Ő itt a kutyánk és a kiskecskéje. A farka azért olyan elmosódott a képen, mert örömében folyamatosan dobol vele. Együtt vagyunk, nyugiban. Az egyik utolsó kegyelmes őszi szombaton fotóztam le a barátnőm szüleinél, egy főváros környéki kistelepülésen, a kertben. Még pont volt napsütés, pont nem esett az eső, még ki lehetett feküdni a fűre, böngészni a szőlőben. Miután a barátnőm apukája átment leoltani a három házzal odébb láncfűrésszel zajszennyező helyi erőt, már csönd is lett.

Bodzaszörp. Soul a hetvenes évekből, szalagos magnóról. Sárga fotók kartondobozban egy bő 40 évvel ezelőtti római kalandról. Random szunya az emeleten teljesen törvénytelenül, szokatlanul, koradélután. Anyukaleves. Vegyél még, Zoli. Még azt is kiveheted.
Este bepácolt csirkét sütöttem a grillen (ne vegyetek faszenet a CBA-ban, pont annyival drágább, mint amennyivel szarabb), meg édesre karamellizálódó fokhagymát. Volt hozzá káposztasaláta, meg zöld és fekete olívabogyó, meg magos bagett, meg minden. Rohantunk a kutya után, aki darazsat üldözött, mert ilyen nem túl okos módon reagál arra, hogy egyszer régen fenéken csípték. Nem kerüli, üldözi. Retro fadobozkából kockapóker, a győztesnek 175 pont, nekem 15. Pedig elemzőhöz híven egyedül én számolom, hogy mi a valószínűbb – csak aztán nem azt dobom. A barátnőm és anyukája még késő estig viháncolnak a nagy asztalnál a teraszon, én már egy hatszáz éves, kék-piros csíkos fürdőköpenyben osonok fel az emeletre, feküdjünk bele a luxusba, hogy nincs munka, ágy van. Később ő is feljön, béke van meg szerelem, odarakom én a nagy szavakat is, ez most pont az a helyzet, amikor.
Most pedig végignézem, amit eddig írtam, és megpróbálom bejelölni, hogy a fentiek közül mi lett volna sokkal jobb attól, ha nagyhatalmú milliárdos lennék. De nincs olyan. A hétköznapokban gyakran érzem azt, hogy gazdagabban és/vagy forintosíthatóbb kapcsolatrendszerrel mennyi minden könnyebb lenne – de ha visszafelé gondolkodok, ha azt nézem, hogy akinek már nem kell aggódnia a holnap meg a jövő év meg a szerettei jóléte felől, akkor nem mindent értek. Nem értem, hogy ők mi a büdös francnak tolják még mindig agresszív hörcsögként az életet.

Nem értem, hogy akinek tisztán, leadózva mondjuk havi egymillió forint a fizetése, az minek kapar mellé még, minek oson a kertek alatt, minek mutyizik, miért vonja a fejére a bajt, hogy lebukhat, de minimum tömegek utálják. Nem értem, hogy miért pont a tehetősek nem élnek a legnagyobb luxussal, a tisztességgel és nagyvonalúsággal. Nem értem a polgármestert, akinek nem elég a hivatalos, nem kevés fizetése, de még beviszi a blokkot is a CBA-ból, hogy kifizessék neki a hatezer forintját. Nem értem, hogy akinek annyi egy vacsora a luxusétteremben, mint nekem egy sajtos kifli, az a tárcába nyúlva miért a közpénzes bankkártyát veszi elő, és nem a sajátját. Pedig az is fullon van. Nem értem, hogy akinek már megadta a sors, hogy magasan legyen, és most jönne a békés, deres halántékú jutalomjáték jómódban, az miért izzad azon, hogy még újabb stallumot szerezzen. Integethet az unokának a tévéből. Nem értem, hogy akit egyszer belefotóztak a 100 leggazdagabb magyar tablóképébe, az miért nem mondja, hogy köszönöm, nekem mostantól csak az a célom, hogy ne okozzak bajt, gondot, én már megnyertem a versenyt, innentől nem leszek ellenfele senkinek. Nem értem, hogy egy bármelyoldali milliárdos miért nem az igazmondásban tobzódik inkább.
Nekem a vagyon elsősorban arról szólna, hogy a napjaim alapesete legyen a szombat, és a lehetőségeimhez képest minél több embernél ugyanígy át tudjam lapozni a naptárat erre a napra. Nekem olyan hatalom se kéne, aminek a definíciója csakis az, hogy kit győztem le általa, nem pedig az, hogy kikkel vagyunk együtt. Tíz éve dolgozok Budapesten, 2004-ben még az újpalotai teszkós, 4 forintos akciós zsömle meg a sajátmárkás parizer volt hű napi társam, meg a pirosmatricás árcédulák a New Yorkerben, ma meg már képes vagyok finanszírozni egy normális életet. Nyilván, ennek fenntarthatósága pont annyira kérdéses, mint amennyire népszerű vagy biztonságos ma Magyarországon bármi, aminek a nevében, öndefiníciójában benne van, hogy „liberális”. De elműködünk a barátnőmmel szépen, ketten (meg a kutya), igaz, kurva sok munkával. A mi naptárunkban nem hetente jön a szombat, a barátnőm pont ugyanolyan tempóban pörgeti a munkát, mint én (és mellette tanul, meg civilkedik, meg ezer dolgot csinál). Ha egy jótündér feltenné a kérdést, hogy holnaptól dupla pénz ugyanennyi melóval, vagy ugyanezt megkereshetjük feleennyi beletett idővel, valószínűleg mindketten gondolkodás nélkül az utóbbit választanánk.

Másoknak meg más a szombat, persze. Belváros, kúlság, ilyenek. Nem értek hozzá, de szerintem ott is van egy plafon. Ott is irreleváns, hogy „van egy milliárdos irodaházam, amit más nevére írattam, hogy ne lássák a választók”, vagy „csak” egy jó fizetésem, amiből ki tudom fizetni a belépőt, taxit, piát. Miközben hatalmas távolságra van a budapesti szórakozóhely a kistelepülési mélyszegénységtől, addig mindazok, akik előbbibe bejutottak, adott szint fölött már csak irreleváns különbségekkel rendelkeznek. Vagyis oké, számomra irreleváns: biztos oka volt annak, hogy a belvárosi parkolási cég profitjából 50 milliós Ferrarit kellett lízingelni, csak ez az ok számomra nem fontos. Tizedannyiból „tökéletes” autót tudnék venni. Ugyanúgy nem érdekel a különbség négyzetméterben, mondjuk, száz fölött. Három gyerek van elméletileg betárazva, ezeket simán elpakolnám egy normális méretű lakásban/házban, arra meg nem fogok külön szobát felhúzni, hogy „nézd, és itt tartjuk a sonkaszeletelő gépet”.

Pláne, hogy elég nyilvánvaló az ár. Aki mohón kapaszkodik felfelé, az tömegeken tapos át. Utálni fogják érte. Aki magasan van, az messzebbről, torzan látszik. Ritka az a siker, százból egy talán, amit a kölcsönös tisztelet és megbecsülés létrafokain haladva értek el. Legalábbis a mai példák nem ez mutatják. És kapaszkodni kell, szorítani görcsösen, ott fent nagy a szél, kileng az egész. Franc se akar arra ébredni, hogy a címlapon mutatják a szemétdombot, amit összekapart, hogy arra álljon. Franc se akarja a mobilból kivenni az akkumulátort, nehogy lehallgassák, meg azért vizslatni a másikat, hogy az ott a gallérján díszgomb vagy rejtett kamera. Franc se akar azon izgulni, hogy felveszik, amint arról szónokol penetráns önhittséggel, hogy szerinte hogyan kell „profin lopni”.

Mikor vasárnap visszafelé autóztunk a fővárosba, benyomtam a mobilon az internetet, és zümmögve elkezdtek bepotyogni a hírek. Olvasni őket olyan volt, mintha egy folyamatos üvöltést hallgatnék. A kutya csöndben ült közöttünk az ülésen; nem örül, hogy megyünk vissza a büdösbe. Az út mentén kezdtek feltűnni a választási plakátok. Néztem a megnyerőre retusált, négyzetméteres arcokat, és azon gondolkodtam, hogy nem cserélnék egyikükkel sem. Nem tudnak olyan luxuskecskét adni a kutyámnak, hogy megérje.

Forrás: facebook