Takács Gábor írása:

Miért fontos, miről szól a színházi nevelés?

Az elmúlt évadban sokszor, sok helyen, sokféle kontextusban említődött meg a színházi nevelés fogalma, célja, eszközei. A gyerekekkel és fiatalokkal való művészetpedagógiai munkában, a néző alkotóként való bevonása kapcsán sokszor hivatkozási alappá, viszonyítási ponttá váltak a műfajba tartozó előadások. Ma már szinte nem készül olyan kőszínházi igazgatói pályázat és évadterv, mely ne venné figyelembe az elmúlt időszak látható eredményeit, egyre több független társulat és alkotó próbálja ki magát ezen a területen, ugyanakkor a műfaj egyértelmű interdiszciplinaritása nem kap kellő figyelmet, elméleti és gyakorlati képzése továbbra is megoldatlan, a szakmai színvonal – érthető módon – meglehetősen egyenetlen.

Szögezzük le: nem látható pontosan, hogy mi történik ma Magyarországon a társadalmi elkötelezettségű részvételi színházak, ezen belül a színházi nevelés világában, nincs teljes rálátásunk az alakulóban lévő folyamatokra, részletes és átfogó tanulmány, színháztörténeti elemzés pedig nem foglalkozott ezidáig a területtel. Egy biztos: az itt alkotó színházak, csoportok, egyének továbbra is elsősorban a gyerek- és ifjúsági nézőkre koncentrálnak, és főként a hivatalos, központilag támogatott struktúrán kívül, az ún. független színházi területről érkeznek.

Ha a legfontosabb jellemzőt keressük, akkor kijelenthetjük, hogy a színházi nevelés ma gyűjtőfogalom, nem egyetlen módszer uralmát, hanem a módszerek sokféleségét, párhuzamosságát jelöli. Az előadások és programok alapját az emocionálisan és intellektuálisan egyaránt hatásos előadás (helyzet, jelenetsor) jelenti. A hagyományos nézői szerep átértelmeződik, a nézőknek aktivitást, interaktivitást, közös gondolkodást és cselekvést kínálnak az alkotók, ezzel különböző mértékben, más-más módszereket használva, de elmozdítják őket a résztvevői szerep felé.

A színházi nevelési módszerek (de legalább ezek egy része) a kortárs magyar színház megújulásának egyik katalizátoraként tudnak / tudnának működni, a nézővel való érdemi kommunikáció alkalmazása színházi kultúránk egészére pozitív hatással lehet(ne). Fontos látni, hogy nem a színházba járó közönség utánpótlásának biztosítása a fő cél, a színház mint esztétikai műfaj megszerettetése csak „járulékos haszon”. Mindennek a társadalmi aktivitáshoz, a kritikus, kérdező, elemző állampolgári léthez sokkal több köze van, mint a puszta műélvezethez és szórakoztatáshoz.

A színházon, színházi eszközökön keresztül megvalósuló közös gondolkodás felelősséggel ruházza fel az alkotót is, a résztvevőt is: tétje van annak, hogy min és hogyan gondolkodunk. E programok jelentős része túlmutat az esztétikai problémák elemzésén és a különböző képességek, készségek fejlesztésén, érvényes módon mutatják fel az általános emberi (erkölcsi, etikai) és társadalmi problémák vizsgálatát. Felvállalják a társadalmi hasznosság értékét a színházművészet és a pedagógia összekapcsolásával. Olyan emberek nevelése válik céllá (s ezzel a színház pozitív értelemben eszközzé), akik nyitottak, önállóan gondolkodni, kérdezni és alkotni képesek (és akarnak is). Az alkotók arra keresik a választ előadásaikon, programjaikon keresztül, hogy mit jelent ma embernek lenni (akár fiatal, akár idősebb az ember).

Nem azért kérdezik a résztvevőket, mert nekik maguknak ne lennének válaszaik (bár természetesen ez is elképzelhető – miért is ne vizsgálhatnánk olyan kérdést, melyre a kérdés feltevője sem tudja a biztos választ, vagy épp több – egyenrangú – válasza van), hanem egyszerűen azért, mert kíváncsiak azokra, akikkel dolgoznak, akikkel egy kommunikációs térbe kerültek. Akikkel együtt gondolkodnak és cselekednek egy modern társadalmi fórum keretei közt.

Ez a hozzáállás választásra, viszonyulásra készteti a néző-résztvevőt, meg kell válaszolnia magában a kérdést: ő vajon mit tenne hasonló helyzetben, illetve mi a személyes viszonya a játékban látott helyzethez. Ezek a színházak sokszor szélsőségesen fogalmaznak, hogy állásfoglalásra késztessék fiatal nézőiket. Az állásfoglalás sokszor művészi eszközök segítségével történik, a színész-drámatanárok hisznek abban, hogy a résztvevő alkotóvá is válhat. Nem ördögtől való gondolat, hogy a közös alkotás még a katarzis élményét is megadhatja a folyamatban részt vevőknek, sőt olykor a külső megfigyelőknek, nézőknek is.

Kijelenthetjük, hogy a színházi nevelési előadások és komplex programok a kortárs színház világához (is) tartoznak. Másfajta élményt kínálnak, más esztétikát, más célokat és eszközöket is alkalmaznak, mint amit az elmúlt évtizedekben itthon megszokhattunk ezen a művészeti területen. És persze nem feledhető, hogy az esztétikum mögött ott „ragyog” a didaktikusság néküli pedagógiai cél, a fontosnak ítélt emberi problémákon való közös gondolkodás és gondolkodtatás, cselekvés és cselekedtetés lehetősége és felelőssége.

A fentiek alapján fontos tisztában lenni azzal, hogy a színházi nevelés területén dolgozók jelentős része szakmaként gondol munkájára. Ez is olyan szakma, aminek alapjait meg lehet (és meg is kell) tanulni, amihez kell tehetség, és ami letagadhatatlanul személyiségfüggő. Lehet nagyon jól, professzionálisan és lehet semmitmondóan, dilettáns módon, a fiatalokat manipulálva, sőt veszélyesen is művelni. Természetesen mindegyikre van már példa a hazai gyakorlatban.

Budapest, 2012. július 10.

Forrás: szinhaz.hu

Konferenciát tartanak Bécsben, a Burgtheater fennállásának 125. évfordulója alkalmából. Alföldi Róbert a művészet szabadságáról tart előadást, amelynek szövege itt olvasható.

Jó napot kívánok!
Nagyon boldog születésnapot!
És megtisztelő, hogy itt lehetek.
25 éve csinálok színházat.

Színésznek tanultam, arról van diplomám. Játszom, rendezek, utolsó munkahelyem a magyar Nemzeti Színház volt, amit öt évig vezettem. 46 éves vagyok. Mondhatni, hogy a nálunk átkos rendszernek nevezett szocializmusban eszméltem, akkor kezdtem el dolgozni, akkor kezdtem el gondolkodni a világról. Figyeltem. Soha semmi sem érdekelt jobban, mint az adott pillanata az életemnek, akár tágabb, társadalmi értelemben, akár egyébként általában zavaros, és mondhatni, hogy a szokásostól eltérő magánéleti értelemben.

Magyar vagyok. Egy ország polgára, ahol viharos történelem után, több, mint 20 évvel ezelőtt mégiscsak sikerült kikiáltani a demokráciát, a függetlenséget.

Ugyan soha semmilyen körülmények között nem gátolt meg semmilyen társadalmi rendszer, szakmai szervezet, politikai párt, kultúrpolitikus – még az említett átkos rendszerben sem – abban, hogy azt gondoljam a világról, amit valóban gondolok, és abban, hogy azt mutassam meg a munkáimban, amit szeretnék, és azt kérdezzem a színház segítségével, ami valóban érdekel, mégis: a szabadság érzése, a belső felszabadulás még inkább arra sarkallt, hogy figyeljek, hogy lássak, hogy kérdezzek, hogy felelős értelmiségiként éljek és dolgozzak.

Szabadon. Ami számomra egész életemben természetes állapot volt. Eddig.

Manapság Magyarországon a független értelmiségiként való létezés lassan egyet jelent a hazaárulással, más szemszögből, ami talán még rosszabb, az elkárhozással. A kritikai gondolkodás, a kérdezés, a figyelem a társadalom állapotára, a történelmünkkel való elkerülhetetlen szembenézés, vállalása önmagunknak – mindez keresztényietlen, gyáva, perverz, dekadens, provokáló művészi és értelmiségi, sőt állampolgári viselkedésnek minősül, és ezért inkább csak eltűrhető, de nem elfogadott.

Ma Magyarországon kétféle színházi szövetség van, egy liberálisnak és baloldalinak kikiáltott, és egy vállaltan konzervatív, jobboldali színházi szövetség, ami teljes körű hatalmat gyakorol a magyar színházi szakmán, és annak a kőszínháznak, amelyik bármennyire is működni szeretne, ildomos belépnie, mert különben gyanús lesz a hatalom szemében. Természetesen csak kőszínházakról beszélek, hiszen ez a szervezet – élén egy olyan kollégámmal, aki ma minden fontos színházszakmai vezető pozíciót betölt egyszemélyben – az alternatív színházi csapatokat nem tekinti teljes jogú művészi közösségeknek. Azt az alternatív színházi kultúrát, ami a legprogresszívebben, a legszabadabban, a leginnovatívabban és az egész magyar színházat leginkább megtermékenyítőleg dolgozik és alkot az elmúlt tizenöt évben, és amely egyes képviselőinek munkája nemzetközileg tette érdekessé az egész magyar színházi kultúrát. Jelen pillanatban a legfontosabb magyar alternatív együtteseket a megszűnés fenyegeti, vagy jobb esetben külföldre kényszerülnek.

Gondolkodás- és ízlésigazodást vár el a hatalom a színházi alkotóktól.

Gondolkodás- és ízlésigazodást, egyféle, keresztényi világképet, a nemzet megmaradása szempontjából hasznos művészetet, a jelenleg regnáló politikai hatalomhoz való kritikátlan hűséget, a remény színházát, a csak pozitívan nyilatkozó színházi kritikát várja el a hatalom jelenleg a magyar színházművészettől. És a színházak felszentelését, ami megtörtént a Nemzeti Színház esetében.

És mégsem panaszkodni szeretnék. Hiszen jómagam is része vagyok ennek a színházi kultúrának.

Mint minden jó drámának a közepén az ember áll, gyarlóságaival, árulásaival, minden drámai konfliktus generálója, még ha az történelmet is ír, az ember. A vázolt jelenlegi helyzet kialakulásában is a gyarló, esendő, gyáva embert kell keresni. Mindkét oldalon.

A jelenleg minden hatalmat és döntési helyzetet megszerző és azt agresszíven gyakorló, a jelenleg uralkodó politikai hatalom kegyeltjeiből álló grémium minden tagja valamiért meg van sértődve. Ki azért, mert úgy gondolja, hogy szakmailag el volt nyomva az elmúlt évtizedekben, ki azért, mert kisebbségi létben volt kénytelen megélni magyarságát, ki azért, mert évekkel ezelőtt valaki azok közül, akik megkérdőjelezhetetlen szakmai minőséget képviseltek, nem nyilatkozott róla szépen.

Ezen gyarló indokok miatt a politika ki tudja használni ezeket a kollégáimat. Használni tudja frusztráltságukat. Hiszen a politika mindent használ, ha az érdekei azt kívánják. Minden társadalmilag nehéz helyzetben a politika használni tudja azokat az embereket, és – mint a történelem megmutatta – azokat a művészeket is, akik csakis mást hibáztatnak sikertelenségükért, és ezért semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy helyzetbe kerüljenek. Még attól sem, hogy önállóságukat, szabad gondolkodásukat feláldozva a hatalom szolgálatába álljanak. És ők erővel, és felemelt fejjel, kiabálva, önelégülten, kárörvendve használják pillanatnyi hatalmukat, hogy megvívják kulturális szabadságharcukat, ez elmúlt évtizedek elnyomó és kirekesztő liberális művészete ellen.

Azok a kollégáim, akikkel együtt nőttem fel, akikkel fiatalon együtt játszottam, akik ugyanazt a színházeszményt vallották, és akik most egymás között, de nyilvánosan is, újságcikkekben buziznak, hazaárulóznak és védik a magyar nemzetet az olyan romlott és nemzetietlen alakoktól, mint én, vagy mint azok a művészek, akik nem hajlandóak beállni a sorba.

Teljesen abszurd és érthetetlen, hogy ez megtörténhet.

De mégis megtörtént két évtizeddel a rendszerváltás után, Európa közepén.

És ezért nem elsősorban azok a felelősek, akikről a korábbiakban beszéltem. Mi sokkal felelősebbek vagyunk. Mi, akik azt gondoljuk, hogy normálisan gondolkodunk, akik azt véljük, hogy az európai kultúrát képviseljük, mi, akik rémülten nézzük, hogy mivé tesz embereket a bosszú és a politikai dörgölőzés.

Sokat beszélünk ma Magyarországon, persze nem a hivatalos fórumokon, a művészi szabadságról.

Hogy létezik-e nálunk? Van-e művészi szabadság? Nem tudom. De választani még lehet.

Mindenki, aki ma a magyar színházművészetben működik, biztos vagyok benne, hogy azt gondolja: ő a szabadságot választotta. Legfeljebb csak kis kompromisszumokat kötött, persze, mindig megmagyarázhatóan elkerülhetetlenül, a nagyobb cél érdekében. Ezek miatt az apró gyávaságok és önhazugságok miatt tarthatunk ma ott, hogy van balos és van jobbos színházi szövetségünk. Ezért hallgatunk mi, kőszínháziak, amikor az alternatívokat lehetetlenné teszi a hivatalos kultúrpolitika, olyan mondatokkal a legmagasabb szintű politikai vezetés részéről, hogy tartsák el magukat, és miért kellene őket támogatni, amikor állandóan csak a kritizálják a kormányt. És különben is: nem tőlünk vonják el a támogatást, és egyébként is, a lelkünk mélyén még örülünk is, hiszen hangosabb és nemzetközibb sikereket érnek el, mint mi, kőszínháziak. Irigyek vagyunk és féltékenyek. Mi is. Ezért fordulhat elő, hogy nagyon jól működő színházak éléről mindenkinek menni kell, aki nem áll be a kultúrharcosok és nemzeti kultúrát egyedül képviselők hangos és csahos sorába. És ezért fordulhat elő, hogy a szakma nagy része hallgat. Mert nem velem történik, és akkor én megúszhatom. Mert mindig találunk indokot, hogy csendben maradjunk, mi, akik különbnek tartjuk magunkat azoknál, akik eladták magukat a hatalomnak. Gyávák vagyunk, féltjük a kis biztonságunkat, abban bízunk, hogy más viszi el a balhét, akkor mi háttérben maradhatunk, és ezért semmi mást nem kell tennünk, csak kicsit halkabban beszélni a világról, mindent kerülni, ami konfliktus lehet, elmenni az állami nagy színházi évadnyitókra, dörgölőzni a hatalomhoz, hátha jobban fognak szeretni, és soha nem figyelni senkire, soha nem örülni a más sikerének, csakis és kizárólag a magunk dolgaival foglalkozni, és semmi esetre sem szem előtt tartani azt, hogy soha semmit nem fogunk tudni sem megőrizni, sem megvédeni a MI színházi gondolkodásunkból, ha nem tudunk semmiféle szolidaritást vagy összefogást összehozni. Mert mindig van fontosabb dolgunk, mint kiállni a szakmánkért, kiállni a magyar kultúráért és kiállni a másikért, és esetlegesen vállalva annak rizikóját is, hogy önmagunk is feketelistára kerülünk. Nincs ma szolidaritás és összefogás a magyar színházi szakmában, és ezért a politikának nagyon könnyű dolga van. Csak ígérni kell, és nagyon sokan hisznek ezeknek az ígéreteknek. És ha tényleg jól viselkednek, akkor megkapják méltó jutalmukat.

A magyar színház megkapta és megkapja, nap mint nap, méltó jutalmát gyáva viselkedéséért.

Én magam meg vagyok róla győződve, hogy megvívtam harcomat a politikával, a butasággal és az irigységgel a Nemzeti Színház élén. Szinte büszke lehetnék és különbnek tarthatnám magamat másoknál. És itt, a Burgtheaterben nem arról beszélek Önöknek, hogy milyen színházat szeretek, milyet keresek, milyen művészi kérdésekkel hadakozom a munkáim során. Politikáról beszélek, társadalmi gyávaságról, azt mondom, hogy ŐK és azt mondom, hogy MI. Ugyanazon szabályok szerint működöm, mint amiket fájón és kétségbeesve elutasítok. Belekerültem a játszmába. És a lelkem a nagy szabadságban elkezdett rohadni. Nem tudok a szerelemről előadást csinálni, mert csak és kizárólag, szinte már hisztérikusan csak és kizárólag arról tudok beszélni, hogy mi történik az országomban. Ugyanolyan harcossá váltam, mint a kultúrharcosok. Nem vagyok szabad. Elvesztettem a szabadságomat. Pörgök magam körül, már nem is látok rendesen, mert nem a világot nézem, hanem az ügyet, ami elveszni látszik. De ha bármilyen ideológia veszi át – akár kimondva, akár kimondatlanul – a valódi emberi közlés helyét a színházban, ott nagy baj van.

Mert elveszett a szabadság.

Az, hogy itt vagyok, talán segít újra megtalálnom.

Köszönöm!                                                                                                                                                                                                          Alföldi Róbert

Charles Bukowski (1920–1994) egy kicsit „kilóg" a huszadik század amerikai irodalmából. Versei alapján a beatköltők közé sorolták, de ő soha nem volt harcias. Önéletrajzi ihletésű regényeiben, amelyeknek főszereplője alteregója, Henry Chinaski, nagyrészt az amerikai társadalom lecsúszott figuráiról írt, nyersen, őszintén, húsbavágó humorral és bölcsességgel. Alkoholista, napról napra élő, kompromisszumokat nem ismerő életmódja miatt sokan rajongtak – és rajonganak – érte, de ő köszönte, nem kért belőle, sőt, ha lehetett, kerülte a rajongóit (kivéve, ha azok nők voltak), az embereket és főleg az írókat. Charles Bukowskinak mára világszerte kultusza lett, beleértve Magyarországot is.

A fekete megannyi árnyalata. Alkoholisták, drogosok, csavargók, szájhősök, lúzerek, félkegyelműek, szexfüggők, brigantik és korrupt zsaruk. A három kultikus művész Charles Bukowski, Chuck Palahniuk és Irvine Welsh a társadalom peremén tengődő egzisztenciák krónikása. Vitriolos humorú írásokban kalauzolnak bennünket a sikátorokba, kocsmákba, motelszobákba, elmegyógyintézetekbe és temetőkbe, ahova önszántunkból sosem tennénk a lábunkat.

Mark Hanauer: Bukowski, 1981

" Ez a baj az ivással, gondoltam, ahogy egy újabb italt töltöttem magamnak. Ha valami rossz történik, iszol, hogy elfeledd; ha valami jó történik, iszol, hogy megünnepeld; és ha semmi sem történik, iszol, hogy valami történjen " - írja a Németországban született Heinrich Karl Bukowski (1920. augusztus 16, Andernach) a Nők című regényében. Ez a sokat idézett két mondat remekül össze is foglalja a német anya és német-amerikai apa gyermekeként született író, költő, ragyás arcú senkiházi ars poeticáját, akit csak akkor kezdtek Henrynek szólítani, miután Baltimore-ba költözött a család.

1926-ban Los Angeles egyik külvárosába költöztek, ahol a félénk, pattanásos gyereket - a pattanások nyomait élete végéig arcán viselte - apja sokszor megverte, a szomszéd gyerekek pedig folyton cikizték. Erről így ír Kezdő című regényében: "Persze apám se volt a segítségemre. Egyszer például vett nekem egy íjat nyíllal és mellé egy indiánfelszerelést, amikor a többiek mind cowboy ruhákban jártak." Ebből a lelki nyomorból nyújtott neki vigaszt az alkohol, amelyet William "Baldy" Mullinax-val, egy alkoholista sebész fiával fedezett fel magának. A középiskola után két évet tanult a felsőoktatásban: a Los Angeles City College-ben művészetet, újságírást és irodalmat hallgatott, majd New York-ba költözött. 1944-ben tizenhét napra lekapcsolta az FBI, mert ki akart bújni a sorkatonai szolgálat alól. Végül "korlátozásokkal alkalmasnak" minősítették.

A mellékállású író

1944-ben jelent meg első novellája a Story magazinban, majd néhány másik megjelenése után feladta a harcot, hogy betörjön az irodalmi életbe és felhagyott a publikálással egészen az ötvenes évek közepéig. Alkalmi munkákból élt, majd az évtized első felében a postánál helyezkedett el Los Angelesben. 1957-ben feleségül vette Barbara Fry költőt, aki publikálási lehetőségekhez is juttatta Bukowskit, de 1959-ben elváltak. 1962-ben meghalt első nagy szerelme, a nála tíz évvel idősebb Jane Cooney Baker, akinek halála nagyon megrázta. 1964-ben lánygyermeke született élettársától, Frances Smith (művésznevén FrancEyE, 1922-2009) költőtől. Ekkoriban, a hatvanas évek elején jelentek meg első verseskötetei. 1967-ben kezdte írni rovatát, az Egy vén kujon feljegyzéseit a Los Angeles-i Open City underground újságba. 1969-ben elfogadta a Black Sparrow Press kiadójának, John Martinnek az ajánlatát. Bukowski a Martintől kapott rendszeres, de nem túl nagy összegből végre főfoglalkozású író lehetett: egy hónappal az után, hogy kilépett a postától, befejezte első regényét, a Postát. Bukowski regényei és más kötetei többségét a Black Sparrownál adta ki, így a Tótumfaktumot is 1975-ben.

A főállású író

Bukowskinál a hetvenes évek leginkább az egy-két éjszakás kalandokról és ezek szépirodalmi formába öntéséről, vagyis alteregója, Henry Chinasky megalkotásáról szóltak, mígnem 1976-ban találkozott a huszonöt éves Linda Lee Beighle étteremtulajdonossal és színésznőjelölttel, akivel aztán 1978-ban Kelet-Hollywoodba, San Pedróba költöztek, ahol élete végéig élt. Ekkor jelent meg a Nők című regénye is, amelyben a Sara nevű karakter könnyen azonosítható Lindával, aki majd az 1989-ben megjelent Hollywoodban tér vissza ugyanezen a néven.

A hetvenes évek végére Bukowski befutott író lett, a nyolcvanas évekre az anyagi jólét is beköszöntött, megjelent a Kezdő című önéletrajzi regénye (1982), BMW-t vásárolhatott magának, európai utakra mentek Lindával, akit 1985-ben feleségül vett. 1987-ban készült el Barbet Schroeder első Amerikában forgatott filmje, a Törzsvendég Mickey Rourke-kal és Faye Dunaway-jal a főszerepben, melyben egy rövid jelenet erejéig maga Bukowski is látható, amint éppen egy törzsvendéget alakít.

Az író, akire mindenhol a törzsvendég szerepe illett leginkább, idült alkoholizmusa ellenére 74 éves koráig élt. Nem sokkal Ponyva című regénye befejezése után halt meg leukémiában, 1994. március 9-én a Kaliforniai San Pedróban . Sírján a Don't try felirat olvasható. Az alábbi képen úgy látható, ahogy ő a leginkább szerette magát látni: itallal a kezében.

Magyarul először 1974-ben jelent meg egy novellája (Mit gondol, érdemes az embernek írásra adni a fejét?). Az első magyar Bukowski-könyv a Ferenczy Kiadó gondozásában megjelent Egy vén kujon jegyzetei volt 1995-ben, majd a Cartaphilus kezdte kiadni az életmű prózai részét 2005-től, többek között remek novellásköteteit, az eredetileg 1973-ban megjelent A semmitől délre, vagy az 1983-as Forró vízi zene címűt.

 Cserna-Szabó András 1974. március 9.-én született  Szentesen. Író és újságíró.

• Nemzeti Kulturális Alap-ösztöndíj (2008)
• József Attila-díjas (2010) magyar író, újságíró.
• Az év írója (antropos.hu közönségdíj, 2011)
  

1992-1997 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt. 1997 óta rendszeresen publikál novellákat, esszéket, gasztronómiai írásokat. 1998-2000 között a Sárkányfű című irodalmi és művészeti folyóirat prózarovatát szerkesztette. 1998-2002 között a Magyar Konyha gasztronómiai folyóirat főmunkatársaként és szerkesztőjeként dolgozott. 2006-2009 között Unit magazin főszerkesztője. 2012-től a Hévíz című irodalmi lap szerkesztője.

Szerettem a magányt. Túl voltam már számos csalódáson, és  tökéletesen egyetértettem Schopenhauerrel abban, hogy csakis az lehet boldog, aki beéri önmagával. - Hamarosan megjelenik a Magvető Kiadónál Cserna-Szabó András első regénye, ebből olvashatnak most nálunk egy részletet. (2013)

Évek óta alaposan megtervezett, szigorú napirend szerint éltem. A lakásból csak nyomós indokkal léptem ki. A elfüggönyözött szobában, az ágyban fekve, lámpafénynél  receptes könyveket, a fürdőkádban pedig krimiket olvastam. Ez nagyjából ki is elégítette szellemi igényeimet. Szerettem a magányt. Túl voltam már számos csalódáson, és  tökéletesen egyetértettem Schopenhauerrel abban, hogy csakis az lehet boldog, aki beéri önmagával. Szerettem egyedül főzni, elmerengni egy pohárka Bodrikutya fölött az élet hiábavalóságán, és a maszturbációban sem találtam semmi kivetnivalót. Ha pedig beszélgetni támadt kedvem, mindig ott volt Kázmér, a sárga műanyag kacsám, aki a fürdőszobában lakott.

Anyagi nehézségeim gyakran adódtak. Soha nem értettem, miért vagyok folyton leégve, mikor munka és előleg mindig akadt. A Metal Hammernek rockzenei cikkeket,
a Gusto magazinnak étteremkritikákat írtam, napilapoknak friss krimikről adtam recenziót. Régebben olykor néhány novella is kibukott belôlem, de akkor már évek óta semmi. Művészetmentes voltam két éve. Gond nélkül éltem tehát. Igaza volt Hamvasnak: aki leszokik az írásról, az féltékenység nélkül tud gyönyörködni mások írott szavában.

A rezsim alacsony volt, a sárga csekkjeimet ritkán fizettem be, nőre költenem jó ideje nem kellett. Vendéglői számláimat fizették, könyvet és lemezt ingyen kaptam a
kiadóktól. Kollégáimmal ellentétben nem ragaszkodtam a drága borokhoz sem, a Bodrikutyát termelői áron, háromliteres kiszerelésben vettem a Szondi utcai borboltban. Elvileg állandóan kilógott a gatyából a seggem, de gyakorlatilag mégis fényesen lubickoltam a budapesti popéletben. Csillogó, felkapott, trendi éttermekbe jártam, mindenféle fogadásokra hívtak, koncertekre kaptam ingyenbelépőt. Konyhám falát egy falvédő díszítette: „Szegények vagyunk, de jól élünk.” A kacskaringós betűk
alatt a Nyugat címlapjáról ismert könyöklő, bajszos alak: a rodostói levelező. Előtte az asztalon gyertya, tinta és egy sárga kiskacsa. A falvédőt édesanyámtól kaptam karácsonyra, direkt nekem hímezte.

Semmi problémám nem volt az életben, azt leszámítva,  hogy a lelkem olyan üres és sötét volt, mint egy halott  város általános iskolájának tornaterme éjjel.

Mindig is szerettem az őszt, a rozsdás fényeket, a szelíd halálszagot. Ezen az őszön is kiválóan éreztem magam egyedül, regényírói terveimről hamar letettem, és újra átadtam lelkem a buja enyészetnek. Receptek, krimik, és közben ordított a hangfalakból a Slayer, a Misfits, a Motörhead vagy a System of a Down. Vasárnaponként pedig mindig komolyzenét hallgattam. Nem kívánkoztam sehová, senkihez, jóideje édes magányban teltek napjaim, hol az ágyban, hol a fürdôkádban.

Nem is lett volna semmi baj, ha izgága alaptermészetem egyszer csak fel nem lázad. Mert hiába vett körül szinte végtelen csend és nyugalom, a belső hang noszogatni kezdett: nem lehet így élni, ki kell lépni a világba! Jó – adtam meg magam végül, mikor már nem győztem hallgatni izgága alaptermészetem –, legyen neked igazad, egy kis sétából olyan nagy baj mégse lehet, irány a Városliget – és levetettem állandó otthoni viseletemet, a kopott azúrkék fürdőköpenyt.

Felöltöztem és sétálni indultam. Október elseje volt, szerda, Malvin napja, koraeste. Kikémleltem a kukucskálón, hogy Rózsaszín Puma nem járőrözik-e éppen a gangon. Száztízezer forintos közösköltség-hátralékkal nem kockáztathattam. Mikor semmi gyanúsat nem észleltem, lassan kimerészkedtem a lépcsőházba. Óvatosan, lábujjhegyen közelítettem meg a liftet. A földszinten a mennyezeti húszas égő gyér fényében kinyitottam a postaládát. Egy rakás boríték, értesítő, szórólap, számla zuhant rám. Gáz, villany, közös költség, felszólítás, pizzafutár, lakást keres, meghívók. A sok szemét közül kiragyogott egy elegáns, ezüstözött szélű boríték, arany betûkkel a nevem alá írva: „V.I.P.” A többit hanyagul a kabátzsebembe gyűrtem, de ezt a levelet rögtön kibontottam. A meghívókártyán az állt, aznap estére hivatalos vagyok a Dead Lion Music Clubba, a Hamis Csöcsök zenekar lemezbemutató partijára.

Könnyelműen azt gondoltam, ez sem lehet rosszabb, mint ha néhány elfuserált alakkal leiszom magam az Édenben, a Szimplában vagy a Sirályban, mert általában ez lett a vége a városligeti sétáknak. Visszafordultam, felmentem a lifttel. Felhúztam a szûk, fekete bőrnadrágom, magamra kaptam a szakadt farmerdzsekit, hátrazseléztem a hajam. Tíz perc múlva már úton voltam a Nagymező utcai szórakozóhelyre.

Nyirkos noéidő volt odakinn, bent a klubban viszont trópusi hôség. A vendégek homlokán verejték gyöngyözött. Az afrikai bútorokkal és fekete faszobrokkal berendezett pincehelyiség zsúfolásig telt felkapott sorozatszínészekkel,
paplanszájú celeblányokkal, buta modellekkel, felfuvalkodott médiamunkásokkal, szmokingos üzletemberekkel, púderes seggű budai zsúrpubikkal, beképzelt politikusokkal és öregedő zenészekkel. Teltház volt, egy gombostűt nem lehetett leejteni. Mindenki úgy tett, mintha jól érezné magát, mintha remekül szórakozna. Pedig nem, szó sem volt róla: itt egytől egyig mindenki dolgozott. Főműsoridő volt. A szemükkel folyton a fotósokat keresték. Azt figyelték, honnan fog villanni a vaku. Puszilkóztak, ölelkeztek, helyezkedtek, dörgölőztek, smúzoltak – ezerrel pörgött a pesti popélet.

A Hamis Csöcsök diszkópunk együttes zsírúj formáció volt, pár hónapja állt össze. A frontembert, Miklóst elég jól ismertem, azokból az időkből, mikor a régi bandája, a Vérnősző Barmok még igazi, könyörtelen punkzenét játszott. Az első lemezüket (Vérehulló fecskefű) egekbe emeltem a Metal Hammerben. Nem csupán barátságból. Pengeéles szövegek és mocskos, kőkemény punk’n’roll jellemezte dalaikat, világítóan tehetségesek voltak és botrányosan jók. Apró, füstös, külvárosi klubokban léptek fel, a színpadról állati beleket öntöttek bádogvödörbôl a pogózó közönségre, élő hörcsögök fejét harapdálták le koncert közben. Őszinte és vidám srácok voltak. Később felfigyelt rájuk egy meleg producer, látott bennük fantáziát, ahogy mondani szokás. Jó-jó, ügyesek vagytok, de ahhoz, hogy beinduljon a cashmachine, poposabbra kell venni a figurát – mondta Miklóséknak. A megoldás a következô – magyarázta a producer –, a Vérnőszú Barmok nevet Hamis Csöcsökre kell cserélni, a punk hangzást meg a Boney M. örökzöld slágereivel kell vegyíteni, nektek pedig fiúkból azonnal lánnyá kell változni.

A vérnősző barmok így varázsütésre hamis csöcsökké alakultak, a négy ámokfutó heteróból négy betépve vigyorgó, idióta, seggriszáló transzvesztita lett. A célközönség, a nemi identitását keresô tizenéves nemzedék pedig valósággal csüngött a Hamis Csöcsökön. A lemezboltok előtt hosszú sor kígyózott, mikor dedikáltak, a kamaszok sikítva csápoltak koncertjeiken, a zenetévékbôl is ők folytak hónapok óta, jelentős popparti elképzelhetetlen volt nélkülük.

Érkezésem után nem sokkal felfedeztem a sokadalomban azt a bizonyos meleg producert, aki Hamis Csöcsökké tette a bandát. A terem hátsó sarkában ült oroszlánfejekkel díszített, fekete trónszékben. Mellette lángvörös hajú, lufimellű, pink koktélruhát viselô luxusprosti ficánkolt. Csókolóztak. A férfi feje olykor eltűnt a lotyó mély, szoláriumbarna dekoltázsában. Persze, tudtam, hogy mindez csak színjáték, az előadás csupán a fotósoknak szól. Biztos forrásból értesültem arról, hogy a producer a tizenkét éves fiúkat szereti, egyszerre néggyel-öttel is megbirkózik.

Nem kívántam keveredni a celebnéppel. Csak szerettem volna békében és ingyen leinni magam a fényűző díszletek között. Meg ugyan mi dolgom lett volna nekem ezekkel? A híresekkel, akik mások fejében keresik a boldogságot.

Emlék Bundás egy nyugodtnak induló vasárnap délután kedvenc férfimagazinjából arról értesül, hogy a szerelem kialakulásáért a feniletilamin nevű hormon a felelős, s hogy pontosan hétféle szerelem létezik. Mire a cikk végére ér, már tajtékzik a dühtől, és ordít: micsoda hazugság, hiszen csakis egyféle van, „az elvakult, buta, üres szerelem, ami csak szenvedély és csak rabság. A többi habkönnyű neurózis, polgári házasság, semmi egyéb." Az már az élet humorérzékét dicséri, hogy ebben a pillanatban megcsörren a telefonja, és éppen az a nő keresi, aki elhagyta, és akinek az emlékétől nem tud szabadulni.

A regény a vak szenvedélyek karneválja. A fekete szerelem végigsöpör a budapesti Király utcán, Kolozsváron, Pécsen, az adriai tengerparton. Nemet változtató macsó, japán karddal hadonászó írósztár, bánatevésbe menekülő mizantróp apa, transzvesztita szerelemdémon és persze a westernt író főhős kergeti a boldogság kék madarát, vagy ahogy a könyv fogalmazza újra a toposzt: a szerelem pöttyös lasztiját. Mindeközben a Vadnyugaton is zajlik az élet: ármány és szerelem, bűn és bűnhődés, árulás és bosszú. A legendás Mocskos Tizenegyek Bandája az enyészeté lesz, kőkemény gengszterszívek törnek ripityára, de azért Blacklord messze földön híres kuplerájának (Eldorádó Kéjház) szalonjában minden hajnalban felcsendül a Szamár-induló.

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag. Magvető Könyvkiadó, 2013. 368 oldal, 3490 Ft.

A Levin körút pompás vendéglőkkel, békebeli kávéházakkal és nyüzsgő kocsmákkal van szegélyezve. Ha ráérősen végigballagunk rajta, bekukkanthatunk mindbe. A Pipában Krúdy épp az igazi rostélyosokról mesél.Todor Zsivkov kifőzdében bolgár tengerészek és magyar turisták csorbát kanalaznak. És a történeteket mindig a has szemszögéből látjuk. Gyomoridő. Velővilág. Csak nézünk ki a bendőnkből bambán.

A Levin körút rövid elbeszélések gyűjteménye, ahogyan Cserna-Szabó András eddig megjelent írásai is. A kötet alcíme - hasnovellák, gasztroesszék - leginkább Krúdy írását Az emlékek szakácskönyvét idézi; az evés-ivás témája így pusztán ürügy, mely a férfilét problémáit körüljáró elmélkedésekbe fut. Olvasásra melegen és hidegen is ajánljuk.

Cserna-Szabó András: Levin körút. Hasnovellák, gasztroesszék.
Ár: 2480 Ft.
Terjedelem: 182 oldal
ISBN: 9639602663

Részlet a novelláskötetből:

APHRODISIACUM APHRODISIACORUM

Melyben néhány keresetlen mondat
olvasható az igazságról és a boldogságról

Volt idő, most már bevallhatom, mikor valósággal vadásztam az igazságra. Az eszmék végtelen mezején buta kis elmém légpuskájával jártam, s ha a hazugság bozótjai közül egy jól fejlett igazság nemes vadként dugta elő fejét, hát nem kegyelmeztem neki, az irányzékot homlokára eresztettem, és durr. Vér a havon.
A megoldatlan problémák érdekeltek, mint minden igazi igazságvadászt. Kit érdekelnek máma a megoldottak?
Például a Jóisten ügye izgatott. Vagy a jó és a rossz megkülönböztetése. Az élet és a halál. De mindegyiknél jobban az aphrodisiacum aphrodisiacorum, a tajtékok tajtéka, az ajzószerek ajzószere. A húsok húsát akartam létrehozni, ahogy pár héttel azelőtt a Jóisten megalkotásának álltam neki színes luftballonokból és rozsdás szögekből, sajnos, igen csekély sikerrel.
De most éreztem előre a győzelem kábító illatát.
A nagy munkához szükséges igazságot gyorsan becserkésztem. Erre az igazságtalapzatra, erre a szellemi zsemlyekrutonra kívántam művem felépíteni. Így festett: a világ megoldatlan problémái a Nyugat és a Kelet látszólag feloldhatatlan feszültségéből adódnak. Tiszta ügy, nem tudja a jobb kéz, mit akar a bal. Majd én megmutatom, kiáltottam harsányan és magabízón, majd én egybegyúrom a Nyugatot a Kelettel, a Tettvágyat a Nyugalommal, a Setétet a Nappal, a Kígyót a Tigrissel, és a megoldatlan problémáknak azzal annyi, végük van, mint a botnak, egyszer s mindenkorra.
A konyhába két könyvet vittem. Az egyik Fritz Kahn alapvetése, A szerelem iskolája volt. A másik pedig a Káma-Szútra, mely minden túlzása ellenére még ma is a szerelemegyetemek egyik leghasznosabb jegyzete. Egymás mellé tettem a két munkát, és nekiálltam a tökéletes bájétel megalkotásának, mely odáig sarkantyúzza a férfiasságot, hogy tojásának dagadása soha nem hagy alább, hogy árboca mindig az ég kékjét kutatja vágott egyszemével, hogy lingájának halfejéből az ikra soha nem szűnik szökőkútként spriccelni.
Munkamódszerem a következő volt: a két könyv, a Nyugat és a Kelet útmutatásait felváltva alkalmaztam, a kellő egyensúly elérése érdekében.
Fritz a nyers húst ajánlja, s én egy jókora fatányérra vöröslő rostélyost terítettem, úgy arasznyi vastagot, szélei az asztalra lógtak.
Vátszjajána, Jézus korának indiai Nagy Levinje a cukros tejben főtt kos- és bakhere mellett tör lándzsát, így azután az előre behűtött tejes golyókat a húsra halmoztam.
Fritz az alkohol és a vitaminok fontosságát hangoztatja, hát bekaptam tíz feles wódka wyborowát, abból az üvegből, melyet apám hasa a lagzimra tett félre, majd egy levél C-vitamint szórtam étkemre.
Vátszjajána tanácsára az egészet bekentem tövises almafa és feketebors porával vegyített mézzel, ragadtam és prüszköltem, de az előttem lebegő szent cél érdekében bármilyen kellemetlenséget bátran vállaltam.
Fritz szárnyakat adott fantáziámnak, s húsomra lábosnyi zellerfőzelék került.
Vátszjajána parancsát teljesítettem, mikor pávacsonttal bolondítottam meg a fogást.
Kövér esőcseppek doboltak a konyhaablakon, kip-kop-kipikop.
Fritz határozottan állítja, hogy elengedhetetlen az arzén, hiszen a szerelem főleg méreg, s csak kisebb részben mámor. Rajtam ne múljék, gondoltam, perverz egy ötlet, de ha a germán ettől gerjed, akkor kelet-nyugati mixemből ez sem hiányozhat.
Vátszjajána szerint a halottégetésből visszamaradt virág sem hagyható ki az afrodiziákumok sorából, így hát előkapartam az elébb kicsontozott pávát a szemetes kosárból, és az összes virágot összeszedtem a lakásból. Vesztemre csupán művirágot találtam, de amikor az ember az alkotás pusztító lázában ég, apróságokkal nem ér rá vesződni. Lángolt a művirágos pávafilé, akár az inkvizíciós máglya, a konyha tűzbe borult, de mindez nem volt hiába, a fekete pernye végül a húsok húsára került.
Már csak az üveg alján csúnyálkodó lengyel vodkát kellett rázúdítani, s kész volt a nagy mű. Pompázatos és illatos, akár egy rózsabokor, egyszerű, mint a krumplipucolás, és nagyszerű, mint a fogamzásgátlás. Végre igazán büszke lehettem magamra, igaz, rám is fért már a sikerélmény, lelkem még mindig sajgott a szörnyű kudarctól, melyet a Jóisten megkreálásánál vallottam, fülemben még mindig visszhangoztak a luftballonok szívfacsaró pukkanásai. Akkor gyógyíthatatlan bűntudatot éreztem: ahelyett, hogy újrateremtettem volna a Teremtőt, mint ahogy az célom volt, újra megöltem őt. És féltem is az isteni bosszútól, mely minden úrgyilkost utolér. Rettegtem, hogy büntetésem éppoly súlyos lesz, mint Nietzsche Frigyesé, kinek tíz évet kellett elmehunyni, míg kilehelhette haragos lelkét, vagy mint Voltaire úré, aki oly fájdalmak közepette dobta fel bölcs talpát, hogy a Pokol azután már baden-badeni fürdőkúrának tűnhetett neki.
De most elpárállt lelkemből minden szégyen, az összes félelem és bűntudat, létem egészét kitöltötte az öröm. Már láttam arcképem az iskolai tankönyvek lapjain, láttam, ahogy nevemet tentával húzzák alá a nebulók, s kezdik memorizálni, mint a húsok húsa megalkotójának, mint a Kelet és a Nyugat nagy eszmei és konyhai összebékítőjének, mint a Legfőbb Erotománnak nevét.
Nem ettem művemből, az első falat jogát természetesen apám hasának hagytam. Hatalmas ezüsttálcára helyeztem a megrakott fatányért, köré sörrel megöntözött diót és kaviárt halmoztam. Csakis azt sajnáltam, hogy a Négy Latrok Ecetével humbugoló Casanova, a halálos mérgű kőrisbogárport népszerűsítő Sade márki vagy a sárga virágú mustárkelre esküdő Ovidius nem láthatja korszakos művemet, mely feje tetejére állítja a szerelmes szakácsművészetet. Aztán úgy voltam vele, sajnálják ők, hogy nem élték meg ezt a páratlan napot.
Izgatottan kopogtattam be apám hasa hálótermébe, térdem reszketett, tenyerem izzadt, nyelvem taplóvá szikkadt - a nagyságot eleinte nehezen viseli az ember. Már a kiszűrődő zajok is felettébb gyanúsak voltak. Tompa nyögések, halk csámcsogások, pikáns röffentések, apró sikolyok és lucskos cuppanások. De nem volt vesztegetni való időm. Halasztást nem tűrt ügyem. Félelemmel percig sem cimborálhattam.
Kitártam a terem aranyos, rokokó ajtaját. Úgy nyikorgott, mint a nőstény macska, mikor fejét satuba fogják. Benn szinte teljes sötétség fogadott, az ablaktáblák mind behajtva, csupán a nyitott ajtón át szivárgott be némi világosság a konyha felől, pár másodperc kellett, mire szemem hozzászokott a homályhoz.
Sebaj, gondoltam, a fényviszonyok éppen megfelelőek a flambírozáshoz, zsebemből gyufát kotortam elő, s meggyújtottam művemet. A húsok húsa vérszínű lángnyelvekbe öltözött, s úgy festett, akár a nérói Róma, rettentő vörös fénye bevilágította a tágas hálótermet.
Szörnyű látvány tárult elém, hasonlót eladdig még sohasem láttam. Az ágyon gigászi küzdelem folyt, apám hasa mintha belefulladni készült volna a paplanhuzatba. Mintha a Laokoón-szoborcsoport elevenedett volna meg előttem, rengeteg láb és rengeteg kéz kígyózott kivehetetlen, világelőtti kuszaságban.
A lobogó ezüsttálat hirtelen az éjjeliszekrényre dobtam, és indultam megmenteni apám hasát a halálból. Minden maradék erőmet összeszedve lerántottam a paplant, s csak ekkor vettem észre, nem a halál torkában van bölcs mesterem, de egész más torokban.
Egy nővel hempergett a paplan alatt.
Elképzelni sem tudtam, mit kereshetnek ily kétségbeesett vehemenciával, ily ádáz buzgalommal, ily szent dühvel - ráadásul anyaszült meztelenül. A nő, mikor meglátott, mellei elé kapta kezét, majd fültépő sikításba kezdett, mintha csak valaki a haját ráncigálná, vagy a lábára léptek volna. Apám hasa zavarában elvörösödött, s kiugrott az ágyból. Hosszú, kemény botja beleakadt az éjjeliszekrénybe, s leborította ezüsttálam. Még pislákoló, pompás ételkölteményem a padlón gurult-folyt szerte és széjjel. A nagy mű, a húsok húsa tarka moslékként csillogott a hajópadlón.
Szememből a könny kicsordult.
Talán a könnycseppek homályosították el látásom, talán tudatom tompult le pár percre, talán a hirtelen kitárt ablakon beömlő délutáni napfény vakította el szemem, nem tudom, de úgy emlékszem, először nem is tudtam tisztán kivenni, mi az ott. Mi az, amire pillantásom önkéntelenül kúszott, s amiről elmozdulni képtelen? Mi az, aminek pihéi közt tétovázva babrál a fény? Mi az a karamellbarna nő széttárt, hájas combjai között? Mi az a bolyhos és nedves és csillogó rejtvény?
Megdörzsöltem szemem, és közelebb hajoltam.
- A húsok húsa.. - kiáltottam fel a döbbenettől.
Apám hasa majd szétpukkadt a röhögéstől, mikor meglátta elkámpicsorodott ábrázatom. A nő abbahagyta a sikongatást, szemérmetlen combjait összébb zárta, arcára szánalmas, göndör mosoly ült. Megszégyenülve kullogtam a konyhába, a könyveket a kukába hajítottam, és fejemet a vágódeszkára hajtva bőgtem. Kudarcom kövérebb volt, mint az istenkreáláskor. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, de a föld, az átkozott föld nem akart megnyílni alattam.
És a jó öreg apám hasa utánam jött, ott hagyta a nőt az ágyon, és kijött hozzám, a pávaégetéstől kormos konyhába - addigra szerszáma már alábbhagyta a meredést, s így a has biztonsággal tudott mozogni a bútorok között. Kezét vállamra tette, küklopsz-szemével a szemembe nézett, és azt mondta: csezmeg, nincs megoldás, mert nincs probléma.
Üvöltöttem, hogy ne vagdosson hozzám ilyen ócska, lejáratott közhelyeket, amúgy se vagyok valami jó kedvemben, konkrétan legszebb idejét látom annak, hogy felhúzzam magam az első szomorú körtefára. Bölcs mesterem szelíden mosolygott, majd megfogta kezem, és a konyhaablakhoz vezetett. Az üvegen át láttam, ahogy a kövér nő sértődötten, ruháit épphogy csak sietve magára aggatva, fél pár tűsarkú cipőben imbolyog az udvar szigorú gyöpén a kapu felé.
- Házinyúlra nem lövünk - okított apám hasa -, csak ha támad. És ingerelni szabad.
Futottam, ahogy csak a lábam bírta, s a nőt még a kapu előtt utolértem. Hunyorgott az eső utáni napsütésben, ma is látom, ahogy az égen szivárvány feszült.
Aznap puha, langy tócsában meglőttem a boldogságot. Lágy volt, festett szőke és másfél mázsa.

- Puszibolt:

Ez a könyv a boldogságról szól – a pusziboltról, ami hol kinyit (és akkor lesz nekünk nagyon jó), hol pedig bezár (és akkor halálhörgés, siralom). Furcsa egy üzlet ez, sose lehet tudni, mikor fordul meg az üvegajtón a táblácska.

A könyvbéli városka lakói mind-mind a boldogságot keresik, persze mindenki a maga módján. Kutatják a szerelemben, az igazságban, az alkotásban, a dicsőségben, a vereségben, a mámorban, a halálban. De nemcsak a puszibolt furcsa, hanem portékája is: a boldogság, akár egy nyálkás, fickándozó harcsa – ahogy megfogjuk, már ki is csúszott a markunkból. Igaz lenne, hogy az élet arra való, hogy csendben elmulasszuk? Vagy ordíthatunk is közben a fájdalomtól?

Cserna-Szabó András új könyve olvasható regényként, de akár novellafüzérként is, melynek végén, akár egy krimiben, trükkös csattanó adja meg a választ kínzó kérdéseinkre.

Részlet

 A Manna a folyó partján működött, éppen a kanyarban, szellős kerthelyiségében ősfák magasodtak, a közönséget az esti órákban három cigányzenész szórakoztatta. A tulajdonos, Fleckenstein Aurél – aki korábban már teniszbajnokként és hölgyfodrászként is kereste kenyerét – azzal a céllal hozta létre a vendéglőt, hogy „legyen egy őszinte zuga ennek a velejéig hazug világnak”. Mások szerint Au csak bosszút akart állni a városon azért a sok pocskondiázásért, melyet tűrhetetlen frizurái után söpört be ávántgárd hajművész korában.

Aurél az étterem nyitásakor pincéreinek szigorúan meghagyta, csakis őszintén beszélhetnek a vendégekkel, még akkor is, ha ez netán sérti a jóízlés vagy az udvariasság elfogadott normáit. Később a durva igazság egyenesen parancsba lett adva a felszolgálóknak, és elég volt egyetlen simogató nézés, egy majdnem kedves szó vagy előzékeny kézmozdulat, hogy az éthordó repüljön munkahelyéről. Fleckenstein – aki ekkor már egy kecskeszakállas szumóbirkozóra hasonlított – nem tűrt semmiféle lazaságot: aki nem tudta megvalósítani az elvárt totális őszinteséget, már foghatta is a munkakönyvét, és mehetett Isten hírével.
Ha beléptél a Manna kertkapuján, az egyik pincér azonnal hozzád lépett, és az arcodba üvöltötte: – Haladjál, bazmeg! Ha így cammogsz, ha így riszálod azt a zsíros seggedet, akkor soha nem zárunk be, az Isten verjen meg! Mit képzelsz, te köcsög? Hajnalig nyitva tartunk miattad? Tedd le a szaros valagodat, vagy húzzál innen a vérbe!
Mikor leültél, a felszolgálók rögvest eltűntek. Ha aztán mégis előkerültek, ügyet sem vetettek rád. Ha fél óra után nagyon finoman megjegyezted, hogy talán egy étlap nem ártana, akkor persze azonnal robbant a válasz: – Kuss legyen, tahó! Hát hat kezem van? Én is emberből vagyok! Különben is, lapítsál, geci, mert szétrúgom a töködet! Az előbb itt vánszorog, most meg hirtelen kurva sürgős lett neki!
Előbb-utóbb azért megjött az étlap. Rendszerint úgy vágták a tányérodra, hogy csak úgy csörögtek az evőeszközök. – Nesze, gané, válogassál, hogy szakadt volna a fejed anyádba – ajánlotta a gárszon.
Azután újra kámforrá vált, esze ágában sem volt felvenni a rendelést. Órák múlva váratlanul mégis megjelent, és letett valamit eléd. Ami éppen a keze ügyébe került a konyhán: somlóit, gombás pacalt, cakumpakkot, borjú bécsit, szűzlevest, esetleg csülökpörköltet vagy csak egy csésze kávét.
– De hiszen még nem is rendeltem – csodálkoztál.
– Jól van, bazmeg – szólt a pincér, azzal fogta a tányérodat, és belehajította a folyóba –, én nem vergődöm veled, ha nem vagy éhes, nem eszel. Azt hitted, buzikám, reggelig fogok térden állva könyörögni, hogy zabáljál?
– Na de kérem! Miféle eljárás ez? – hőbörögtél, ha először jártál a Mannában. De a személyzet ekkor sem jött zavarba.
– Tizenkétezer hatszázötvennégy forint.
– Micsoda? – néztél értetlenül, hiszen még egy falatot sem ettél.
– Ne bámuljál, faszfej! Fizessél, aztán húzás! Ha eltolod a bringád, két baszottnagy fülest úszol meg. Ki látott még ilyet? Ennek topgasztronómiát? Gyöngyöt a disznó elé?
Azzal két alkalmazott felemelt a zakódnál fogva, és úgy hajítottak ki, hogy csak úgy nyekkentél a járdán.
Persze voltak elbizakodott egyének, akik megpróbálták viccesre venni a dolgot. Nevetgéltek, vigyorogtak, poénkodtak, és úgy fogták fel a vendéglő őszinteségét, mint ügyes üzleti húzást, PR-fogást, gasztronómiai extravaganciát, ami felkelti az emberek érdeklődését. Ezek a tréfás kedvűek már az elején nagyon megjárták. Ha a pincér ilyen fokozottan jó humorú kuncsafttal találkozott, azonnal indult az igazgatói irodába Fleckensteinhez. Au ilyenkor megragadta teniszütőjét, és a kerthelyiségbe sietett. Megállt a vihorászók asztalánál, halkan, udvariasan kezdte: – Tisztelt hölgyeim és uraim! Szeretném bejelenteni, hogy magatartásuk jelentős mértékben sérti vendéglőm szellemét. Éttermemet ugyanis nem a népszórakoztatás, hanem csakis az őszinteség jegyében hoztam létre – szólt Aurél, majd hirtelen sakáli ordításba csapott át, és teniszütőjével vadul hadonászott az asztal felett –, úgyhogy a vigyorgás befejezve, bunkók, mert letépem a fejeteket, és beleszarok a nyakatokba! Mit képzeltek ti magatokról? Idejöttök a hazug világból az őszinteség egyetlen templomába, és ahelyett, hogy áhítattal szívnátok be az igazság szabad levegőjét, viháncoltok itt nekem? A szájbakúrt kurva anyátok! Takarodjatok vissza a koholt életetekbe, a hamis Istenetekhez, a farizeus társatokhoz, a hazug munkátokhoz, a mocskos pénzetekhez, az álnok városotokba, a szemforgató szobraitokhoz!
És Au a teniszütővel ádáz támadást indított a tányérok, a poharak, az asztalon hagyott mobiltelefonok és fényképezőgépek ellen, majd mikor már mindezekkel végzett, a vendégek ellen fordult, és a sporteszközzel addig püfölte őket, amíg el nem menekültek a vendéglőből.
– Csak őszintén, kollégák, mindig az igazat, csakis az igazat, a színtiszta igazat – magyarázta a pincéreknek, mikor dolga végeztével az iroda felé vette útját, hogy ütőjét megtisztítsa a ráragadt vértől és mocsoktól.
A Manna éthordói természetesen gyakran cserélődtek. Mert eleinte ugyan mindenkinek jól esett az őszinteség, de sokáig nem lehetett bírni. Az alkalmazottak előbb-utóbb összeroppantak. Napra nap vérig sérteni a világot bizony pincért próbáló feladat, még akkor is, ha az igazság történetesen a mi oldalunkon áll.
A Manna Restaurant huszonkilenc esztendeig működött, szinte minden este teltházzal. És ez azt bizonyítja, hogy az emberfajban megvan még az igény az őszinteségre. Nem igaz (pedig beszélik), hogy a Mannát a feldühödött vendégek rombolták porig. Az sem fedi a valóságot, hogy a fogyasztóvédelem, a tisztiorvosi szolgálat vagy a rendőrség záratta be a vendéglőt. A Manna bukását egyedül a természet idézte elő. Ez pedig azt bizonyítja, hogy maga a természet nem fér össze az igazsággal.
A Mannát ugyanis az áradás vitte el. Fleckenstein Aurél az utolsó pillanatig védelmezte testével „az őszinteség egyetlen templomát”, míg aztán a habok őt is magukkal ragadták. Még a felbőszült folyó rabjaként sem szűnt meg perelni „a hazug Istennel, akinek van pofája lábbal tiporni az igazságot”, és ütőjével az ég felé vagdosott.
Végül a komposok valahogy kipecázták Aut a haragos vízből. Mindenki biztos volt abban, hogy mindezek után elhagyja a várost.
De nem. Maradt. Beállt borbélynak.
Egyszer a székében ültem, a hajamat nyírta, és az igazságról mesélt. Meg volt győződve arról, hogy ha a világon az összes ember egyszerre az igazságra gondolna, és aztán egyszerre mindenki kimondana csak egyetlen igaz szót, akkor a világ varázsütésre megváltozna. Megjavulna. Megkérdeztem tőle, miért olyan fontos neki az igazság. Hiszen olyan bizonytalan jószág, minden fényben másnak mutatja magát.
– Ismeri ön, uram, Arild Andersent, a mesés nevű, ötvenegy esztendős norvég hőst? – kérdezte. – Én ismerem. Egy bergeni kocsmában találkoztam vele. Még profi teniszező koromban, a norvég fedett nagydíj döntője után. Arild ma is él. Élő hős. Köszöni, a körülményekhez képest jól van. Eddig éppen 37 villát nyelt le. Nem tudja, fogalma sincs arról, hogy hős, hogy ő a reménytelen és fájdalmas létezés igazi hőse. Ő csak nyeli a villákat, ezt parancsolja néki a csillag felette és az erkölcsi törvény benne. Az elsőt huszonegy évesen ette meg, miután a börtönben sorozatosan seggbetolták. Tiltakozásul fogta a villáját, és lenyelte. Csodák csodájára nem halt meg, bár az orvos azt mondta, még egy ilyen mutatvány, és vége. Azóta minden villa után azt mondják neki a doktorok, hogy ez az utolsó túlélt villa, a következő már a halálos lesz. Az aranyvilla. De Arild nagyívben szarik rájuk. Rendületlenül tolja magába a csillogó, szúrós evőeszközöket. Volt, hogy kilenc hónap leforgása alatt tizenegyet fogyasztott el, sőt azután másfél évig cipelt magában kettőt, míg megműtötték. Ám az is igaz, hogy a harminchatodik és a harminchetedik közötti öt évben villamentes volt. De aztán megint jött a fájdalom. Újra hűvösre akarták tenni egy kis narkó miatt. Amíg a rendőrök az előszobában vártak, ő bekapta és lenyelte azt a villát, amivel épp kávéját kavarta. Mert ő villával kavarja, na ja. Miért tette? Ezt kérdezte tőle a skieni kórházban a riporter. Azért, válaszolta Arild, aki külsőre leginkább Freddy Kruegerhez hasonlít, mert én a fájdalomra fájdalommal felelek. Arild egy szürke senki, lepukkant börtöntöltelék, de hős, a kurva életbe, egy igazi hős, a nyomorult lét hőse. Nem lécel le a létezésből, a fájdalom minden apró porszemét felszippantja. Nem fél semmitől. Szabad. Felveszi a kesztyűt, és visszaüt, mert nem bokszzsák ő. Ha a lét Arildnak bevisz egy gyomrost, ő gyomrossal válaszol: lenyel még egy villát. Ha neki fáj, nem a létnek, akkor is. Nincs bocsánat. Végigcsinálja a szemét melót. Ő nem fog tartozással kiszállni. Arild tudja, minél több gennyet szívsz ki a létezés sebéből, az csak annál nagyobb, tátongóbb, üszkösebb lesz. De nem érdekli. Mint ahogy az sem érdekli, ha a halállal riogatják. Csak az igazság érdekli, mert másért nem érdemes élni, fiatalúr.
A végére Au úr annyira belelovalta magát a szónoklatba, hogy azt hittem, lenyeli a fodrászollóját. De nem tette.
Tényleg, gondoltam akkor, mi mindannyian, akiknek kés a végzetünk, miért is fosunk annyira a villától?
Au tehát az igazsággal nem, de a vendéglátó-iparral és az ávántgárddal is felhagyott. Már nem festi kékre a loboncokat, nem kreál tarajokat a hajkoronákból, csak beretvál, nyír, fazonigazít. Igaz, ma már nem pocskondiázza őt senki. De hogy ez megszelídült hajművészetének vagy éppen a fodrászüzlet sarkában árválkodó, vérfoltos teniszütőnek tudható-e be, hát, ezt csak a Jóisten lenne képes megmondani. S ha Spinozának igaza van, s a természet tényleg azonos a legfőbb létezővel, akkor az igazságot, sajnos, sosem fogjuk megismerni.
Így jártunk.

- Legenda a bárányfejlevesről:

"Apám beültette a vérvörös Daciába az apját, a zöldségeshez indultak. A langaléta, atlétatrikós, Iron Maiden-sapkás eladó ugyan nem értette, mi a fene az a murok, de aztán meglett minden, gyökér és tárkony, hagyma, házi tejföl és a többi." - A Bárka legújabb számát Cserna-Szabó András Legenda a bárányfejlevesről című írásával ajánljuk.

Legenda a bárányfejlevesről

Vészesen közelgett a megváltó húsvét, és nyugdíjas hírlapíró nagyapámat megint elkapta a székely hübrisz. Lófrált a hatalmas Szegedvárosban, cikázott ide-oda, nem találta szegény a helyét. Mintha a tér fürdőkád lett volna, és ő kiesett volna a térből. Pár szál hajával huncutul játszott a szellő, szürke átmeneti kabátja nyakig begombolva. Megivott egy cukor nélküli szimplát a Virágban, hírlapot vett, ücsörgött vele a padon a Kárász utcán, aztán megint nyakába vette a várost. Hivatalosan nagyanyámnak keresett Max Factor bronz púdert, nem hivatalosan azonban valami góbéságon törte a fejét, csak éppen még nem tudta pontosan, hogy min.
Ment, mendegélt, s ahogy a Szent István téri hentes mellett szédülten elhaladt, valami szokatlant pillantott meg. Visszalépett, megállt, nézte hosszan a valami szokatlant, aztán végül rájött, mit lát. Felcsillant a szeme. Jókora bárányfej hevert lustán a vérfoltos üvegpult tetején. Szája mosolyra görbült, sárga fogai kissé kuszán sorakoztak, vidám szemei nyitva, bőre sima, akár egy csecsemőé. Nagyapám meg is esküdött, hogy a halott bárányka bal szemével rákacsintott, vigyél magaddal.
Kolozsváron láttam ilyen pompás darabot utoljára, talán negyvenegy tavaszán, gondolta az öreg, és ettől kezdve nem lehetett bírni vele. Bement az üzletbe, hosszan vizsgálta a fejet. Elég nagy a koponyája, idősebb választott bárány lehet vagy ifjabb toklyó, méregette. A mélyhűtőláda tetején egy keletnémet, Ziphona Decent 306 márkájú, hordozható lemezjátszón csillogó, fekete korong forgott: „Csodaszép a világ, mennyi pompa, fény, akáclombos kisfalum, nem adlak érte én.”
Honnan való? – kérdezte nagyapám.
Szatymaz – vágta ki a hentes büszkén.
Nem maga! A bárány.
Mit tudom én, tata, a legelőről, a gémeskút mellől. Nem kértük el a személyijét, mikor behozták hozzánk, csak fogtuk, és szétcsaptuk. Alkatrészeire dobtuk, már csak ez van meg, a hülye feje, a többit elvitték. Szétkapkodták. De ez meg nem kell senkinek – mondta gondterhelten a kopasz, vézna, jávorpálos bajuszt viselő hentes.
Tökkelütött magyarja, mindig a legfinomabb falatot hagyja ott, gondolta nagyapám, azzal megvásárolta az állati főt, amit a hentes egy átlátszó nejlonszatyorba tett. Nagyapám hazavitte a fejet, vagyis csak vitte volna szegény.
Max Factor? – kérdezte nagyanyám, mikor ajtót nyitott.
Nagyapám szégyenkezve nézte a gang kövét. Nagyanyám persze rögtön kiszúrta a zsákmányt. Azt a dögöt ide be nem hozod, annyi szent. Múlt héten egy füstölt malacfarok, azelőtt borjúagyvelő, kakashere, marhanyelv, sertésláb, birkavér, elegem van, Bandika, elválok – szólt határozottan nagyanyám, és minden teketória nélkül bevágta nagyapám előtt az ajtót.
Megremegtek az ablakok.
Az öreg kis ideig tanácstalanul ácsorgott a gangon, várta, hátha nagyi meggondolja magát. De nem gondolta meg. Ám nagyapám ekkor sem esett kétségbe, azért vannak az embernek gyerekei, hogy a nehéz pillanatokban segítsenek, gondolta, és a Mars (Marx) téri buszállomásra sietett, hogy a Napfény városából Szentesre induljon, nőgyógyász fiához.
Azt a dögöt fel nem hozza a buszra, tata, hacsak nem a testemen keresztül – mondta a borostás, de aftershave szagú sofőr almazöld, műszál mellényben, és felhangosította a Videoton autómagnót, üvöltött a lakodalmas rock, „hallod, rózsám, kellesz te a fenének, nem vagyok én bugyi, amit minden este cserélnek”.
Székely szarta a magyart, ette is volna meg, amit szart, gondolta nagyapám, de nem vitatkozott, esélye sem lett volna túlüvölteni a mulatóst, inkább egy százforintos bankót csúsztatott a sofőr kezébe, s már röpültek is a fejjel a kietlen alföldi pusztán át az öreg, köhögő Ikarusz autóbuszon. „Ezekkel a sofőrökkel baj van, baj van, pláne, hogyha a kocsiban csaj van, csaj van.” Nézd csak, mutatott nagyapám a határban legelésző birkákra, ott vannak a tesóid. De a fej nem válaszolt. Pedig nagyon értelmesen nézett, nagyapám szerint még a nájlonon keresztül is látszott, hogy a bárány szemei kifejezetten okosak. Megvolt annak az állatnak a magához való esze, még akkor is, ha nem székely füvet evett, jelentette ki róla az eset után évekkel.
Azt a dögöt be nem viszi a kórházba, mondta a szentesi ispotály portása, egy elhízott, rémisztő vízilabdás, miközben a SANYO kismagnóból lágyan hömpölygő muzsikára csettintgetett, „Ürményházán vettem egy malacot, van nekem malacom már”. Nagyapám közölte, ő nem beteg, nem is beteget jött látogatni, ő a Szabó főorvos apja. Még egy ropogós százasába került a bemenet.
Apuka, a kurva életbe, hogy jött be azzal a döggel? – kérdezte apám, mikor kilépett a műtőből, és megpillantotta öreg nemzőjét a patyolatfehér folyosón kezében a véres fejjel. Mert addigra nagyapám már kivette a nejlonszatyorból a bárányfőt, és mint egy dicső trófeát, mint a Bajnokok Ligájának kupáját tartotta büszkén maga előtt.
Ez nem dög, fiam! – ellenkezett az öreg.
Hát akkor mi a szent szar? – fortyant fel apám, mert azt gondolta, ha valamihez ért, tán az élőt a halottól meg tudja különböztetni.
Ez maga az élet. A nagybetűs. Ez az, ami ember és ember között különbséget tesz. Ez az, amiből a tejfölös-tárkonyos bárányfejleves készül.
Megint kezdi, apuka, megint? Nem hiszem el... Eszter kihajít, egyszer tényleg kihajít maga miatt. Azt mondják, minél öregebb valaki, annál könnyebb neki jónak lenni, de maga csak nem akar megjavulni – sápítozott apám.
„Hogy mi lesz a vége, nem tudom, meghalok egy züllött hajnalon” – dudorászta egy izmos műtőslegény, miközben elhaladt a folyosón nagyapám mellett.
Eszter meg az anyám, a köjálos, Higiénia bálványimádója. Rajta kívül soha senki nem léphetett be a konyhájába, mert az köztisztasági szempontból nem lenne decens. Ha valaki felgyújtaná a házat, csak legyintene, ő dolga, de ha valaki akár csak egy kávécsészét ellögybölne a konyhájában, azzal minden kapcsolatot megszakítana, örökre.
De hát szegény apám nem tehetett semmit, nagyapám lelkén már ott ült a székely hübrisz, és nem engedett a negyvennyolcból. Vagy a negyvenből. Esetleg a tizennyolcból. Na jó, ebbe most ne menjünk bele.
Apám beültette a vérvörös Daciába az apját, a zöldségeshez indultak. A langaléta, atlétatrikós, Iron Maiden-sapkás eladó ugyan nem értette, mi a fene az a murok, de aztán meglett minden, gyökér és tárkony, hagyma, házi tejföl és a többi.
Apuka, hagyja abba, nincs korpacibere, de nem is kell nekünk. Ne csinálja a fesztivált, apuka, engem itt ismernek...
„Az este vártalak a kerti fák alatt, mikor kinyíltak a begóniák” – énekelte a zöldséges, majd prózában folytatta: – Zacskót kérnek?
Délután négy óra volt, mire apámék nekiálltak végre a tejfölös-tárkonyos bárányfejleves elkészítésének. Apám zöldséget pucolt, nagyapám feltette anyám legnagyobb zománcos lábosában a vizet a tűzre, gyorsan dolgoztak, hátha be tudják fejezni a nagy művet anyám érkezéséig.
Én addig nem tudtam, hogy az anyám szép, csak a nagyanyámtól hallottam folyton, mert az ember nem vizsgálja, hogy az anyja szép nő-e vagy sem, az anya az anya, nem nő, de amikor azon a napfényes délutánon anyám hazajött, olyan gyönyörű volt, hogy elállt a lélegzetem.
Levette a kabátját, felakasztotta, és belépett a konyhájába. Az ő privát konyhájába, ahova soha senki rajta kívül. Éppen abban a pillanatban érkezett, mikor még élő apai ági felmenőim a bárány fejét a lobogó vízbe kívánták ereszteni. Szikrázott a harag anyám szemében, arcát elöntötte a düh, úgy festett, mint egy bosszúra éhes görög istennő. Két Héra volt a konyhában ekkor, anyám és a gáztűzhely.
Azonnal elhagyjátok a konyhámat azzal a döggel együtt, most azonnal – üvöltött anyám, mire nagyapám a fia fülébe súgta: most légy férfi, kisfiam, később már késő lesz.
Apám állt a konyha közepén, tanácstalanul, kezében a bárány fejével, és érezte, az élete válaszúthoz érkezett. Most le kell tennie a garast.
Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete – súgta luciferi nagyapám a fiának.
Csönd lett, végtelen csönd, olyan, ami csak kocsmában tud lenni, ha megölnek egy legényt.
Apám és anyám farkasszemet nézett.
Nagyapám kihasználta a bénult pillanatot, kikapta apám kezéből a fejet, és a vízbe hajította.
A kocka el van vetve – nevetett gonoszul. – Éljen soká Erdélyország! – kiáltotta.
Anyám undorodva hajolt a lábas fölé, és látta, ahogy a bárány néz ki a vízből az okos szemeivel. Röhögött az a dög, nyitva volt a pofája, láttam a sárga fogait – mesélte később.
Bőgve futott ki a saját konyhájából. Azt hittem, örökre elhagyott minket. A barna bőrtasakos Sokol meg csak danolt a konyhaablak kilincsére akasztva: „de ha egyszer, drágám, nem bírom tovább, ezt a fájó bús emlékezést, elmegyek én akkor, továbbállok én, mert a szívem
magányos, szegény”.
De tíz perc múlva édesanyám újra megjelent. Már nem volt bosszúéhes görög istennő, csak pici, védtelen, szerelmes és kisírt szemű asszony. Kezében fogpaszta és kefe, letérdepelt apám elé, és könyörgőre fogta.
András, az Isten szerelmére, legalább a fogait engedd megmosni a dögnek – rimánkodott. Csak a bárányra gondolhatott szegény anyám, mert nagyapámnak akkor már nem voltak fogai. Csupán egyetlen, árva foga volt. Ezért is evett minden másnap körömpörköltet puliszkával.

Tartalom

Banner Zoltán: Alkonyatművész, Szent István-ima 2011-ben, a végtelen te vagy
(versek)
Elek Tibor: „Egész életemben veszteségeket könyveltem…” – Beszélgetés Banner Zoltánnal
Tamási Orosz János: Metafora–leletek (hommage à Banner Zoltán) (vers)
Tóth Erzsébet: A vers könnyei (vers)
Aczél Géza: (szino)líra – torzószótár (versek)
Cserna-Szabó András: Legenda a bárányfejlevesről (elbeszélés)
Kiss Judit Ágnes: A zarándokénekekből (versek)
Turai Laura: Szabadságsnitt, Tiéd, Ima (versek)
Szlukovényi Katalain: Kánikula, Téli álom, Viszonylag, Zajlik (versek)
Sándor Zoltán: A három bajtárs (elbeszélés)
Vida Gergely: Húsbavágó (vers)
Gittai István: Őszi Piac, Múlandóság rémképe előtt, Uzsonna a szabadban,
Diadalérme, Szépkorú pár kora reggel, Érzelmes memória (versek)
Toroczkay András: Sötétedés, Állomás, Szemétégető (versek)
Áfra János: bevérző ágyak, kezdettől késő, másképp a nem, zárlat (versek)
Villei Lóránt: Fülolaj (elbeszélés)
Oláh András: minden éjjel, ami nem te vagy, tükröd vagyok, sirató (versek)
Arnóti Sárközi Zoltán: A dolgok rendje, Invakáció, A lélek hétköznapjai, Október, November, Igeidők (versek)
Eszteró István: Lomtalanítás, Kristálygömb, A megváltás hullámhosszán (versek)

Műhely

Temesi Ferenc: Könyvheti megnyitó Békéscsabán (esszé)
Petrik Béla: Szabó Zoltán (esszé)
*
Németh Zoltán: A kortárs magyar líra irányai (tanulmány)
Szalay Zoltán: Önpusztítási lehetőségek kígyóknak – Minimalista beszédmódok a mai magyar prózában (tanulmány)
*
Szakolczay Lajos: a hit kozmosza (Föld – Biblia – Szabadság) – Nagy Gáspár költészetéről (esszé)
Kelemen Lajos: Szállsz te már, magad … – Tóth Erzsébet költészetéről (esszé)
Ekler Andrea: Napsugárral átszőtt könnycsepp – Végh Attila: A ragyogás ideje című esszékötetéről (esszé)
*

Kocsis Rudolf: A letisztult konstruktivizmus – Gondolatok Gnandt Jánosról (esszé)
Szilágyi András: Posztkonstruktív vizuális szemlélet visszatekintő útja – Gnandt János Retrospektív című kiállítása a békéscsabai Jankay Galériában (esszé)
P. Szabó Ernő: A formázott fény – Mengyán András kiállítása az egri Zsinagóga Galériában
Balázs Géza: Csete Ildikó és Csete György orosházi kiállításáról (esszé)

Színház

Balogh Tibor: A pénz furfangjai – Feljegyzések a debreceni Csokonai Színház történetének eddigi legfényesebb szakaszáról (tanulmány)
Niedzielsky Katalin: Monte Cristo grófjától a Kabaréig – Titkok évada a Békéscsabai Jókai Színházban (tanulmány)

Figyelő

Tarján Tamás: OP. DIFF. No. 48 – Temesi Ferenc: Bartók (kritika)
Koncz Tamás: Kalandkifli – Fehér Béla: Kossuthkifli (kritika)
Szekeres Szabolcs: Diktatúra, háború, szegénység – Potozky László: Áradás (kritika)
Hörcher Eszter: Válogatott világok – Kodolányi Gyula: Járj, merre tetszik (kritika)
Farkas Wellmann Éva: Polifon életpálya, választott évek – Banner Zoltán: Ne nézz hátra! (kritika)

- Alantas ének-ek:

2003. december 30-án a litera immár másodszor tartotta előszilveszteri buliját a Toldi moziban. A meghívott szerzők az Alantas Én-en gondolkodva írták meg felolvasott műveiket, melyekből egyet-egyet minden héten szerdán közlünk itt az első nyilvánosságban.
Akik felolvastak: Bódis Kriszta, Cserna-Szabó András, Erdős Virág, Garaczi László, Háy János, Kornis Mihály, Pályi András, Peer Krisztián és Szív Ernő.
Harmadikként Cserna-Szabó András három verse olvasható.

Az egyke dala

látod emitt ahogy
egy halat kergetek?
aki mint egy fergeteg
röpül a körúton
akár egy chagall-kecske
s én a magányos egyke
csak futok utána
mintha ennek az egésznek
lenne valami értelme
mintha ennek az egykének
lenne egy étterme
s oda kéne ez a hal
de nincs
nincs resztorant
csak egy feslett
ósdi lant
az is alant
ez az egyke egyetlen
vagyona
aki soha nem volt katona
ideggyenge és gyáva
s mikor bekattan azt
kiabálja:
látod emitt ahogy egy
halat kergetek?

A has testamentoma

mikor párkányomra
galamb száll
s kicsiny lábaival
a szaros bádogon
zörget
bevallom az írásból
kipörget
s korogni kezdek én
töprengni a vak élet
mién
például hogy itt van
e ronda szárnyas
mely kirántva
egy árnyas
kerthelyiségben
megforgatva majonézben
oly fínom falat
és zsenge ízével mindig
izmos sikert is arat
s ilyenkor én is azt
szeretném
ha életem alkonyán
mondjuk tiszapalkonyán
a telken
nem dobnátok oda
a föld alá
ahol lakozik
a szörnyű férgek óla
hanem kisütnétek
húsomat
s áldó imádság mellett
falnátok a hasmellet
s engednétek
hogy szeplős lelkem
a hétvégi telken
végre elhagyja testemet
megpecsételve estemet
s repülhetne tova
a végtelen terek felé
a fény felé
a semmibe
vagy bárhova.

- Fejgeometria:

Szonja csak a zajra lett figyelmes. Kinyitotta az ajtót, és látta, ahogy Raszkó egy óriási, véres bőrkanapét vonszol hazafelé a panelfolyosón. - Cserna-Szabó András a Litera 10 híres sztori című előszilveszterére Dosztojevszkij regényét dolgozta fel, Fejgeometria, avagy Bűn és bűnhődés címmel.

Raszkó a baltát december 17-én egy TESCO-katalógusban pillantotta meg, 14.900 Ft-ról 9499-re volt leértékelve. Szabályosan megkívánta a szerszámot, ettől egy picit meg is ijedt. Többek között ez állt a kép alatt: FISKARS X11 balta tűzifa-hasogatáshoz, hossza 440 mm, a fej súlya 840 g, összsúly 1075 g, kétszeresen edzett speciális szénacél, formában kovácsolt, könnyen élezhető, a teflonbevonat 25%-kal csökkenti a súrlódást, és véd a rozsdásodás ellen.
Raszkó vágyott a baltára, maga sem tudta, miért. Ugyan mire használhatna ő egy baltát? Otthon, Kárpátalján még jól jöhetett volna, jó szerszám fél munka, és a hatalmas rönkök felhasogatásához kell az éles, biztos eszköz. De hát ő már öt éve, tizennyolc évesen eljött Kínlódjról, a családi háztól, és most már három éve hotdogos az Örs vezér téri IKEA-ban. Csak nem szelheti fel baltával a kifliket. Különben is, a kiflik hozzá már bevágva érkeznek, és neki nyolc órán át nincsen egyéb dolga, mint hogy a meleg vízből egy nagyobb fémcsipesszel kivegye a virslit, és belehelyezze a felmetszett kiflibe. Nem túl lélekemelő meló, de megfizetik – minimálbér, tébé és annyi virslit ehet napközben, amennyit nem szégyell.
Raszkó a katalógust bámulva annyira megkívánta a baltát, hogy gyorsan kitalálta, mire használhatja majd. Például a karácsonyfa lábának kifaragásához. Amióta áttelepült Ukrajnából, nem volt karácsonyfája. Mert minek? Egyedül élt az egérlyukában, egy zuglói egyszobás panelbérleményben. Minek költsön fenyőre? Ha eljött a szenteste, vett egy rakat kommersz vodkát, felhívta Szonját, leitták magukat, dugtak, megint leitták magukat, megint dugtak, lassan eltelt az ünnep.
Szonját is az IKEA-ban ismerte meg, az agársovány, vörös lány télen az Örsön strichelt, és a svédekhez járt melegedni, forró tea, hotdog, ilyesmi. Raszkó egyszer két virslit tett a csaj hotdogjába, Szonja szelíden elmosolyodott, aztán megvárta a fiút a kijáratnál. Raszkó, akit a munkatársai csak „Ukránnak” hívtak, szerencsésnek érezte magát – igaz ugyan, hogy nem keresett sok pénzt, de se virslire, se kurvára nem kellett költenie. Szonja minden hétvégét nála töltött, és soha nem fogadott el egy fillért se.
Raszkó élete kerek volt, megvolt mindene: munka, lakás, étel, ital, nő. Mire is vágyhatott volna még? Megmondom. Az emberi lélek telhetetlen, Raszkó még fél éve se dolgozott a svédeknél, mikor a nappalirészlegen megpillantott egy fekete KRAMFORS bőrkanapét – erezett bőr, letisztult forma, tervezte: Mia Gammelgaard. Beleszeretett. Nemcsak a kanapéba, de Miába is. Micsoda név: Mia Gammelgaard, hónapokig ízlelgette. Elképzelte meztelenül a szőke, tejbőrű, svéd tervezőnőt a fekete bőrkanapén. Erre a képre gondolt néha Szonjával való szeretkezései közben is. Ám 389.800 forintja sajnos sohasem volt a kanapéra.
De 9499 forintom azért még akad, kiáltott fel november 17-én délután, felpattant natúr színű SOLSTA OLARP foteljéből, és elindult a baltáért. A troliról felhívta Szonját, meghívta karácsonyra, és hozzátette, ez most nem a tavalyi meg a tavalyelőtti vodka-dugás kombó lesz, hanem valódi karácsony, fával, ajándékkal, mennybőlazangyallal, egyszóval fullos. Szonja sírt a boldogságtól.
Egy héttel később Raszkó és Szonja együtt indultak fát venni, és végül annyira elvetették a sulykot, hogy taxival kellett hazavinni az óriási ezüstfenyőt. Míg Szonja bejglit sütött, Raszkó büszkén vette elő a baltáját, és nekiállt kifaragni a fenyő lábát, hogy beleférjen az erkélyen megrozsdásodott állványba. Szonját elöntötte a meghittség érzése.
Csöngettek. Az ajtóban fonnyadt, rókaképű öregasszony állt, a szomszédos négyszobás lakásból. Hallotta a kopácsolást, és mivel ő egyedül él, és nincs segítsége, gondolta, a fiatalember neki is kifaraghatná a fája lábát a baltájával. Nem gondolta ingyen.
Raszkó udvariasan bólintott, és átment az öregasszonyhoz.
Már az előszobából kiszúrta. Ott volt. A nappali közepén. A szerelme. Mia.
Mivel tetszik foglalkozni? – kérdezte Raszkó, de érezte, már alig tud beszélni, lassan lila köd ereszkedik elméjére.
Hát. Baráti kölcsönök. Adok-veszek. Zaci. Forduljon hozzám bizalommal, fiatalember, ha készpénzre lenne szüksége.
Szonja csak a zajra lett figyelmes. Kinyitotta az ajtót, és látta, ahogy Raszkó egy óriási, véres bőrkanapét vonszol hazafelé a panelfolyosón.
És a balta? – kiáltott fel Szonja.
Ennyit a multikról, bazmeg – legyintett Raszkó. – A katalógus azt írta, hogy az új fejgeometria jegyében kialakított lekerekített élek megkönnyítik a fej kimozdítását. Ehhez képest húsz perce nem tudom kirángatni a baltámat az öregasszony tarkójából. Beragadt. Azt a másikat, a kiscsajt, aki közben betoppant, már egy KULLA állólámpával kellett agyonbasznom. Most mit állsz ott, mint egy faszent? Letörne a műkörmöd, ha segítenél?

-

Egy nő miatt volt az egész, persze.

Kollégám és barátom, az agglegény Krizantém Ádám főkönyvtáros azon a március eleji vasárnapon már korán reggel talpon volt. Pedig azelőtt hétvégenként szeretett délig lustálkodni, s gyakran még az ebédjét is az ágyban költötte el – általában nem egyedül.

Metsző hajnali napfényre ébredt. Meg se kávézott, nem is mosdott, csak felkapta magára tegnapi ruháját, s máris lakásának lehetőségeit kutatta.

Ott volt például a fürdőkád. Kicsit kopottas, a lefolyónál vízköves, és az alapos súrolások ellenére még mindig szaglott a karácsonyi pontytól.

Csak belefekszem, gondolta Ádám, bele én, le van szarva a halszag, belefekszem, pedig eddig csak zuhanyozni volt benne gusztusom. Forró vizet eresztek, beleheveredek, fogom a borotvát, és elmetszem vele a csuklómon azt az eret.

A nevét tudta: ütőér. Megnézte a lexikonban: másként verőér vagy artéria. Ez az, gondolta. A szív felől szállítja a szervekbe a vért. Honnan máshonnan? Hát persze. A szív! Helyben vagyunk. Az ütőér fala vastagabb és rugalmasabb, mint a gyűjtőereké. És milyen az ember? Neki a legvastagabb falú eret kell nyiszálnia, hát persze! Neki egy kis gyűjtőér már smafu! A legnagyobb ütőér az aorta, ebből ered a nagy vérkör többi ütőere, olvasta, míg a kis vérkör ütőereinek kezdete a tüdő-ütőér. Lásd még: érbetegségek.

Nem látom. Nem érdekel. Úgysem érem meg az érbetegségeket, gondolta. Hosszan vizsgálta csuklóját, vajon melyik lehet az a híres kék vonal, amelyikről a regények oly titokzatos csodálattal szólnak. Ám több kék folyócskát is talált, szám szerint vagy hatot. Hogy biztos legyek a dolgomban, gondolta, az egész csuklómat át kéne fűrészelnem. És ugye azzal is számolnom kell, hogyan találnak majd rám. Nem mindegy, bizony, nagyon nem mindegy. Az első és az utolsó benyomás a legfontosabb! Betörik az ajtót, és ott úszom majd vérbe fagyva. Igen, ez erős kép. Ez tetszik. Vérben úszni.

Nem. Mégse jó, gondolta. Ereszt a dugó. Lefolyik a vér, lefolyik a víz. Nem fogok vérben úszni. Betörik az ajtót, és én majd ott gubbasztok meztelenül és idétlenül, elszürkült fejjel, mint valami zombi, a bőrömre rászárad a vér. A megbarnult vér. Vagy a megfeketült. Komikus. Meztelenül ebben a pici ülőkádban? A farkam meg csak csüngene bánatosan, mint valami ottfelejtett karácsonyfadísz? És így fényképezzen le a halottkém? Egyáltalán a halottkém fényképez? Mindegy. Fájdalmasan komikus az egész, nem jó.

De azért még órákig nézegette a lehajtott vécétetőn ülve a borotváját. Recés, azúrkék nyél, csillogó fémfej. A nagyapámtól örököltem, gondolta, igazi békebeli darab. Békebeli? Micsoda hülyeség ez, hogy békebeli?! Milyen idióta szavakat használok újabban? Úgy beszélek, mint egy régi, puhafedelű, poros szerelmes regény. Én régen nem voltam ilyen. Meg egyáltalán. A csillogó fémfejen ezt a feliratot találta: Gillette England. P 4. Mi lehet az a P 4? P-ből, ha az igazi, egy is sok, gondolta. Most már tulajdonképpen mindegy.

Visszatette a borotvát a fürdőszobapolcra. Mintha azt suttogták volna a családban, hogy a nagypapa próbálkozott az öngyilkossággal, gondolta. Kacérkodott az öngyilokkal. Ez is micsoda hülyeség! Kacérkodni? Hogyan is lehetne a halállal kacérkodni? Ilyet is csak az találhatott ki, akinek a kezében még nem reszketett soha a csillogó penge. Ha reszketett volna, tudná, nincs ebben az égvilágon semmi kacérság. Mindegy. Most már ez is mindegy. A lényeg, hogy a nagypapa – állítólag – többször nekifutott a halálnak. Egy nő miatt, persze. A nagyi miatt? Nehéz ezekről a ráncos, édes, folyton áfonyás palacsintát sütő nagyikról elképzelni, hogy egykor férfiak töprengtek miattuk azon, melyik szomorú körtefára kössék fel magukat. Az elviselhetetlen szerelem elől menekülve. Nehéz elképzelni, pedig bizonyost így lehetett. Így kellett lennie. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy a nagyapa éppen a nagyi miatt. De ez is benne van a pakliban. Ebben a családban amúgy sem lehet tudni semmi biztosat. Néha mintha pusmognának erről-arról, de aztán mégsem. Többször nem említik. Ha felhozod, letagadják. Ők ilyet nem mondtak soha. Minden család ilyen? Végül is ez is mindegy. Nem a családom miatt leszek öngyilkos, gondolta, hanem egy nő miatt. Persze.

Nem, a kádas érvágás semmiképpen nem jó ötlet, gondolta. Vér és mocsok és

A pillangóhatás elmélet szerint – idézte fel – ha egy pillangó meglebbenti a szárnyát Hongkongban, az tíz évvel később hurrikánt okozhat Floridában, vagy megakadályozhat egy tornádót tíz évvel később Texasban, az ember választhat, mert kiszámíthatatlan.

A pillangóhatás elmélet szerint – idézte fel – ha egy pillangó meglebbenti a szárnyát Hongkongban, az tíz évvel később hurrikánt okozhat Floridában, vagy megakadályozhat egy tornádót tíz évvel később Texasban, az ember választhat, mert kiszámíthatatlan.

 A pillangóhatás elmélet szerint – idézte fel – ha egy pillangó meglebbenti a szárnyát Hongkongban, az tíz évvel később hurrikánt okozhat Floridában, vagy megakadályozhat egy tornádót tíz évvel később Texasban, az ember választhat, mert kiszámíthatatlan.

” Próbáltál valaha lepkét fogni? Nem könnyű, sőt, kifejezetten nehéz. Nagyon gyors a drága, a legváratlanabb pillanatban rebegtet egyet a szárnyain, és már el is repült. Ha követed, mindenféle utakra vezet, és csak rajtad múlik, meddig folytatod a játékot.

Néha körbe-körbe futkosol. Vagy hol felfelé nyújtózol, hol lefelé, aggódva, óvatosan. Előfordul, hogy közben elbotlasz, csalán csíp, pocsolyába lépsz, de te kitartasz, mert tudod, hogy megéri a fáradtságot.

Türelmesnek kell lenned, és hajlandónak arra, hogy a lepke vezessen. És ráadásul egész idő alatt le sem veheted róla a tekinteted, mert akkor szem elől tévesztheted a gyönyörűséget. De ha elég ideig vársz, és folyamatosan követed őt, ha hajlandó vagy bármelyik útra rálépni, csak hogy ne kelljen lemondanod a pillangóról, ha nem ijesztgeted hirtelen mozdulatokkal, de őszintén csodálod a könnyedségét, a szabadságát és a szépségét, akkor egyszer csak abbahagyja a repkedést. Ezen a ponton készen áll arra, hogy megpihenjen. Már nem zavarja a jelenléted, és rájön, hogy az nem fenyegető rá nézve, hiszen végig ott voltál, mégsem bántottad. Most egy rövidke ideig egy helyben fog maradni. Ez az a pillanat, amikor a kezedbe veheted a pillangót. Nagyon ügyesnek kell lenni: nem tarthatod túl szorosan, mert akkor összenyomod, nem tarthatod túl lazán, mert akkor újra elillan. Nem érhetsz a szárnyaihoz sem, mert akkor soha többé nem repülhetne, és így pont azt a szépséget veszítenéd el, amiért eddig fáradoztál.

Biztos oka van annak, hogy az angolszász vidékeken azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető, izgalmas, aggódó és egyben felemelő érzést, amikor épp beleszeretünk valakibe, így hívják: pillangó. Nem azt mondom, hogy a szerelemhez ennyi ügyesség, kitartás és önfegyelem kell, de igen. Nem mennék bele a vénuszi-marsi analógiákba, egy biztos: millióból egyszer fordul elő, hogy a dolgok maguktól csodálatosan alakulnak, egyéb esetekben (tehát mindig) egy kicsit igazítani kell az eseményeken.

Például nem lehet egy helyben ülni, és csak várni, hogy a legszebb pillangó berepüljön az ablakon. Muszáj kinyílni, új utakra bukkanni és új játékszabályokat felfedezni. És aztán be is tartani azokat, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat. A lepke akkor a tiéd, ha engedi, hogy a tenyeredbe vedd anélkül, hogy a szárnyaihoz érnél. Ez ám a mutatvány… Képesnek lenni kivárni, és képesnek lenni a nagy lelkesedésben annyira finoman, óvatosan összenőni az érzéssel, hogy megmaradjon a repülés is, a varázs is és a szépség is. Ahogy egy pillangónak sincs előre rögzített napirendje, a szerelmet sem lehet tervezni. Egyszerűen megtörténik. És egy nap, ahogy a szárnyait csodálva kilépsz a saját korlátaidból, kinyílik a szemed a szerelemre. Akkor a tenyeredbe veszed, és csak csodálod a szépségét. Érezni fogod, ott mélyen, egészen belül, hogy végre neked is van lepkéd, amit csodálhatsz, szerethetsz, aki türelemre és a szabályok tiszteletére tanít, új magasságokat mutat és sosem-volt helyekre vezet. És ami a legszebb az egészben: a lepkéd mindennél boldogabb, hogy te vagy neki. “

” Ha valaki az emberek tetszését keresi, (…) döntésképtelenné válhat. Az ilyen ember folyton mások elismerését keresi, és amikor döntést hoz, soha nem a saját szívét követi. Elég szomorú, mennyire függünk más emberek elismerésétől és elfogadásától. Ha azért élünk, hogy mások tetszését elnyerjük, végül sosem lesz lehetőségünk a saját életünket élni. Azzal, hogy nem azt tesszük, amit mi akarunk, hanem amit mások akarnak, egyszerűen megengedjük nekik, hogy rajtunk keresztül éljenek. “ – Joyce Meyer