A hely

Vojnich Erzsébet képeihez.

Mint minden jelentős festő, Vojnich Erzsébet képei is összetéveszthetetlenek. Lehet, hogy retrospektív kiállítás után, amelyen azt látjuk, hogy miképp vált azzá, aki,akit fölismerünk, és nem tévesztünk össze senkivel, új korszak következik – s ezzel új tanulási folyamat tisztelőinek. De most egy életműre tekintünk vissza,számos soha ki nem állított művel.

Ezek egyike hatalmas méretű (165x270) vászon, amely egy helyet ábrázol. A méretnek nemcsak a kompozíció szempontjából van jelentősége, hanem a kép retorikájának szempontjából is.  S ha hozzátesszük,hogy a festmény címe Taormina, akkora magyar festészet ismerőinek nem kell magyarázni, hogy milyen festői öntudat retorikai kifejezéséről van itt szó. Érett munka ez 1997-ből, az ég és a föld erőteljes homorú, gödrös, völgyes ecsetvonásokból összeálló egynemű, gyapjas anyagisága egyértelműen rávall mesterére, és mégis nagy meglepetés. A mondott év talán kísérletező év lehetett, mert Vojnich honlapján – ahol ez a kép nem szerepel, mint ahogy Pompeji - képei sem – erre az évre datálva látható az egyik fő mű, A kensingtoni könyvtár mellett A tánc című festmény is, az érett oeuvre-ben kivételes figurális mű, az angyal és az ember ölelkezése, hommage à Pina Bausch. Bánatomra ez utóbbi nem szerepel ezen a kiállításon, de ne legyünk telhetetlenek.

Mi az, ami annyira meglepő a Taorminában?Az, hogy kitölti a hely lehetséges definícióit. Ennek a helynek identitása van,amennyiben egy szicíliai görög-római színház maradványai állnak ott. Viszonyai– romként, emlékként, látványosságként – meghatározottak. S e kettő kapcsolatában létrejön a hely történeti szilárdsága, amelynek rétegeiben jelen van az európai kultúra antik forrása, vagy éppen Csontváry. Az emlékezet helye,amennyiben emlékeztet valamire, ami már nem vagyunk, antropológiai hely,amennyiben kulturális önazonosságunk levezethető belőle, s heterotópia, amennyiben létező, a térképen megmutatható, és mégis irreális hely, amilyenek az utazások helyei az utazók számára.

Az ezekből a meghatározásokból indítható töprengések általában nem alkalmazhatók Vojnich Erzsébet helyeire, s éppen ezért olyan különös festmény a Taormina, amely egy lehetséges elágazásirányába mutat, melynél azonban erősebbnek bizonyult az alapprobléma vonzása.

Vojnich mindig helyeket ábrázol. Azaz nem történetet, nem eseményt, nem lelkiállapotot,nem embert, s más tekintetben nem is absztrakt formákat, expresszívgesztusokat. De helyeit nem közelítik meg az imént említett fogalmak, mint ahogy ellen fogalmuk, az átmeneti tereket jelző non-lieu, a nem-hely sem.*

Egyfajtaazonosság jeleit persze észlelhetjük a képeken, s ezek azokra a valóságos helyekre. majdnem mindig építményekre mutatnak, amelyeket meglátott a szem,fölvett a fényképezőgép, hogy majd kép legyen belőlük. Olykor előzékenyen a cím is rájuk utal (A nagy szellőző, Szénhányó raktár, Eastbourne rakpart, Tibeti belső udvar), máskor meg nem. De éppen ezeknek az azonosságoknak a különfélesége mutatja, hogy a témák sem köthetők egy civilizációs vagy kulturális réteghez. A távol-keleti, chicagói, genovai, budapesti helyek, a kiszolgált ipari vagy egykori rituális terek, a különböző korú és funkciójú építmények, kőhidak, várótermek, mólók, átjárók, aluljárók nyomai jobban hasonlítanak egymásra, mint önmagukkal azonos saját magukra.

Többről van szó, minthogy a személyes stílus itatna át mindent: a művész mindenütt és mindenben ugyanazt keresi és látja meg. Nagy redukciót hajt végre a valóságos helyek valóságtól való megfosztásával, s eközben a valóság helyére a titok kerül. E titok lényege, hogy a helyek, az építmények felmondják a szolgálatot,amely intuíciónk szerint lényegükhöz tartozik. Nincs továbbá jelen e szolgálatemléke sem, az a tudat, hogy egykor szolgáltak valamire. E kettős tagadást Vojnich szinte provokatívan hajtja végre, amennyiben legfőbb motívumává a lépcsőt és a medencét teszi (mint ahogy korábban a falikutat, amikor a nézőnek egy-egy műve láttán szinte az az érzése támadt, hogy Edward Hopper képeinek elvontabb és metafizikusabb párdarabjait festi). A lépcső és a medence,valamint a falikút jelen- vagy múltbeli funkciójáról ugyanis biztos tudásunk van. De ez a tudás elenyészik Vojnich képein. Semmi nem utal arra, hogy valaha is jártak rajta vagy megmerítkeztek benne. Semmi sem utal arra, hogy e kietlen helyeken az enyészet végezné munkáját. Az építmények nem romosak, nem pusztulnak. Súlyuk és erejük éppen abból adódik, hogy ezek a helyek kiváltak az időből. Ünnepélyességük másvilági. Derengésük halálos.

(Vojnich Erzsébet retrospektív kiállítása. Győr, Esterházy-palota. 2014.szeptember 20-október 26-ig.)

 A „hely” illetve a „helyek” mibenlétével újabban a francia antropológusok, szociológusok, történészek és filozófusok foglalkoztak a legnagyobb nyomatékkal. Én is használom itt Marc Augé, Pierre Nora és Michel Foucault fogalmait.

Forrás: Facebook