Ki Niszargadata Maharadzs?

Mikor születése idejét kérdezték, a Mester szívélyesen azt válaszolta, hogy ő sohasem született!

Életrajzi jegyzetet írni Srí Niszargadata Maharadzsról zavarba ejtő és sikertelenséggel teli feladat. Nemcsak születésének pontos dátuma ismeretlen ugyanis, de életének hosszú időszakairól nem állnak rendelkezésre hiteles adatok. Néhány idősebb rokona szerint 1897 márciusában született, egy teliholdas éjszakán, amely egybeesett a Dzsájanti Hanumán ünnepséggel, amelynek során a hinduk Hanumánt, a Rámajána híres eposzának majomistenségét ünneplik. Hogy születését összekössék e híres, szerencsés csillagzatú nappal, szülei a Maruti nevet adták neki, amely Hanumán másik neve.

A gyermekkoráról és korai ifjúságáról szóló adatok ellentmondásosak és nem összefüggőek. Édesapja, Shivrampant, szegény ember volt, aki egy ideig pincérként dolgozott Bombay-ben, később pedig nehéz munkával kistermelőként kereste kenyerét Kandalgaon-ban, amely egy kicsiny falu Maharástra Rátnagiri tartományának erdőségeiben. Maruti majdhogynem tanulmányok nélkül nőtt fel. Fiúként segített édesapjának azokban a munkákban, amelyekhez megvolt az ereje: marhákat őrzött, hajtotta az ökröket, a mezőn dolgozott, és különböző megbízásokat teljesített. Akárcsak teendői, a dolgok, amelyekben örömét lelte, egyszerűek voltak. Viszont éles ésszel volt megáldva, amely sokféle kérdéstől forrongott.

Édesapjának volt egy bráhmin barátja, Vishnu Haribau Gore, aki magával ragadó ember volt. Gore gyakran beszélt neki vallási témákról, Maruti pedig figyelmesen hallgatta, állhatatosabban, mint bárki is gondolta volna. Gore volt számára az eszményi ember – komoly, szelíd és bölcs.

Maruti tizennyolc éves volt, amikor édesapja meghalt, négy fiút és két leányt hagyva hátra. A kis gazdaság szegényes bevétele az apa halála után még inkább csökkent, nem lévén elég ennyi száj etetésére. Maruti nagyobbik bátyja Bombay-be indult munkát keresni, akit kis idő múlva ő is követett. Azt mondják, Bombay-ben Maruti néhány hónapig könyvelőként dolgozott egy irodában igen csekély fizetésért, de felmondott, amikor megelégelte az alantas munkát. Ezután apró tárgyakkal kereskedett, és boltot nyitott, ahol gyermekruhákat, dohányt és kézzel sodort cigarettákat árusított. Azt mondják, vállalkozása idővel jövedelmezővé vált, bizonyos anyagi biztonságot nyújtva számára. Ebben az időszakban megnősült, született egy fia és három lánya.

Gyermekkor, ifjúság, házasság, utódok – Maruti középkoráig egy átlagember hétköznapi, monoton és eseménytelen életét élte, az elkövetkező szentség legkisebb jele nélkül. Barátai között volt Jásvantrao Bágkár, Srí Sziddharamesvár Maharadzs, a Navnáth Szampradája hindu szekta szellemi mesterének egyik tanítványa. (Maharástra tartományban a legrégibb időktől létezik egy Navnáth Szampradája nevű hagyomány, amelynek alapítója a híres Dattatréja risi volt. Bár az első risik működése a múlt ködébe vész, és alakjuk már legendává vált, a folyamatosságot egészen napjainkig megőrizték. A sorban a legutóbbi Srí Niszargadata Maharadzs.) Az 1933-as esztendő egyik estéjén Bágkár bemutatta Marutit gurujának, amely találkozás életének fordulópontja lett. A gurutól egy mantrát kapott és tanácsokat a meditációhoz. Marutinak ezután időszakos látomásai támadtak és néha transzba esett. Valami felrobbant benne, helyet engedve egy kozmikus tudatnak, az örök élet érzésének. Maruti, a jelentéktelen kereskedő öntudata feloldódott, felszínre juttatva Srí Niszargadatta Maharadzs megvilágosodott személyiségét.

A megvilágosodás megtapasztalását követően Srí Niszargadata Maharadzs a nagy bölcsek és tisztánlátók kettős életét folytatta, akik miközben a hétköznapi világban léteznek, ugyanakkor egy másik világban is élnek – a kozmikus tudat világában, amely oly ragyogó a végtelen tudásnak köszönhetően. Továbbra is vezette saját boltját, de lemondott róla, hogy haszonra törekvő kereskedő legyen.

1937-ben, egy évvel mestere halála után elhagyta családját és üzletét, kolduló szerzetesnek állt, és zarándokként mezítláb nekivágott a Himalájának, hogy tervei szerint az örök élet keresésének szentelje hátralévő éveit. Hamarosan azonban megértette egy ilyen keresés hiábavalóságát, visszafordult, és ugyanazon az úton hazatért. Megértette, hogy az örök életet nem kell keresnie: már az övé volt. Miután túllépett az „én vagyok a test” meggyőződésén, elért egy oly eleven, oly békés és oly dicsőséges tudatállapotot, hogy ahhoz képest minden más értéktelennek tűnt számára. Elérte az önmegvalósítást.

1938, Bombay-be való visszatérésének éve és 1981. szeptember 8-a között, amikor élete egy rákos megbetegedés következtében kihunyt, Niszargadata Maharadzs számos látogatót fogadott Indiából és a világ különböző részeiből, akik mind egy hiteles szellemi vezetőt kerestek. Bár a Mesternek nem voltak iskolái, beszélgetései rendkívüli mértékben ihletettek voltak. Szegényen született és nőtt fel, de a leggazdagabb volt a gazdagok között, mert övé volt a maradandó tudás határtalan gazdagsága, amelyhez képest a legmesésebb kincsek is csak egyszerű csecsebecsék. Szívélyes volt és könnyed, finom humorú, tökéletesen félelem nélküli és teljesen őszinte – ihletve, vezetve és támogatva mindazokat, akik eljöttek hozzá.

Bármely próbálkozás, hogy életrajzi jegyzetet írjunk egy ilyen emberről, haszontalan és fölösleges. Mert ő nem egy ember, akinek múltja és jövője van. Ő az eleven jelen – örök és változatlan. Ő az Önvaló, aki mindenné vált.

A fordító (Maurice Frydman) jegyzete

Srí Niszargadata Maharadzzsal néhány éve találkoztam először. Megragadott külsőjének és viselkedésének természetes egyszerűsége, valamint a mélység, hitelesség és alaposság, amellyel tapasztalatát kifejtette.

Bármilyen fárasztó és nehézkes volt is felfedezni kicsiny lakását Bombay eldugott kisutcái között, sokan megtalálták az odavezető utat. Legtöbbjük indiai volt, akik zavartalanul, anyanyelvükön beszélgettek vele, de sok idegen is érkezett, akiknek fordítóra volt szükségük. Akárhányszor jelen voltam, a feladat rám hárult. Számos feltett kérdés és a rájuk adott válasz oly érdekfeszítő és sokatmondó volt, hogy hamarosan elkezdtem egy magnetofont használni. Míg a szalagok többségén marathi-angol nyelvű szövegeket rögzítettem, mások indiai és európai nyelvek többnyelvű keverékét tartalmazták. Később mindegyik szalagot angolra fordítottam.

Nem volt könnyű a szövegeket szóról szóra lefordítani, ugyanakkor elkerülni az ismétléseket. Remélem, hogy a felvételek jelen fordítása nem csorbítja azt a hatást, amelyet ezzel a nagylelkű, világos elméjű, és a maga módján oly szokatlan lénnyel való találkozás okoz.

Külön került kiadásra a beszélgetések szövegének egy marathi nyelvű változata, amelyet maga Srí Niszargadata Maharadzs ellenőrzött.

Maurice Frydman
* Bombay, 1973. október 16.

1. Az "én vagyok" érzése

Kérdező: Mindennapi tapasztalat, hogy ébredéskor a világ hirtelen jelenik meg. Honnan ered ez?

Maharadzs: Mielőtt valami megjelenik a létezésben, kell hogy létezzen valaki, aki számára megjelenjen. Minden megjelenés és eltűnés egy változást feltételez egy változatlan alapon.

K: Mielőtt felébredtem, öntudatlan voltam.

M: Milyen értelemben? Nem emlékeztél, vagy nem tapasztaltál? Vajon nem tapasztalsz akkor is, amikor öntudatlan vagy? Létezhetsz anélkül, hogy tudnál róla? Egy kihagyás az emlékezetben: bizonyítéka ez a nem-létezésnek? És beszélhetsz te megalapozott módon a saját nem-létezésedről, mint tapasztalatról? Még csak azt sem mondhatod, hogy az elméd nem létezett. Vajon nem ébredtél fel, ha szólítottak? És az ébredésnél nem az „én vagyok” érzése volt az, amelyik először megjelent? A tudat egy csírájának léteznie kell még az álom vagy az ájulás idején is. Ébredéskor a tapasztalat így folyik le: „én vagyok. a test. a világban”. Ez tűnhet sorrendnek, valójában azonban minden egyidőben történik: az, hogy van egy tested egy világban. Létezhet az „én vagyok” érzése, ha nincs valaki vagy valami?

K: Én mindig valaki vagyok, az emlékeimmel és a szokásaimmal. Más „én vagyok”-ot nem ismerek.

M: Talán valami mega kadályozza, hogy megismerd magad. Ha nem ismersz valamit, amit mások ismernek, mit teszel?

K: Megkeresem az ismeretük forrását, úgy, hogy követem az utasításaikat.

M: Nem fontos számodra, hogy megtudd, egy egyszerű test vagy-e, vagy valami más? Vagy talán semmi? Nem látod, hogy minden gondod a tested gondja – étel, ruhák, lakás, család, barátok, név, hírnév, biztonság, túlélés? Mindez értelmét veszti, amikor rájössz, hogy te nem lehetsz egy egyszerű test.

K: Mit nyerek azzal, ha tudom, hogy nem vagyok a testem?

M: Még az sem teljesen igaz, hogy nem te vagy a tested. Adott értelemben te vagy minden test, minden szív és elme, és ennél még sokkal több. Hatolj be mélyen az „én vagyok” érzése mögé, és rájössz. Hogyan találsz meg egy tárgyat, amit nem tettél vissza a helyére, vagy elfeledkeztél róla? Addig tartod az elmédben, amíg az emléke felébred benned. A létezés érzése, az „én vagyok” érzése az, amely legelsőként előtűnik majd. Kérdezd meg magadtól, honnan ered, vagy csak szemléld csendben. Amikor az elme megőrzi az „én vagyok” érzését, anélkül, hogy tevékeny lenne, te belépsz egy állapotba, amely szavakkal le nem írható, de megtapasztalható. Minden, amit tenned kell hogy próbálkozz, egyre csak próbálkozz. Végző soron az „én vagyok” érzése mindig veled van, csak te különféle dolgokhoz kötötted magad – test, érzelmek, gondolatok, elvek, tulajdonok, stb. Mindezek az azonosulások megtévesztők. Nekik köszönhető, hogy annak tartod magad, ami nem vagy.

K: Akkor viszont mi vagyok én?

M: Elegendő tudnod, mi nem vagy. Nem kell tudnod, mi vagy. Mert, amíg az ismeret azt jelenti, hogy ismert kifejezésekkel, érzékelésünk és fogalmaink alapján írunk le valamit, addig önismeret nem létezhet, lévén, hogy ami te vagy az csak teljes tagadással írható le. „Én nem vagyok ez, én nem vagyok az”: ez minden, amit mondhatsz. Nem mondhatod teljes értelemben: „íme, ez vagyok én.” Ennek nincs értelme. Mindaz, amit megjelölhetsz, mint „ez” vagy „az”, nem lehetsz te magad. Bizonyosan nem lehetsz „másvalami”.

Te nem vagy semmi, ami érzékelhető vagy elképzelhető. Mégis, nélküled nem létezhet sem érzékelés, sem képzelet. Te érzékeled a szívedet, ha érzel, az elmédet, ha gondolkodsz, a tested, ha cselekszel. Maga az érzékelés ténye is mutatja, hogy nem lehetsz az, amit érzékelsz. Létezhet nélküled érzékelés, tapasztalat? Egy tapasztalatnak „tartoznia” kell valakihez. Kell hogy legyen valaki, aki a magáénak vallja. Tapasztaló nélkül a tapasztalat nem valóságos. A tapasztaló kölcsönöz valóságot a tapasztalatnak. Milyen értékkel bír számodra egy tapasztalat, ami nem lehet a tiéd?

K: Az érzés, hogy tapasztalok, az „én vagyok” érzése, mindez nem szintén egy tapasztalat?

M: Nyilván, minden megtapasztalt dolog egy tapasztalat. És minden tapasztalat magában foglalja a tapasztalót. Az emlékezet a folyamatosság érzetét kelti. A valóságban minden tapasztalatnak saját tapasztalója van, és az azonosság érzését csak a tapasztaló-tapasztalat viszony gyökerét jelentő közös tényező hozza létre. Az azonosság és a folytonosság ugyanaz a dolog. Ahogy minden virág színe más, de minden színt ugyanaz a fény hoz létre, ugyanúgy, a tapasztalók sokasága az osztatlan és oszthatatlan tudatban úgy jelenik meg, hogy emlékezetükben különbözőek, de lényegükben azonosak. Ez a lényeg minden tapasztalat gyökere, alapja, időn és téren túli lehetősége.

K: Hogyan juthatok el hozzá?

M: Nem kell eljutnod hozzá, mert te vagy maga a lényeg. Az majd eljut hozzád, ha esélyt adsz neki. Mondj le a valótlanhoz való kötődésedről, és a valós gyorsan és akadályok nélkül elfoglalja majd az őt megillető helyet. Ne képzeld többé úgy magad, mint ez vagy az, aki mindenfélét csinál, és elkezd majd tisztává válni számodra a felismerés, hogy te vagy minden létező dolgok szíve és forrása. Ezzel egyidőben nagy szeretetet érzel majd, amely nem választás, nem kedv, és nem kötődés, hanem olyan erő, amely minden dolgot számodra kedvessé és szeretetreméltóvá tesz.

2. A test kényszerképzete

Kérdező: Maharadzs, te itt vagy előttem, én pedig a lábaidnál ülök. Mi az alapvető különbség köztünk?

Maharadzs: Nincs semmiféle alapvető különbség.

K: Mégis, kell hogy legyen valamilyen valós különbség: én jövök hozzád, és nem te hozzám.

M: Mivel te különbségeket képzelsz, ide-oda utazol „felsőbbrendű” embereket keresve.

K: Te is „felsőbbrendű” személy vagy. Azt mondod, ismered a valóságot, én viszont nem ismerem.

M: Mondtam én neked valaha, hogy te nem ismered, és ezért alsóbbrendű vagy? Hagyd azokat, aki efféle megkülönböztetéseket kiagyalnak, hogy bizonyítsák is be őket. Én nem állítom, hogy tudom, amit te nem. Tulajdonképpen én sokkal kevesebb dolgot tudok, mint te.

K: Szavaid bölcsek, viselkedésed nemes, kegyelmed mindenható.

M: Nem tudom, miről beszélsz, és semmiféle különbséget nem látok kettőnk között. Az életem események sora, akárcsak a tiéd. Viszont én nem kötődöm, és a mulandó előadást mulandó előadásnak tekintem. Te ezzel szemben erősen belekapaszkodsz a dolgokba, és velük együtt haladsz.

K: Mi tett téged ennyire megzavarhatatlanná?

M: Semmi. Úgy alakult, hogy bíztam a mesteremben. Ő azt mondta nekem, hogy semmi más nem vagyok, csak az Önvaló, és én hittem neki. Mivel hittem benne, ennek megfelelően viselkedtem, és nem törődtem többé azzal, ami nem én vagyok, vagy ami nem az enyém.

K: Hogy voltál olyan szerencsés, hogy teljesen megbízz a mesteredben, hiszen a mi bizalmunk hamis és mondvacsinált?

M: Ki mondhatja meg? Egyszerűen így történt. A dolgok ok és indok nélkül történnek, és végső soron mit számít, ki kicsoda? A te rólam alkotott emelkedett véleményed csak a te véleményed. Bármelyik pillanatban megváltoztathatod. Miért tulajdonítasz fontosságot a véleményeknek, akár a sajátodnak is?

K: Te mégis más vagy! A te elméd mindig csendesnek és boldognak tűnik. És körülötted csodák történnek.

M: Semmit sem tudok a csodákról, és kérdezem én, vajon a természet megenged-e kivételeket a törvényei alól? Hacsak meg nem egyezünk abban, hogy minden csoda. Ami pedig az elmémet illeti, az nem létezik. Létezik a tudat, amelyben minden történik. Ez egy eléggé nyilvánvaló dolog, amelynek megtapasztalása bárki számára elérhető. Csakhogy te nem figyelsz eléggé. Nézz figyelmesen, és lásd, amit én látok.

K: Mit látsz te?

M: Látom azt, amit te is láthatnál, itt és most, viszont rosszul összpontosított figyelmed miatt egyáltalán nem figyelsz az Önvalódra. Az elméd mindig teljesen a dolgokkal, emberekkel és elvekkel van együtt, sohasem az Önvalóddal. Hozd az Önvalódat a figyelmed középpontjába, légy tudatában saját létezésednek. Figyeld meg, hogy működsz, nézd meg tetteid okát és eredményét. Vizsgáld meg a börtönt, amit figyelmetlenséged miatt önmagad köré építettél. Megismerve azt, ami nem vagy, megismered majd önmagad. Az önmagad felé fordulás útja lemondáson és visszautasításon át vezet. Egy dolog bizonyos: a valóság nem képzelgés, nem az elme terméke. Még az „én vagyok” érzése sem folyamatos, habár egy hasznos iránytű; megmutatja, hol keressünk, de azt nem, mit is keressünk. Te csak szemléld figyelmesen ezt az érzést. Amint meggyőződsz róla, hogy az „én vagyok”-on kívül semmi valóságosat nem tudsz mondani igazi önmagadról, és hogy semmi, ami meghatározható nem a te Önvalód, az „én vagyok”-ra sincs többé szükséged – nem fáradsz már azon hogy szavakkal elmagyarázd, mi vagy te. Meg kell szabadulnod attól a törekvéstől, hogy önmagadat meghatározd. Minden meghatározás csak a testre vonatkozik, és annak elvárásaira. Amint a testnek ez a kényszerképzete megszűnik, ösztönösen és erőfeszítés nélkül visszatérsz természetes állaptodba. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én tudatában vagyok az én természetes állapotomnak, te viszont zavarodott vagy. Ahogy az ékszerré alakított arany nem különb, mint az aranyrög, hacsak az elme másként nem dönt, úgy mi ketten lényünkben egyek vagyunk, és csak látszatra különbözünk. Akkor fedezzük ezt fel, ha komolyan vesszük, keresünk, kutatunk, és kérdezünk napról napra, óráról órára, életünket ezen felfedezésnek szentelve.

3. Az élő jelen

Kérdező: Amennyire meg tudom ítélni, semmi gond nincs a testemmel, sem az igazi lényemmel. Ez a kettő nem az én alkotásom, és semmi szükség a megjobbításukra. Ami fonákul működik, az a „belső test”, nevezd azt elmének, antakharáná-nak, tudatnak, aminek óhajtod.

Maharadzs: Szerinted mi nincs rendben az elméddel?

K: Zaklatott, nyugtalan, mohón keresi azt, ami kellemes, és fél a kellemetlentől.

M: Mi a rossz a kellemes keresésében és a kellemetlentől való menekülésben? A fájdalom és az öröm partjai között folyik az élet folyója. Csak amikor az elme nem hajlandó az élettel együtt folyni, és a partoknak ütődik, akkor válik ez problémává. Az élettel együtt kell folyni, azaz elfogadni, hagyni, hogy jöjjön, ami jön, és menjen, ami megy. Ne vágyakozz, és ne félj, hanem szemléld a jelent úgy, ahogy van, és akkor, amikor történik, mert nem te vagy aki történik, hanem az vagy, akivel történik. Végső soron még a megfigyelő sem te vagy. Te vagy a végső lehetségesség, amelynek megnyilvánulása és kifejeződése a mindent átfogó tudat.

K: Mégis létezik egy felhő a test és az Önvaló között gondolatokból és érzelmekből, amelyek nem szolgálják sem a testet, sem az Önvalót. Ezek a gondolatok és érzelmek alaptalanok, tartalmatlanok, mulandók és jelentéktelenek. Olyanok, mint egy mentális por, amely elvakít és fojtogat, mégis ott vannak, sötétséget és pusztulást okozva.

M: Bizonyos, hogy egy esemény emléke nem előzheti meg magát az eseményt, sem annak megsejtését. Van valami különleges és egyedi a jelen eseményben, ami sem a megelőző, sem a jövőbeni eseményben nincs meg. Körülveszi egy vitalitás, egy fény, egy valóságosság. Olyan, mintha ragyogna. Mindazon, ami jelen, ott van a „valóság pecsétje”, ami hiányzik a múltról és a jövőről is.

K: Mit ad a jelennek a „valóság pecsétje”?

M: Nincs semmi különleges a jelenben, ami megkülönböztetné a múlttól vagy a jövőtől. Egy pillanatra a múlt is jelen volt, és a jövő is hasonlóan az lesz. Mi teszi hát a jelent annyira mássá? Egyértelmű: a jelenlétem. Én valóságos vagyok, mert én mindig most létezem, a jelenben, és ami most velem van, az én valóságom részét képezi. A múlt az emlékezetben létezik, a jövő csak a képzeletben. Nincs semmi a jelen eseményben, ami miatt egyértelműen valóságosként különülne el a többitől. Lehet ez egy egyszerű, periodikus jelenség, mint az óra ketyegése. Annak ellenére, hogy tudjuk, az egyes ketyegések egyformák, a jelen ketyegés egészen más, mint az előző vagy a következő – amelyre emlékezünk, vagy amelyre várunk.

Egy dolog, amely a jelenben összpontosul, velem van, mert én örökké jelen vagyok. Saját valóságom az, amit én a jelen eseménynek kölcsönzök.

K: De mi az emlékeket is valóságosként éljük meg.

M: Mi csak akkor vesszük figyelembe az emlékeket, amikor azok a jelenbe kerülnek. Amit elfelejtettünk, nem érdekel bennünket, egészen addig, amíg fel nem idézzük – ami azt jelenti, hogy kiszakítjuk a múltból, és áthozzuk a jelenbe.

K: Igen, elfogadom, hogy létezik egy ismeretlen tényező, amely pillanatnyi realitást ad a mulandó jelennek.

M: Helytelen ismeretlennek nevezned, hiszen állandó működésben látod. Megváltozott vajon valaha is a születésed pillanata óta?

A dolgok és a gondolatok megváltoztak, és folytonosan változnak. De az az érzés, hogy ami most van, az valóságos, nem változott meg sohasem, még az álomban sem.

K: A mély álomban nem létezik a jelen valóságának érzékelése.

M: A mély álom üressége teljes mértékben a rá jellemző emlékek hiányából ered. Viszont egy általános jó közérzet emléke megmarad. Más érzést jelent azt mondani, „mélyen aludtam”, mint azt, hogy „nem voltam jelen”. Az álom állapotában a test a tudatosság küszöbe alatt működik.

K: Vegyük újra a kezdeti kérdést: az élet forrása és az élet kifejeződése (a fizikai test) között található az elme és annak állandóan változó állapotai. Az értelmi állapotok áramlása vég nélküli, értelmetlen és fájdalmas. A fájdalom az állandó tényező. Mindaz, amit örömnek nevezünk csupán egy megszakítás, egy szakasz két fájdalmas állapot között. A vágy és a fájdalom a létezésben a láncfonal és vetülék, és mindkettő fájdalomból készült.

A kérdésem így hangzik: lehetséges, hogy létezzen egy boldog elme?

M: A vágy az öröm emléke, a félelem pedig a fájdalom emléke. Mindkettő nyugtalanná teszi az elmét. Az öröm pillanatai szünetek a fájdalom özönében. Hogyan is lehetne az elme boldog?

K: Ez igaz, amikor örömre vágyunk, vagy fájdalmat várunk. Léteznek viszont az örömnek váratlan és előreláthatatlan pillanatai. Tiszta öröm, amit nem fertőz meg vágy – nem keresett, ki nem érdemelt pillanatok, Isten ajándékai.

M: Mindezzel együtt, az öröm csak akkor öröm, ha jelen van a fájdalom, mint háttér.

K: A fájdalom kozmikus tény, vagy kizárólag mentális?

M: A világegyetem teljes. Ahol teljesség van, ahol semmi sem hiányzik, mi okozhat ott fájdalmat?

K: A világegyetem egészként lehet teljes, de részleteiben hiányos.

M: Az egész egy része az egészhez való viszonyában tekintve, szintén teljes. Csak ha elszigetelten tekintjük, a rész akkor válik hiányossá, és így a fájdalom helyévé.

Mi vezet hát az elszigetelődéshez?

K: Az elme behatároltsága, természetesen. Az elme nem képes látni az egészt a rész miatt.

M: Jól látod! Az elme természete szerint feloszt, és ellentéteket hoz létre. Létezhet vajon egy másik elme, amely egyesít és összhangot teremt, amely meglátja az egészt a részben, és a részt teljes kapcsolatban az egésszel?

K: Egy másik elme? Hol létezhet ilyen?

M: Túl azon az elmén, amely behatárol, feloszt és ellenállást teremt. Az általunk ismert gondolkodási folyamat mögött. Amikor ennek vége, megszületik a másik elme.

K: Abban az elmében vajon létezik még az öröm és a szomorúság gondja?

M: Nem úgy, ahogyan ismerjük, mint kívánatosak vagy taszítóak. Inkább úgy jelenik meg, mint a szeretet, amely önmaga kifejezését keresi, de akadályokba ütközik. Az elme, amely magába foglal, maga a cselekvő szeretet. Harcol a körülmények ellen, előbb legyőzötten, de végül győzedelmesen.

K: Szellem és test között a szeretet az, amely hidat teremt?

M: Mi más lehetne? Az elme teremti a mélységet, a szív átkel rajta.

4. A valódi világ az elmén túl van

Kérdező: Többször felvetődik a kérdés, hogy a világegyetem alá van-e vetve az ok-okozati törvénynek, vagy ezen a törvényen kívül létezik és működik? Úgy tűnik, te fenntartod azt a nézőpontot, hogy ok nélkül létezik. Hogy minden dolog, akármilyen kicsiny legyen is, ok nélkül való, minden indok nélkül jelenik meg és tűnik el.

Maharadzs: Az okság elve a térbeli események időbeni egymásutániságát jelenti, legyen az a tér fizikai vagy mentális. Az idő, a tér, az okság azonban, mind mentális fogalmak, amelyek az elmével együtt keletkeznek és oszlanak fel.

K: Amíg az elme létezik, az okság törvénye érvényes.

M: Mint minden, ami az elméből ered, az úgynevezett ok-okozati törvény is ellentmond önmagának. A létezésben egyetlen dolognak sincs egyedi oka. A teljes univerzum hozzájárul még a legkisebb dolog létezéséhez is. Semmi sem létezhetne úgy, ahogy létezik, ha a világ nem az lenne, ami. Amikor minden dolog forrása és alapja minden dolog egyetlen oka, okságról, mint egyetemes törvényről beszélni tévedés. A világegyetemet nem köti annak tartalma, mivel lehetőségei határtalanok. Ő egy alapvető és tökéletesen szabad törvény megnyilvánulása, vagy kifejeződése.

K: Igen, belátható, hogy alapjában véve egyetlen dologról beszélni, mint egy másik dolog egyetlen okáról, teljesen hibás. Mégis, a mindennapi életben mi egy adott cselekvésbe kezdünk, ha egy eredményt el szeretnénk érni.

M: Igen, nagyon sok ilyen típusú cselekedet megy végbe, mind a tudatlanság miatt. Ha az emberek felismernék, hogy semmi sem történhet meg, ha a teljes univerzum nem hozza azt létre, sokkal többet érhetnének el sokkal kisebb energia-befektetéssel.

K: Ha minden az okok teljességének kifejeződése, hogyan beszélhetünk egy szándékos tettről, ami egy adott cél elérésére irányul?

M: Még a cselekvésre való ösztönzés is a teljes univerzum kifejeződése. Csak azt mutatja, hogy a cselekvést létrehozni képes energia elért egy adott szintet. Az idő illúziója teszi, hogy okságról beszélsz. Amikor képes vagy a múltat és a jövőt is az időtlen mostban látni, mint egyazon mintázat részeit, az ok-okozat elve elveszíti érvényességét, és az alkotó szabadság foglalja el a helyét.

K: Mégsem értem, hogyan lehet, hogy valami valamely ok nélkül létezzen?

M: Amikor azt mondom, egy dolognak nincs oka, úgy értem, létrejöhet egy egyedi ok nélkül. Nem volt szükségszerű, hogy a saját édesanyád hozzon a világra téged. Megszülethettél volna egy másik asszonytól is. De nem születhettél meg a Nap és a Föld segítsége nélkül. És mégis, mindezek nem lettek volna elegendőek a legfontosabb tényező nélkül, amely a te saját vágyad, hogy megszüless.

A vágy az, amely világra hoz, amely nevet és alakot ad. A kívánt dolgot elképzeljük és vágyunk rá, és az megnyilvánul, mint valami, ami érinthető és felfogható. Így teremtődik a világ, amelyben élünk, a mi személyes világunk. A valódi világ az elme horizontján túl van. Mi a vágyaink hálóján keresztül látjuk csak, felosztva fájdalomra és örömre, igazra és hamisra, külsőre és belsőre. Ahhoz, hogy olyannak lásd a világot amilyen, túl kell jutnod ezen a hálón. És ez nem túl nehéz, mert a háló tele van lyukakkal.

K: Mit értesz te lyukak alatt? Hogyan találjuk meg őket?

M: Tekintsétek a vágyak hálóját, és a benne rejlő számtalan ellentmondást. Ti alkottok és romboltok minden egyes lépéssel. Békére, szeretetre, boldogságra vágytok, és keményen dolgoztok, hogy fájdalmat, gyűlölködést és háborút teremtsetek. Hosszú életet akartok, de túl sokat esztek. Barátságot akartok, de kizsákmányoltok. Figyeljétek meg a hálótokat, mint amely ilyen ellentmondásokból épül fel, és szabaduljatok meg tőlük. Eltűnnek majd, egyszerűen annak hatására, hogy észreveszitek őket.

K: Amennyiben egy ellentmondás egyszerű felfedezésének hatására az ellentmondás szertefoszlik, nincs vajon ok-okozati viszony a között, hogy én meglátom, és hogy az eltűnik?

M: Az okság még elvként sem alkalmazható a káosz esetén.

K: A vágy milyen mértékben oksági tényező?

M: Egy tényező a sok közül. Minden dolog számára megszámlálhatatlan oksági tényező létezik. De minden, ami létezik, a Végtelen Lehetségességből, a Legfelsőbb Valóságból ered, amely bennetek van, és amely kivetíti erejét, fényét és szeretetét minden egyes tapasztalatra. Ez a forrás viszont nem ok, és egyetlen ok sem forrás. Ebből kifolyólag mondom én, hogy minden ok nélkül való. Megpróbálhatjátok figyelemmel kísérni, hogyan megy végbe egy dolog, de nem lesztek képesek felfedezni, miért olyan az a dolog, amilyen. Egy dolog egyszerűen azért olyan, amilyen, mert a világ olyan, amilyen.

5. Ami megszületik, meg kell hogy haljon

Kérdés: A tanú-tudat szüntelenül jelen van?

Maharadzs: Nem, nincs jelen szüntelenül. A megismerő az ismeret tárgyával együtt felkel és lenyugszik. Az, amiben a megismerő és a megismert egyaránt felkel és lenyugszik, túl van az időn. A mindig vagy örökké szavak itt nem megfelelőek.

K: Az álomban nem létezik megismert dolog, sem megismerő. Mi az, ami ekkor érzékennyé vagy receptívvé teszi a testet?

M: Nem állíthatod bizonyosan, hogy a megismerő nincs jelen. A gondolatok és a dolgok megtapasztalása az, ami hiányzik, ez minden. Viszont a tapasztalat hiánya maga is tapasztalat. Olyan, mint mikor belépsz egy sötét szobába, és azt mondod: „nem látok semmit”. Aki születésétől fogva vak, nem tudja mit jelent a sötétség. Ugyanígy, a megismerő az, aki tudja, hogy nem ismer. Az álom nem más, mint egy szünet az emlékezetben. Az élet megy tovább.

K: És mi a halál?

M: Egy adott test megváltozik egy élő folyamatban. Befejeződik az épülés, és elkezdődik a lebomlás.

K: De mit történik azzal, aki megismer? A test eltűnésével eltűnik a megismerő is?

M: Eltűnik, ha eljön a halál, úgy, ahogy megjelent a születéskor.

K: És semmi sem marad?

M: Az élet marad. A tudatnak szüksége van egy hordozóra és egy eszközre, hogy megnyilvánuljon. Amikor az élet létrehoz egy másik testet, létrejön egy másik megismerő.

K: Létezik valamilyen oksági kapcsolat a testbeli megismerők és a testbeli elmék között, amelyek egymást követik?

M: Igen, létezik valami, amit memória-testnek vagy okozati testnek nevezhetünk, a rögzítése mindannak, amit gondoltunk, akartunk és csináltunk. Olyan, mint egy összegyűjtött képekből alkotott felhő.

K: Mit jelent az az érzés, hogy elszigetelten létezünk?

M: Az egyetlen valóság visszatükröződése egy elkülönült testben. Ebben a tükröződésben a határost és a határtalant összetévesztik, és azonosnak hiszik. A jóga célja ennek a zavarnak az eloszlatása.

K: A halál nem oszlatja el ezt a tévedést?

M: A halállal csak a test hal meg. Az élet nem hal meg, sem a tudat, sem a valóság. És az élet sohasem olyan eleven, mint a halál után.

K: De lehetséges, hogy valaki újjászülessen?

M: Ami megszületett, meg kell hogy haljon. Csak ami nem született, az halhatatlan. Találd meg azt, ami sohasem alszik és sohasem ébred fel, amelynek halovány tükröződése csupán a mi „én” érzésünk.

K: Mit tegyek, hogy megvalósítsam ezt a felfedezést?

M: Mit teszel, ha fel akarsz fedezni valamit? Elmédet és szívedet folyamatosan arra a dologra összpontosítod. Kell hogy létezzen egy eleven érdeklődés éppúgy, mint egy fenntartott emlékezés. Észben tartani azt, amire emlékezned kell, ez a siker titka. Úgy jutsz el ehhez, ha lelkiismeretes vagy.

K: Azt akarod mondani, hogy elegendő pusztán akarni a felfedezést? Bizonyosan szükség van képességekre és lehetőségekre egyaránt.

M: Mindezek megjönnek a lelkiismeretességgel együtt. Viszont különösen fontos, hogy mentes légy az ellentmondásoktól. A cél és az út nem lehetnek különböző szinten, az élet és a fény nem veszhetnek össze, a viselkedés nem lehet árulója a meggyőződésnek. Nevezheted ezt becsületességnek, egységnek, teljességnek. Nem kell hátrálnod, pusztítanod, gyökereket kitépned, feladnod a meghódított területet. Az elhatározás szilárdsága és a becsületesség a keresésben elvezetnek majd a célodhoz.

K: Az állhatatosság és a becsületesség adományok, ez egyértelmű. Bennem ezeknek a nyoma sincs meg.

M: Minden megjön majd, ahogy haladsz. Előbb tedd meg az első lépést. Minden áldás belülről jön. Fordulj befelé. Az „én vagyok”-ot ismered. Légy együtt ezzel az érzéssel minden időben, ami a rendelkezésedre áll, amíg már természetes módon fordulsz majd felé. Nincs ennél könnyebb és egyszerűbb út.

6. A meditáció

Kérdező: A mesterek mind azt tanácsolják hogy meditáljunk. Mi a meditáció célja?

Maharadzs: Mi jól ismerjük az érzékek és a tettek külső világát, viszont a gondolatok és érzések belső világáról nagyon keveset tudunk.

A meditáció célja, hogy tudatosítsuk és megismerjük belső életünket. A végső cél pedig az, hogy eljussunk az élet és a tudat forrásához.

Véletlenül, a meditáció gyakorlása mélyen befolyásolja a természetünket. Mi szolgái vagyunk mindannak, amit nem ismerünk, és uraljuk azt, amit ismerünk. Bármelyek is legyenek, azokat a hibákat vagy gyengeségeket, amelyeket felfedezünk magunkban, és amelyek okát és hatásait megértjük, uralni fogjuk épp azért mert ismerjük őket. A nem tudatos eltűnik, ha tudatosítjuk. A tudattalan felolvadása energiát szabadít fel. Az elme jól érzi magát, és megnyugszik.

K: Mire jó egy nyugodt elme?

M: Mikor az elme nyugodt, felismerhetjük önmagunkat, mint a tiszta tanút. Visszavonulunk a tapasztalatból és annak megtapasztalójából is, és távol maradunk a tiszta tudatban, amely a kettő között és azokon túl van. A személyiség, amely az ön-azonosításra épül, arra, hogy azt képzeled, valami vagy: „én ez vagyok, én az vagyok”, tovább is létezik, de csupán az objektív világ egy részeként. Nem azonosul többé a tanúval.

K: Amennyire én észrevettem, az életem több szinten folyik, és az élet minden szinten energiát igényel. Az Önvaló, természeténél fogva, minden dologban örömét leli, energiái pedig a külső világ felé áramlanak. Vajon nem az a meditáció célja, hogy ezeket az energiákat megtartsa a legmagasabb szinteken, vagy hogy visszatartsa, majd felfelé tolja őket, így fejlesztve a legfelsőbb szinteket?

M: Ez nem annyira a szintek, mint inkább a gunák (minőségek) kérdése. A meditáció szattvikus tevékenység, amelynek célja a tamasz (tehetetlenség), és radzsasz (hajtóerő) tulajdonságok teljes megszüntetése. A tiszta szattva (harmónia) a lustaságtól és a nyugtalanságtól való teljes megszabadulás.

K: Hogyan erősítsük és tisztítsuk a szattvát?

M: A szattva mindenkor tiszta és erős. Akárcsak a nap, amelyet elsötétíthetnek a felhők vagy a por, de ez csak az érzékelő szemszögéből van így. Ne a nappal foglalkozzatok, hanem a sötétség okaival.

K: Mi a szattva értelme?

M: Mi az igazság, a jóság, a harmónia, a szépség értelme? Mind önmagukért vannak. Önmaguktól és erőfeszítés nélkül megnyilvánulnak, amikor a dolgokat magukra hagyjuk, nem kötődünk hozzájuk, nem vágyunk rájuk, nem utasítjuk el őket, és nem rejtjük fogalmak mögé, hanem teljes tudatossággal megtapasztaljuk őket. Ez a tudatosság maga a szattva. Ő nem használja a dolgokat vagy az embereket – ő kiteljesít.

K: Lévén hogy a szattvát nem tehetem jobbá, ezután csak a radzsasz-szal és a tamasz-szal kell foglalkoznom? Mit jelent az, hogy foglalkozom velük?

M: Azt, hogy megfigyeled magadban a hatásokat, amelyeket rád gyakorolnak. Légy tudatában annak, hogyan működnek, figyeld meg hogyan fejeződnek ki gondolataidban, szavaidban és tetteidben; a szorításuk fokozatosan enyhülni fog, és feltárul majd a szattva tiszta fénye. Ez a folyamat nem nehéz, és nem is hosszú. Az állhatatosság a siker egyetlen feltétele.

7. Az elme

Kérdező: Léteznek látszólag hozzáértő emberek által írt érdekes könyvek, amelyek, ha mulandóságát nem is, de a világ illuzórikus voltát tagadják. Szerintük létezik egy rangsor a lények között a legalantasabbtól a legemelkedettebbig. A szervezet bonyolultsága mindegyik szinten megengedi, és tükrözi a tudat adott mélységű és intenzitású kibontakozását, anélkül, hogy létezne egy látható vagy elképzelhető tetőpont. Egyetlen legfelső törvény kormányoz mindent: a formák evolúciója a tudat növekedése és gazdagodása, és végtelen lehetőségeinek kibontakozása érdekében.

Maharadzs: Lehet hogy így van, lehet hogy nem. Ha így is állnak a dolgok, mindez csak az elme szempontjából van így. Az egész világegyetem (mahákadash) csak a tudatban (csíkadash) létezik, míg én az Abszolútban (paramákadash) létezem. A tiszta lényben megjelenik a tudat. A tudatban megjelenik és eltűnik a világ. Minden ami létezik én vagyok, minden ami létezik az enyém. Minden kezdet előtt és minden vég után: én vagyok. Minden bennem létezik, az „én vagyok”-ban, amely ott ragyog minden élő lényben. A nemlét is felfoghatatlan nélkülem. Bármi történjék is, nekem ott kell lennem, mint tanú, hogy szemléljem.

K: Miért tagadod a világ létezését?

M: Én nem tagadom a világot. Látom amint megjelenik a tudatban, amely minden ismert dolog összessége és az ismeretlen óriási halmaza.

Ami kezdődik és véget ér, egyszerű látszat. Mondhatjuk, hogy a világ megjelenik, de azt nem hogy van. A megjelenés tarthat nagyon hosszan egy adott időskálán, és lehet nagyon rövid egy másikon, végső soron ez ugyanaz a dolog. Mindaz, ami időhöz kötött pillanatnyi, és semmi valóságossága nincs.

K: Te biztosan olyannak látod a világot, amilyen valójában. Úgy tűnik elég normálisan viselkedsz.

M: Neked tűnik úgy. Ami a te esetedben a tudatosságod teljes mezejét kitölti, csak egy kis morzsát jelent az enyémben. A világ létezik, de csak egy pillanatig. Az emlékezeted az, ami miatt úgy gondolod, hogy a világ folyamatos. Ami engem illet, én nem az emlékezeten keresztül élek. Én olyannak látom a világot, amilyen: egy pillanatnyi látszat a tudatban.

K: A te tudatodban?

M: Az „én”, az „enyém”, de még az „én vagyok” fogalma is a tudatban található.

K: Ez azt jelenti, hogy a te „abszolút lényed” az öntudatlanság?

M: Az öntudatlanság fogalma csak a tudatban létezik.

K: Akkor honnan tudod, hogy a legfelső állapotban vagy?

M: Onnan, hogy benne vagyok. Ez az egyetlen természetes állapot.

K: Le tudnád írni, milyen?

M: Csak tagadáson keresztül, úgy, mint ok nélkül valót, függetlent, semmihez sem kötődőt, osztatlant, összetettség nélkülit, megingathatatlant, megkérdőjelezhetetlent, erőfeszítéssel elérhetetlent. Bármely pozitív meghatározás az emlékezetből ered, ezért nem alkalmazható. És mégis, az állapotom bámulatosan jelenvaló és valóságos, így lehetséges, elérhető és megvalósítható.

K: Nem lehet, hogy örökké egy absztrakcióban merülsz el?

M: Az absztrakció értelmi és verbális, és eltűnik álomban vagy ájuláskor. Aztán megjelenik újra. Én a saját állapotomban (szvarúpa) vagyok, örökké és most. A múlt és jövő csak az értelemben léteznek – én most létezem.

K: A világ is most létezik.

M: Melyik világ?

K: A körülöttünk lévő világ.

M: Az a te világod, amely az elmédben van, nem az enyém. Mit tudsz te rólam, amikor szerinted még a beszélgetésünk is csak a te világodban létezik?

Semmi okod arra, hogy azt hidd, az én világom azonos a tiéddel. Az én világom valóságos, igazi, úgy, ahogy az érzékelhető, míg a tiéd megjelenik és eltűnik az elméd állapotától függően. A te világod valami idegen dolog, és te félsz tőle. Az én világom én magam vagyok. Én otthon vagyok.

K: Ha te vagy a világ, hogyan lehetsz ennek tudatában? Nem kell különböznie a tudat tárgyának és alanyának?

M: A tudatosság és a világ együtt jelennek meg és tűnnek el, így ugyanannak az állapotnak az arcai.

K: Amikor alszom én nem vagyok, de a világ folytatódik.

M: Honnan tudod?

K: Ébredéskor tudom meg. Az emlékezetem mondja meg.

M: Az emlékezet is az elme része. Az elme tovább él az álom állapotában.

K: De részben felfüggesztődik.

M: A világról alkotott képe viszont nem változik. Amíg az elméd jelen van, a tested és a világod is jelen vannak. A világod az elméd teremtménye: szubjektív, be van zárva az elmédbe, töredezett, időhöz kötött, személyes, az emlékezet szálán függ.

K: A tiéd is ilyen?

M: Ó, nem! Én a valóságos dolgok világában élek, míg a tiéd az elképzelt dolgok világa. A te világod személyes, privát, meg nem osztható, csak a tiéd és senki másé. Senki sem léphet be, hogy úgy lásson, ahogy te látsz, hogy úgy halljon, ahogy te hallasz, hogy érezze az érzéseidet és gondolja a gondolataidat. A világodban igazán egyedül vagy, bezárva egy állandóan változó álomba, amelyet egyenesen életnek tekintesz.

Az én világom nyitott, mindenkivel közös, mindenki számára elérhető. Az én világomban közösség van, áthatoló erő, szeretet, igazi minőség. Az egyén önmagában teljes. Minden egy, és az Egység a minden.

K: Tele van a te világod is dolgokkal és emberekkel, akárcsak az enyém?

M: Nem, az saját magammal van tele.

K: De látsz és hallasz, mint mi, ugye?

M: Igen, úgy tűnhet, hogy hallok és látok, hogy beszélek és cselekszem, de nálam mindez olyan természetesen történik, ahogy nálad az emésztés és az izzadás. Az elme-test gépezetnek gondja van minderre, de engem kihagy belőle. Ahogyan te nem viselsz gondot arra, hogyan nő a hajad, ugyanúgy én nem viselek gondot a szavaimra és tetteimre. Azok egyszerűen csak történnek, és engem nem érintenek, mert az én világomban soha semmi sem zajlik összevissza.

8. Az Önvaló az elmén túl van

Kérdező: Gyermekkoromban elég sűrűn átéltem a tökéletes boldogság állapotait, amelyek az extázist súrolták . Később ezek elmúltak, de mióta Indiába jöttem újra visszatértek, különösen mióta veled találkoztam. Mégis, ezek az állapotok, bármily csodálatosak is, nem tartósak. Megjelennek és elmúlnak, és nem tudni mikor térnek vissza.

Maharadzs: Hogy lehetne valami állandó egy elmében, amely nem állandó?

K: Állandóvá tehetném az elmémet?

M: Hogy lehetne képes egy változékony elme arra, hogy önmagát állandóvá tegye? Természetesen nem képes. Az elme természete szerint el-eltéved. Minden, amit tehetsz, az, hogy a tudatod fókuszát az elmén túlra helyezed át.

K: Ezt hogy lehet megtenni?

M: Utasíts vissza minden gondolatot, egyet kivéve: az „én vagyok” gondolatát. Az elme kezdetben fellázad majd, de türelemmel és kitartással elérhető, hogy megadja magát, és elcsendesedjen. Amint csendessé válsz, a dolgok elkezdenek önmaguktól, teljesen természetes módon történni, a te bármiféle beavatkozásod nélkül.

K: Elkerülhetem valahogyan ezt a hosszadalmas csatát az elmémmel?

M: Igen, elkerülheted. Annyit kell tenned, hogy úgy éled az életed, ahogy jön, de telve elevenséggel és éberséggel, hagyva, hogy minden történjen, ahogy történik, a természetes dolgokat természetes úton végezve, szenvedve és megvidámodva – ahogy az élet éppen hozza. Ez is egy út.

K: Nos, akkor akár meg is nősülhetek, gyerekeim is lehetnek, belekezdhetek egy üzletbe… ahhoz, hogy boldog legyek.

M: Persze. Lehetsz boldog vagy lehetsz boldogtalan, tedd, ahogy jónak látod.

K: Én szeretnék boldog lenni.

M: A valódi boldogság nem található meg a változó és az idővel elmúló dolgokban. Az élvezet és a fájdalom kérlelhetetlenül váltják egymást. A boldogság az Önvalóból ered, és csak az Önvalóban található meg.

Találd meg valódi Énedet (szvarúpa) és minden más eljön majd ezzel együtt.

K: Ha a valódi Énem béke és szeretet, miért vagyok ennyire nyugtalan?

M: Nem a valódi lényed nyugtalan, hanem annak az elmében való tükröződése jelenik meg így, mivel az elme maga nyugtalan. Akárcsak a hold tükröződése a szél által felborzolt vízfelszínen. A vágy szele felborzolja az elmét, az „én” pedig, amely nem más, mint az Önvaló tükröződése az elmében, változékonynak tűnik. De mindezen fogalmak, mint mozgás, nyugtalanság, élvezet, fájdalom, mind az elmében léteznek. Az Önvalód az elmén túl lakozik, teljes tudatossággal, de gondok nélkül.

K: Hogyan juthatok el hozzá?

M: Te vagy az Önvaló, itt és most. Hagyd békén az elmédet, maradj teljesen tudatos és nyugodt, és rájössz majd, hogy ébernek lenni, anélkül, hogy kötődnél, szemlélve az eseményeket, ahogy jönnek és mennek, ez a te valódi természeted.

K: Melyek még a tulajdonságai?

M: A tulajdonságok szám szerint végtelenek. Ismerd fel egyiket, és mindet felismered.

K: Mondj valamit, ami segít nekem.

M: Te tudod a legjobban, mire van szükséged.

K: Nyugtalan vagyok. Hogyan nyerhetem el a békét?

M: Minek neked a béke?

K: Hogy boldog legyek.

M: Most nem vagy boldog?

K: Nem, nem vagyok.

M: Mi tesz boldogtalanná?

K: Az enyém, amit nem akarok, és azt akarom, ami nem az enyém.

M: Miért nem fordítod meg: akard, ami a tiéd, és ne érdekeljen, ami nem a tiéd?

K: Arra vágyom, ami kellemes, és nem akarom, ami fájdalmas.

M: Honnan tudod, mi a kellemes és mi nem?

K: A korábbi tapasztalataimból, természetesen.

M: Az emlékeid által vezetve kerested mindazt, ami kellemes, és kerülted mindazt, ami kellemetlen. Sikerült?

K: Nem, nem sikerült. A kellemes nem tartós. A fájdalom újra megjelenik.

M: Melyik fájdalom?

K: Az élvezet utáni vágy, a félelem a fájdalomtól, mindkettő a szenvedés egy-egy formája. Létezik vajon a tökéletes élvezet állapota?

M: Minden élvezetnek, legyen az fizikai vagy mentális, szüksége van egy eszközre. Mind a fizikai, mind a mentális eszközök anyagi természetűek, így elfáradnak és elhasználódnak. Az általuk kínált élvezetek szükségszerűen behatároltak az intenzitás és az időtartam szempontjából. Te vágysz rájuk, mert szenvedsz. Másrészt, épp az élvezet keresése a szenvedés oka. Ez egy ördögi kör.

K: Képes vagyok meglátni azt, hogy mindez hogyan működik, de nem látom a kivezető utat.

M: Épp a működés vizsgálata mutatja meg az utat. Végső soron a zavar csak az elmédben létezik, amely mindeddig sohasem lázadt fel a zavar ellen, és sohasem szállt szembe vele. Az elme csak a fájdalom ellen lázadt fel.

K: Tehát minden, amit tehetek, hogy zavarodott maradok?

M: Légy éber. Kérdezz, figyelj, vizsgálj, tanulj meg mindent a zavarodottságról, arról, hogy hogyan működik, mit tesz veled és másokkal. Amint megérted a zavart, szabaddá válsz vele szemben.

K: Ha magamba nézek, azt látom, hogy a leghőbb vágyam egy emlékmű létrehozása, olyasvalami teremtése, ami túlél engem. Amikor egy otthonra gondolok, feleségre és gyermekekre, az is azért van, mert mindezek szintén egy időtálló, szilárd bizonyságot jelentenek a számomra.

M: Rendben, építs egy emlékművet. Hogyan szeretnéd megvalósítani?

K: Nincs jelentősége, mit építek, amíg valami tartósról van szó.

M: Semmi kétség, te magadon is látod, hogy semmi sem állandó. Minden elhasználódik, összeomlik, feloszlik. Még a föld is, amire építesz, beomlik. Mit építhetnél, ami mindent túlél?

K: Az értelem és a szavak szintjén én megértem, hogy minden mulandó. Mégis, a szívem állandóságot kíván. Valami időtállót szeretnék alkotni.

M: Akkor valami időtállóból kell építkezned. Mivel rendelkezel, ami időtálló? Sem a tested, sem az elméd nem tartósak. Máshol kell keresned.

K: Az örök után sóvárgok, de nem találom sehol.

M: Vajon nem vagy te magad örök?

K: Megszülettem és meghalok.

M: Állíthatod vajon b izonyossággal, hogy nem léteztél a születésed előtt, és mondhatod vajon, amikor meghaltál: „már nem létezem”? Nincs saját tapasztalatod, amely alapján azt mondhatod, nem létezel. Csak azt mondhatod: „én vagyok”. Mások sem mondhatják neked, hogy te nem vagy.

K: Az álom idején nincs semmiféle „én vagyok”.

M: Mielőtt effajta kategorikus kijelentéseket tennél, vizsgáld meg alaposan az ébrenléti állapotodat. Hamarosan felfedezed, hogy tele van lyukakkal, amikor az elme kiürül. Vedd észre, milyen kevés dologra emlékszel vissza, akkor is, amikor ébren vagy. Nem mondhatod, hogy nem voltál tudatodnál az alvás idején. Egyszerűen csak nem emlékszel. Egy lyuk a memóriában nem jelent szükségképpen egy lyukat a tudatosságban.

K: Lehetséges vajon, hogy emlékezzek a mély álom állapotára?

M: Hát persze! Kiküszöbölve a figyelmetlenségi időszakokat az ébrenlét idején, fokozatosan megszűnik majd a figyelmetlenség hosszú szakasza, amelyet álomnak nevezel. Teljesen tudatában leszel annak, hogy alszol.

K: Mégis, az állandóság, a személyiség folyamatosságának problémája még nem oldódik meg.

M: Az állandóság csak egy fogalom, amelyet az idő hatása szül. Az idő, a maga részéről az emlékezettől függ. Az állandóság alatt te egy vég nélküli idő során is tartós emlékezetet értesz. Te örökéletűvé szeretnéd tenni az elmét, ami nem lehetséges.

K: Akkor mi az, ami örök?

M: Az, ami nem változik az idővel. Te nem tehetsz örökéletűvé valamit, ami mulandó, csak azt, ami változatlan. Csak az lehet örök.

K: Én tisztában vagyok az általános értelmével mindannak, amit mondasz. Nem sóvárgok több tudásra. Én csak békét akarok.

M: A tiéd lehet mindaz a béke, amire vágysz, csak kérned kell.

K: Én kérem.

M: Egy megosztatlan szívvel kell kérned, és teljes életet kell élned.

K: Hogyan?

M: Különülj el mindattól, ami az elmédet nyugtalanná teszi. Távolíts el mindent, ami a békédet megzavarja. Ha békét szeretnél, érdemeld ki.

K: Bizonyosan, mindenki megérdemli a békét.

M: Csak azok érdemlik meg, akik nem zavarják meg.

K: Mivel zavarom én meg a békét?

M: Azzal, hogy a vágyaid és a félelmeid rabja vagy.

K: Akkor is, ha azok jogosak?

M: Az érzelmi reakciók, amelyek tudatlanságból, vagy figyelmetlenségből születnek, sohasem jogosak. Legyen világos elméd és tiszta szíved. Mindaz, amire szükséged van, az, hogy nyugodt és éber légy, és kutasd valódi természetedet.

Ez az egyetlen út a békéhez.

9. Az emlékezet válaszai

Kérdező: Egyesek azt mondják, hogy a világot teremtették. Mások szerin