencsére nem kapunk azokból az alkotásokból, amelyeket a moziba járó főhősök megtekintenek.) Nekem az a kedvenc háttérsztorim, hogy amíg Malkáv története zajlik előttünk, addig egy Csimbók Péter nevű fiatalember arab mandolinművésznek adja ki magát, jóllehet egyáltalán nem is tud mandolinozni.

A végére idekívánkozik a film abszurdoid dialógusainak egyik kis remeke:

Rezes: Milyen jó volt ez a film! Anger: Milyen.

Szerző: Stuber Andrea