De mit fognak hozzá szólni a többiek? Mi van, ha nem tetszik a családomnak, barátaimnak. Ötletek, lépések és gondolatok. Valami új, valami klassz, és valami, amiről azt érezzük, hogy szükséges megtennünk.
Nagyon sokszor viszont ennyiben is marad az egész, mert ahogy jön, úgy fojtjuk el. Félünk attól milyen reakciót kapunk. Nem adunk esélyt annak, hogy kibontakozzunk. Az elutasítás fájdalmas. Összetör, teljesen aprónak érezhetjük magunkat. Ezért nem is kockáztatunk. Hiszen mennyivel könnyebb a már ismerős terepen lenni.
Nem kell hallgatunk azt, ahogy mondják nekünk ez baromság, hülyeség, örültség. Felelőtlenek vagyunk, és úgy sem fog sikerülni, tuti bukás. Nem nekünk való, mi nem értünk hozzá.
Persze, sokszor jót akarnak nekünk, és féltésből figyelmeztetnek. Szép, és jó. De ha minden esetben rájuk hallgatunk, akkor talán sose tapasztalhatunk meg új, kellemes dolgokat. Mindig a monotonitás, mások által nekünk gondolt életet fogjuk élni.
De akkor mit tehetek? Mit kell tennem? Maradjak csendben, és menjek tovább ahogy azt elvárják tőlem? Vagy csak simán menjek a saját fejem után?
Ne próbálj más nyomán járni. Ne azt nézd, kinek fog megfelelni amit teszel. Saját lépteidre figyel. Tapasztalj és hallgass a belső hangokra. Ha elkezded a saját utadat járni, akkor sokkal jobban átéled a tapasztalat szerzés örömét. Megismersz olyan tulajdonságaidat, amiket eddig nem, és meg fogsz lepődni. Sokkal többre is képes vagy mint az gondolnád. És ha elbotlanál, még mindig ott a lehetőség hogy felállj, leporold magad és tovább menj. Folytasd, hiszen a botlás után éberebb leszel, jobban észre fogod venni a buktatókat. Később pedig már ösztönösen hagyod el őket.
Császi Ádám első filmje, a Viharsarok a fiatal felnőttkor szexuális identitáskeresésének drámáját egy érzéki és végzetes szerelmi háromszög történetén keresztül mutatja be. Meg is hívták a Berlinale Panoráma szekciójába. Ez volt a hivatalos szöveg. Alább pedig, amit ő gondol, érez, remél, vár.
Varga Ádám és Sütő András. Fotó: Rév Marcell
Honnan jött a Viharsarok témája? Megtörtént eset?
Megtörtént, de nem így. Abban a szerelmi háromszögben csak az egyik fiú volt kamaszkorú.
Miért döntöttél úgy, hogy a filmben mindhárman azok lesznek?
Sokkal mélyebben meg lehet érteni a jelenséget, amiről a film beszél, ha a történet szereplői is a szemünk láttára próbálják megérteni. A három fiú három különböző módon reagál, és egymástól eltérően értelmezik, ami kiderül számukra saját maguktól. Mi zajlik bennük? Min mennek keresztül? Mik a felismerés következményei? És mit kezdenek nemcsak a külvilágból érkező, hanem saját, belső homofóbiájukkal? A kamaszkor velejáróján, a hatalmas és hullámzó érzelmeken keresztül mélyebb szinteken lehet ezekre a kérdésekre válaszokat keresni.
Varga Ádám, Sütő András és Sebastian Urzendowsky. Fotó: Rév Marcell
Miért kell erről beszélni?
Úgy gondolom, a művészetnek, mint olyannak, kötelessége beszélni a marginalizált emberekről. Tudod, a kisebbséget általában démonizáljuk, mert nem értjük. És a távolság, amiből szemléljük a dolgot, sokat torzít a lényegen. Ha közelebb megyünk hozzá, legalább megismerjük és megértjük. Egyébként nem hiszem, hogy most nagyobb trendje lenne ennek a témának a világon, mint bármikor máskor. Nem azért csináltuk a filmet, mert aktualitása van. Aktualitása igazából mindig van. Ami más, arra kíváncsi vagy, ilyen egyszerű.
Sütő András és Varga Ádám a Viharsarok c. filmben. Fotó: Rév Marcell
Benne van a filmben a véleményed?
Azzal, hogy megcsináltam ezt a filmet, gyakorlatilag azt mondtam: ez a dolog elmondható. Bemutatható. Megérthető. És persze létező. A film átélhető természetességgel és egyszerűséggel beszél a legmélyebb érzelmekről. De prédikáció nincs benne. Nem célom a melegek rokonszenvét és a heterók ellenszenvét kivívni.
Milyen fogadtatásra számítasz?
Jóra! (Nevet.) Persze, a téma eleve nehéz, és esetünkben az ábrázolása sem konvencionális. De mindezek ellenére azt gondolom, nézőbarát film. Azt szeretném, hogy amikor beülsz a moziba, olyan történetet láss, ami felzaklat, amitől nem tudsz nyugodtan ülni a széken. Amitől olyan kérdéseid lesznek, amikre elkezded keresni a választ, amint kijössz a moziból. Gondolatokat ad, amiket tovább kell gondolnod.
Szabó Iván, Császi Ádám és Rév Marcell a Viharsarok forgatásán. Fotó: Bálint Dániel
Mit vársz a Berlinalétól?
Remélem, jó kritikákat kap majd a film, felkarolja még néhány forgalmazó, és további fesztiválmeghívásokkal a hónunk alatt jövünk majd haza. Bár öt országban már most is van forgalmazónk, és még három fesztiválra már hivatalosak vagyunk.
Melyik fesztivál az álmod?
A Berlinale. Panoráma szekció.
Császi Ádám. Fotó: Rév Marcell
Császi Ádám
- Császi Ádám 2010-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem film- és televízió-rendező szakán
- Több kiemelkedő rövidfilmet jegyez: az 1 hét című filmjéért 2004-ben különdíjat nyert a Filmszemlén, a Gyengébb napokért pedig a legjobb rövidfilm díját 2008-ban.
- Tavaly májusban a cannes-i filmvásáron a Viharsarok című filmet észak-amerikai, angol, francia és lengyel forgalmazók már megvásárolták.
- A Viharsarok a tervek szerint kora tavasztól lesz látható a hazai mozikban.
- A film stábjában több pályakezdő is dolgozott, például Kalicz Klára jelmeztervező és Takács Nóra látványtervező.
- A rendező a film forgatókönyvét Szabó Ivánnal közösen jegyzi.
- A Filmalap a forgatókönyv fejlesztését 2,6 millió, a film gyártását 60 millió forinttal támogatta.
- A Viharsarok a Proton Cinema gyártásában készült a Café Film és az I'm FILM együttműködésével, a koprodukció német partnere a berlini székhelyű Unafilm.
Lehet szeretni és lehet rajta szórakozni” – mondja az elsőfilmes Zomborácz Virág az Utóéletről. Hogy igazat adhatunk neki, abban bizonyára a film humorának, a magabiztos színészvezetésnek és a sztori szerethetőségének is szerepe van. Interjúnkban minderről és a Karlovy Vary-i sikerről is beszélgettünk. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.
Revizor: A nyomozó, az Isteni műszak és az Utóélet után úgy tűnik, a halál is lehet vicces, a humor pedig fekete a magyar filmekben.
Zomborácz Virág: Én nem érzem az Utóélet humorát annyira sötétnek, főleg a két említett filmmel összevetve. Talán inkább az angolszász abszurddal rokonítanám, ami inkább szól a határsértésről. De nincs benne keményebb, zsigeri humor, az Utóéletben nem spriccel a művér. Mi inkább a többi testnedvre helyeztük a hangsúlyt.
Zomborácz Virág.
R: A nyomozó író-rendezője, Gigor Attila azért scriptdoktorként segített a forgatókönyv-fejlesztésben, mellette pedig egy pszichológussal is konzultáltál.
ZV: Attila az utolsó szakaszban szállt be, és a pszichológiai építkezésben segített, annak kidolgozásában, hogyan teljesedjen ki az apa és a fiú kapcsolata. Bár azt gondolhatnád, de nem poénokon agyaltunk. A műalkotás-pszichológussal pedig, aki művészeknek segít abban, hogy sikerüljön a munkájuk, a saját, privát történetem és a forgatókönyv kapcsolatát vizsgáltuk. Végül is mind a ketten azon dolgoztak, hogy a saját gyászomon túllépjek, és meg tudjam írni ezt a filmet.
R: A történet személyes ihletésű, de Mózes céltalansága, létbizonytalansága, passzivitása akár generációs élményként is megfoghatja a fiatalokat.
ZV: Az Utóélet diplomamunkának indult, azért kezdtem el dolgozni rajta, mert éppen akkor ezt akartam kiírni magamból. Számomra is meglepő volt, hogy gyakorlatilag az összes nemzetközi workshopra beválogattak a könyvvel, és akárhányszor prezentáltam, mindig lelkesen fogadták, pedig nem vagyok kifejezetten jó előadó. De nagyon szerethető a sztori és a szereplők, és a legtöbb ember talál benne olyat, amivel azonosulni tud. A főszereplő, Mózes karaktere lehet, hogy megosztó, őt azok fogják szeretni, akik már tapasztaltak magukban bizonytalanságot. Akik belül szuperhősök, azok nyilván nem fogják érteni, hogy mit szerencsétlenkedik ez a srác.
R: „Sajnos nem olyan cselekményközpontú a gondolkodásom” – mondtad az egyik interjúdban.
ZV: Én szeretem, ha nem történik semmi a filmben, vagy csak nagyon kevés. De a mozival szemben az az elvárás, hogy legyen cselekmény és lehessen izgulni a főszereplőért. Amikor történetet írok, rendszerint nem olyan téteket találok ki, mint egy bolygó megmentése, hanem interperszonális témákat. A nyomozó vagy az Isteni műszak tétjei is nagyobbak voltak – megmenteni a haldokló anyát vagy a szerelmet egy háborúból –, ezzel szemben az Utóéletben egy hallucináció van, amitől jó lenne megszabadulni. Ez látszólag nem olyan súlyos tét, de ez is lehet izgalmas.
R: Az Utóéletben nagyon sok a vizuális geg. Mintha figyeltél volna arra is, hogy ezek a poénok ne öncélúak legyenek, hanem továbbgördítsék a történetet vagy hozzáadjanak valamit a karakterrajzhoz.
ZV: Az Utóélet előtt írtam egy dialóg nélküli animációs rövidfilmet, a Dipendenzát, mert elegem lett az angol feliratozásból. Nagyon rétegzett mű, sok kis geg van benne, és megtetszett ez a stílus. A vizuális gegek univerzálissá teszik a filmet, a külföldi közönség számára is sokkal befogadhatóbbá. Szerintem az Utóéletben vannak öncélú poénok is, de mivel ez nem egy sodró cselekményű film, ahol rohanni kell, mert kisbolygó száguld a Föld felé, ezért megengedhetőek.
R: A vizuális gegek fejben vagy papíron általában könnyebben működnek. Mennyire volt nehéz átültetni az ötleteidet filmre? Hogy vicces legyen, ahogy valaki arrébb rugdos egy galambot, az egészen apró finomságokon múlhat.
ZV: A galambrugdosás például sokkal nagyobb jelentőséget kapott, mint a forgatókönyvben. Olyan jól csinálta meg Gyabronka József, annyira erős lett a kép, hogy emblematikussá vált. Ezt nem lehetett előre tudni. Előfordul az is, főleg a kissé rajzfilmes humornál, hogy leírva nagyon jól hangzik, de a valóság lerántja róla a stilizációt, és nem működik. Akkor lehet sakkozni a beállítással, a színészekkel, hogy gyorsabban vagy lassabban csinálják, hátha azzal megoldódik. Ezt próbálgatni kell.
R: A színészválasztásod a korai Fellinire emlékeztet, akinél annyira jellegzetes volt a színészek arca, nagyon sokat mondott magáról a karakterről. Mint a főszereplő Kristóf Marci, akinek egész fizikumában benne van ez a szorongó karakter.
ZV: Marci alkatilag alkalmas volt a szerepre. Ahogy tartja magát, ahogy megy, a magassága és a pálcikalábai, a nagyon szép arca és a letörött fogai, ami különösen furcsává teszi, ha elkezd beszélni. Látszik rajta, hogy érzékeny, befelé forduló, ugyanakkor nagyon fotogén, erős jelenléte van a vásznon. Gálffi László is érzékeny művész és kedves ember, de most, hogy már elmúlt hatvan, van benne valami tekintélyt parancsoló, és erre lelkészként remekül rá is tudott erősíteni, a kísértet megformálásában pedig a játékosságát élhette ki. A filmbeli Angéla karakteréhez nehéz volt megtalálni a színészt. Sokáig kerülgettem Petrik Andreát, mert ő sokszor ezt a karaktert játssza, hiába szeretne naiva lenni végre. Nála fontos volt, hogy a fiú vágyainak tárgya lehessen, egy gyönyörű lány, akiben azonban van egy adag flegmaság, keménység. Csákányi Eszterre ráírtam a szerepet, ott csak az egyeztetés volt a kérdés. Éreztem, hogy Janka néni szerepe Eszternek való, ő pedig lubickolt benne.
R: Egyszerre kellett Kossuth-díjas (Gálffi László, Csákányi Eszter) és amatőr színészeket instruálnod. Hogyan hangoltad össze a játékukat?
ZV: Ez rajtuk is múlott. Marci szokta mondani, hogy ő nem színészkedett, csak elmondta azt, ami le volt írva, így a színészeknek kellett lecsupaszítani a játékukat Marcihoz. Amikor egy nagyon nyers karakter ennyire eszköztelenül van jelen, a többieknek is vissza kell fogniuk magukat. De volt játéktér, Janka néni karaktere például nyilvánvaló túlzás. Vannak emberek, akik folyamatosan játszanak és egy őszinte mondatuk sincs, Eszter pedig ezt a nárcisztikus nőt játszotta el tökéletesen. Maga a szerep a túlzás, a színészi játék csak ehhez igazodott, ahogy Anger Zsolté is a nyilvánvalóan őrült autószerelő esetében.
R: Petrik Andrea szerint azért vagy jó rendező, mert feltétel nélkül bízol a színészekben és nagyon értesz a nyelvükön.
ZV: A bizalom kölcsönös kell, hogy legyen ahhoz, hogy jól menjen a munka. Fontos, hogy meg tudjam hallgatni, ha a színésznek van egy jobb javaslata, illetve ha azt elutasítom, attól ő még megcsinálja a jelenetet. (nevet) De minden színész más, úgyhogy szerintem nincsen egységes színésznyelv. Van, aki azt szereti, ha leüvöltik és meghurcolják, és abból a dühből tudja megcsinálni a szerepet, én viszont ezt sajnos nem tudom nyújtani. Ameddig értelmesen meg lehet beszélni ezeket a dolgokat, addig minden rendben.
R: De keménykezű rendező vagy?
ZV: Nem tudom. Megvan az elképzelésem, és azt próbálom megvalósítani a forgatáson. A szöveghez nagyon ragaszkodom. Nyilván minden színésznek feltűnt, aki nem tanult szöveget, hogy bajban van. (nevet) Azt kérem számon, ami le van írva, és ha nem azt mondja, akkor csinálunk egy új felvételt. Most a Fapadot forgattam, ott nagyon jó volt a szövegkönyv, és teljesen világos volt, miért pont azt a szót, azt a rontott szöveget vagy lebutított kifejezést kell használni. Az Utóéletnél is fontos volt, hogy a dolgok úgy hangozzanak, ahogy. Előfordult, hogy belenyúltunk a szövegbe a színész javaslatára, de nagyon elenyésző mértékben. Nem vagyok mániákus, aki semmi esetre sem hajlandó változtatni, de ezek kicsiszolt mondatok voltak.
R: Az Utóélet felnövésfilm. Te is felnőttél rendezőként a film készítése során?
ZV: Ezt nehéz megmondani… Nagyon sokat tanultam belőle, az biztos.
R: Elsőfilmes rendezőként ügyeltél arra, hogy eltávolodj az elő- és példaképeidtől?
ZV: Nem merült fel olyan film, amire nagyon hasonlítana az Utóélet. A skandináv filmekhez szokták hasonlítani, ezt bóknak veszem, de nem volt tudatos, hogy olyan legyen.
R: A régi cseh filmeket és Kaurismakit is emlegetik.
ZV: Kaurismaki egyáltalán nem volt minta, nem is néztük referenciaként sem.
R: Wes Anderson?
ZV: Őt nagyon szeretem, de van egy olyan érzésem, hogy ha valami kicsit is játékos vagy stilizált, az már rögtön „andersonos” lesz. Pedig neki nagyon markánsak a stílusjegyei, nála minden precízen ki van számolva, emblematikusak a kameramozgások, amiket használ, a szereplők szinte rajzfilmfigurák, és színkód van minden egyes jelenethez. Az Utóélet ennél sokkal esetlegesebb.
R: Milyen filmeket néztetek referenciaként?
ZV: A forgatókönyv írása közben A család kicsi kincse merült fel mintaként, amelyben minden családtagnak van egy minitörténete, és az Oscar-díjas forgatókönyv nyilván sok szempontból amúgy is etalon. A forgatás előtt az operatőr, Pohárnok Gergely kérte, hogy mutassak neki referenciákat a képi világot illetően. Elvittem neki a Buffalo 66-t, a Lourdes-t, a Tenenbaum, a háziátkot és talán a Koszorúslányokat is. Eléggé össze volt zavarodva, hogy akkor most tulajdonképpen mit szeretnék. Az Utóélet alapvetően klasszikus módon van snittelve, de vannak benne fix, egysnittes beállítások, egyben tartott steadicam jelenetek és lassítós montázsok is, mégis egységes képileg. A dizájnnak híve vagyok, de a formalizmusnak nem.
R: Felfedeztél olyan érdeklődési köröket, stílusjegyeket a saját filmjeidben, amik egyszer kézjeggyé állhatnak össze?
ZV: Vannak ismétlődő motívumok, például a kék szín szerepe, a túldíszített koktélok, a vegetáriánus szereplők, vagy hogy az összes női karakteremet Angélának hívják, de ezeket azért nem nevezném stílusjegynek. (nevet) Nem kezdtem el életművet építeni. A film csapatmunka, és az Utóélet magán viseli a látványtervező (Takács Lilla), a jelmeztervező (Zelenka Nóra), az operatőr (Pohárnok Gergely) és a producer (Pusztai Ferenc) ízlését is.
R: Az Utóélet zajos sikert aratott Karlovy Vary-ban. Meglepett?
ZV: Igen. Nagyon hálás volt a közönség. Ötödikek lettünk a közönségszavazáson, a vetítésen pedig beletapsoltak a filmbe és ujjongtak. Igyekszem azért nem túlbecsülni a filmet, mert azért nem egy remekműről beszélünk. Nyilván csomó hibája van, de lehet szeretni, és lehet rajta szórakozni.
Szerző: Soós Tamás
A nyomozó
A BONCMESTER KÖZBEVÁG
Szerencsésnek mondhatja magát az a kóbor néző, aki a 39. Magyar Filmszemléből véletlenül pont A nyomozót látta. Kapott Gigor Attila rendezőtől egy jóféle mozit, fiatalosan ironikusra fazonírozott, szellemes krimit. Ráadásul megtudott belőle valamit a világról. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
Hogy egy ember láb alól való eltevéséhez az a legkedvezőbb, ha a tettes nem ismeri az áldozatot, ezt már az Idegenek a vonaton című klasszikus Hitchcockból tudhatjuk. A sémára nyilván rengeteg különböző gyilkosság ráhúzható. Az első filmjét író és rendező Gigor Attila mindenesetre talált e koncepcióhoz leleményes fordulatokat. Ezeket értelemszerűen nem fogom ismertetni. (Annyit mondok: nem meglepő, hogy a forgatókönyvet megismervén külföldi koprodukciós partnerek siettek beszállni a már készülő filmbe.)
A megvalósításnak egy kétes és egy vitatható elemét hoznám rögtön szóba, mert ezeken túlmenően már úgyis csak dicséreteket tudok zengeni. Kétes a mód, ahogy a főhős álmait, gondolatait képileg megjelenítik, mert ez nemcsak elhasznált fogás, de néha aránytalanul elnyúlik, s olykor a giccsesség árnyéka is rávetül. (Gondolok itt a rákgyógyítók reklámklipjeire a gyönyörű Tenki Rékával és a Haumann Péter hangú rákkal.) Ugyanakkor e betétek javára írható a játékosság: voltaképp nem mindig rögtön egyértelmű, hogy amit látunk, álom vagy való. És ha jobban belegondolok, A nyomozó egyik csúcsjelenete az, amikor egy képzeletbeli előadóteremben ott ül valamennyi szereplő, s főhősünk a hallgatóság szemére hányja: „Önök annyit mászkálnak, hogy lehetetlenség kibogozni azt a sok gubancot, amit életük fonalával képeznek.” (A szcéna kicsit hasonlít a Mindhalálig zene című Bob Fosse-film életkiértékelő értekezletéhez, de nem baj. Hasznukra lehet a megismerésben, ha dolgok vagy emberek hasonlítanak egymásra – ahogy ezt egy nagy agnosztikus, Miss Marple is megállapította.)
A látvány kapcsán felvethető, hogy nem minden helyszín hat hitelesnek – például a házbelső fölébe megy a mi egészségügyi dolgozó főhősünk elképzelhető lakáskörülményeinek –, s a zárt téri képek erősségéhez képest kevésbé karakteresek a szabad ég alatti jelenetek, a város ábrázolata. Viszont sokat tesz hozzá a film atmoszférájához Melis László remek muzsikája. Igazi krimizene: izgalmas, drámai, lágy, áradó – szükség szerint.
Gigor Attila munkájának egyik legszívderítőbb erénye, hogy a színészek egyenként és együtt is revelációnak hatnak. Kerekes Éván és Tóth Ildikón kívül zömmel olyanokat látunk a vásznon – az „alternatív” Terhes Sándortól és Tamási Zoltántól az elfelejtett Kassai Ilonáig és Várnagy Katiig –, akiket mások filmjeiben nem szoktunk látni. Jólesik rácsodálkozni például Zágoni Zsoltra, aki Küklopsz hályogos szemével és primitív modorával egyszerre rémisztő és lehengerlő. (Kétforintos poén, hogy világirodalmilag viszont művelt, mivel kamiont vezetve hangoskönyveket hallgatott, Jordán Tamással, Für Anikóval.)
A főszereplő Malkáv Tibor kórboncnok olyan ember, aki jobban boldogul a halottakkal, mint az élőkkel. (Amikor visszahőköl egy kinyíló női szempártól, az a film egyik legszebb pillanata. Megszokta ugyanis, hogy a kifestendő szemhéjak végleg csukva vannak.) A Malkávot játszó Anger Zsoltot a legmesszebbmenőkig mennybe menesztem. Minuciózus alakítást nyújt, s elszántan kerüli a színészi közhelyeket, a túlzásokat, a könnyen kihasználható ziccereket. Tömbszerű, lassú tempójú férfit formál, sokatmondó szögletességgel, zárt járással. Kicsiket reagál, mindig telibe találva. A drámai arcizom-mozgatás trendjének kellős közepén rezzenetlen pofazacskókkal dolgozik. A bal szemével tikkel néha egy-egy halálpontosat. Mindenből éppen annyit mutat, amennyivel tökéletes hatást kelt. Nüanszokból – például: kutyaszemű pillantás, pohár marokra fogása, szakszerű boncolási mozdulatok – építi fel a főhőst, akinek nem erőssége az elvont gondolkodás. (Ugyanakkor a szemünk láttára jön meg az esze, s válik mesterien kérdező, agyafúrt detektívvé.)
Anger Malkávjának tökéletes partnere Rezes Judit eleinte lányos zavarral vihorászó, majd egyre társnősebb Editje. Duójuk láttán megérteni vélem azt a fajta, számomra ismeretlen párkapcsolatot – erre az új információra céloztam az írás elején –, amelyben a felek nem beszélnek, nem érdeklődnek mélyebben egymás iránt, mégis elvitathatatlanul kötődnek egymáshoz. Mindazonáltal süt belőlük a magányosság. Akárcsak a film összes szereplőjéből.
Gigor filmjének különösen kedves vonása, hogy szeretetteljes malíciával, finoman humorizál a filmművészet, a moziipar, a média rovására. (Mi közvetlenül szerencsére nem kapunk azokból az alkotásokból, amelyeket a moziba járó főhősök megtekintenek.) Nekem az a kedvenc háttérsztorim, hogy amíg Malkáv története zajlik előttünk, addig egy Csimbók Péter nevű fiatalember arab mandolinművésznek adja ki magát, jóllehet egyáltalán nem is tud mandolinozni.
A végére idekívánkozik a film abszurdoid dialógusainak egyik kis remeke:
Rezes: Milyen jó volt ez a film! Anger: Milyen.
Szerző: Stuber Andrea
Isteni műszak
JÓL FIZET A HALÁLMUTYI
Az Isteni műszak azt a zsánercentrikus, midcult mintát követi, amit a Kontroll bő egy évtizede: abszurdban ázott humora, groteszk karakterei és magabiztos műfajkezelése avatják az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmjévé. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Az emberiség túlértékelt. A mi Fék doktorunk (Rába Roland) House precíz diagnózisát élet- és üzletvezetési tanácsként megfogadva válogat páciensei között: lepusztult, kokainfehér mentőautójában húsz év orvosi tapasztalata segít neki megítélni, kit érdemes megmenteni és kit kell hagyni elpatkolni. Ember tervez, Fék doki végez alapon zajlik itt az élet, mivel mindenkiért, akinek beteszik a kiskaput, 100 márkát és egy ingyenrundot kapnak a kínai étteremben.
A cechet Vinnai (Zsótér Sándor) állja, ez a puha, besurranó beszédű temetkezési vállalkozó, aki szabadnapjain koporsócsempészként keresi a mellékest. Nem csak a pesti temetőkbe, hanem Szarajevóba is küld koporsókat, ezért is száll be a halálmutyiba Milán (Ötvös András), a horvát seregből dezertált menekült. Erkölcsi skrupulusait hamar lehámozza magáról szerelme kedvéért: Vinnai jó szellőzésű, dohányosoknak is ajánlható koporsójában akarja átcsempészni bosnyák mennyasszonyát a 90-es évek hajnalának Budapestjére.
Nem éppen csodás, sokkal inkább poshadt, túlvilági és groteszk ez a Budapest, amit eszehagyott nagygazdagok, cigánytolcsokoló neonácik, kínai éttermet üzemeltető simlis japánok meg kiskirályként terpeszkedő takarítónők laknak be. A Coen fivérek tudják ilyen epefekete tintába mártott abszurddal szemlélni a nagyratörő kisszerűséget, a világot kiforgató és a próbálkozásba biztosan belebukó svindlerek röhögtető tragikomédiáját. A Lengyelországban talált és Budapestre stilizált történetet coeni humorral és tarantinós stíllel meséli Bodzsár Márk, aki majdnem olyan ügyesen balanszírozik a gyászos magyar valóság és az attól elemelt, enyhén szürreális halálkalandok között, mint anno Antal Nimród a Kontrollban.
Ehhez egyrészt kellenek azok a rongált életű, elfuserált alakok, akikből úgy fröccsen a humor, mint lékelt torkú Fék-páciensből a hemoglobin: az elkényeztetett, motoros ficsúrtól az ópesti nagylakás széthidegült anya-lánya duettjén keresztül egészen a feleségének csak műköröm-puszival bókoló, feszületgyűrűs Vinnaiig. Másrészt pedig szükségeltetnek azok a budapesti lődörgésből ismert vagy némi fantáziával elképzelhető ikonikus helyszínek, amikből Bodzsár kultfilm-mennyiségűt pakol az Isteni műszakba: a neoncicikkel reklámozott erotikus fodrászat, a penészszagot árasztó, morfinistákat szállásoló és westernpárbajra használt aluljárók vagy a bordélyház-vörösben úszó kínai kajálda.
Ott tenyészik a mi lepukkant, de az utolsó koszos szegletéig lakályosan beélt budapesti valóságunk az Isteni műszak képkockáin. Ott fusiznak a félrecsúszott jóakarattól és jól irányzott nyerészkedési vágytól vezérelt Fék dokik, a magukról nagyot képzelő álmacsó Kistamások (Keresztes Tamás) és a posványba lassan, de biztosan beleszokó Milánok. De közben nagyobb szinten is megy a játszma, beköszön ide a nyugati meg az egyetemes filmművészet is: a pengebajszú, lenyalt hajú Kistamás csetlésében Chaplin, botlásában Buster köszön vissza, Fék dokiban a hivatali gengszter alulfoglalkoztatott figurája, Milánéban pedig a kiszolgáltatott helyzetű háborús menekült minden alkura képes kisembere. Az Isteni műszak ízig-vérig magyar film – elsőfilmes direktorunk mégis olyan natúr stílusban ábrázolja az erőszakot, olyan szép ívben spricceli a vért és tréfásan festi a halált, na meg olyan flott ritmusban lövi a poénokat, mint az ügyesebb kezű midcult-rendezők Hollywood-alsón.
A bizarr történetbe békésen fészkeli be magát az éjfeketére árnyalt komédia és a halál komorságát is megvillantó, drámaibb hangvétel is, és Bodzsár zökkenőmentesen kormányoz a két véglet között. Akadni csak a tempó szokott, az epizodikusra tördelt narratíva hol meglódul szellemességének köszönhetően, máskor viszont elszöszmötöl, belassul a miriádnyi minijelenet némelyikében. Az utolsó etap is úgy hurkolja el az eseményeket, hogy már három jelenettel korábban várja a néző a stáblistát. Aminek persze értjük az okát: a rendező sűrítsen mégoly mulatságos képtelenségeket is művébe, a délszláv háborúval és nagyüzemi emberöléssel is foglalatoskodó történetének fordulatait a reáliák magasságában tartja. Milán és Tánya telefonbeszélgetéseiben például párperces intermezzókban vázolja a távkapcsolatok féltékenykedéssel, veszekedésekkel fűtött dinamikáját, s nem is repteti el szerelmüket a cukormázas romantika felé. Az egész cselekmény motorját begyújtó szerelem viszont még így is túlságosan súlytalan marad a fő témát adó morbid istenjátékhoz képest. Utóbbiról viszont nem árt leszögezni: Bodzsár nem írt röpiratot az eutanáziát illetően, nem akar mélyebb mondanivalót közölni – ő vígjátékot készített és a honi nyerészkedés szatírájába forgatta át a problematikus kérdéskört.
Az Isteni műszak azonban elvétve akadó hibái ellenére is érett és míves munka, amelyben ugyanolyan frappánsan fonódnak össze a hangnemek, mint a zsánerek. De végső soron mindegy is, hogy a fékevesztetten guruló mentőautóban az első ambuláns-gengszterfilm műfajalapítása zajlik, vagy a torokra szippantott cigaretták és a hasba szúródó kardok a börleszk hatásmechanizmusát szabadítják el: Bodzsár minden zsánert a lazára hangolt, önfeledt humorizálásnak rendel alá. Meg kell hagyni, a viccérzékeny dialógok és a modorosságot hírből sem ismerő – színházakból igazolt – szereplőgárda a magyar vígjáték aranykora felé katapultálja ezt a bájosan mocskos fekete komédiát. Bodzsár nem fél ambivalensre árnyalt antihősökkel dolgozni, ami üdítő húzás a honi filmiparban, és nem fél képen röhögni a halált meg ezt a rongyolt, abszurd magyar életet. Debütfilmje a Kontroll tehetséges kistestvére: külföldi sikerekre érett, a fiatal magyar filmbe újra hitet plántáló, szellemdús munka.
"Bizony néha jobb, ha nem tervezel, hanem csak veszel egy nagy levegőt és lépsz, majd meglátod mi fog történni. Amikor szimplán hallgatsz a megérzéseidre és cselekszel. Nem próbálsz határokat meghúzni, gátat emelni. Csak mész előre, nem kérdezve folyamatosan, nem ijedsz meg, nem tartod ki a magad előtt a kezeidet. Mi baj érhet? Elesel? Na és? Fel lehet állni, leporlod magad és mész tovább, nem? De legalább tudod azt, mit nem kell legközelebb elkövetni, így nem is fogsz újra elesni."
Az elmúlt időszakban nagyon sok rövid gondolat fogalmazódott meg bennem, amiket különböző helyekre jegyzeteltem fel. Telefonba, füzetbe, vagy akár egy sima blokkra is képes voltam felírni, csak hogy ne legyenek a felejtés áldozatai. Úgy gondoltam, majd valamikor jók lesznek valamire. Majd kitalálok egy tervet hogyan, miként publikálom őket. Ahogy gyűltek a papírok elgondolkoztam, tulajdonképpen mire várok? Miért akarok előretervezni mindent?
Eszembe jutott, az élet sok más területén is ezt csinálom. Tervezek, számolgatok, és amikor valami közbejön, már el is vesztem a fonalat. Kapkodok, és nem igazán alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt elképzeltem. Lehet változtatnom kellene a szokásaimon? Abba kellene hagynom a görcsölést és csak cselekedni? Mi történhet?
Bizony néha jobb, ha nem tervezel, hanem csak veszel egy nagy levegőt és lépsz, majd meglátod mi fog történni. Amikor szimplán hallgatsz a megérzéseidre és cselekszel. Nem próbálsz határokat meghúzni, gátat emelni. Csak mész előre, nem kérdezve folyamatosan, nem ijedsz meg, nem tartod ki a magad előtt a kezeidet. Mi baj érhet? Elesel? Na és? Fel lehet állni, leporlod magad és mész tovább, nem? De legalább tudod azt, mit nem kell legközelebb elkövetni, így nem is fogsz újra elesni. Különben is, a tervek sem mindig úgy alakulnak, ahogy azt szeretnéd, akkor is azt érezheted padlót fogtál. Akkor meg nem teljesen mindegy melyik verzió áll fenn?
Aláírom, bizonyos esetekben kell, hogy legyenek terveid. De találd fel magad, és tapasztald meg, az életben mikor lehetnél spontánabb. Milyen területen lehet szükséged arra, hogy lazíts? Hol tudnál igazán, felszabadultan cselekedni? Legyél bátor és élj! Ne félj a változástól, hanem nézz szembe vele, és mutasd meg, te is vagy annyira erős, mint ő. Bízz magadban. Nem szabad elfelejtened sose, mindig Te vagy az első, aki tudsz tenni az életed jobbá tételéért! Hallgass a megérzéseidre és cselekedj!
A New York-iak nagy többsége vegyes érzelmekkel viszonyul a szeptember 11-i megemlékezésekhez. A dokumentumfilmek és az archív híradások képsorai újra és újra felszaggatják a sebeket.
A megemlékezésnek azonban egyik formáját évről évre méltóságteljes várakozás előzi meg. Ez pedig a Tribute in Light, vagyis a Fényemlékmű.
A Fényemlékmű az egyik legerőteljesebb, leggyógyítóbb erejű műalkotás, mely valaha is született. A magasztos, kék fényű ikersugarak szeptember 11-én, naplemente után jelennek meg Manhattan egén és másnap hajnalban, a felkelő nappal fokozatosan halványulnak el. A fénysugarak a megsemmisült Világkereskedelmi Központ ikertornyait szimbolizálják és hat hónappal a tragédia után, 2002. márciusában gyúltak fel először Alsó-Manhattanban.
A 6,5 kilométeres iker fény nyalábért – a legerősebb fénycsóva, mely valaha is elhagyta a föld felszínét – nyolcvannyolc, 15 méteres, 7000 wattos xenon égő felelős, melyeket a One World Trade Center szomszédságában található háztetőkön helyeznek el, az ikertornyok formáját és elhelyezkedését visszhangozva.
A független művészekből és tervezőkből álló alkotócsoport a MAS (Municipal Art Society of New York), New York Város Művészeti Szövetsége keretein belül jött létre, Manhattan energiaszolgáltató vállalatának, a Con Ed-nek támogatásával.
A fénysugarak ötlete LaVerdiere és Paul Myoda tervező-építészektől származik, akik az ikertornyok tetején található antennák fényszoborrá alakításán dolgoztak közvetlen a terrortámadást megelőzően.
A Tribute in Light előkészületei 10 napot vesznek igénybe. A 30 villanyszerelő speciális szemüvegben és kesztyűben dolgozik. Minden egyes égőt egyesével kell fókuszálni és vízszintezni, mivel a legkisebb eltérés is tönkreteheti a látványt.
Felhőtlen éjszakán Connecticutban, New Jerseyben és Long Islanden is lehet látni a fényeket. Az áldozatok közül sokan voltak napi ingázók, Long Islandről és a szomszédos államokból.
A technikai nehézségek mellett a Fényemlékmű létrehozóinak azzal a ténnyel is számolni kellett, hogy a megemlékezés ideje egybeesik több ezer madár vándorlásának legmozgalmasabb időszakával. Az ornitológusok szerint az erős fény bevonzza a madárcsapatokat, akik a fénytől elvakultan, irány vesztetten keringenek. A madártudósok attól tartottak, hogy a madarak túl sok erőt veszítenek a felesleges kőrözéssel és nem lesz energiájuk befejezni a vándorlást.
New York Város Művészeti Szövetsége évről évre együttműködik a Madárvédelmi Szövetséggel (Audubon Society) a fénycsóva helyének meghatározásában. A cél, biztosítani a madarak háborítatlan vonulását. Amennyiben egy madárcsapat az óvintézkedések ellenére berepül a csóvába, az irányítópult 20 percre lekapcsolja a fényeket, így a szárnyasok újra tájolhatják magukat. Az utóbbi években szerencsére egyetlen madárbalesetről sem szólt a híradás.
A madarakhoz hasonlóan, a kettős fénycsóva a New York-iakat is vonzza. A projekt működtetése sok pénzbe kerül (áram, munkaóra), így évről évre hallunk róla, hogy ez lesz az utolsó alkalom, a Tribute in Light fénycsóvái mégis megjelennek az égbolton.
Ez a hangos, zűrzavaros, hatalmas város kimondatlanul is egyetért abban, hogy szüksége van a fény nyalábokra, mint világítótornyokra, abban a sötét űrben, melyet az a tragikus nap hagyott maga után. A Tribute in Light bevilágítja az utat a remény és az újjászületés ösvényén.
A fénycsóvák nemcsak emléket állítanak a 2,996 áldozatnak és mindazoknak, akik a mentési munkálatokban segédkeztek, de emlékeztetnek a fény erejére is. Nyugalmat és reményt sugároznak. Csendes egyszerűségükben azzá válnak, amire a szemlélőnek szüksége van. A fény forrása szinte a legkisebb távolsággal titokzatossá válik. A fény nyalábolok a sztratoszféra végtelenségébe olvadnak és az az érzésünk támad, hogy esetleg nem is a földről indulnak, de a Mennyországból sugároznak a földre.
Annak ellenére, hogy már tizenhárom év telt el a tragikus események óta és az új épületek hamarosan megnyílnak, az ikerfények továbbra is hordozzák a tornyok erőszakos enyészetének súlyát.
" Az igazán független gondolkodóknak nincs szükségük arra, hogy mások véleményére támaszkodjanak. "
A cikk 2011. január 07., péntek, 10:36 íródott!
A magyar államfő Széchenyi Istvánt idézve felhívta a figyelmet arra, hogy az igazán független gondolkodóknak nincs szükségük arra, hogy mások véleményére támaszkodjanak, hasonló tisztánlátást kívánt a külföldi újságíróknak.
" Magyarországon sajtószabadság van, teljes és maradéktalan " - mondta Schmitt Pál a Sándor-palotában tartott pénteki eseményen, amelyen fogadta a magyar uniós elnökség kapcsán az országba érkezett külföldi újságírókat. A köztársasági elnök a nemzetközi sajtó által sokat kritizált új magyar médiatörvényről is beszélt. Ennek kapcsán a többi között megjegyezte: "hazánk minden cselekedetét a közös európai mércéhez méri, amennyiben a törvény nem felelne ennek meg, nyitottak vagyunk az átgondolására". A magyar államfő Széchenyi Istvánt idézve felhívta a figyelmet arra, hogy az igazán független gondolkodóknak nincs szükségük arra, hogy mások véleményére támaszkodjanak, csak a saját szemüknek hisznek, ehhez hasonló tisztánlátást kívánt a külföldi újságíróknak.
Schmitt Pál biztosította a megjelent több mint 50 külföldi újságírót: Magyarország demokratikus jogállam, ahol a szabadságjogok maradéktalanul érvényesülnek. A teljes sajtószabadságra bizonyítékként az államfő az országos napilapok címlapját hozta például, ahol rendszeresen megjelennek a kormányról kritikák.
A köztársasági elnök szerint az új magyar médiatörvényt ért támadások igaztalanok. Úgy vélte, a jogszabály jó elvek szerint kezeli az egymással olykor konfliktusban lévő szabadságjogokat, így például az emberi méltósághoz való jogot és a szólás szabadságához való jogot. Közölte, tudja, az újságírók dolga a kérdezés, de kérte a külföldi sajtót, hogy az igaz és igazságos válaszokat keressék. Széchényi István szavait idézte: "Saját szemével és nem máséval lát a független..." Hozzátette: bízik abban, hogy a külföldi újságírók is csak a saját szemüknek hisznek majd.
Az államfő emlékeztetett arra, hogy tavaly a választásokon a magyarok példátlan mértékű felhatalmazást adtak, amellyel egy olyan erős kormány jöhetett létre, amely képes felülkerekedni a gazdasági nehézségeken, képes rendet teremteni. Hangsúlyozta: a magyar emberek nemcsak a múltra mondta nemet, hanem azt is kinyilvánították, hogy milyen jövőt képzelnek el. Hozzátette: hisz abban, hogy erős Európát, csak erős nemzetek alkothatnak.
Schmitt Pál felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország uniós elnöksége egybeesik az alkotmányozással. Mint mondta: kiáll amellett, hogy az új alkotmány "tiszta, világos zsinórmérték legyen", amely történelmi távlatokban meghatározza az ország alapjogait. Kiemelte, fontosnak tartja, hogy az új alkotmányban rögzítve legyen a többi között a kereszténység fogalma, a család és a nemzeti nyelv védelme.
Egészen különleges, amikor egy színésznő ugyanabban az évadban, estétől-estére megannyi különböző karaktert játszhat. Miller muzsikus lányát az Ármány és szerelemben, hatalomittas, erőskezű asszonyt a Bánk bán juniorban, halk szavú feleséget az Úri muriban és csábos-kacér szilvaárus lányt a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. Bánfalvi Eszterrel, a Nemzeti Színház színművészével PUSKÁS ANIKÓ beszélgetett.
A színésznő napjai mozgalmasan telnek: délelőtt próbák, aztán rohanás a szinkronba, majd délután újabb próbák következnek. Időnként adódik néhány szabad óra, ilyenkor lehet ügyet intézni, gyakorolni vagy szöveget tanulni. Egész napos próba után, este tízkor találkozunk. Arcán azonban nyoma sincs fáradtságnak, sőt, ellenkezőleg: energikus, kipihent és vidám. Civilben húsznak sem látszik, pedig lassan tíz éve játszik színpadon. Bár a sikerhez vezető út nem volt rövid és könnyű sem.
Gimis éveinek egy részét Amerikában töltötte, szabadulni akart az itthoni elitgimnázium nyomasztó elvárásaitól. Ötödszörre próbálkozott, mire bejutott a Színművészetire. „Soha többé ne felvételizzen, mert maga alkalmatlan a felvételizésre” – mondták neki. Pánikoltam, begörcsöltem. A felvételit idegrendszerrel és fizikálisan is bírni kell, én még nem voltam kész erre. De Eszter nem az a típus, aki könnyen feladja. Két jelentkezés között volt stúdiós az Új Színházban, valamint dolgozott a Csepeli Családsegítő Szolgálatnál is.
A színésznő 2007-ben végzett Novák Eszter és Ascher Tamás „kísérleti” zenés osztályában. A végzés után az elhelyezkedés még egy ilyen kiváló ajánlással sem volt zökkenőmentes: a frissen végzett évfolyamból – beleértve Máté Gábor osztályát is – csak néhány fiatalnak kínáltak szerződést. Eszter a megélhetés miatt pultos-felszolgálóként dolgozott napi 12-14 órában, de a színháztól sem távolodott el. Osztálytársaival megalapították a HOPPart Társulatot, amely mostanra az egyik legkedveltebb alternatív társulatok egyike lett – de ne szaladjunk ennyire előre!
Alföldi Róbert 2008-ban hívta meg Esztert a Nemzeti Színház társulatába. Ne higgyük, hogy a színész-direktor zsákbamacskát vett: több darabban – Varázsfuvola, Tovább is van – látta korábban a tehetséges színésznőt. Első „nemzetis” szerepét a Vassza Zseleznova / A kivétel és a szabály című előadásban kapta, Zsótér Sándor rendezésében. A 2009-es év pedig rögtön két főszerepet is hozott. Júliusban a valaha volt legfiatalabb Gertrudisként debütált Katona József Bánk bánjában, olyan neves színésznőket követve a színpadon, mint Jászai Mari, Sulyok Mária, Ronyecz Mária vagy Pásztor Erzsi. Az Ármány és szerelem ősbemutatója október végén volt, Eszter a főhősnő, Lujza bőrébe bújt.
Azt azért fontos megjegyezni, hogy ez a Bánk bán nem sztereotíp figurákat felvonultató múzeum: a szereplők egytől egyig fiatalok, és ez a momentum az egyik legfontosabb eszköz a célhoz: befogadhatóvá tenni egy eredetileg 13. századi történetet a mai fiatalok számára is.
Eszter kiskorában csellózott néhány évig, és a főiskola vége felé döcögve elkezdte feleleveníteni a régi emlékeit. Úgy alakult, hogy mostanában a színpadon is tudja kamatoztatni „tudását”. Újabban a rendezők elkezdték használni a színész más képességeit is, és ezt nagyon jónak tartom – mondja. – Csellózom picit az Ármány és szerelemben, a Jó estét nyárban és a Chicagóban is. Szerintem a színház egyáltalán nem független a zenétől és a mozgástól. Egyszerűen elképzelhetetlen nélküle.
A színház és a zene mellett mindennapjai része volt a karate is. Éppen ezért kellemes felkérés volt a Kiscsillag Örökké szívembe zártalak című videoklipje, amelyben a színésznő egy (meglehetősen dögös) bokszolót alakít.
Az idei évad rengeteg munkát tartogat Eszter számára: jelenleg nyolc nemzetis darabban játszik párhuzamosan, és már folynak a májusban színpadra kerülő Az ember tragédiájának próbái is. Havonta párszor azért adódik olyan alkalom, amikor csodával határos módon – és persze a precíz szervezésnek köszönhetően – a HOPPart csapata is össze tud jönni. Ilyenkor, általában késői kezdéssel játsszák saját darabjaikat: a Korijolánuszt, a Halálkeményt, A kisvakondot. Vagy a Chicagót, amely a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) versenyprogramjába is bekerült.
A fiatal színésznőt a jobbnál jobb filmszerepek is rendre megtalálják. A 2009 végén bemutatott, nagy sikerű Poligamyban Csányi Sándor egyik Lilláját alakította. Tavaly nyáron forgott Török Ferenc Isztambul című filmje; a részben Budapesten, részben a legnagyobb török városban játszódó film egy értelmiségi család széteséséről szól. A főhősnőt több évtizednyi házasság és két gyermek felnevelése után elhagyja a férje egy fiatal tanítványáért; ezt a lányt játssza Eszter. A filmet várhatóan 2011 második felében mutatják be a hazai mozikban.
Ugyancsak tavaly, ősszel készült az Éji séták és éji alakok című tévéjáték, az 50 perces művet december 27-én mutatta be a Magyar Televízió. Miklauzic Bence, Eszter jó barátja több Mikszáth-novella összegyúrásával készítette el filmjét, amely egy újságíró és egy öngyilkosságra készülő férfi találkozását meséli el. A novellafüzérben Mikszáth egyes szám első személyben ír, az adaptációban ezt a karaktert – Rikner Mihályt, a Pesti Hírlap szerkesztőjét – Fenyő Iván alakítja. Rikner egy éjszaka találkozik lapja egykori szedőjével, Gimey Jánossal, aki a Lánchídról leugorva akart véget vetni életének. A férfit ugyanis megharapta egy veszett kutya – érzi, elhatalmasodóban van rajta a betegség, és fél, hogy kárt tehet saját lányában (őt alakítja Eszter). A szedő ajánlatot tesz Riknernek: ha meghívja őt vacsorára, végignézheti és megírhatja utolsó éjszakáját.
Az Éji séták és éji alakok már a második közös munkája a Miklauzic-Bánfalvi párosnak. Két éve forgatták, de csak most tavasszal mutatják be a hazai mozikban A zöld sárkány gyermekei című nagyjátékfilmet. A történet egy ingatlanügynök, egy kínai férfi és egy pizzafutárlány különös találkozását meséli el. Noha az alkotás itthon még nem látható, már számos neves külföldi fesztiválra kapott meghívást: tavaly októberben a Pusani és a Varsói, idén márciusban pedig a Szófiai Filmfesztivál rangos versenyprogramjába is bekerült. A hazai premier – a szokásos, zártkörű vetítésektől eltérően – igazi különlegességnek ígérkezik: április 5-én este egyszerre három teremben játsszák a Corvin moziban a filmet, amire bárki válthat jegyet.
Hosszasan beszélgetünk, de Eszter még mindig elemében van. Hiába, az ember pont így képzel egy fiatal nőt, aki a hobbijának él. Bár az az érzésem, a színház neki nem csupán hobbi, jóval több annál: igazi szerelem.
Az újra és újat kezdés mindig nehéz, és sokszor, sokaknak nem is sikerül. Balikó Tamás is megélte már milyen is az, amikor lezárul egy látványosan sikeres időszak. Tizennyolc év a pécsi színház élén, a POSZT felnevelése után jöhetett egy új élet. Kicsit el is tűnt a pécsi polgár szeme elől, sorsának alakulását a legtöbben nem követtük.
- Hála Istennek jól vagyok, rengeteg feladat, cél, szakmai kihívás van a mindennapjaimban, s hozzá ideális a családi hátterem - mondta munkatársunknak a sétálóutcai teraszon ülve. - Ötvenhat évesen tele vagyok energiával, van hitem a munkámban, főszerepeket játszok, több szakmailag nívós és a közönség által is szeretett színházban rendezek, filmet forgatok és újabbra készülök. Azt gondolom, hogy a sorsom miatt nincs okom panaszra - mondja mosolyogva.
- Örülök, hogy ezt hallom, mert bizony a legtöbbször nem könnyű az „újratöltés"... - Ez igaz, viszont nekem sokat segített, hogy a változások közepette, akkor, amikor kétségeim, belső vívódásaim voltak, ott állt mögöttem egy stabil háttér. Egy csodálatos ember, a társam szeretete, a család, a mindennapok boldogsága, mindaz, ami támasz jelenthet a nehéz napokon. Ez az én személyes sorsom alakulásában felbecsülhetetlen érték.
- Akkor jó a közérzete? - Eljátszva a szavakkal: a „magánérzetem" kifogástalan, a "közérzetem" az már sajnos nem. Azt látom, tapasztalom, hogy elhatalmasodik a kontraszelekció, az értékeink önkéntes elvesztésének gyalázata, s ez a mi szakmánkra, a színház- és filmművészetre sajnos hatványozottan igaz. Mi, középkorúak szomorúan tapasztaljuk azt, ahogy a színház elveszti a becsületét, társadalmi rangját. Kortársaimmal együtt próbálunk megmaradni ugyan, de az utánunk jövők, a fiatalabb nemzedékek sajnos - annak ellenére, hogy hihetetlen tehetségesek- felőrlődnek, mert nagy részük reménytelen helyzetben van. Látjuk, miként szívódik fel a tehetség a semmibe, hogyan uralkodik el a sekélyes celebvilág, a semmiről sem szólás a televíziókban, hogyan züllik le az igazmondás művészete teleregényekké, s születnek alkotások helyett paródiák. Zárnak be a színházak, maradnak a forgatókönyvek fogságában filmek, amiknek meg kellene születniük.
- Erre egy rosszmájú valaki mondhatná azt is, hogy csak a sorsváltásra kényszerült ember kesergése ez. - Mondhatná, de nem igaz. Nézze, azt, amit elértem itt Pécsett, tőlem - és attól a több tízezer embertől, aki beült a színház, vagy a POSZT nézőterére és jól érezte magát, kapott valamit a mindennapjaihoz - nem vehetik el. Harminchárom évesen, jelentősebb tapasztalat nélkül lettem direktor, de - azt gondolom - megtanultam a vezetést, úgy hogy közben mindig megmaradt a személyiségem, s igyekeztem a remek kollégák és pályatársak alkotó kreativitását is megbecsülni. Amennyit kellett változott, idomult a karakterem az évek és a közös munka során, s bízom benne, hogy igazi alkotóműhelyként létezett a színház Pécsett. Biztosan lehetett volna jobban is csinálni, nem voltam tökéletes, de törekedtem rá. Ma viszont azt látom, hogy az országban - és most csak a színház világáról beszélek - tele van a szakma botcsinálta vezetőkkel, dúl a dilettantizmus. A színházi lét meghatározó intézményeinél, a színházaknál a kinevezések során a lojalitás, a kötődés minden más és fontosabb szempontot - alkalmasság, rátermettség, alkotóerő - felülír. És ez nem jó, hiszen a színház mindenkor tükröt kell, hogy tartson a társadalomnak. Én magamról azt gondolom, hogy ebben a megváltozott helyzetben az új körülmények között, a mostani követelményrendszerben az én igazgatói tudásom, vezetési tapasztalatom nem biztos, hogy elegendő már arra, hogy sikeres és eredményes igazgató legyek. Mindazonáltal úgy vélem, hogy az a sok tapasztalat, tudás, amit vezetőként felhalmoztam, mégis csak érdemessé tesz arra, hogy tárgyalópartnerként, és ne csak „kérelmezőként" vegyek részt egy eljárásban. Nem vágyom arra, hogy megéljek olyan döntési, kiválasztási procedúrákat, ahol nem biztos, hogy csak a valódi értékek objektív megméretése alapján döntenek.
- Térjünk vissza a jelenkori Balikó Tamás személyes sorsára. Szóval jól érzi magát a bőrében? - Őszintén mondom, hogy igen. Van munkám, feladatom rengeteg. Játszom és rendezek Győrben, Budapesten a Karinthy Színházban, a Rózsavölgyi Szalonban. Tavaly Molnár Ferenc: Az ördög című darabja megkapta az „Év Előadása" kitüntető címet. Idén is, nem sokára a Karinthy-ban rendezek, de előtte a Rózsavölgyi Szalonban Bernard Slade remekét, a Válás Kaliforniában-t állítom színpadra. Győrben, ahol tavaly a Kripli-t rendeztem - s egy különleges értékű előadás született, csodálatos színészi alakításokkal -, egy Egressy Zoltán-ősbemutatóban játszom főszerepet, és itt tavasszal a „Kaviár és lencsé"-t állítjuk színpadra. Egy itt felvételre kerülő spanyol filmes produkcióban is játszom, és készülök - immár két éve - egy nagyszabású film főszerepére is. Emellett tanítok az egyetemen, s ha van szabadidőm - és mindig teremtek azért -, akkor családommal, kedves párommal és a gyerekekkel töltöm az időm, vagy éppen a páprádi kis házamban kapcsolódok ki.
- Mozgalmas élet. Győzi szuflával? - Muszáj, de nem is esik nehezemre. Félkemény diéta, sok mozgás, sport, tenisz, lovaglás, vagy éppen favágás és rengeteg munka a ház körül, ami segít abban, hogy friss szellemi- és testi kondícióban maradjak.
- Nem hiányzik Pécs? - Persze, hogy hiányzik, de még ha furcsa is, azt mondom: én pécsi vagyok. Ezer szállal kötődöm a városhoz, itt éltem a felnőtt létem, itt van rengeteg barátom, itt vannak a gyökereim, itt nyugosznak a szüleim. Én pécsi vagyok, még ha most(már) máshol is élek, de a város az én részem, s remélem, hogy én is egy kicsit része lettem.
Megborzongok, ha belegondolok, hogy Györffy Miklósnak hány éve lehet benne ebben a könyvben, de biztos vagyok benne, hogy a filmszakos hallgatók, a Bergman-kutatók és a hobbi Bergman-rajongók is nagy örömmel fogadják majd a Mesterség és mágiát, mert nemcsak átfogó írás született Bergman filmjeiről, de ez az írás kifejezetten olvasmányos is.
Magyar nyelven eddig nem jelent meg ilyen teljes Bergman-pályakép. Ha megnézzük a könyv bibliográfiáját, látszik, hogy magyarul csak cikkek, tanulmányok vagy szakkönyvek bizonyos fejezetei foglalkoztak mélyebben Bergman műveivel, illetve – ahogy az az Előszóból is kiderül – Györffy saját könyve, hiszen 1976-ban már megjelentetett Szemtől szemben címmel egy Bergman-monográfiát. A ’76-os verzió természetesen jelen könyvben átdolgozásra és kiegészítésre került, hiszen nemcsak jónéhány Bergman-film született 1976 és 2007 (Bergman halála) között, valamint több írása is napvilágot látott, de ahogy Györffy elmondja: az ő Bergman-képe is változott.
Az írás első fejezete (Lázadás a szülők ellen) elegendő munícióval vértez fel minket Bergman életéről ahhoz, hogy a későbbi elemzések során világosan lássuk a párhuzamokat a rendező élete és filmjei cselekménye között. Bőséges idézetfolyamokat olvashatunk a Laterna Magicából (Bergman önéletrajza), amelyek segítenek tudatosítani azokat a motívumokat, amelyek a későbbiek során oly sok filmben fel fognak bukkanni. Például Bergman Istenhez fűződő viszonya, vagy a tény, hogy édesapja lelkész volt többek közt a Trilógia (Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend) darabjainak tárgyalásakor kapnak fontos szerepet, rengeteg házassága pedig a Házassági jelenetek fejezethez jelent majd mankót.
Györffy az egyes filmekről csak röviden ír – magasabb cél volt ugyanis, hogy a svéd rendező pályáját teljességében szemlélhessük. Nemcsak kontextusba helyeződnek az egyes művek, de a biográfiai elemekkel kiegészítve oly sok összefüggésre világít rá a szerző, hogy ennek köszönhetően Bergman munkásságáról meglepően komplex képet kapunk. Az egyes filmekről való írások során nagyon részletesen, jelenetről jelenetre meséli el a történetüket (folyamatos spoiler alert). Így az se rettenjen el a könyv olvasásától, aki néhány Bergman-filmnél többet nem látott, de érdekli a mester pályaképe, hiszen a cselekményleírások közé csempészett elemzésmorzsákat így is érteni lehet.
Györffy szóvá teszi, hogy a Bergmanról szóló külföldi kiadványok javarésze nem több mint „kommentált filmográfia”, de már a következő mondatban figyelmeztet, hogy „ez a séma bizonyos mértékben óhatatlanul ráillik” saját könyvére is, ami igaz. A fontosabb alkotásoknak persze több oldalt szentel, de mélyebb elemzéseket csak egy-egy film esetén olvashatunk. Cserébe kifejezetten szórakoztató, hogy nem rejti véka alá: bizony Bergmannak sem minden filmje remekmű – így érdemli ki például a Valamennyi asszony az „otromba” jelzőt.
Persze nemcsak Györffy fogalmazott meg kritikát a Bergman-filmekkel szemben, hanem a korabeli kritikusok is. Sok idézetet találunk recenziókból, így abba is betekintést enged a könyv, hogyan reagált az adott kor nézője és szakmája Bergman filmjeire – és ezzel szemben azokat hogyan tartjuk számon ma. Ennél már csak az izgalmasabb, hogy maga a rendező hogyan nyilatkozott utólag műveiről: Györffy ezeket sem felejti el idézni, de ha valakit mélyebben érdekel Bergman önkritikája, annak ajánlom a már emlegetett Laterna Magicát.
Az író nem titkolt célja a komplex pályakép bemutatása mellett a közérthetőség és olvasmányosság volt, ami jelentem maximálisan sikerült: annak ellenére, hogy a könyv 525 oldalas, nem laposodik el – a csodaszép borító pedig már csak hab a tortán.
Írta: Zama on 2014. szeptember 03. Beküldve: Életkép
Csak várunk … Egy jelre Egy barátra Egy rokonra Egy szerelemre Egy szeretőre Egy ölelésre Egy kézfogásra Egy csókra Egy szóra Egy levélre Egy dalra Egy üzenetre Egy hívásra Egy találkozásra Egy pillanatra Egy mosolyra Egy hangos nevetésre Egy intésre Egy emlékre Egy felejtésre Te is vársz, én is várok, ö is vár. Mindannyian várunk valamire. Mind érezzük, mind akarjuk. Elérhetjük. Hinni, remélni, kitartani. Elfogadni.
A Sopronban született, Berlinben élő szerző a Das Ungeheuer (A szörny) című regényével érdemelte ki a német nyelvterület egyik legrangosabb irodalmi elismerését. A 700 oldalas munkában Darius Kopp történetét folytatja, aki a magyarul Az egyetlen ember a kontinensen címmel 2011-ben megjelent könyvének volt a főhőse.
A részben Magyarországon játszódó díjnyertes mű a zsűri indoklása szerint "mélyen megrázó" és "stilisztikailag virtuóz úti regény" a jelenkori Kelet-Európából. A szerző a díj átvétele után azt mondta, kishitűsége miatt nem készült beszéddel. "Tudom, hogy ami egy könyv mellett szól, az szólhat ellene is" - jegyezte meg.
Terézia Mora (eredetileg: Bögi Terézia) második nekifutásra nyerte el a Német Könyvdíjat, Darius Kopp történetének első része a díjra jelölt kötetek úgynevezett teljes listájáig (longlist) jutott.
A szerző 1990-ben költözött Berlinbe, ahol a Humboldt Egyetemen hungarológiát és színháztudományt tanult, a Filmművészeti Főiskolán (DFFB) pedig forgatókönyvírói végzettséget szerzett. Első regénye 1999-ben jelent meg, díjnyertes kötete a negyedik regénye. Műfordítói munkássága is ismert, elsősorban Esterházy Péter több német nyelvű kötete révén, de fordított már többek között Parti Nagy Lajostól és Örkény Istvántól is műveket németre.
A Német Könyvdíjat 2005-ben alapította a német könyvkiadók és könyvterjesztők egyesülete (Börsenverein des Deutschen Buchhandels). Az elismerésre német, osztrák és svájci kiadók pályázhatnak az adott évben megjelent köteteikkel. A tekintélyes kritikusokból álló zsűri a benevezett több száz regény közül az első lépésben egy 15-20 regényből álló listát állít össze - ez a longlist -, majd a mezőnyt hat kötetre szűkítik (shortlist). A díjat mindig a frankfurti nemzetközi könyvvásár előtt egy nappal adják át. Az elismerés 25 ezer euróval jár, az utolsó körbe bejutott többi alkotást mind 2500 euróval jutalmazzák.
A díjat 2010-ben a vajdasági Óbecsén született, Svájcban élő Melinda Nadj Abonji (Nagy Abonyi Melinda) kapta meg a Tauben fliegen auf (Galambok röppennek föl) című önéletrajzi regényéért.
" Hová mehetsz, ha nem egy hely, hanem egy ember az otthonod? Nélküle hová? Azzal, hogy nem tette ki a lábát a lakásból, Darius Koppot elkerülte annak az embernek a fájdalma, akinek üres otthonba kell visszatérnie. Flora 9 éven át mindig itt volt. Még akkor is, ha,ami ritkán fordult elő, nem Flora ért haza előbb, mindenütt láthatók voltak a nyomai annak, hogy várt rá. Habár legyünk őszinték: néha várt rá, néha pedig éppen abban a fázisban volt, hogy sehol sem volt képes lenni, csak bent a lakásban. Ami persze jól jött neked. Nem, ez nem igaz. Sokáig még csak észre sem vettem semmit. És később, amikor már tudtam, még mindig volt bennem annyi hála, hogy tudjam, végső soron miattam is van ott. Most pedig nem volt ott, és egyszerre lehetetlenné vált normálisan közlekedni ezekben a helyiségekben, Képtelenség járni bennük, mintha túl kevés lenne a levegő, vagy túl sok. Ilyen esetben tilos ajtókat bezárni. Minden ajtó mögött valami névtelen, elviselhetetlen. Most aztán megtanultam rettegni: a Semmitől. A távollétednek ez a. Kinyitni, kinyitni mindent, minden szobát, mindkét fürdőszobát, a konyhát, még a mosókonyhát is, hogy egyértelműen látsszon: nincs odabent semmi. " - Terézia Mora: A szörnyeteg
Terézia Mora 1971-ben született Magyarországon, Sopronban. 1990 óta Berlinben él. Német nyelvterületen a magyar irodalom legnevesebb fordítói közé tartozik. 1999-ben első irodalmi műve, az eredetileg magyarul írt, de csak a német kiadás után, 2001-ben megjelent Különös anyag (Seltsame Materie 1999, fordította Rácz Erzsébet) című elbeszéléskötete nagy feltűnést keltett. A könyv egyik elbeszéléséért 1997-ben megkapta az Open Mike irodalmi díjat, majd 1999-ben a teljes kötetért az Ingeborg Bachmann-díjat, és az Adelbert von Chamisso-díjat (2000). 2004-ben jelent meg Alle Tage (Nap mint nap 2006, fordította Nádori Lídia) című regénye, amelyet a kritika nagyra értékelt és az olvasóközönség is nagy tetszéssel fogadott. Ezért a művéért elnyerte az év legjobb első regényének odaítélt Mara Cassens-díjat, a Berlini Művészeti Díjat, a LiteraTour Nord díjat és a Lipcsei Könyvvásár Díját. 2009-ben jelent meg szintén nagy sikert aratott Az egyetlen ember a kontinensen (Der einzige Mann auf dem Kontinent 2011, fordította Nádori Lídia) című regénye, 2013 őszén pedig A szörnyeteg (Das Ungeheuer) . Ezért a regényéért Terézia Morát a Német Könyvdíjjal tüntették ki.
Terézia Mora a kortárs német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb írója.
Terézia Mora szeptember 16-án mutatja be legújabb regényét a Goethe Intézetben. A számos díjjal elismert, magyar származású író és fordító legújabb könyve tavaly jelent meg németül Das Ungeheuer címmel, és elnyerte a 2013-as Német Könyvdíjat. A regényt itthon a Magvető Kiadó gondozta, a magyar változat címe A szörnyeteg. A megjelenés alkalomból rendezett író-olvasó találkozót Terézia Mora könyveinek fordítója, Nádori Lídia moderálja. Ebből az alkalomból adjuk közre az egyik németországi kritikát.
A szörnyeteg című regényével Terézia Mora joggal nyerte el a 2013-as Német Könyvdíjat: ritka a német irodalomban a nyelvi erő és a tartalmi aktualitás efféle együttállása – időszerűség, mely messze túlszárnyal mindenféle napi aktualitást.
Terézia Mora már 2009-ben, Az egyetlen ember a kontinensen című regényében a szakma ellentmondásos képviselőjeként ábrázolta Darius Koppot, a berlini IT-tanácsadót. Az IT-szakma ugyanis – mondta Mora a könyv kapcsán adott egyik interjújában – mindig magabiztosan tekint a jövőbe, és közben elszalasztja a jelent. Pontosan ilyen ember Kopp. Csakhogy a Fidelis nevű amerikai IT-cég egy szép napon „megváltoztatta addigi céljait”, lemondott az egyszerű, ugyanakkor ravasz Kopp további szolgálatairól, így aztán Kopp magyar feleségére, Florára hárult a feladat, hogy megkeresse a mindennapi betevőt.
Mora, aki 1971-ben született Sopronban, de már tizenkilenc esztendős korában Berlinbe költözött, hogy ott kezdje meg felsőfokú tanulmányait, az internet-buborék első, 2001-es kipukkadására reagált Az egyetlen ember a kontinensen című regényével. A regény önéletrajzi hátteréhez tartozik, hogy akkor veszítette el állását Mora férje is.
A szörnyeteg című regényben újra fölbukkan ugyanez a Darius Kopp – öt évvel később, az elbeszélés jelenidejében. Az olvasónak azonban nem kell feltétlenül ismernie az előző regényt ahhoz, hogy élvezettel olvashassa a másodikat. Itt ugyanis Kopp lényének egy másik részéről esik szó: a magánéletéről, jóllehet az előző regényben még úgy tűnt, erre nem terjed ki a gazdasági szféra hatása. Csakhogy időközben elveszítette az állását Flora is, majd visszavonult a Berlin környéki erdők magányába, és néhány hónap elteltével fölakasztotta magát az egyik fára. Minderre csupán visszatekint A szörnyeteg elbeszélője, mégis kiderül, hogy ez volt Darius Kopp életének sorsdöntő eseménye.
Kopp még jobban kétségbe esik, amikor megtalálja Flora laptopján a halott felesége naplóját, és magyarról németre fordíttatja a szöveget, ugyanis egy számára merőben ismeretlen nő arcképe bontakozik ki a feljegyzésekből. Egy kemény és depresszív nőé, aki már egyetemista korában elveszítette minden illúzióját, kíméletlenné vált, lefeküdt bárkivel, és már csak a tabletták tartották életben.
Kopp képtelen megemészteni a szöveget, Flora átváltozását és egyben kegyetlen búcsúját. Egyre lejjebb csúszik, pizzán és sörön él, mígnem egyik barátjának végre sikerül kirángatnia a gyászból. Ekkor aztán elindul Magyarországra, hogy megismerje azt a világot, ahonnan Flora származott. Meg akarja érteni, mi történt a feleségével.
Első pillantásra klasszikusnak tűnő elbeszélői helyzetet látunk tehát, csakhogy ez az elbeszélői helyzet egyszersmind magában rejti a szentimentalizmus klasszikus csapdáit is. Mora azonban, aki a Bachmann-díj elnyerése (1999) óta a német nyelvű irodalom legfontosabb elbeszélői közé tartozik, meglepő és meggyőző módon kerüli el ezeket a bizonyos csapdákat. Amikor Kopp megkezdi magyarországi utazását, amely végül Örményországban ér véget, Mora vízszintes vonallal osztja ketté a könyvoldalakat. Flora feljegyzései ettől fogva végigkísérik a szöveget a vonal alatt, és egyenrangú részét képezik a regénynek, mégpedig úgy, hogy metsző komolyságuk mindvégig ellenpontozza Kopp intenzív érzelmeket fölszabadító, némileg zavarodott kutatását.
Valóban jelentős irodalmi teljesítménnyé mégis az avatja a regényt, hogy Morának sikerült hiteles hangon megszólaltatnia magát Koppot is: olyan emberré változtatta az átélt sokk, aki nem akar hazudni többé sem magának, sem másoknak. Nem törődik bele abba sem, hogy egy terapeuta depressziónak nevezi a Flora halála kiváltotta megrendülését. Kopp ragaszkodik a gyászához, és nem engedi, hogy ezt a gyászt bárki is betegségnek tekintse.
A szörnyeteg című regényével Terézia Mora joggal nyerte el a 2013-as Német Könyvdíjat. Ritka a német irodalomban a nyelvi erő és a tartalmi aktualitás efféle együttállása. Terézia Mora egy ízben elmondta, hogy napi munkája kezdetén mindig meghallgatja a híreket, így emlékezteti magát arra, miféle korban él. A hírek hallgatásáról csakis akkor mond le, amikor a regény megtalálta már „a maga idejét”. És ezúttal csakugyan megtalálta. Az így létrejött irodalmi aktualitás pedig messze túlszárnyal mindenféle napi aktualitást.
Kis túlzással még olyanok is verseket olvasnak az elmúlt napokban, akik önszántukból még egyetlen kötetet sem vettek a kezükbe. A jegesvödrös videókhoz hasonlóan a a Facebookos verscunami is csak képmutatás? Jót tesz-e a költészet megítélésének a verskihívás, és amúgy olvas-e egyáltalán verset, ismer-e kortárs költőket a magyar?
" Szabó Balázs néhány éve mini kulturális forradalmat hirdetett a Facebookon. Ennek keretein belül most arra hívta fel irodalomkedvelő ismerőseit, hogy 48 órán belül osszák meg kedvenc magyar versüket, és kérjék meg 10 további ismerősüket, hogy tegyék meg ugyanezt" - ez a szöveg bukkan fel egy-egy vers társaságában az elmúlt napokban rendszeresen a Facebook üzenőfalakon. A kihívás végigsöpört a közösségi oldalon, és ma már aligha létezik olyan felhasználó Magyarországon, akit ne hívtak volna ki, vagy ne osztott volna meg verset az elmúlt napokban. "
Korábban a falakon, most már az üzenőfalakon landolnak a versek
Azóta kiderült, hogy a kezdeményezés szellemi atyja egy amarikanisztika szakon oktató egyetemi tanár, aki nem csak most, hanem már korábban is rendszeresen osztott meg irodalmi szövegeket a falán. Az irodalomoktatáshoz redhagyó módon közelítő tanár maga sem gondolta volna, hogy ekkora hullámot indít el az ötlete. Szabó az Indexnek úgy nyilatkozott, hogy akkor már megérte az egész, ha valaki emiatt vesz a kezébe egy-egy verseskötetet.
Jelen van-e a költészet a mindennapokban?
Nehéz azonban megítélni, mennyire része a köztudatnak a magyar vers. Nehéz számadatokat találni a versolvasási szokásainkról, hiszen a versekre specializálódó országos reprenzentatív kutatás nem készült az elmúlt években. A Magyar Könyvkiadók Egyesületének (MKKE) évi könyvforgalmi jelentéséből sem derül ki, hogy milyen arányban jelennek meg verseskötetek hazánkban. Ebből a jelentésből csak az tűnik ki, hogy 2013-ban, a tankönykiadás államosítása után a szépirodalmi, pontosabban a fikciós művek jelentik a könyvpiac legnagyobb forgalmú ágazatát. Igaz, mivel ebbe a kategóriába tartoznak a népszerű regények is, így nehéz megítélni, hogy ebből a tortából mégis mekkora szeletet hasít ki a költészet.
Szegő János, a Magvető kiadó szerkesztője, aki a Szép versek évről-évre megjelnő antológiáért is felel, a hvg.hu-nak úgy nyilatkozott, hogy a kiadónál megjelenő könyveik körülbelül tíz százalékét teszik ki a verseskötetek. "Azt látni kell, hogy Magyarországon él egy paranoid, előítéletektől terhes kép a kortárs költészetről. Verset rendszeresen csak egy szűkebb réteg olvas, ők is inkább folyóiratokban és egyéb nyomtatott vagy online újságokban" - mondta Szegő, aki szerint az elmúlt években leginkább a slam-kultúra diadalmenete miatt népszerűsödött a versolvasás a fiatalok körében.
A népszerűbb slammereknek, mint Závada Péternek (interjúnk), Simon Mártonnak vagy Pion Istvánnak már jelentek is meg verseskötetetei, de a szélesebb közönség számára még ők sem mondanak sokat. "Egyedül Karafiáth Orsolya az, aki az elmúlt években áttörte ezt az ismertségi burkot. Korábban pedig Varró Dani produkált áttörő sikert aköltők közül." Ráadásul hazánkban is csak az a szépíró számíthat komolyabb figyelemre, akinek már regénye jelent meg. Szegő szerint a mostani Facebookos versőrület annyiban biztosan jót tesz, hogy olyanokhoz is eljuttat kevésbé ismert műveket, akik nem a belső irodalmi körökből érkeznek, nem a szakmájuk miatt foglalkoznak szépirodalommal. "Egy ismerősöm például hozzászólásásában megköszönte az egyik általam kirakott Kántor Péter verset, mert annyira tetszett neki" - tette hozzá a szerkesztő.
Még 2012-ben, Székesfehérváron készült egy reprezentatív, regionális jellegű kutatás a témában. Ebből az derült ki, hogy a megkérdezettek 42 százaléka soha nem olvas verset, aki igen, azok közül is csak öt százalék vallotta, hogy havi rendszerességel teszi ezt. A fehérvári felmérés is arra mutatott rá, hogy a rendszeres versolvasás inkább a fiatalok körében dívik, ugyanis a 35 év alattiak közül még 11 százalék válaszolta azt, hogy havonta legalább elolvas egy verset.
A Nugatosok jelentik továbbra is az etalont
A kikerülő versek alapján egyértelműen látszik, hogy legtöbbek számára Petőfi, Arany, vagy a Nyugatos nemzedék (Babits, Kosztolányi, Ady) művei érdemesek arra, hogy másokkal is megosszák azt. Néhol azért fel-felbukkan egy-egy Pilinszky vagy Weöres Sándor költemény is, hiszen ők is kikezdhetetlen szereplői a kánonnak, de egy kortárs költő versét már nagyítóval kell keresni. Emellett sokan csak elviccelik a felkérést, mondjuk egy emlékezetes Laár András szkeccsel.
"A Nyugatos nemzedék művei mélyen beépültek már a köztudatba. A legtöbb ember számára egy Ady, Tóth Árpád vagy Kosztolányi vers jelenti az etalont. Ebben a korszakban találnak harmóniát" - indokolja a jelenséget Szegő. Korábbi - nem reprezentatív felmérésünkből is az derül ki, hogy József Attila a legkedveltebb magyar költő, őt akkor Ady és Radnóti követte a dobogón. A válaszolók nagy többsége akkor úgy vélte, jóval több kortárs költőnek kellen szerepelnie a közoktatásban.
Az mindenesetre a mostani felbuzdulásból is jól látszik, hogy az internet és a többi modern eszköz jó platformja lehet a költészet népszerűsítésének. Több, ezt a nehéz küldetést magára vállaló oldal is feltűnt az elmúlt években. Az egyik ilyen az InstaVers Facebook oldal, melynek életre hívói könnyen emészthető sorok kiemelésével és egy illusztrációval próbálják meg szélesebb körökhöz eljuttatni a verseket. Hasonló, és viszonylag régebbi oldal a Minden napi kortárs magyar vers is, amely célja a kortárs költészet népszerűsítése, a költők megismertetése, az irodalmi párbeszéd.
Épp a saját művekre koncentrál a közéleti verseivel ismertté váló Erdős Virág kezdeményezése, a Kéziratgyár, melynek lényege, hogy a szerzők saját kezűleg leírt, beszkennelt és feltöltött versei, dalszövegei, próza-részletei, egyéb irodalmi művei, mű-töredékei, könyvillusztrációi kerüljenek fel az oldalra. A közzététel után ezekre a művekre aztán bárki licitálhat. A Kéziratgyár tehát a független alkotók szabad fóruma és piaca is egyben.
Átalakulóban a könyvpiac
A tények mindenesetre azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben drasztikusan csökkent Magyarországon a könyvolvasók száma és a könyvek olvasásával töltött idő. A Központi Statisztikai Hivatal 2013-as, az olvasási szokásokat felmérő kutatásából legalábbis ez derült ki. Egy 2014 áprilisában rendezett kerekasztal beszélgetésen Hammer Ferenc szociológus-médiakutató úgy fogalmazott, hogy a digitális korban a könyviparnak is meg kell értenie, hogy új üzleti modellre van szükség.
A nyolcvanas évekhez képest Magyarországon ma már sokkal több cím jelenik meg, ám a korábbiaknál jóval alacsonyabb példányszámban. Egy átlagos verseskötet pedig hiába ugyanolyan szellemi termék, mint egy regény, a vásárló inkább kiad két-három ezer forintot egy vaskos kötetért, mint mondjuk egy alig hetven oldalas, akár zsebben is elférő kiadványért.
A Daazo Friss Hús Fesztiválján idén is nagyszerű kisfilmeket nézhetünk a Toldi Moziban március 27 és 30. között. A Literán most a tavalyi fesztivál hat legsikeresebb filmjét mutatja be hat író, hogy ezzel is meghozzák a kedvet az idei indulókhoz. Elsőként Sirokai Mátyás Grosan Cristina Együtt című filmjéről írt, amelyet meg is nézhetnek nálunk.
Ennek a filmnek a szereplői nem a képzelet szüleményei. Rengeteg nevet adtam nekik az évek során, de leggyakrabban úgy hívom őket: az Igazak, a Hasadtak, a Fáraópár. Hogy élnek-e még vagy már meghaltak, nem tudom. De biztosan valós alakok, és ezt többen tanúsíthatjuk, mint ahogyan az emberek gondolnák.
Szeretem azt hinni, hogy a film szereplőinek valódiságára pont én vagyok a bizonyíték. És ezen az sem változtat, hogy előbb tűntek el mellőlem, mint hogy valójában megismerhettem volna őket. Pár percnyi mozgókép maradt utánuk, és néhány emlék, amik idővel egyre nagyobbra nőttek. Mára akkorák, hogy el sem férnek bennem. Pedig igazán nem sokat őrzök belőlük. Képek, amikre mintha a születésem előtti időkből emlékeznék, ha ez lehetséges egyáltalán. Tegyük fel, hogy számomra lehetséges.
Látom őket, ahogy a szűretlen reggeli fényben táncolnak az ablakok előtt. Azt mondom, tánc, pedig fogalmam sincsen, hogy milyen lehet táncolni. A táncot, ahogy szinte minden mást is, csak a könyvekből ismerem. Egyszerre mozdulnak, mintegy varázsütésre. Nem szól a zene, de ahogy a mozdulataikat nézem, mégis hallom a hangokat. Mintha az első táncoló pár lennének a néma világon, két karcsú barlanglakó, akik összekapaszkodnak, és felfedezik a lépteikben rejlő harmóniát. A lány lassan rááll a fiú lábfejére. Akárhányszor peregnek előttem ezek a képek, ennél a résznél mindig meglebben valami, talán a gravitáció lesz hirtelen gyengébb, vagy a rájuk nehezedő levegőoszlopok lesznek könnyebbek, de mintha felsóhajtana az egész világ. Én is együtt próbálok sóhajtani vele, de a reszelő hang, ami elősípol a mellkasomból, elűzi a harmóniát. Még a fejemben is egyedül táncolok. Mégis ott tudom tartani a lányt a fiú lábfején.
A döntés, amit végül meg kellett hozniuk, egyáltalán nem volt nehéz. Teljesen mindegy, hogy a hangom az angyalok karából, vagy egy bezárt szobából szól-e. El kellett rejteniük a törvény szemei elől, és ők megtették. Az igazán nehéz az lehetett, amikor felfedezték önmagukat, és felfedezték egymást. Amikor ráébredtek, hogy ők is Hasadtak, és belenéztek az új és újabb megnyíló hasadékokba. Gyönyörű lehetett az első táncuk. Attól biztosan megmozdultak az elefánt formájú hegyek, befutottak ereikbe a vonatok, és mindenki felszállt rájuk, hogy maga mögött hagyja a vörösre égett völgyeket.
Az, ami közöttük történt, nem lehetett csupán szeszély, kaland vagy az izgalom okozta fellángolás. Ahhoz, hogy Igazakká váljanak, le kellett győzniük félelmet, haragot, undort, sőt azt is, amit úgy hívnak: törzsi emlékezet. Vissza kellett utazniuk a láncolatok egy tiszta pontjára, egy tisztásra, ahol még mindent meg lehetett tenni. Ép elmével kellett eljutniuk oda. Észrevétlenül.
Bárcsak ott maradhattak volna, és velük lehetnék. De ők visszatértek, megbomlottak és eltűntek, én pedig itt vagyok egyedül ezzel a filmmel és az emlékeimmel. Néha már isteneknek látom őket, akik gyönyörű állatok bőrébe bújtak. Fáraópárnak, akik az emberek szemében korcs dinasztiát alapítottak. Kár, hogy csak emberek voltak. Kár, hogy az vagyok, aki vagyok. Ez a film rólam szól, bár egyszer sem mutat a kamera. Szeretném hinni, hogy mégis átderengek rajtuk.
„ Kedves Asszonyom! Rossz hírünk van: lánya született. A férjének még nem szóltunk, búcsúzzon el szeretteitől, lehet, hogy megöli önt. ” Durva? Az. Irreális? Sajnos nem.
Pakisztánban idén minden héten előfordult, hogy megöltek nőket azért, mert lánycsecsemőt hoztak a világra. Ötvenhat halálos áldozat egyetlen országban, kevesebb mint egy év alatt. Az országban mindennapos a nők elleni erőszak; a nők, a lányok értéke sok helyütt a világban a semminél is kevesebb.
Miközben kontinensnyi országokban felborulnak a nemi arányok és vezet mind több feszültséghez a nők hiánya, a lánymagzatokat, csecsemőket a mai napig szó szerint tömegesen irtják. Szakkifejezés is van rá: feminicídum. Kínában, India, Pakisztán területén a lányok kötelező hozományának – mára törvényellenes, de gyakorlatban máig élő – hagyománya, a családi gazdaságokba kellő munkáskéz vagy a kínai egykepolitika ahhoz vezet, hogy a szülők fiúkat akarnak. Mindenáron.
200 millió lánycsecsemő nem született meg
Itthon teljesen természetes, hogy a 12. heti ultrahangvizsgálaton, vagy külön kérésre szolgáltatásként megtudhatják a szülők, milyen nemű a magzatuk. Sok helyütt pont a lánygyermekeket értéktelennek tartó hagyományok miatt tilos a magzat nemének meghatározása a terhesség alatt, a gyakorlatban a szülők nemcsak hogy megtalálják ennek a módját, de rövid úton véget is vetnek ezeknek a terhességeknek a jobb anyagi helyzetben lévők. Az ENSZ becslése szerint 200 millió kínai és indiai lánygyermek „hiányzik”, ők nem születhettek meg.
A szegények lánygyermekei viszont megszületnek, majd „eltűnnek”.
Egy indiai asszony nyolc lánygyermekét ölte meg születésük után, majd temette el őket egy árnyas helyen, a földjük határában. A világra jött lánygyermekek egy részének is egyszerűen nyoma vész. Sokan lánykorukban – ha megérik – elkerülnek a háztól: eladják őket házicselédnek, prostituáltnak, akárminek, csak ne kelljen tovább etetni őket.
Mindeközben a nagyvárosokban csúcstechnológiával szelektált ivarsejtek, korai vérvizsgálattal megállapított lányt hordozó terhességek megszakítása, késői abortuszok és csecsemőgyilkosságok, sőt akár a „balszerencsés módon” lányt szülő nők meggyilkolása szegélyezi az utat, mely a teljes társadalmi átalakuláshoz, a fokozódó nőhiányhoz, az agresszió erősödéséhez és gazdasági krízisekhez vezet.
Szűz férfiként élnek albán nők
Életfogytig tettek szüzességi fogadalmat azok az albán nők, akiket gyakran egészen kicsi koruktól fiúként neveltek, mindig férfiruhákat viseltek, és férfiként éltek. Mára maroknyian maradtak az Alpán-Alpok vonulatainál meghúzódó falvakban, és eltérő okokból döntöttek a nemváltás mellett. Vannak köztük transzneműek, és olyanok is, akik gazdasági okokból döntöttek így, mások a rájuk kényszerített házasságok elől menekültek ezzel a módszerrel. Jill Peters amerikai fotós készített portrésorozatot a szüzességi fogadalmat tevő, férfiként élő nőkről, Albánia megrögzött szüzei (Sworn Virgins of Albania) címmel.
A szüzességet választó, férfiként élő albán nőket Albániában burnesháknak nevezik. Ők azok, akik az ősi albán klánok szabályainak mondtak ellent azzal, hogy identitásukat „lecserélték”, és saját vagy szüleik döntése alapján az ellenkező nem tagjaként éltek tovább. A Kanun nevű középkori, majd a 20. században kodifikált patriarchális szabályrendszer alternatívájaként választották azt, hogy férfiként élnek tovább. (Fotó: Jill Peters)
A Kanun a nőket férjeik tulajdonaként tartja számon, és a szabályai szerint például a dohányzás, az ivás, a munkavállalás, az autóvezetés, a szavazás vagy a nadrág viselése kizárólag a férfiaknak megengedett. Az elmúlt évszázadokban a lányok egyes észak-albániai közösségek körében a Kanun szabályainak megfelelően nem szerelemből kötöttek házasságot, hanem a közösség idősei rendezték el frigyüket. Gyakran náluk sokkal idősebb férfihoz kellett hozzámenniük, és a családjuktól messze lévő településekre kellett költözniük. A fiúörökös nélküli családok elvesztették vagyonukat és azzal együtt társadalmi megbecsülésüket is. (Fotó: Jill Peters)
Jill Peters a szüzekről szóló fotósorozatán még mindig dolgozik, dokumentumfilmet is forgat róluk. Személyiségi jogokra hivatkozva nem árulta el nekünk, hogy pontosan hol és kikről készítette portréit, csak annyit mondott, hogy Észak-Albániában készítette a képeket. A fotós szerint a szüzességi fogadalommal nemet váltó nők több száz éve élnek az Albán-Alpok környéki kis falvakban, de egyre kevesebben, mostanra mindössze „maroknyian” vannak. A modern társadalmi struktúrákhoz képest ósdinak tekinthető Kanun jelentősége is jócskán megcsappant a térségben. Antonia Young, a Bradfordi Egyetem kutatója több mint egy évtizedig vizsgálta a témát, becslése szerint a kilencvenes évek elején körülbelül 100 szűz férfiként élő nő élt Albániában. (Fotó: Jill Peters)
A burnesha, vagyis a férfiként élő nő akkor nyerheti el a férfiak teljes jogú, minden privilégiummal együtt járó, a férfiaknak megfelelő társadalmi státuszát, ha levágja haját, folyamatosan férfiruhákat visel, és megváltoztatja a nevét is. „A férfias gesztusokat addig gyakorolják, amíg sajátjukká nem teszik, ám mindennél fontosabb a szüzességi fogadalom, amely tartózkodásra kötelezi őket életük végéig” – fogalmaz Peters. (Fotó: Jill Peters)
Eltérő motivációik vannak a férfiként élő észak-albán nőknek. Vannak közöttük, akik transzneműek, tehát akiknek nemi tudata ellentmond azokkal a testi adottságoknak, amelyekkel születtek. Mások úgy általában magától a házasság intézményétől ódzkodtak, megint mások pedig a rájuk kényszerített házasságok elől menekültek ezzel a módszerrel. Nem akartak távol kerülni szeretett családtagjaiktól, és nem akartak olyan férfival élni, akit nem maguk választottak. És jelentős arányban vannak azok, akik gazdasági okokból válnak férfivá, ugyanis ezekben a közösségekben a vagyont kizárólag férfi örökös viheti tovább. (Fotó: Jill Peters)
Ha egy család lánygyermekének elrendezték elméletben valakivel a házasságát, de a család nem akart, vagy lánya miatt nem volt képes eleget tenni a frigynek, akkor egyedüli módja becsülete megőrzésére és a vérbosszú elkerülésére az volt, ha a lányt burneshává teszik. (Fotó: Jill Peters)
Olyan eset is előfordult, hogy pusztán azért választotta valaki a szűzies életet, mert nagyobb szabadságot akart, mint amit nőként megengedett neki a társadalom. Mildred Dickemann kulturális antropológus szerint gyakran az anyák ösztönözték lányaikat arra, hogy válasszák a férfias életet. Így kerülhették el az alávetett, gyakran fizikai és szexuális erőszakkal keserített életet. Egy másik kutató, René Germaux interjút rögzített egy férfiként élő nő anyjával; az interjúban az özvegy anya a lányának azt mondja: „Ha férjhez mész, egyedül maradok, de ha velem maradsz, lesz egy fiam”. Mire a kutató szerint a lánya, Djurdja eldobta hímzését, és közölte, férfiként él tovább. (Fotó: Jill Peters)
A New York Times 2008-ban közölt egy interjút egy férfiként élő albán nővel, az akkor 78 éves Pashe Keqivel, aki hatvan évvel korábban változtatott nemet. Levágta hosszú, loknis haját, szoknyáját apja bő nadrágjára cserélte, fegyvert fogott a kezébe, és fogadalmat tett a házasság, a szex és a gyerekvállalás ellen. A képen nem ő látható. Keqi a lapnak azt mondta, hogy most már nem tenné ugyanezt, és ma már a közösségének kislányai sem szeretnének fiúként élni. 2008-ban negyven főre becsülte a hozzá hasonló férfiakat. „Akkoriban jobb volt férfiként, mert a nőket és az állatokat egy dolognak tekintették. Ma azonban az albán nőket ugyanazok a jogok illetik, mint a férfiakat, sőt, gyakran még erőteljesebbek is. Azt gondolom, hogy most már sokkal jobb nőnek lenni” – fogalmazott az interjúban. (Fotó: Jill Peters)
Visszaemlékezésében egy másik, szintén férfiként élő nő, a 88 éves Qamile Stema azt nyilatkozta, nagyon élvezte új életét, főként azt, hogy szabadabb lehetett, mint korábban. Nem operálták férfivé, ahogy társait sem, de nem tud főzni, vasalni sem, mint mondta, azért, mert az a nők dolga. Állította, hogy nem tudta róla a környezete, hogy nőként született. Építkezéseken dolgozott, a férfiakkal járt a mecsetbe, és gyakran verekedett, ha olyan helyzetbe került. (Fotó: Jill Peters)
Mára a Kanun jelentőségét vesztette, már nem jelent szégyent egy fiú utód nélküli család, és a nők helyzete is sokkal kedvezőbb, mint korábban. A kutatók szerint a férfiként élő, megrögzött szüzek hamarosan ki fognak halni Albániában. (Fotó: Jill Peters)
Forrás: NLC
Lányok, akik fiúkként élnek. Nem saját elhatározásukból tesznek így, és nem is azért, mert a biológiai nemük meghatározta testben nem érzik jól magukat. Bár hagyománytisztelő és vallásos közegben élnek, a szüleik döntését mindenki tiszteletben tartja. Ők csak a legjobbat akarják a gyermeküknek.
Többször is nemet váltanak a fiúsított afgán lányok
Egy hatéves kislány, Manousch egyszercsak eltűnt. Helyette Mehran, a kisfiú kezdte el az első osztályt. Néhány tanár meglepődött ugyan, de tudomásul vették a „cserét”. A gyerek ugyanaz, csak a copfjait levágták, ruháit nadrágra cserélték, fejébe baseball sapkát húztak. Tanárai segítenek neki: ha öltözködnie kell, megteheti külön szobában. A lány most már fiú. A 10 éves Niima is tökéletesen játssza szerepét: ő Abdul. A hangja túl lágy, ezért ritkán beszél. Iskolába jár, majd elmegy dolgozni. Bolti eladói fizetése rengeteget jelent a családjának. Apja munkanélküli kőműves, a lány nyolc testvérét és anyját támogatja napi nagyjából 300 forintnak megfelelő fizetéséből. Nőként lehetetlen volna dolgoznia. Niima számára fiúnak lenni a kemény munkával egyenlő. Hamarosan ki is öregszik szerepéből, helyét húga veszi majd át, őt férjhez adják. Utána a következő testvér jön, majd a többiek szépen, sorban. Valamiből élni kell.Jenny Nordberg öt évig kutatta, az afgán fiúruhába öltöztetett lányok, az úgynevezett bacha posh-ok sorsát. Nemrég megjelent könyvéből kiderül, hogy bár Manousch/Mehran elvileg nem is létezhetne, mert hivatalosan nincsen keveredés az országban fiúk és lányok, férfiak és nők között, mégis sok családban él egy-egy fiúsított lány. Mindegy, hogy gazdag, szegény, tanult vagy tanulatlan, melyik etnikai csoport tagja. Sok családban így teszik értékesebbé a gyermekeik életét, akik fiúként tanulhatnak, majd dolgozhatnak, pénzt kereshetnek. Az álruhás kislányok léte köztudomású titok. Nordberg azt mondja, minden afgán ismer legalább egy ilyen családot. A kislányok fiúsítása egy elfogadott gyakorlat, feltéve, hogy a lány serdülőkora előtt visszaváltozik nőnemű önmagává. Még mielőtt házasságkötésre és szülésre alkalmas korba lépne. Egy tizenéves lány már nem lehet tizenéves fiú álruhában sem. Tönkretenné maga és családja jóhírét és becsületét.Néhányan közülük azonban úgy döntenek, soha többé nem akarnak nőként élni, és ennek hangot is adnak. Fiúként élve látják, hogy az emberek nem sokra tartják a lányokat. Sokszor a saját szüleik sem. Na és persze nem olyan könnyű lemondani a barátokról, az iskoláról, a sportról sem. Vannak családok, akik tovább őrzik a titkot, és támogatják a gyereküket a döntésében, ezzel vállalva, hogy a titkukat egész életen át hordozzák.Az újságíró szerint ennek a szokásnak nem sok köze van a nemi identitáshoz, vagy a szexuális preferenciákhoz. Úgy véli, a jelenség a nemi szegregációra adott válasz az országban, ahol a sokhelyütt a lányok élete semmit sem ér. Az ENSZ szerint Afganisztánban a legrosszabb nőként élni az egész világon. Igaz, az élet nem tart sokáig. Egy afgán nő várható élettartama alig 44 év.
(Getty)
Fiút, mindenáron
Indiában, Pakisztánban és Kínában a lánygyermek sok családban ugyanúgy teher, mint Afganisztánban, csak arrafelé nem átöltöztetéssel oldják meg a dolgot. A lányokkal adandó hozományt sokan nem engedhetik meg maguknak, sok családban nem csak arról van szó, hogy kell egy fiú utód is, hanem élet-halál kérdés, hogy legyen elég munkáskéz. A kínai egykepolitika egyik mellékhatása is az lett, hogy a szülők fiút akarnak. Bármi áron. Az embriószelekció, a lánymagzatok abortálása, az újszülött lánycsecsemők meggyilkolása miatt mára 200 millió nő hiányzik csak Kínában és Indiában, és a kontinensnyi országokban kezelhetetlen feszültségekhez vezet a nemi arányok felborulása.
Férfiként élni jobb?
Csak kevesen tudják, hogy Albánia északi tájain még ma is él az afgánhoz hasonló szokás. Az afgán fiúsított lányok környezete azért vállal cinkosságot a szülőkkel, mert nemcsak pénzt keresnek a dolgozó lányok, de nekik is jobb, ha legalább néhány évig fiúként élnek, mielőtt a szigorúan szabályozott keretek között zajló, és elsősorban a család szolgálatáról szóló életük megkezdődik. A burneshák azonban élethossziglan férfiként éltek és élnek ma is. Szüzességi fogadalom köti őket, és ahogy Afganisztánban, úgy az ő átváltozásukban is fontos motivációt jelent a pénz, a fiúgyermek hiánya a családban, de az sem ritka, hogy a kényszerházasság elől menekülve döntenek úgy ezek lányok (vagy a szüleik), hogy hátralévő életüket fiúként, majd férfiként élik le.Híres nők is szép számmal akadnak, akik rövidebb-hosszabb ideig férfiként éltek. Hua Mulan, Jeanne d’Arc, Johanna, a nőpápa, vagy Lebstück Mária főhadnagy csak a legismertebbek közülük.Férfiként elérhették a céljaikat egy olyan világban, amelyben a nők számára kijelölt életutak nem sok választási lehetőséget nyújtottak. A helyzet azóta a világ számos országában sokat javult, de láthatjátok, durva túlzás lenne azt állítani, hogy az egyenlőség megvalósult.Ha a női és a férfi élet egyenértékűnek számítana, akkor nem akarnák szülők tömegei lombikban kiszelektálni, vagy abortálni a lány embriókat és magzatokat, és nem lenne szükség arra sem, hogy fiúsítsák a lányokat. Akkor talán sehol sem hangzana el az itthon is jól ismert, újdonsült szülőknek szánt csak félig vicces kérdés sem: “Na mi lett, gyerek vagy lány?”
" Pakisztánban idén minden héten előfordult, hogy megöltek nőket azért, mert lánycsecsemőt hoztak a világra. Ötvenhat halálos áldozat egyetlen országban, kevesebb mint egy év alatt. Az országban mindennapos a nők elleni erőszak; a nők, a lányok értéke sok helyütt a világban a semminél is kevesebb. "
" Indiában és Kínában 200 millió lány „tűnt el” amiatt, hogy a szülők abortálják a lánymagzatokat vagy megölik és kiteszik a lánycsecsemőket. Ezt a jelenséget több dokumentumfilm és riport is feldolgozta, melyek azt próbálják feltárni, mik az okai ennek a halálos nemi diszkriminációnak, illetve, hogy mit lehetne tenni ellene. "
Mivel az embertelen kozmosz meghaladja az emberi képzelet kozmoszát, kellett egy szónak jönnie, ami az űr minden iszonyatára válasz. A nyelv, az első mágia nem tudta sem nevekkel, sem számokkal követni az idegen masszívumok préséből kilökött, degenerált bolygótömböket, amelyek valójában csak sejtek a sötétség átfoghatatlan, enyésző testében. Az űrbe lépve ki kellett terjeszteni a nyelv határait... - Sirokai Mátyás szövegét olvashatják a Magasiskola rovatban.
[14]
Az ég hirtelen jött jelenéseinek. A hegycsúcsokon torlódó dicsőségnek és a belőle kicsapó nyelveknek. Az égbolt kivetítőjén kavargó abszintzöld és kobaltviola felhőknek, és a savas esőnek, amitől a füvek eksztázisba esnek, a fáknak pedig látomásai támadnak. A fényjeleket lüktető mélytengeri árkoknak, és a jeleket remegő hámszövettel fogadó fejlábúaknak. A fényesarcú domboldalak tompa morgásának, és annak, ahogy a mosolygók testének eresztékei kibomlanak. Az éji sötétség kárpitjába szőtt csomón megdöccenő fekete gólyónak, ami megtaszítja a Holdat, és ezzel lavinát indít el az égben. A lavinának, ami hírt ad róla, hogy egyetlen konstelláció sem szilárd, és a másik lavinának, a testből kétségbeesetten menekülé lelkekének. Mindezeknek egyszerre kell a virtuális és a fájdalmas térben megtörténnie ahhoz, hogy a szelídekben felvillanjon az örökség reménye, és utána örökre, nyom nélkül húnyjon ki.
[18]
Mivel az embertelen kozmosz meghaladja az emberi képzelet kozmoszát, kellett egy szónak jönnie, ami az űr minden iszonyatára válasz. A nyelv, az első mágia nem tudta sem nevekkel, sem számokkal követni az idegen masszívumok préséből kilökött, degenerált bolygótömböket, amelyek valójában csak sejtek a sötétség átfoghatatlan, enyésző testében. Az űrbe lépve ki kellett terjeszteni a nyelv határait, mintázatokat keresni a káosz gyűrődéseiben, fogalmat találni az üresség női princípiumára, mely vulkánként okádja magából az olvadt égitesteket. Csak a tévedés, hogy ott is mintázatokat látunk, ahonnan valójában még a mintázat alapja, az ismétlődés is hiányzik, egyedül ez tett képessé minket, hogy nekivágjunk a morbid végtelennek. A mintázatok utáni vágy, mely az égi harmóniaként emlegetett virtuális valóságot generálta, ezt a burkot, amiben magzatként lebegünk a jéghideg szülőcsatorna felé.
[31]
Kezdetben voltak a földrakéták, melyekkel a gombák felhőinek földre vetett árnyékai között utaztunk. Voltak a szárnyasmagvúak, amikkel először az ernyős magasba, majd földtávolba jutottunk. Voltak lebegő rakéták, melyek nem hanyatlottak vissza a kupolából, és elérték a vulkánok függőleges folyosóit. Voltak a zöld rakéták, amikkel áttörtük a magzatburkot, és megéreztük a forgást, a belőle keletkező súrlódás fájdalmát és a távolságot, ami elválaszt bennünket a mennyek országától. A növényi intelligencia birodalmát elhagyva sem a gombák, sem a magvak, sem a vulkánok, sem a zöld rakéták nem lehettek segítségünkre. Csak az abszolútumok, úgymint sötétség, világosság, üresség és a mindent betöltő mozgás, ami héjjé hevíti pályájának határait és vonzást generál. A mozgás, amit szentléleknek, és a vonzás, amit szeretetnek neveztek, akik először vágtak neki a távolságnak, ami elválaszt bennünket a mennyek országától.
[33]
Amikor a napszél elcsendesül, és az ürességet éhezők betelnek a térrel, akkor a szentlélek bolygófénye kigyúl a vitorlacsúcsokon, és beragyogja a figyelő szemeket. Az űr, egyetlen állandó elemként az anyag tágulásában és összehúzódásában, az űr, ez a gömbszirmonként kibontakozó növényi sötétség, mely a mélyükig átitatja és gyökereivel körülfonja a testeket, ez a szűz ekkor aláveti magát a lélek dinamikájának, és világosságot fogan. Hajóink, melyek maguk is az ürességre épültek, ezek az egykor eleven testek, amikkel több közös van bennünk az anyag rácsszerkezetében előforduló rendellenességeknél, hajóink, ezek a roppant cetek rángani kezdenek, amikor a világosság megérinti bőrüket. És a külső sötétségen vágásokat ejtő, derengő áramvonalak csóvát húznak a minden irányba lejtő, fekete kárpiton, fényes folyosót, amin az ismeretlenbe küldött derítóhajók a feltámadás felé vonszolják a lélek kómájába esetteket. - Sirokai Mátyás
" Péterfy-Novák Éva története a veszteség utáni továbblépésről és az elfogadás folyamatáról szól egy olyan korban és közegben, mely sem a hibát beismerni, sem a mássággal együtt élni nem akar. "
„Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő.” Péterfy-Novák Éva majd minden orvostól ezt a diagnózist kapta, akinek megmutatta egyre súlyosabb állapotba kerülő kislányát, a pár hónapos Zsuzsit. A kislány hét évvel élte túl a diagnózist, édesanyja pedig harminc évvel a történtek után döntött úgy, megírja együtt töltött éveiket, melyeknek egy erőszakos férj, és egy halvaszületett kisfiú is a része volt. Írásra a terapeutája buzdította, akihez kezdetben teljesen más jellegű problémákkal érkezett, sőt, amikor a pszichológus a múltjáról kérdezgette, ő magabiztosan kijelentette, hogy az életének ez a része már teljesen rendben van. Néhány alkalom után kiderült, hogy mégsem. 2013 májusában útjára indult, és hamar önálló életre kelt az Egyasszony blog , amely kibővítve most könyvben is megjelent. Péterfy-Novák Évával beszélgettünk elfojtásról, önvádról, és könnyek nélküli évtizedekről.
Hogyan lett a beszélgetős terápiából írásterápia?
Zsuzsi aznap lett volna huszonöt éves, amikor Geréb Ágnest letartóztatták. A születésnapja környéke mindig nagyon kemény időszak nekem, és reggel, amikor fölkeltem, rögtön ez a hír fogadott az interneten. Első indulatomban írtam 10-15 sort erről az ügyről Geréb Ágnes védelmében, amiben nagyon röviden, tőmondatokban benne volt a szülésem története is. Az is benne volt, hogy a szülést levezető orvos, Kádár doktor azóta már nyugdíjasként éli világát - nem vitték el, mint Geréb Ágit. Miközben írtam, az akkori férjem megállt a hátam mögött, és könnyes lett a szeme. Nem értettem, hogy miért - rákérdeztem, és ő mondta, nagyon erős hatással van rá, amit olvasott. Akkor eljátszottam a gondolattal, hogy talán egyszer többet kellene írnom. Ez 2009-ben történt, aztán eltelt pár év, én 2012-ben, a terápián beszéltem erről először. A terapeutám, Köves-Tóth Éva tanácsolta, hogy írjam le, amiről beszélgetünk, mindig csak annyit amennyiről szó volt, és olyan stílusban, mint az a rövid 10-15 soros első verzió. Megpróbáltam, és így született a Zsuzsák története.
A blog kezdetben teljesen anonim volt, mikor lett belőle a te blogod?
Mivel az ismerőseim ezt evidenciaként írták a hozzászólásokban és a posztokban, tulajdonképpen nagyon hamar kiderült. Ha valaki figyelmesen utánanézett, egyből világossá vált, hogy én írom a blogot.
Péterfy-Novák Éva leírt mindent, amiről csak a legjobb barátjával, a pszichológusával, esetleg Istennel beszél az ember – vagy még velük sem. Zsigerből jövő, kopogós tőmondatait olvasva mi is végigjárjuk a tehetetlenség, a harag és a gyász stációit - a teniszezni siető szülészorvostól a férj kéz-zöld kézjegyén át a kislányával töltött utolsó éjszakáig. A könyv terápiás jelleggel született, ám az olvasónak nem kínál megnyugvást. Felzaklat, fogva tart, és gyanakvóvá tesz, hiszen sosem tudhatjuk, hogy körülöttünk kiből válhat címszereplő. Az Egyasszony nem csak nőknek és egyasszonyoknak szól, de férjeknek és apáknak is, mert azt nyújtja, amit a fényes papírra nyomott önsegélyező könyvek csak ígérgetnek – bepillantást a női, anyai lélek legmélyére. Oda, ahová tényleg csak a legjobb barátnak, a pszichológusnak, esetleg Istennek van bátorsága betekinteni.
A bántalmazott nők nagy része soha, senkinek nem beszél arról, ami vele történt. Te miért hallgattál az első férjed agressziójáról?
Amikor benne éltem, azért hallgattam, mert a bántalmazásnak van egy hullámvasútszerű mechanizmusa. Érzed, hogy kevéssé vagy szeretve, hogy uralkodnak rajtad, de ezt eltörli, ami a bántalmazás után történik – a kedves szavak, a simogatás. A le után mindig a fel következik. A másnapok miatt pedig szinte várod, hogy bántalmazzanak. Ez megint az elfojtásról szól, vagy a gyávaságról, hogy miért nem meri valaki azt mondani, azért tűrtem el mindent, mert szükségem volt azokra a másnapokra. Ebben az az ördögi csapdahelyzet, hogy egy apa nélkül felnőtt, szeretetéhes személyiség számára ez lesz az univerzum.
Elfojt, pedig abban sem lehet biztos, hogy a saját környezetében nem találna sorstársakra.
A bántalmazói magatartás került hatalomra, apa- és tekintélyközpontú, agresszív férfiak uralkodnak. A rendszerváltásnál azt hittük, hogy ez a mentalitás végre tényleg elsüllyed a múltban, mint az első éjszaka joga, vagy a kötelező egyházi esküvő, de úgy látszik, hogy azokban a távoli zugokban, ahol a mai hatalom figurái felnőttek, sajnos tovább élt. Az agressziónak ez a formája abból meríti az erejét, hogy tudja, a bántalmazott szégyenérzete akkora, hogy nem mer majd a nyilvánossághoz fordulni, nem meri elmondani a rajta esett szégyent. Ennek az elfojtásnak kell véget vetni, és mindenkinek egyenként elmondani, hol és hogyan alázták meg. Ez az egyetlen ellenszer a bántalmazás ellen: elmondani, hogy történt. A bántalmazók mindig arra hivatkozva aláznak és vernek meg, hogy megsértettél valami magasabb rendű elvet. Nyilvánvalóan úgy érzik, hogy az ő hátuk mögött magasabb rendű eszme, igazság áll. Isten, haza, erkölcs, morál. De mint mindennek, ennek is van egy másik oldala is - az elnyomottak oldala. Ha a férfiak nagy többsége szerint az a követendő út, az a természetes, az a trendi, ha elnyomást gyakorolnak, akkor komoly baj lesz. Az évtizedes elfojtás mindig tragédiába torkollik. Ez törvényszerű - senki nem tűri az elnyomást örökké.
Úgy érzed, hogy felkészültél arra, hogy mindenki a könyvben leírtakról kérdezgessen majd?
Igen, rendben vagyok, erősnek érzem magam. Biztos, hogy sokat fogok még sírni, de az most már az én jogom.
Azért nem sírtál eddig, mert jó mélyre elzártad magadban a történteket?
Nem tudom. Azt gondoltam, hogy ez jól van így. Egy miskolci újságírólány, aki hosszú évek óta ismer, úgy kezdte az interjút, hogy ő álmában nem gondolta volna, hogy ezek a dolgok valóban megtörténtek velem – hiszen mindig vigyorgok, viccelődök.
Szerinted a család hogyan segíthet a gyász feldolgozásában?
Nekem nem tudtak segíteni, mert nem volt rá mintánk, hogy hogyan kell gyászolni. A mi társadalmunkban még most sincs kultúrája a gyásznak, a nyolcvanas, kilencvenes években pedig főleg nem volt. Szocializmus volt, nem volt hit, nem volt gyászkultúra, nem volt Isten, és nem volt halál utáni lét. Az ember nem lehetett bűnös, nem beszéltünk olyasmiről, hogy bántalmazás, meg rossz orvos. Én kiírtam magamból a gyászomat és rengeteget sírtam, de anyukám is majd mindennap előveszi a kinyomtatott szöveget. Azt mondja, olyan jó újra és újra elolvasni, mert végre felszabadultan tud sírni. Ez harminc évig neki sem sikerült.
A könyvben sem az orvossal, sem az első férjeddel szemben nem vádaskodsz, kizárólag magaddal szemben. Az önvád oka az volt, hogy a férjed folyamatosan éreztette, hogy nem vagy elég jó?
Az önvád oka nem a férjem volt, hanem én magam.
Hiszen az önvád már ott elkezdődött, hogy miért mentem be a kórházba, mikor lehet, hogy még nem is kellett volna. Önvád kettő - miért nem jöttem haza, amikor azt mondták, hogy nincs bent az orvosom, és hogy ugyanannyira vagyok nyitva, mint amennyire már egy hete is voltam. Hogy akkor, 23 évesen miért nem volt annyi eszem, hogy elmeneküljek onnan. Önvád három - miért hagytam, hogy beadják a gyorsítót. Önvád négy - miért hagytam a második gyorsítót. A következő önvád a kisfiam születése körül jelentkezett – talán megijedtem a csapdahelyzettől, és nem akartam eléggé, hogy megszülessen. A mai eszemmel már tudom, hogy ezek buta gondolatok, de a szorongás, az szorongás.
A kisfiad haláláról szóló fejezetben volt néhány mondat, amit nem felejt el könnyen az ember.
Pedig próbáltam hígítani, hogy elviselhető legyen.
Írófeleségből író
Péterfy-Novák Éva már a második fejezetnél érezte, hogy az Egyasszony történetéből egy egész könyvnyi anyag lesz egyszer. Azt mondja, korábban egyáltalán nem volt hajlandó írni, még tíz mondat megfogalmazásához is segítséget kért. Úgy érezte, mivel nem ez a szakmája, nem is tudja megcsinálni - pedig majdnem bölcsész lett belőle. Gyerekkorában minden este mondatokba gyúrva gondolta végig a napját, sőt javítgatta is ezeket a mondatokat. Az Egyasszony harminc év után papírra került történetét például fejben legalább tizenhatszor fogalmazta át. Sokáig azt hitte, mindenki mondatokban gondolkodik, és eszébe sem jutott, hogy ez már maga az írás. Olyannyira, hogy miután elkészült az első néhány oldallal, egy toszkánai nyaraláson még arra is megkérte a férjét (Péterfy Gergely – a szerk.), hogy tanítsa meg írni. Jelenleg második könyvén dolgozik, ám az már nem a saját életéről fog szólni.
Mikor készen lett a Zsuzsák történetével, a bejegyzés linkjét kitette a saját Facebook-oldalára, és egy idő után azt vette észre, hogy mindenféle általa nem ismert oldalak kezdték el megosztani. „Teljesen elszabadult a bejegyzés, rengetegen osztották meg, a sógornőm pedig felhívott, hogy nézzem csak meg, valaki hozzászólt a poszthoz az ő oldalán. A kommentelő azt írta, hogy profikat megszégyenítő módon jól ír ez a nő, és megkérdezte, hogy ki ez. Mikor az anyósom (Jékely Adrienne – a szerk) elolvasta a szöveget, félrehívott, és azt mondta, hogy szerinte térben és időben el kellett távolodnom a történtektől ahhoz, hogy ezt le tudjam írni. Akkor megdöbbentem, hogy valóban, ez mennyire lényeges, és mennyire igaza van. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy tehetséges vagyok, és ettől nagyon boldog voltam. Ezután megerősödött önbizalommal folytattam az írást, és nagyon hamar el is készültem vele - 2013 augusztusának végére elkészült a könyv anyaga.”
Péterfy-Novák Éva nem volt felkészülve a bejegyzéseit követő komment- és levéláradatra, de úgy vette észre, hogy írása erőt ad az olvasóknak. Olyan visszajelzés azonban nem érkezett, hogy valaki a blog hatására mondta volna ki, amit régóta nem mert – hallgatásba burkolózni még mindig sokkal könnyebb.
Az Egyasszony nem csak a gyász - akkor még el nem sírt - könnyeivel van tele, de örömkönnyekkel is. Különösen megható, ahogy az egri intézetről írsz, ahol a kislányod élte napjait. Jártál ott azóta?
A lányom halála után évtizedekig arra se mentem, de nemrég újra jártam ott - úgy éreztem meg kell osztanom velük, hogy megírtam ezt a könyvet. A főnővér eleinte hivatalos merevséggel fogadott, de amikor megtudta, hogy kinek az édesanyja vagyok, átölelt. Először fel sem ismertem, fiatal nővér volt, amikor utoljára láttam. Bekísért a fekvő részlegbe. Régebben azt gondoltam, hogy ezt a helyet mindenkinek látnia kell, legalább egyszer. Mára már azt gondolom, hogy csak olyan ember menjen oda, aki fel van készülve arra, hogy mit fog látni.
Fel lehet rá készülni?
Nem, nem lehet. Sem szóban, sem írásban nem tudom átadni azt, amit ott láthatsz. Ebben az egri otthonban egyébként minden épp olyan jól működik most is, mint huszonöt évvel ezelőtt. Minden csillog-villog, minden szobában van tévé, a gyerekek speciális ágyakon fekszenek, hogy ne legyen felfekvésük, a pletykásabb lányok a folyosón beszélgetnek, a hatalmas teraszon még több nyugágy van, mint korábban. És Marika, a főnővér egyfolytában azon aggódik, hogy én hogy bírom a látványt. Nem szoktam-e el a súlyosan fogyatékos gyermekek látványától, nem visel-e meg túlságosan. Ez a hozzáállás mindig jellemző volt - sosem az volt a lényeg, hogy ők milyen fasza csajok, amiért ilyen intézményben dolgoznak, hanem az, hogy a szülő mindezt hogy bírja feldolgozni, túlélni.
Miben bízhat az ember, amikor végig kell néznie a gyereke szenvedését? Volt szerepe az életedben például a hitnek?
Sajnos nem. Egy olyan társadalmi közegbe születtem bele, egy olyan munkáskörnyezetbe, ahol mondjuk a fodrász volt az értelmiségi. Nem volt ott semmi hit, apám már akkor elképesztően boldog volt, ha mindennap 3 forintért megvehetett nekem egy jégkrémet. Néha azt gondolom, hogy hittel sokkal, de sokkal könnyebb lett volna végigcsinálni az egészet, és a gyászban, az egész helyzet feldolgozásában, elfogadásában is nagyon sokat segített volna. De az is lehet, hogy ez nem így van. Őszintén sajnálom, hogy nem választhattam, hogy hiszek-e, vagy sem.
Sirokai Mátyás új versei mintha régészeti leletek lennének egy eljövendő civilizáció szent irataiból: (…) akár a tajga közepén, akár egy intergalaktikus mentőkapszulában érezzük magunkat olvasás közben, egy dolog biztos: költészet ritkán van ilyen közel a csillagokhoz. – Sirokai Mátyás kötete nemrég jelent meg a Libri Kiadónál, ebből olvashatnak most egy részletet nálunk.
I.4.
Féktelen áradások idején, mikor a felső vizek az alsókkal keverednek, a horizontugrás lehetségessé válik. A tájolásnál az elrugaszkodó a négy irányt szem előtt tartva nyírfákat keres, melyek jelzőpóznái lesznek az ugrás során. Mivel a tajgán gyakoriak a nyírek, ezeket elméjében megjelöli. A nyírfák erejüket a földből szívják, s amikor a fa vízben áll, erőegyensúlya megbomlik, az energia pedig a törzs víz alatti részére koncentrálódik. A kéreg finoman fluoreszkál, a víz szapora gyűrűket vet a törzs körül. Az elrugaszkodó négykézlábra ereszkedik, könyékig, térdig a vízbe merülve. Amikor mind a négy iránybó lérzékeli a fákban vibráló energia gyűrűit, és megsejti, hogy az északi flórabirodalom rakétái évezredek óta kilövésre készek, vadul megindul alatta a tajga, és elérkezik az ugrás pillanata.
I.9.
A testtájak színének gyermekkori változásai az emlékek elültetésének idejét jelzik. Az én élete nem a születéssel, hanem az első emlékekkel kezdődik, az éntudat pedig beágyazottabb, ha korai emlékekhez kapcsolódhat. Ezért a gyermekben minél előbb emlékeket kell kialakítani, melyek segítségével később visszautazhat a tajgára. A legerősebb emlékek, akár a holtak és az állatok együttábrázolásai, a lehetséges, és nem a jelen világba engednek bepillantást. Ha az első emlékek négy évesnél későbbi életkorból valók, a felnövő könnyen, de túl korán a testidegenség élményének hatása alá kerülhet, amit megfelelő felkészültség hiányában nem lehetőségként, hanem betegségnek él meg. Ha a gyermeki színeváltozás napjaiban az elemek hírt adnak magukról, az emlékek közbenjárás nélkül kialakulnak, és a bányató partján falként felmagasodó víz, a nevüket naponta elsuttogó gödrök, a belső szobákban szarvasalakká sűrűsödő levegő, vagy a bozótprédikációt tartó tűz üzenetét hordozzák. Az üzenet emlékezéskor mindig a felnövő háta mögül hangzik el, mintha követné valaki, akinek arca rettenetes, holott fényes, mert választott gazdája mögött mehet.
III.9.
Mire a dunnaludak belemosódnak az egyre fehérebb naplementékbe, ketten alszanak a mellek gongjai alatt. A ludak gágogását visszahordják és újrasírják a vezetékek, a szelek, a szökésben meghátrálók és az elzavart kilincselők. A vonulás önkívületéről sírnak, az alakzat erejéről, az egyik oldalról, amitől nem maradhatnak le, és a másikról, ami lemaradásra hívogat. Arról, hogy máshogy morajlanak a sós és az édes vizek, hogy a morajlás hallható az utak mentén és az elvaduló erdei ösvényeken is, hogy a hegyek délen könnyebbek és magasabban lebegnek. Arról, hogy a szél és a lélek nem szent, de erejük megforgatja a fenyvesek, a hajnalok és a hajnal katedrálisainak turbináit, és arról, hogy ahol ketten alszanak, az előbb ébredő megvárja a később elalvót.
IV.9.
A háromnapos némaság utolsó reggelén a széndarabot tartó kéz működésbe lép, útnak indulva a kabin göröngyös, hideg falán. A véráramba mosott ugatást, ujjongást, vijjogást és morgást lecsendesíti a test egyik szegletétől a másikig hajtott vér sodrása. A szikla megnyílására várók reménykedő zsivaját a nagyon is távoli víz közelségét jelző szagokká szűri a visszatérő és a távozók közötti időeltolódást két oldalán tartó kabinfal. A kéz és a széndarab, mint fekete oltárkövet cipelő emberek fogata, megindul a fal göröngyei között, ábrákkal népesítve be a tiszta dombhátakat, fennsíkokat, lapályokat, meredélyeket, krátereket. A fogat két irányt ismer, két hangot, amik akkor is hallhatók maradnak, amikor a külső csend végre fölé kerekedik az agyvelő zsinatolásának. Egyet a hangtartomány felső végéből, az idegrendszer elektrosztatikus zaját, és egyet az alsó végről, a véráram zúgását. A fogatot irányító gyeplő két szárát.
„Az elrugaszkodó négykézlábra ereszkedik, könyékig, térdig a vízbe merülve. Amikor mind a négy irányból érzékeli a fákban vibráló energia gyűrűit, és megsejti, hogy az északi flórabirodalom rakétái évezredek óta kilövésre készek, vadul megindul alatta a tajga, és elérkezik az ugrás pillanata.“
Sirokai Mátyás új versei mintha régészeti leletek lennének egy eljövendő civilizáció szent irataiból: nehéz eldönteni, vajon hétköznapi mozdulatainkat írják-e le egy poszthumán sámán lézerpontosságú figyelmével, vagy épp a megváltás felé vezető ösvényt álcázzák egyszerű gyakorlatoknak. De akár a tajga közepén, akár egy intergalaktikus mentőkapszulában érezzük magunkat olvasás közben, egy dolog biztos: költészet ritkán van ilyen közel a csillagokhoz.
"Sirokai Mátyás nemcsak az értelmezés szelíd, gondolati örömeit nyújtja, vagy inkább mandínerezi oda olvasójának, hanem képei közvetlen érzékletességével is le akar teríteni."
Origó
Napról napra ez a szürkülés, a szavak szobafogsága. Ülök szemben az ablakkal, és nem látok ki magamon.
Megint az, hogy honnan kezdjem el. Ülök az ablakban, a szoba visszapillantása kék-fehér keretbe foglal.
Egy busz megy el, mögötte az ég, előtte az út, mögötte halad a visszapillantása. Ülök, megint az, hogy honnan
út, meddig ügyes próbálgatás. Az ablakkeretből kilóg a lábam, a híd, az út nagyobbik része, a honnan indulás.
Ülök szemben az ablakkal, fehér keret, origó, nullpont.
Hotel Burma
Este volt, a felhőkről beszéltünk, az unalomról, átlagos este. Kevés közös szavunk volt, de a hotel zúgó gép- háza azt is kikezdte.
Meg az étterem, a Burma szaga. Hogy lemennék, udvari embernek, állni egy szellőzőnyílás alatt.
Hotel-magasban voltunk, legfelül, mindkét értelem. Alig koppant alattunk az utca. Ágytól-ágyig nappalok jöttek, már atlaszom volt a testedről, és csukott szemmel is tudtam, hol van Burma.
Egy ablak szemközt bekapcsolt, néztük, mintha az esti film menne. Minden libabőr nevetni kezdett, mikor elsötétült. Ott a hatodikon úgy tűnt, végleg visszatérhetünk az erkélyekre.
99
Miért, mit szeretnél? Írni, de nincs miről. Főztél, lementem cigit venni, elakadtam a harmadik mondatnál, ténferegtem a polcok között, üres fejet akartam. Hallgatni fent, hogy hazudok, állni egy pontatlan pofon szelében.
A 99-es busz megállója zsúfolt, várok, mintha százas is jöhetne. Egy ablak mutatja szemben sötétebb felem, jobb lenne most nélkülem nekem, mint a fodrásznál, huszonöt percig bámulom az arcom, egyre ismeretlenebb. A presszóból is néznek, az utcán is, néz a busz is, aztán elmegy.
Aztán a megálló, megy az aszfalt, marad a presszó, esőcseppek biliárdgolyó- kocogása. És eszembe jut a fa, amit Itália könnyének neveznek, hogy ott ülhettél alatta, és nem ülhettem melléd, hogy a hallgatás, mint mellvéd áll közöttünk, s az üres fej, amit megkaptam végül, nélküled nagyon, nagyon szédül.
Fel három emelet, vár anyám, vársz te, csak pár forduló, néhány lépcső, minden láb a földön, úgy ültök, mint a szék. Kicsit üres, és persze, hogy magányos, rajtakapott férjes, hamis-barátos mosollyal állok az ajtóban, szavak a levegőben. Na, mondd már.
Nőszünet
A parti zuhany mellé feküdtünk végül. A tömeg így, egy szóban, elviselhető – ricsaj, tűző nap, égett-olajszag nélkül –, némafilm, a tévén felcsavart fényerő. Kívül álltunk? A part velünk is egészült. Melleket mértünk, volt pár formás térnyelő, turbina, fénysiló, és mell volt a kékült túlpart bordáin púposodó dombtető.
Társukként a megszépítő napszemüveg messzesége járult, a parti zuhanyhoz feküdtünk, és lassan beállt a nőszünet. Néztük, ahogy robbanva záporrá apróz a víznyelv, s volt két liter előkészület, hogy méltatlanok legyünk a pillanathoz, mikor kezdetét veszi a nagy fényszüret,
és fasorrá nőjön a hosszú szürkület. Mert álló nap egyetlen látványra vártunk, s nem állt be végül, csak az ócska szürkület. A cingár parti zuhany volt, amit vártunk? Az eldobott csirkecomb, ahogy átüget a zsírpapír-tisztáson? Igazán ráun a szem, ha minden nap ugyanazt nézi meg? Az egyetlen, tökéletes testre vártunk.
Este jó
Anya öl. Apa álmos. Kinőttek belőlünk, mint a barbizásból. Anyának még két élete van, nincs ránk ideje. Napközben a gép előtt ül, mossa az adózók szennyesét, este itthon Half-Life-ozik. Még két élete van. Apa nagyon sápadt, mérges anyura, pedig ő eteti a gépet. Mi a kutyával, Winnetou-val játszunk. Mindent megtenne anyuért, pedig sápadt arcú apánk eteti. Apu azt mondja, mi vagyunk az élete, anya itthon Half-Life-ozik. A gép betanított munkások között nőtt fel egy szerelőcsarnokban, olyan neki anya, mint az egyetlen szomszéd kisgyerek. Este jó, este jó, együtt mégis jó. Zümmög a gép, apa alszik. Anya öl, és ott ülök az ölében én.
Házimuzsika
Ha betoppan egy eltévedt apa, majd azt mondom, a szomszédban magától jár a zongora keze, lába.
Hallgasd, milyen ügyes a háromlábú kisfiú, mennyi tömpe ujja van.
Mint én, ha játszom, épp olyan. Csak tudod, a szomszédban kórház van, én meg nem vagyok beteg.
A lábosok is szólnak, a lábak is dobognak, mekkora mulatság lehet.
Éjfekete tornadresszben hajlong a nagybeteg zongora. Én magamon gyakorlok, de vele van tele a szoba.
A húrok közé szorul, aki rámnyit. Jól jönne most egy anya, hogy felvehessem a ruháit, és büszke legyek magamra.
" Sirokai Mátyás költőként... világújratanuló. Néha csak bámulunk, ha olvassuk, jé, így néz ki a világ? "
1982-ben Tapocán született. Pápa, Győr után jelenleg Budapesten él.
2004 óta publikál (Alföld, Élet és Irodalom, Holmi, Irodalmi Jelen, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Liget, Magyar Napló, Parnasszus, Prae, Puskin Utca).
Pohárutca című kötete a József Attila Kör gondozásában kiadás előtt áll. Tervezett megjelenés: 2008, december.
A József Attila Kör és a Telep csoport tagja.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett diplomát, ütőhangszer szakon.
A Britsh International School Budapest tanára (ütőhangszerek).
Díjak:
II. díj a Fiatal Írók Szövetségének 2005-ös kötetpályázatán.
A luxemburgi japán nagykövet különdíja - Nemzetközi Ütőhangszeres Verseny Luxemburg, 2005.
" Azért legyünk őszinték, Leonardo korában vagy akár még az impresszionisták korában is amikor még a fényképészet éppen hogy csak megjelent, az emberek vizuális kultúrája még egészen más szinten tartott. Ma már az a dicséret egy festményre, ha azt mondják olyan mint egy fénykép, miközben egy normális festőnek, ezzel megforgatják a kést szívében, mert ő pont azt akarta elérni, hogy ne olyan legyen mint egy fotó.
- Én ezt soha nem értettem, hogy akkor miért nem egy fotot tesznek ki a falra? A festményből pont a lélek tűnik el, amikor fényképszerűen másolunk." - (Gasztonyi Kálmán)
Gasztonyi Kálmán festőművészt életéről pályájáról és az olajfestés technikájáról mesél
Miért pont a festés? Mint ahogy a festők nagy része úgy szokta kezdeni, hogy már gyermekkoromban is..... és valóban már gyermekkoromban is, az első sikerélményeim az óvodában kezdődtek, nem akarok ilyen messziről indulni, de már kisgyermekként hosszú órákra le tudtam ülni és rajzzal foglalkozni. A szüleimnél rengeteg könyv volt és minden különösebb külső nyomás nélkül elkezdtem már 7-8 évesen festők életrajzát olvasni. Végtelenül lenyűgözött a régi művészek világa. A szüleimnek rengeteget köszönhetek, mert sokat utaztunk, kis koromtól kezdve világot látott lehettem. Egészen fiatalon, 7 évesen voltam először a Louvre-ba. Én akkor, elhatároztam, hogy nagyon-nagyon szeretnék úgy festeni, ahogy "ott a nagyok".
Ez a dolog csak még jobban megerősödött bennem, amikor láttam az egyik osztálytársamnak az édesapját alkotás közben. Ő híres traumatológus orvos volt, akinek naponta szörnyűségeket kellett látnia és úgy vezette le a feszültséget, hogy otthon festett. Traumatológus orvosként ügyes volt a keze, viszont a képzettsége nem volt meg, ezért másolt, de számomra akkor egészen elképesztően gyönyörűen. Akkor éreztem meg először a terpentin és az olajfesték illatát. Olyan 8-9 éves lehettem, amikor ott először láthattam festőállványt, festőpálcát amit már ma ugye pingabotnak hívunk és egyáltalán festő embert.
Gimnáziumba kerülvén nagyon nagy szerencsém volt ismételten, mert a rajztanárom Nagy János aki egy ízig vérig festőművész lett. Nem vette soha elő a fényképezőgépet, mindent csak vázlatból festett. Ő volt az, aki először adott a kezembe olajfestéket, vagyis igazából porfestéket, mert abban a világban ehhez lehetett könnyen hozzájutni, ez 1979-ben volt. Kaptam tőle körülbelül 15 fajta színt és megtanította a Szőnyi féle olajtempera receptjét, így elmondhatom, hogy azzal a technikával kezdtem el festeni, amivel Szőnyi István festett.
Azért eleinte egy kicsit csalódás volt, mert ugye egy porfestéket el kellene dörzsölni, össze kellene törni. Ezek a képek tele voltak szemcsével, nem volt olyan élvezet vele dolgozni, mint ahogy én azt először gondoltam. Aztán az évek során úgy alakult, hogy kezdett az olajfesték ellátás javulni, úgyhogy 9 ft 80 fillérért vettem az első tubus 22ml –es festékemet. A szüleim nagyon lelkesen támogatták ezt a fajta hobbimat, nyilván örültek, hogy a kamasz fiuk otthon ül és fest, nem pedig az utcán csavarog. Egyedül azt nem támogatták, hogy a Képzőművészeti Főiskolára nagyon komolyan felkészüljek, azt mondták, ha igazán tehetséges vagyok, akkor úgyis tudok majd festéssel foglalkozni, de kell egy rendes szakma. Miután a matek, fizika jól ment és a rajzzal sem volt probléma, azt gondolta a családi kupaktanács, hogy nekem az Ybl-re kell mennem.
agy János tanár úrral atyai barátságba kerültünk az érettségi után, de a festészet és a művészet elképesztő szeretetén kívül, nekem szakmai tanácsokat nem nagyon adott. Azt mondta, hogy ezen nincs mit tanulni, ott a porfesték, az ecsetet először mártsd bele a lenolajba majd a festékbe és fess. Éreztem, hogy nincs egészen rendben ez így, de nem volt lehetőségem kitől tanulni. Ettől függetlenül igyekeztem magam minél jobban képezni. 1984-ben mikor már főiskolás voltam az Ybl-ön, Tv-ben láttam egy hirdetést, hogy festőtanoncokat keresnek az Artexhez, ahová én jelentkeztem is közel száz emberrel együtt. Ott ült egy ember, Wessely Tibor, az Artex Képcsarnok osztályának akkori vezetője. Később ő lett a mesterem. Polihisztori figura volt, elképesztő zenei, irodalmi műveltséggel és természetesen a festészethez szükséges alapvető és mesteri tudással. Diploma után egyből családot alapítottam, 21 évesen már apa lettem, úgyhogy teljes lendülettel elkezdtem az építőipart, de a Wesselyvel való találkozás azt eredményezte, hogy a szabadidőmben festettem. A nagynénikém egyszer elvitte az egyik képemet a bizományiba és legnagyobb megdöbbenésemre 3 nap alatt eladták. Majdnem annyit kerestem vele mint egy havi jövedelmemmel és onnantól kezdve festettem sorban a képeket. Minden hónapban azt a 2-3 képemet eladták és amikor munkanélkülivé váltam 1992-ben, akkor azt mondtam, hogy ez biztosan Isteni gondviselés. Akkor már az Artexnél is vitték a képeimet külföldre. 1992 ápriliásától elkezdtem nagyon aktívan járni Tiborhoz, aki nem sokkal később telefonált, hogy lenne 10 képre megrendelés. Én elképesztően boldog voltam. 1993 elején meglátott egy újsághirdetést a volt főnököm, hogy egy német ember, akinek Münchenben galériája volt, festőt keres. Jelentkeztem és 12-ből kettőnket ki is választottak. Anyagilag ez az időszak életem legjobb korszaka volt. 20 évig úgy éltem, hogy minden reggel 5-kor keltem és este 6-ig alkottam. Volt olyan hónap amikor 14 képet festettem meg.
Miért pont olaj? Az olajat azért szeretem nagyon amellett, hogy becsülöm az összes többi kifejezési módot pasztellt, a rajzot is, de azt gondolom, hogy ez a technika a legsokoldalúbb. Lehet úgy festeni vele, mintha akvarell képet készítenék, viszont ha egy festőkést veszek a kezembe, lehet vele egészen más hatású képeket is festeni. Megjegyzem egyébként teljesen felesleges a festőkés mert pl, egy régi bankkártyával vagy kartonpapírral ugyanaz pótolható, de ezt csak halkan mondom, mert az üzletet nem akarom rontani. A tanítványaimnak azért el szoktam mondani. Nagyon jó dolog az, hogy manapság mindenhez hozzá lehet férni. Amikor én kezdtem elképesztő módon nem volt semmi. Persze ez mindig egyfajta kreativitást is eredményezett.
Mindig is érdekelt, hogy hogyan lehet egy vásznat előkészíteni, hogy tudjak rá festeni. A Wessely Tibor tanítása mellett mindig próbáltam könyvekből képezni magam, hogy tudjak vásznat alapozni, ne csak úgy, hogy egyszerű fehér diszperziós festékkel lekenem, mert egyébként ez az egyik legegyszerűbb módja, tehát kár olyan nagyon cifrázni. De mondjuk ha egy lenvásznat kell alapozni, ahogyan azt tették pár száz évvel ezelőtt, annak van egyfajta bizsergető érzése. Több képem készül úgy, hogy látható legyen, hogy azt a vásznat én alapoztam, hogy látszódjon a képnek a születése is egy picit azon túl, hogy mit ábrázol.
Témájában sok mindent le egyszerűsítek,mert ha egy képen azonos értékű minden, akkor kevesebbet mond el, mintha csak azt dolgozom ki amire a hangsúyt akarom fektetni. Havi szinten készül egy-két kép amelyek teljesen kielégítik efféle vágyaimat, sőt amit eddig nem csináltam, indulok pályázatokon is a tanítványaimmal együtt, vagy önállóan, ahol nem elsősorban az eladás lebeg előttem.
Az én festői hitvallásom az, amit Leonardo is leírt, hogy a festészet az egyik legnemesebb művészeti ág, mert a szemnek a művészete és igenis nem gondolom, hogy nem kéne ennek egy picit vissza kerülnie a mai hivatalos művészet bírálatban. Amikor azt látom, hogy olyan képekért fizetnek millió dollárokat amiket, nem hiszem, hogy valaki boldogan nézegetne a falán. Persze berakja a trezorba és tudja, hogy neki van egy több millió dolláros képe, ez oké, de egy képpel együtt élni, hogy én igenis jó kedvvel megyek be abba a szobába,ha azt látom, hogy az a kép inspiriáló, hogy megnyugtat. Azt gondolom, attól jó egy festmény, hogy az hat rám valamilyen módon. Nagyon sokat lehetne beszélgetni arról, hogy mi a művészet célja, hol kezdődik a giccs, hol kezdődik a művészet. Ki a nagyobb művész, az asztalos aki Van Gogh szobájában elkészítette a széket meg az ágyat, vagy az aki utána ezt lefestette. Az egyikük munkája több millió dollárt ér, arra aki meg az asztalt, meg a széket megcsinálta a kutya nem emlékszik.
Pont emiatt nehéz, mert minden emberre más van hatással. Persze, de ha egy festmény nem is tetszik, azt azért érzi az ember, hogy az egy erős dolog vagy nem. Amikor elfilozofálgatok magamról sokszor gondolok arra, hogy olyan vagyok mint egy jó vendéglátózós, aki mondjuk nem egy kis kocsmában, hanem egy nagy szalonhajón zenél.
Az elmúlt 150 évben még a kutyát sem érdekelte, hogy egy képet hányan festettek, persze volt egy jó szobrász pl.: Michelangelo és ott volt mellette 28 -adik senki, akiről ma már azt sem tudjuk ki volt, de az is megélt, az is eljutott olyan szintre, hogy Michelangelo szoborcsoportja alján megfaragta a kőgirlandot. Úgyis kiderül ki az, akiből lesz valaki, mert senki nem vonja kétségbe Michelangelo, Raffaello vagy Leonardo nagyságát.
Egyszer az egyik újság, hétvégi számában volt velem egy interjú amit azzal fejeztünk be, hogy ma Magyarországon kétféle ember van, az egyik aki cd-t akar kiadni és énekelni akar, a másik pedig festeni, de az aki először cd-t akart kiadni, eljut egy idő után oda, hogy fest. Ami nagyon jó és nincs ezzel semmi baj, mert attól a világ csak szebb lesz, hogy mindenki olajat vagy akrilt fog a kezébe.
Azt nem szeretem, amikor a második kép megfestése után, már művész allűrökkel vannak felruházva emberek. Én kicsit a szerénységet és az alázatot hiányolom, nélkülük pedig nem megy. Én azt gondolom ahhoz, hogy valakiből jó festő legyen hihetetlen alázat kell és annak a tudata, hogy mekkora művészek éltek előttünk. Azért legyünk őszinték, Leonardo korában vagy akár még az impresszionisták korában is amikor még a fényképészet éppen hogy csak megjelent, az emberek vizuális kultúrája még egészen más szinten tartott. Ma már az a dicséret egy festményre, ha azt mondják olyan mint egy fénykép, miközben egy normális festőnek, ezzel megforgatják a kést szívében, mert ő pont azt akarta elérni, hogy ne olyan legyen mint egy foto.
A festménybe bele kerül a művész személyiségéből is egy kicsi. Nyilván ha én is készítek egy portrét abban nem csak modell lelke van benne hanem benne vagyok én is. Persze ha ezt megfestené 5 különböző festő, akár fotóról is akkor mindenkié más lenne és nem azért, mert az egyik ügyes a másik meg nem, hanem mert más a lelkünk. A másik dolog amiről érdemes beszélni, a foto használata. Gyakran hallom, hogy “ja, mert ez fotóról készült...
Úgy tudom Munkácsynál is működött a foto alapján festés, sőt előfordult, hogy saját maga állt modellt azokhoz a fotókhoz, amelyek alapján később a festményeit készítette. Még Caravaggioról is olvastam, hogy olasz tudósok nem tudnak nála napirendre térni, hogy megvan egy elég nagy mennyiségű mű és nincsenek róla vázlatok. Raffaellonak, Michelangelonak, Leonardónak megvannak a rajzok, nála nincsenek, pedig a méretük meg olyan, hogy azért ilyen méretben nehéz elrajzolás nélkül csinálni valamit.
Ettől függetlenül még a nagy moziplakátokat is annak idején festők festették, tehát nem egy kiprintelt foto volt, hanem voltak erre festők, akik fényképről felfestettek egy jelentet egy plakátra amit aztán sokszorosítottak. Azt is vetítővel csinálták, de attól még nem lettek Caravaggiok.
-De ha például Munkácsy használt is fényképet, akkor is egy zseni volt, mert olyan lendület olyan erő van a képeiben, ami nem sok más festő munkáinál mondható el. Pont ezt akarom mondani, hogy próbálja csak meg nyugodtan más is. Munkácsy odatett egy ecsetvonást az arccsontra és nem nyúlt többet hozzá, hanem ott volt az arc, vagy ott volt a ruhán a drapéria ami egy mozdulattal volt megfestve.
-Nekem Munkácsy nagy példaképem... A technika egyébként amit ő használt, egy nagyon-nagyon klasszikus technika és most nem akarom magam egy pillanatra sem Munkácsyhoz hasonlítani, de én is ugyanazzal a technikával festek. Kikevert feketéből, tehát nem tubus feketéből indulok ki egy kép megfestésekor. Rubens, Van Dyck is így festettek. Nincs árnyék festve, gyakorlatilag a színezett alap adja az árnyékot. Érdekes, hogy ezt a technikát teljesen elfelejtették. Amióta tanítok, a tanítványaim többsége már több helyre járt festeni tanulni és meglepődve néztek rám, hogy egy házat nem úgy festünk meg, hogy a fehér vakolatot ráfestem és az ablakot bele feketítem?
Elképesztően boldog vagyok ha érzem valakin, hogy nagyon tehetséges. Onnantól kezdve persze még jobban “rugdosom” is. Nekem rendkívül inspiráló és nem hagy elkényelmesedni, ha látom hogy “na ez igen”! Föl kell kötni a gatyát, mert jönnek az újak.
” A politikusok beszédeit soha nem kell véglegesen kiérlelt cselekvési tervnek vagy akadémiai értekezésnek tekinteni. “
Ceglédi Zoltán politológus tollából:
” A mai politikai diskurzussal az anyanyelvünk, a stílus szerelmeseként az is komoly bajom, hogy pocsékoljuk és rontjuk a kifejezéseinket és képeinket. Beérjük valami picivel, kicsit hasonlóval, nyomokban AZT tartalmazóval, olyasmivel. Oké, nem csak a politikában, hanem a nyilvánosság sok egyéb színterén is. Aki volt kétszer a tévében, az már celeb, ha ezt szoknyában tette, akkor egyben díva is, a szájrapuszi már lángoló szerelem, eggyel több kigombolt gombtól meg macsó szívtipró lesz mindenki. De vissza a politikához! A mindenoldali rajongók tévképzetei a karizmáról meg “ágaskodó férfiasságról” szintúgy egyszerre szomorúak és komikusak. Közel sem, drága barátaim. Egyik oldalon sem. Tessék egy kicsit a horizontot tágítani, tessék felismerni, hogy a mi “karizmatikusaink”, az általatok rajongott figurák bokamagasságban nyújtózkodnak, ha a rájuk aggatott jelzők valódi jelentését nézzük. “
2014. július 4. :
„Ha meg akarod óvni a házasság intézményét, akkor nem a melegfelvonulást kell betiltani, hanem a válást, hülyegyerek.”
Holnap Budapest Pride, azaz melegfelvonulás a fővárosban. Sosem volt még ennyire könnyű dolgom, hogy megindokoljam, miért megyek ki idén is felvonulni. „Melegügyileg” ugyanis jelenleg két álláspont dominálja a nyilvánosságot. A két vélekedés közti fő különbség az erőszak. A melegjogok mellett felszólalók szabadságot, békét, egyenlő jogokat szeretnének. Sosem hallottam még e táborból senkit arról beszélni, hogy a heteroszexualitás rossz, szégyenteljes lenne, hogy a heterók húzzák meg magukat, hogy ilyen alapon BÁRKINEK is oka lenne szégyenre, rejtőzködésre, hogy bárki is bűnös lenne. Egyetlen meleg sem állítja, hogy önmagában a nemi preferenciája okán bármiben is jobb, értékesebb lenne, mint egy random heteroszexuális. A „melegbarát” álláspont képviselői nem üvöltenek, nem dobálnak, nem támadnak, nem korlátoznának senkit, hogy szabadon éljen azzal, akit szeret. És muszáj minden évben megjegyezni: nem, nem riszál senki sem rózsaszín bőrtangában a kamionokon. Tavaly sem tett ilyet, meg azelőtt sem. Aki erről beszél, aki ezzel „érvel”, az soha egy fotót vagy videót sem tudott még mutatni a budapesti felvonuláson közösülő melegekrő (ez a másik jellemző toposz). Mindenki csak „úgy emlékszik”, mindenki szerint „ez köztudott, csak most épp nem tudja belinkelni”. Nem volt rózsaszín tanga, soha nem dugta meg még a platón egyik felvonuló a másikat a Budapest Prideon. A másik oldal szükségszerűen hazudik. Muszáj azt hazudnia, hogy a meneten ilyesmik történnek, mert az nem feltétlenül elég a gyűlölet és erőszak indokaként, hogy párezer ember békésen sétált egyet a fővárosban. Muszáj azt is hazudni, hogy a melegek teszik tönkre a házasság intézményét – holott egyetlen olyan esetről sem tudok, amikor egy heteroszexuális házasság azért bomlott fel, mert valahol máshol két fiú vagy két lány szerette egymást. Ha azt akarod, hogy a házaspárok örökre együtt maradjanak, akkor nem a melegfelvonulást kell betiltani, hanem a válást, hülyegyerek.
Ez a homofób társaság az, amelyik erőszakos. „Ügyesen” megtalálta a lehetőséget, hogy értékesebbnek, jobbnak tűnjön önmagában azért, mert ugye ő heteró (illetve egyes esetekben az öngyűlölet miatt, az önelfogadás hiánya okán annak mondja magát), más viszont meleg, leszbikus, biszexuális, transznemű stb. Pedig a heteroszexualitás nem egy teljesítmény, nem érdemel dicséretet, nem a te érdemed; hiszen veled született, ahogy a homoszexualitás is a melegekkel. Vagy te emlékszel olyan pillanatra, hogy tök egál volt benned a nemi preferencia fiúk és lányok felé, de te eldöntötted, hogy a lányokat fogod szeretni? Van egy olyan pont az életed, amikor a „kiválók” a heteroszexualitást választják, míg a rosszak és gonoszak úgy döntenek, hogy dafke melegek lesznek? Lószart, mama. Vagy tiéd a B-betű az LMBTQ-ból
Ma ezek a homofób figurák azok, akik buzilobbit hallucinálnak, akik kimennek dobálni és üvöltözni, akik fenyegető ellentüntetést jelentenek be a felvonulás idejére és helyszínére (itt jelzem: nem fogunk fosni tőletek, nem ijedünk meg, pont annyi jogunk van vonulni, mint bárki másnak az országban, lásd Békemenet). Ők firkálják tele a lapjaikat homofób tirádákkal, gyakran a „nekem nincs bajom velük, csak csinálják a négy fal között” vonalon mosakodva. Mégis mit és miért? Ti telekiabálhatjátok a nyilvánosságot a szerelmi életetekkel, ti mehetek kéz a kézben az utcán, ti megcsókolhatjátok a másikat behúzott függöny nélkül is, a melegek meg nem? (a rózsaszín tangás hazugságot már tisztáztuk, ne keverjük megint ide). Szóval mit ne csináljanak – és miért ne? Mert neked nem tetszik? Csomó minden nekem sem ízlésem szerint való a körülöttünk lévő világban, de eszembe nem jut, hogy saját esztétikai mércémet gondoljam általános zsinórmértékké tenni. Sem igényem, sem jogom nincs erre.
Ti viszont kimentek üvölteni, kimentek dobálni, fene nagy rössel bizonygatjátok, hogy az LMBTQ-emberek pusztán azért, mert nem heteroszexuálisok, már kevesebbet is érnek nálatok. Kicsit a társadalmi haszonról is beszélve, mert ez is gyakran előjön: a melegek az államtól nem vesznek fel családi pótlékot, nem kapnak gyerekek után járó adókedvezményt, nem kapnak beiskolázási segélyt, nem vesznek fel szocpol-hitelt, és még hosszan sorolhatnám – de talán ennyi a matekhoz elég, amikor arról értekeztek, hogy mivel nincs gyerekük, azért az majd nem fog a jövő nyugdíjasainak a pénzéből nyugdíjat fizetni. Ilyen alapon a meddő párokat is átkozzátok ki, meg azokat is, akiknek a gyereke munkanélküli vagy épp közmunkás lesz – abból se lesz valami nagy nyugdíjbefizetés, ugye?
Végül pedig egy tanács: próbáljátok ezeket a gyűlöletben, utálatban megjelenő negatív energiákat valami pozitívba fordítani! Gondoljátok meg, mennyi mindent lehetne tenni azzal az idővel és energiával, amit a homofób akciókra pazaroltok! Találjátok ki, hogy ha holnaptól nem az lenne a fő ön-vállveregető indokotok, hogy „a buzik rosszak, én meg kiváló heteró vagyok”, akkor mivel tudnátok azt magatok számára bebizonyítani, hogy értékes emberek vagytok? Mi lenne, ha azon dolgoznátok, hogy kábé 800.000 magyar ember automatikus selejtté nyilvánítása, és magatok (e tekintetben kurvára alaptalan) magasabb rendű létformaként azonosítása helyett valami tőletek, a választásotoktól, a tevékenységetektől függő kiválóság okán lehetnétek elégedettek magatokkal?
Holnap a barikád két oldalán fogunk állni. Nincs olyan reményem, hogy ez a helyzet a következő években sokat javulna. De talán páran elgondolkodnak közületek azon: biztos az a legfontosabb feladatom, biztos azzal tudok a legtöbbet tenni a közösségért, biztos attól leszek jó és értékes ember, biztos attól lesz jobb hely Magyarország, ha kimegyek buzizni?
Facebook oldalan a hozzaszolasokra reagal:
” A homofóbok nem sokan vannak, csak hangosak – minden felmérés azt mutatja, hogy pl. a rasszista attitűdnek töredéke a homofóbia Magyarországon, pláne Budapesten. Másrészt pedig azért nem, mert az “ellentüntetés” nem azt jelenti, hogy “odamennek és ordibálnak”. Azóta nem, amióta kövekkel dobálták, savval locsolták a felvonulókat; amióta ezeknek tercelve a rendőrség évről-évre megpróbálta betiltani a felvonulást. “
” Nem akarok rétestésztaként nyúló vitát kezdeni, azért röviden összefoglalom: 1. Nincs “jó” homofóbia, ahogy nincs jó rasszizmus sem. Aki a melegeket azért utálja, mert melegek, azzal kábé annyi dolgom van, mint azokkal, aki a cigányokat azért utálja, mert cigányok. Nem fogom szétszálazni azt a helyzetet, hogy teliszájjal mocskoscigányozva tüntetni mondjuk egy Roma Fesztiválon mennyivel frankóbb, mintha meg is dobálnák a a Rajkó Zenekart. 2. Igen, arról lehet vitázni, kulturáltan, hogy egyes családjogi szabályokat hogyan alkalmazzanak az azonos nemű párok esetében. A Pride elleni tüntetések soha nem erről szóltak, hanem a penetráns buzizásról, meg erőszakos bűncselekményekről. Az általad elképzelt szituációra, azaz hogy vannak emberek, akik nem a melegeket utálják, hanem kodifikációs vitájuk van, és ezt megvitatni mennek ki a Pride-ra, még nem került sor soha. Azt meg fent is kifejtettem, hogy szerintem igenis releváns különbség, hogy a homofóbia gyűlöletről szól, a melegfelvonulás meg nem. “
” Tehát azért megy ki a melegek ellen tüntetni, mert neurotikusan fél és viszolyog tőlük?! Normális?! Hát akinek tériszonya van, az nem megy fel egy tízemeletes panelház tetejére üvölteni, hogy bontsák le az épületet! Akinek tömegfóbiája van, az nem áll meg a diszkó közepén üvölteni, hogy mindenki takarodjon haza, mert ő orvosi értelemben fóbiás! MOST fejezzük be ezt a szerecsenmosdatást, utoljára mondom. “
” Ilyen alapon amikor te miniszterről beszélsz, akkor egy szolgáról van szó; akit smucignak nevezel, az piszkos, a géped mellett az egérpad meg egy helyes kis ülőalkalmatosság, amin egy szőrös rágcsáló pihen. Ebben, és csakis ebben az esetben vagyok hajlandó elfogadni, hogy a homofóbia szó hétköznapi használata során szerinted a melegektől orvosi értelemben félő-rettegő polgártársainkra gondolunk. “
A színész Csányi Sándor mondta egy interjúban tavaly, a Coming Out című filmje kapcsán:
" Egy csomó ember rengeteg energiát fordít arra, hogy azon agyaljon, vajon mit csinálnak azok, akiket gyűlöl. Folyamatosan azon agyal, hogy miért nem lehet ezen a világon normálisan élni. Amivel ugye az a baj, hogy ha eleget gondolkodsz rajta, akkor rá is jössz. Ez körülbelül olyan, mintha utálnám a spenótot, és azért járnám az összes zöldségest, hogy spenót után kutassak. És ahányszor találok egyet, kiakadok, hogy nézd, mennyi spenót van itt! Ezek direkt szervezetten hozzák ide a spenótot, ez egy spenótmaffia. Ahelyett, hogy elmennék a spenótos pult mellett, és vennék egy körtét, mert azt szeretem. "
Kálomista Gábor: " A néző az első, és minden más utána következik. "
Kálomista Gábor sok mindennel foglalkozik. Bizonyos vélekedései időről időre vitát is kavarnak. Legutóbb producerként annak örülhetett, hogy filmje, a Coming out, négy hét alatt elérte a magyar produkciók között álomhatárnak számító százezres nézőszámot, majd mint a Magyar Síszövetség elnöke Miklós Editnek gratulálhatott a hetedik helyének a téli olimpián lesiklásban, amely minden idők legjobb magyar alpesi sí eredménye. Ezekből kiindulva kíváncsi voltam, milyen elvek mentén él, dolgozik.
A Síszövetség elnökeként mit vársz, mire készülsz?
Most jött el az a helyzet, amikor tenni kell. Eddig lebecsülték a sísportot Magyarországon, hiszen soha semmiféle eredményt nem produkált. Na, jó, alig valamit és ez igazán nem azokon múlt, akik energiát fektettek bele. Edit most síelt egy csodát. Ott voltam. Felemelő érzés volt, mikor az őrjöngő tömeg közepette 25-ös rajtszámmal becsúszott hatodiknak egy magyar. Ilyet még nem látott a világ! Végre bele lehet vágni, meg lehet teremteni egy olyan sísportot Magyarországon, mint amilyet a horvátok teremtettek. Mert van eredmény. Lett egy sztár. A mai világban nagyon fontos, hogy legyenek hősök, akikre a gyerekek felnézhetnek. A magyar sport szerencsére tele van ilyenekkel. Vízilabdázók, úszók, kézisek, vívók. Ez vonzza a gyerekeket. Ezért is kell most Editet nagyon megbecsülnünk, hiszen bizonyított. Nem panaszkodni kell, hogy nincsenek hegyeink. Budapestről 2,5 órányira az egész szezonban van elérhető sípálya. Nem hiszem, hogy a 700 ezer rendszeresen síelő magyarból, amiből a fele gyerek, nem lehet megtalálni azt a húszat, harmincat, akik megfelelő körülmények között sikeresek lehetnének. Hinni kell benne, és menni fog. Meglátjuk.
A Magyar Televízióban készült egy riport veled, melyből sok helyütt idézték egy mondatodat: "Mi, magyarok genetikailag alkalmasak vagyunk arra, hogy jó eredményeket érjünk el." Hát…
Mi ezzel a baj? Hogy sikeresek vagyunk? Ha csak a sportot nézzük, a tíz legtöbb olimpiai aranyérmet nyerő nemzet között a magyar. Ha a filmet, ott van több mint száz magyar származású Oscar-díjas. Ha a tudományt, akkor pedig szinte végtelen a sor. Csak a történeti hűség kedvéért: 2005-ben, amikor a síszövetség elnökévé választottak, igyekeztem támogatókat gyűjteni, és volt olyan, aki azzal utasított el, hogy mióta elveszítettük a hegyeinket, több generáció felnőtt, és genetikailag elvesztettük a lehetőséget a sikerekre. Szerintem ezzel sokkal több baj van. Egyébként a kiragadott mondatok az egész életemet végigkísérik. Próbálnak belemagyarázni mindenféle eszméket, amiket szerintem nem kell, nem érdemes.
Bár hát ki nem?
Azért mondom, ki nem? Ha a sísportot nézzük, elhatározás és elszántság kérdése is, hogy a gondolkodásmód megváltozzon. Igenis lehet eredményeket elérni.
Ha a te pályádat nézem, téged is az elszántság jellemez.
Engem is a siker orientál. Nem szeretem az elfecsérelt munkát, nem szeretek kicsit dolgozni, kicsit kitölteni a munkára szánt időt. Szeretem, ha számon lehet kérni a teljesítményt és azt is, ha számon kérik az én teljesítményemet is. A film erre nagyon jó, mert annál világosabb visszajelzés nincs, mint amit a közönség felmutat. Oké, elfogadom a véleményét, de a közönségét biztosan megszívlelem.
Játszva még a síből vett másik idézettel. Miklós Edit azt mondta: "Az nyer, aki kevesebbet hibázik, viszont mindenki hibázik, 100 százalékos menetet nem lehet csúszni." Majd’ húsz éve vagy a filmes szakmában. Ezt a mondatot magadra is igaznak érzed?
Abszolút. Az ember folyamatosan hibahalmazokat hagy maga után, viszont az tud sikeresebb lenni, aki kevesebbet hibázik és több jó döntést hoz. Vagy aki képes tanulni a hibákból. Edit kiváló példa erre.
Elindult egy srác agrárvégzettséggel, Sára Sándor fia révén bekerült a Duna TV-hez, majd pár évre rá megcsinálta az első filmjét Tímár Péterrel. A Zimmer Feri siker lett. Mint ahogy azóta jó pár alkotás - legutóbb a Coming out. Persze voltak, amik nem hoztak nagy nézőszámot, de mégis… Hogy szűrsz? Mi alapján mondasz igent egy forgatókönyvre? Nyilván rengeteget kapsz évről évre.
Persze, rengeteget. Ugyan a könyv sokat jelent, de mégsem mindent. Legalább ennyire fontos, hogy az alkotó hisz-e és bízik-e magában. Michelangelo - amikor a Pietához fogott - először belevágta a kalapácsot a márványba, amikor érezte, hogy elrontotta. De hitt magában, és az eredmény ott van a Szent Péter-bazilikában. Hittel meg lehet győzni engem. Amikor Tímárral Moszkvában voltunk egy filmfesztiválon a 6:3-mal, egyik éjjel azt mondta nekem borozás közben, hogy csináljunk a vakoknak egy filmet. Mondom, ne hülyéskedj velem! Maga a mondat nonszensz. Mégis, amikor elmagyarázta, hogy mit szeretne, akkor azt mondtam, hogy nézőszámban ez kapitális bukás lesz, nem is az én stílusom, de annyira tetszik, amit és ahogy akarod, hogy oké - csináljuk! Ez lett a Vakvagányok. Vagy ott volt a Csak szex és más semmi. Jött Goda Kriszta - ismertük egymást szegről-végről a Duna TV-ből, tanult Angliában, Amerikában - hozott egy forgatókönyvet, amivel már végighaknizta az összes producert, és senkinek sem kellett. Elolvastam - tök jó!
Kerényi ezt mondta a Cukor utcai Belvárosi Polgári Szalon vendégeként 2013. április 23-án:
- Amikor a színházban hatalomváltás van, és új stílus jön, akkor mindig lemegy a látogatottság. Ez egy teljesen természetes görbe. És itt van egy hazafiúi feladat. Szíveskedjék az új direkciót támogatni jegyvásárlással. Rögtön az elején tessék megszállni a színházat, mert most meg van szállva. Képzeljék el, hogy itt az utolsó előadásokon gyászmise lesz. Nagy könnyek fognak patakokban, a Dunáig fog menni a könny. Olyan siker lesz, hogy őrület, könyveket fognak róla írni. Csak utána jön egy más, és én a magam részéről nagyon bízom abban, hogy Vidnyánszky úr meg fogja tenni, amit megkövetel tőle a haza. Elég erő van hozzá, jó korban van, megvan hozzá a műveltsége, a felkészültsége, a kultúrája, és meg fogja csinálni a Nemzeti Színházat, ami ugyanúgy sikeres lesz, mint az Alföldié, csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, meg a barátságról, meg a hűségről.
Én arra gondoltam, ha alkirály lennék, úgy elvenném ennek az egyetemnek a pénzét, mint a nyavalya, és áttelepíteném a színházhoz. Aztán csináljanak amit akarnak. Azt gondolom, egy nemzeti kultúrában a színészeket nemzeti szellemben kell nevelni, pont. Mert ettől érdekesek. Ha ez az iskola New York-ban is lehetne meg Lembergben is, akkor mitől? Én úgy vettem észre, hogy kitűnő színészeket képeznek, de kis rabszolgák. Jól szót fogadnak, igen, rendező bácsi, minden nagyon jó, hú de nagyon balliberálisak, mert azt muszáj.
Magánemberként vettem részt a rendezvényen, színházi emberek között voltam. Abba a közegbe ez a stílus belefér, nem bántásnak szántam, amit mondtam.
Kulka János nyílt levelében ezt írja:
Mint utóbb nyilatkoztad, a rendezvényen magánemberként beszéltél, színházi emberek között voltál, abban a közegben ez a stílus belefér és nem bántásnak szántad, amit mondtál. Ezúton közlöm veled, Imre, hogy tévedsz. Az általad említett közegbe nem csak ez a stílus nem fér bele, de már te magad sem.
Ezúton közlöm továbbá, hogy a Vidnyánszky Attilával folytatott nyilvános beszélgetéseteken elhangzottak következményeképpen a Nemzeti Színházban a következő évadra átvinni tervezett Sirályban nem lépek színpadra.
" Magyar állampolgárként és a Nemzeti Színház társulatának egykori tagjaként visszautasítom Kerényi Imre szavait, melyekkel a Nemzeti Színház elmúlt éveit minősíti " – írja a nemrégiben a Katona József Színházhoz igazolt színművész, Kulka János nyílt levelében a kormánybiztosnak. A művész kijelentette: a Nemzeti Színházban a következő évadra átvinni tervezett Sirályban nem lép színpadra.
" Én szégyellem magam azért, hogy ez megtörténhet. Szégyellem, hogy 2013-ban, Magyarországon minden következmény nélkül megbélyegezhet bárki bárkit. Szégyellem, hogy ezt állami hivatalnokok is megtehetik a felelősségre vonás legcsekélyebb kockázata nélkül. " – írja Kulka János színművész a kormánybiztoshoz intézett nyílt levelében.
Családneve ajtókat nyitott meg előtte, Simon Tolkien eleinte mégsem akart a nagyapja által kitaposott ösvényen járni. Talán nem véletlen az sem, hogy először jogásznak állt, és nem élte ki írói vágyait. Saját bevallása szerint ugyanis leblokkolta az a tudat, hogy „egy ilyen zseninek az unokája”, és nem is remélte, hogy kreativitásban akár csak a nagyapja közelébe érhet.
A nagypapa nem más, mint J.R.R. Tolkien, akinek könyvei, így A hobbit vagy A Gyűrűk ura, már az író életében bestsellerekké váltak. Simon Tolkien a Guardiannek adott interjújából azonban az derül ki, hogy nagyapja korántsem volt elégedett; az általa elképzelt univerzumnak ugyanis ezek a könyvek csak a töredékét alkották, és tisztában volt vele, hogy az ő életében a többi műve már nem fog nyomtatásban megjelenni.
Ezt a feladatot végül fia, Christopher Tolkien vette magára, neki köszönhető, hogy két évtizeddel az idősebb Tolkien halála után a rajongók olyan köteteket vehettek a kezükbe, mint A szilmarilok vagy Az elveszett mesék könyve. Apja érdemeit Simon Tolkien elismeri, ami azért nagy szó, mert több évig haragban volt Christopherrel.
Csúnyán összevesztek például azon, hogy míg Christopher Tolkien ellenezte, hogy filmre vigyék A Gyűrűk urát (igaz, megakadályozni nem tudta, mert a jogokat J.R.R. Tolkien – szorult helyzetében – 10 ezer fontért még 1968-ban eladta), addig Simon együttműködött a filmkészítőkkel.
A jelek szerint azonban mára valamelyest rendeződött apa és fia viszonya (sőt, Simon legutóbbi könyvét is az apjának ajánlotta). J.R.R. Tolkien unokája sem tudta ugyanis elkerülni a sorsát: negyvenéves volt, amikor íróként debütált. Ironikus módon, habár szabadulni akart a Tolkien-név bűvköréből, családneve mégis ajtókat nyitott meg előtte. A kiadók és az ügynökök azonban azt akarták, hogy fantasy-regényekkel árassza el őket (ezeket ugyanis könnyen megfuttathatták volna a Tolkien-név alatt), Simon Tolkien azonban ehelyett thrillereket akart írni.
Legutóbbi könyve, az Orders from Berlin például a második világháború napjaiba röpíti vissza olvasóit, amikor egy fiatal detektívnek, Constable Trave-nek, nem kisebb feladat jut, mint hogy leleplezzen egy náci kettős ügynököt az MI6-en belül, és ezzel megakadályozzon egy merényletet Winston Churchill ellen.
A Megyek utánad a hetedik ajtó kinyitását jelentette. Korábban, a Tánciskolában, a Mellettem elférsz című könyvében a hely, a közösség, a család múltja izgatta. Most a háttérből előlép a fiú, aki nőkön keresztül mutatja meg magát gyerekkortól a felnőtté válásig. MARTON ÉVA INTERJÚJA.
Revizor: A Megyek utánad a férfivá válás története?
Grecsó Krisztián: Volt egy nagy zökkenése, törése az életemnek. Új életet kezdtem, ahonnan érdemes és fontos lett visszanéznem, visszafejteni bizonyos rétegeket. De aztán, amikor dolgozni kezdtem, kiderült, hogy akkor működik a történet, ha tényleg elemelem a valóságtól. Ahogy mindig, itt is játszom az alanyi próza alanyi hozzáállását. És persze, nagyon erősen benne vagyok, de inkább mint egy szűrő, amelyen áteresztettem a történeteket. Izgalmas volt kitalálni, és reményeim szerint élővé tenni a karaktereket.
R: Előző könyved, a Mellettem elférsz, családregény, de felsejlik benne az ott még a háttérben szemlélődő figurád. A családod történetének megírása kellett ahhoz, hogy közelebb kerülj magadhoz, s megírd a saját múltad?
GK: Valóban szorosan kapcsolódik egymáshoz a két könyv. De nem a családtörténetet írtam tovább, hanem egy újabb ajtót nyitottam ki. Személyesebb lett a könyv, sebekről és a sebek gyógyításáról írok. Ha a Megyek utánad felől nézzük, valóban úgy tűnhet, a Mellettem elférsz volt az új könyv generátora. Dobbantó volt, mert nem mertem volna annak a megírása nélkül magammal így bánni, nem mertem volna visszafejteni az életemet. Egyre szűkebb köröket járok be. A Pletykaanyu és az Isten hozott című regényeim közösségi történetek, onnan jutottam el magamhoz. Koncentrikus körök ezek: nagyon élveztem, ahogy egyre beljebb jutottam, s számomra egyre nagyobb lett a kockázat. Első olvasásra úgy tűnhet, a saját történet elbeszélése sokkal kisebb téttel jár, mint megírni a családtörténetedet. De a személyes mikro-drámáknak egészen más a kockázata. Bele kellett halni, mert zsákutcába futott életekkel, csonkán maradt, kibeszéletlen történetekkel kellett szembenéznem.
R: A Megyek utánad című regényed hét nőn keresztül mutatja be a főszereplő fiú életét gyerekkorától a harmincas éveiig. A nőkön keresztül könnyebben mutattad meg önmagad?
GK: Nem akartam, hogy Daru, a főszereplő belőlem építkezzen, miközben magammal is szembe kellett néznem a regény írása előtt. Nagyon izgalmas volt innen visszanézni az akkori Grecsóra. Látni, hogy az adott egókhoz milyen végtelen naivitás járult. Valami kitörölhetetlen vágy volt bennem a paradicsomi lét és az ahhoz társuló naivitás megtartására. Ez sokáig eltakarta a lényeget, mondhatni, vakká tett. Nagyon sokára kaptam meg az első őszinte mondatokat és pofonokat.
R: A főszereplő Daru két hangon szólal meg a regényben. Stilárisan is elkülönül az én és a fikció.
GK: A kettős játék hasonlít Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel írásának alaphelyzetéhez, de itt kiegészül egy narrációs játékkal a korábbi énhez való viszonyulás. Úgy éreztem, innen visszanézve korábbi énjeimhez nincsen semmi közöm. Emlékszem, mi történt, mit csináltam, de lelkemnek egyetlen sejtje sincs, amely képes lenne úgy cselekedni, mint az akkori én. Pedig az a kisfiú is „mi” voltunk, akik kiröhögték az öregeket, akik nem értették a halált. Ennek az emléke hordalékként most is itt van, de már csak elszemélytelenítve tudok róla gondolkodni. Ebben segített ez a narrációs technika.
R: Az egyik a te hangod?
GK: Amikor Daru felfedi magát, őszinte vallomásokat tesz, abban szólalok meg én. Az a hang sokkal líraibb, vallomásosabb a regény többi részénél.
R: Daru nem a semmiből lépett a regényedbe. Előzményei a Daru-novellák, amelyek korábban napilapban jelentek meg. Mostani könyved regény? A korábbi írásokból összeállt novellafüzérek?
GK: Összeraktam és összeolvastam a korábbi novellákat. Kibírhatatlanul tömény volt, túltengett benne a vallomásosság. Novelláskötetként nem működött volna. Alapanyagként használtam, de egyetlen mondat sem maradt az eredeti novellákból. Letisztultabb, egyszerűbb nyelve lett. Egyszerre elkezdtek a novellák között visszajárni a szereplők. Közös tere lett a figuráknak. Bár novellafüzérre épül, azt hiszem, az eddigiek közül ez a legklasszikusabb regény.
R: Számomra sokkal erősebbnek mutatkoztak azok a lány- és nőalakok, akik a gyerekkorodba engednek bepillantást. Ezek a nők tükörként mutatják meg az életedet?
GK: A távolabbi történeteket még jobban el tudtam emelni, minden szempontból fikció lett, jobban működött. Ahol a kor, a világok közelebb voltak, ott kevésbé. A gyerekkor néhány szereplője visszatér a figura felnőtt életében, például a válóperben. Itt érdekes megnézni, hogyan működik ugyanaz a szereplő a két időben, sikerült-e megőrizni a karakterét. Szükségszerű, hogy lettek nagyon erős, uralkodó női figurák, akikkel szívesebben dolgoztam, és születtek kevésbé erősek. Nagyon fontos volt számomra, hogy ne csak a személyiségüket, de a szereplők egymáshoz való viszonyrendszerét is bemutassam, hogy láttassam, milyen erős motivációk mozgatják őket. Ebben nagy segítség volt mindaz a tudás, amit a Katona József Színházban Máté Gábortól tanultam.
R: „Visz a vonat, megyek utánad”. Regényed címe József Attila Óda című versére utal. Játék? Gesztus?
GK: A magyar szerelmes líra számomra egyik legszebb szerelmes verse. Egyetemistaként egy nagyon izgalmas versszemináriumra jártam Békésiné tanárnőhöz. Felvételről tucatnyi színész előadásában hallgattuk meg az Ódát. Egészen máshogy kezdtük figyelni a verseket, konkrétabb textus lett. Hirtelen megláttuk, hogy József Attila az Ódában néhány napos szerelmi kalandját írta meg, míg a Mellékdal a már hazafelé tartó költő másik nőhöz íródott néhány sora. Számomra az Óda ezt a nők közötti váltást is jelenti. Mit adott a három nap szerelme a másik nőhöz való kapcsolatban? Erről szól a regény. A másik fontos utalás Móricz egy még kiadatlan szövegének, a Tükör-füzetek részlete, melyben 1914-ben, száz évvel a regényem megjelenése előtt írt Janka-szerelméről. Tíz évvel később Janka öngyilkos lesz. Ez a szerelmi dráma, a kettősség is sokat adott hozzá a regényemhez.
R: Korábbi műveidben fontos volt, hogy megmutasd életed helyszíneit, azok történelmi múltját. A Megyek utánad mintha csak díszletként használná a korábbról jól ismert helyszíneket. A személyes történet ereje ezeket elmosódottá tette, kevésbé voltak fontosak?
GK: Annyira személyes lett a könyv, olyan mélyre ment, hogy nem a helyek voltak fontosak. Nem akartam erőltetni. El is hagyhattam volna, de a környezetéből kitörni vágyó lány, Eszter figurájához elengedhetetlen volt a helyszín. Eszter nagyon okos és kreatív, kilóg környezetéből. Egészen más súlyok húzzák, egészen más drámával küzd, mint a mellette álló fiú, aki képtelen lépést tartani vele, aki így nem látja, nem érzékeli a bekövetkező tragédiát sem.
R: Vannak elvarratlan szálaid? Szinte minden prózádnak fontos szereplője az apa. Az ő alakjának, a fiú-apa kapcsolatának megírása kikövetel egy újabb regényt?
GK: Jó lenne. Kosztolányi a számomra egyik meghatározó esszékötetében, a Nyelv és lélekben az élmény szerepéről írja, hogy azokkal az élményekkel lehet gazdálkodni, amelyekkel emberként már tudtál mit kezdeni. Az apámról nagyon sokat írok, de a traumáról, a mi nagyon intenzív, érzelmes és harcias viszonyunkról keveset. Ahhoz előbb a sértettségemet el kellene tudni ereszteni, meg kellene tudnom nagyon sok mindent megbocsátani magamnak és neki. A rengeteg hibát, ami velünk történt. De erről még nem tudok írni. Találni kell egy olyan helyzetet, fogást, ahonnan nézve el lehet mondani a nagyon szép drámát, az egyszerre nagy ívű, ugyanakkor kisstílű bukásának a szívszorongató történetét. A róla szóló történet egy generáció története is, a Kádár-korszak lábvizében felőrlődött, tönkretett generáció regénye. A lehetetlen perspektívája, amely egyszerre tűnik úgy, mintha boldog lenne, de közben nincsenek utak. Idén lenne hatvanéves. A nagyszüleim korosztályának annyi minden kijutott, a háború, a holokauszt, ötvenhat. Számukra egyetlen tét volt, valahogyan túlélni. A Kádár-korszak terhelése alattomosabb volt. Ami most történik, félelmetesen hasonlít azokra az időkre. A félni-nem félni, a menni vagy maradni kérdése. Ezekben a kétes helyzetekben, kisstílű játszmákban ugyanezeket látom. Ma már sokkal óvatosabban kritizálom a szüleim korosztályát.
R: Publicisztikai írásaidban folyamatosan reflektálsz a hétköznapokra. Nagyon kemény hangon írsz politikai, társadalmi témákról. A regényeidből, bár folyamatosan tárgyakkal, zenével jelzed a kort, nincsen ott ez a hang.
GK: A regényemben is ott a kor, de más nézőpontból. A rendszerváltás kori kamaszfiú szemszögéből, akinek sokkal fontosabb volt a Depeche Mode, az első csók, mint Nagy Imre újratemetése. Tud róla, de nem része, tétje az életének. Nagyon erőltetett lett volna, és nem is akartam ennél mélyebben megmutatni. A Mellettem elférszben a nagymama történetén, világszemléletén keresztül láttatom a kort. Neki a túlélés volt a legfontosabb, ezen keresztül jelenik meg a történelem. A szépírói munkáimból hiányzik a közéleti érzékenység, miközben Tévékritikáimban, közéleti publicisztikáimban erősen jelen van. Nem vagyok politikus alkat, nagyon szívesen távol tartanám tőle magamat. Közéleti érzékenységemnek az oka, hogy képtelen vagyok hallgatni. Mert a hallgatás bizonyos szempontból egyet jelenthet a rendszer legalizálásával. Ebben az egyszerre kádárista és horthysta visszarendeződésben végtelenül erős a szegények és a periférián élők lenézése. A parasztoknak és munkásoknak a lenézése. Én ebből a világból jövök. Mérhetetlenül felelőtlen lenne a hallgatásommal asszisztálni. Még akkor is, ha az a világ nem érti, amit róluk mondasz. És közben látom, hogyan szerveződik újra a régi feudális világ a saját új földesuraikkal. Ugyanazok a családok, személyek, akik korábban horthysta csendőrök, párttitkárok voltak. Az ismétlődés gyomorforgató. Nagyon erős szociális elkötelezettség van bennem, ami nem enged csendben maradni.
Szerző: Marton Éva
FAUSTUS MINT KÍSÉRTŐ
Grecsó Krisztián: Tánciskola
2008.04.25.
Grecsó Krisztián új regénye az alföldi kisvilág mikszáthi-anekdotikus rajzát kívánja ötvözni a metafizikus ördögregénnyel, kevés sikerrel. A kudarc azonban messze nem tanulságok nélkül való. KERESZTESI JÓZSEF KRITIKÁJA.
A regény hőse a frissen végzett jogász, Voith Jocó, aki egy alföldi kisvárosban kezdi meg önálló életét nagybátyja, Szalma Lajos védőszárnyai alatt. Lajos bácsi életes ember, amolyan alföldi Pepin sógor, saját világának elsőrangú gourmet-ja, delejes hatású szoknyavadász és filozófus-guru, aki bevezetni hivatott gyámoltalan unokaöccsét az élet sűrűjébe. A Tánciskolát akár dezillúziós regénynek is fölfoghatjuk: ennek a bővérű, életet habzsoló figurának a kicsinyességéről és aljasságairól hullik le a lepel a történet folyamán.
A nagybácsi hétvégi házában különféle kábítószerekkel – illetve az ehhez tartozó bölcselettel – traktálja a vendégeit, s ebből az alkalomból, a bódult állapot látomásaként jelenik meg Jocónak a Sátán, egyenest Thomas Mann Doktor Faustusából, Szőllősy Klára fordításában. Ám hogy mi is volna az ördögi szerződés voltaképpeni tétje, az pontosan nem derül ki az olvasó számára. Szó esik ugyan „a korlátlan élet lehetőségéről”, és hősünk annak rendje és módja szerint el is veszíti a szüzességét, hogy ezután sikert sikerre halmozzon a pályáján, valamint a nők körében. Eközben az apja előbb tönkremegy, majd meghal, illetve megjelenik a fiú életében a nagy szerelmi kérdés, Jocónak választania kell két nő közül. Ám mindezeken az eseményeken az ördögi paktum egyre fátyolosabban dereng át, és a történet befejeztével jelentőségét is veszíti. Azzal az érzéssel csukjuk be a könyvet, hogy Voith Jocó halhatatlan lelke igazából egy pillanatig sem forgott kockán.
Az a gyanúm, hogy a valódi kísértést ebben a kötetben a nagypróza jelenti, a súlyos nagyregény, amely egyébként is nyomasztani látszik a jelenkori magyar irodalom nem egy alkotóját, akiket a tehetségük eredendően a könnyedebb formákhoz utalna. A Tánciskola legnagyobb problémája, hogy miközben igyekszik szorosra húzni a történetszálakat, összekötni a motívumokat, komplex szimbólumrendszert létrehozni, a vállalkozás egésze rettentő erőltetetté, izzadságszagúvá válik. Grecsó Krisztián, aki úgy ismeri elbeszéléseinek a világát, akár a tenyerét, valamiért mintha kevésnek találta volna, hogy mindössze erre építse föl a művét. A metafizikus ördögregény ugyanakkor csupán külsődleges máz, díszítmény maradt az anekdotikus regényvilágon. Pedig ha a szerző jobban bízik az ösztöneiben, nem is lett volna szüksége rá. Igaz, hogy a regénybeli kisvilág alapvetően meghitt és kedélyesen ismerős, ám helyenként mégiscsak föltárul benne az ijesztő üresség, érezhető a hűvös huzat, és ez messze nem az ördög importjának köszönhető. Az a magányos keserűség, amellyel Voith Jocó kipakol kis legénylakásán („Ismeretlen göncök, valaki más élete ez, gondolta, más viseli a ruhákat, azt képzelte, hogy ez mind csupa tárgyi bizonyíték, felhalmozott segélykészlet, halottak, még meg sem született emberek holmija, árukészlet talált tárgyakból, egy reptéren ottfeledett bőrönd, ahogy megy körbe-körbe a gumiszőnyegen”), vagy a végeláthatatlan alföldi terek hasznavehetetlenségéről szóló futamok („a viharsarki alföldön széles utcák a szokásosak, egy sztráda is elfér rajtuk, egy-egy házhoz akkora udvar dukál, mint egy focipálya, és akkor még ehhez jön a kert, a porta, hiszen hely az van, talán más sincs, csak hely meg idő, a fölöslegesen nagy terek, udvarok mintha a ki- és elmaradó lehetőségeket szimbolizálnák”) képesek volnának kellő ellensúlyát képezni a kedélyes anekdotizmusnak. Grecsó világának igenis megvan a sötétebbik oldala, amelyhez semmi szükség az ördögökre, s a Tánciskola árnyékában ott húzódik egy másik regény beváltatlan ígérete. Ez a regény talán a saját anyagát magabiztos közvetlenséggel kezelve, a saját világának belső logikájára támaszkodva, minden külsődleges elvárásnak fittyet hányva lett volna képes arról a kétségbeesésről mesélni, amely erőt vesz a diákévek védettségéből egyszerre idegen és provinciális környezetbe csöppenő fiatalemberen.
Szerző: Keresztesi József
ACZÉL, A „KERÍTŐ”
Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
2011.03.15.
Míg előző regényében az ördöggel, mostani művének első mondatában csak a testével köt szerződést az elbeszélő-főhős. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.
E meglepő kijelentés hátterében, mint később megtudhatjuk, az áll, hogy a három nemzedéket bemutató családregény formateremtő tengelyében egy genetikai indíttatású, az időben újra ismétlődő lehetőségek labirintusa lapul, ahol az egyed hiába is lázadna sorsa ellen, a végén rá kell ébrednie: képtelen kitörni biológiai determináltságú cellájából. Minden ilyen megkötés eleve ellentmond ugyan a regény szellemének, hiszen inkább a tragédia műfajára jellemzőek az efféle elháríthatatlan belső akadályok, amikor a főhős felőrlődik lassan a belülről támasztott morális és az őt körül vevő lehetséges világok között, ám mindenképpen figyelemre méltó gesztus ez, olyan kísérlet, amely önmagában felértékeli a mű ambiciózus témaválasztását.
Ehhez képest a kerettörténet eléggé szokványos: egy elszármazott vidéki fiú vergődését látjuk a főváros hatalmas gyomrában, szerelmi csalódását, amely éppen csak fel van skiccelve, a rosszlányokkal folytatott kétértelmű kalandjait, amelyek kukkolós műpornónak hatnak, egy kis munkahelyi ezt-meg-azt a hatvanas évek irodalmának elcsépelt modorában. Van „szerkesztő úr”, meg kerületi lap, akár Balzacra is gondolhatnánk, amint majd megindul az ifjú a társadalmi felemelkedés útján; ehelyett egy cikk kapcsán a családjába botlik bele, amikor egy kisváros peremén élő emberek sorsát, a múlt foszlott emlékeit kezdi el kutatni.
S itt váratlanul izgalmas lesz a regény, mintha eddig csak rákészült volna, nem túl szerencsés módon, az igazi mondanivalójára. A nagymama alakja és különösen Benedek figurája, a negyvenes években szerzetesnek készülő nagybácsi és a korán rajta csüngő Sadi sorsa már egyszerre teszik érzékennyé és stilárisan árnyalttá a történetet. A sorok közül fokozatosan lopakodik elő, lesz egyre plasztikusabb ez a két alak, miközben a vidék legszomorúbb magyar nyelven megírt impresszionista vízióját olvashatjuk. Itt teljességgel visszatérnek Grecsó első regényének (Isten hozott) erényei, és újra megcsodálhatjuk prózaírói virtuozitását. Elátkozott vidék ez, de nem krasznahorkaiasan döglött, csak sejtelmesen túlérett: a szokások, a szerepek nem adják oda magukat a racionálisnak, az új kezdéseknek, a nagybácsik, az apák közös sorsa az alkoholizmus, a vele társuló pszichés terheltség, ahol úgy bújnak ezek a figurák a legeslegbelső szobákba, mintha anyjuk méhébe szeretnének visszajutni. Benedek és Sadi rendhagyó szerelmének kései záróakkordja, ahogy az elbeszélő, belesvén a már gazdátlan ház udvarára, meglátja nagybátyja diófa alá hányt cimbalmát: „Ahogy a szél verte a termést, a leeső diók ütötték a húrokat. A vihar valami ócska, szabálytalan nótát játszott; néztem, ahogy a dió meg a letörő ágak verik a húrokat.” (110.o.)
A másik nagybácsi, Márton és a nagyapa, Domos már nem ilyen szerencsések, ami az írói ábrázolás mélységét illeti. Mártonnak a sikertelen párkapcsolatokon, az alkoholizmuson és a bolondokházán kívül nincsen is egyéni sorsa. Ami körbe veszi, az ő, de igazából a hiánya mutatja meg a jellemét. Egy a sok közül, akiket az élet megcsalt, akik maguk adagolják, csöpögtetik magukba a halált. Még őrültségükben is epigonok.
Domos nagyapa sorsáért azonban újólag az író-elbeszélőre terhelnénk minden felelősséget. Olyan közegben mozgatja, az ötvenes-hatvanas évek Budapestjén, amelyhez láthatóan semmi affinitása nincsen. Mintha színpadon lennénk: szocreál figurák, mállékony homlokzatú díszletek; a semmiből elővánszorgó Aczél György hitelteleníti a regény néhány elemit végzett szakiját, akinek még egy Pozsonyi úti úrinő szerelméért is meg kell küzdenie, s épp a hajdani nagy ember feltűnése játssza Domos kezére a hölgyet.
A fiú a főváros dzsungelében rátalál nagyapja régi ismerősére (Andor), fölkeresi az immár kilencven éves (!) Zách Évát is, hogy az olvasó számára némileg hihető forrásként szolgáljon Domos ötven évvel ezelőtti hétköznapjait illetően. Miközben elég nagy képtelenség egy tisztes matrónát félévszázaddal előbbi röpke kalandjáról faggatni, Andor már az első pillanattól kezdve az epikai folyam szervesülésének akadálya, az írói kitaláció csődje: miért jár fel hozzá, ha elviselhetetlennek tartja, unja és mindenképpen hiteltelen szemtanú a nagyapja dolgait illetően? Jól sejthetően Domosnak a genetikai permutációkon kívül kevés köze lehet mindenféle jungi archetípushoz, az elbeszélő mégis őt szemeli ki erre a nagyon is előre megtervezett szerepre.
És van még egy kurva is, akibe az elbeszélő beleszeret. Randevúra hívja, ugyanoda persze, ahol nagyapja várta a közben hűtlenné lett Zách Évát. De a kimosakodott rosszlány okosabb az elbeszélőnél: mit is remélhetne egy férfiútól, akitől örökké csak szemrehányást, gyötrő féltékenységet, a sorsába való génsebészeti beavatkozást kaphatna? A valóságos dolgok nem mélyebbek, mint egy gesztus, a közben pincérnővé emelkedett utcalány pedig talán azért tűnt a szokottnál kedvesebbnek azon az estén hősünkhöz, mert szeretetre vágyott. Egymás tükrei lettek egy pillanatra, de a valóság nyomait mégsem érzékelték.
A szerkezeti fegyelmezettség, a visszafogott stílus ellenére, úgy gondolom, alig sikerültebb ez a regény, mint a Tánciskola, amely nagyra törő céljainak kudarca miatt volt rossz (kritikánk a kötetről itt olvasható - a szerk). Most mintha a cél is túl absztrakt vagy egyértelműbb lenne: minden cifraság nélkül megírni egy olvasható regényt. Alászállás és alázat nélkül: sikeresnek lenni.
Szerző: Sántha József
EGY SZÍV FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE
Grecsó Krisztián: Megyek utánad
2014.08.17.
Minden regényre, ami egy kicsit is személyesnek tűnik, rásütik, hogy önéletrajzi. Ezt az irodalmi közhelyet nyergeli meg Grecsó Krisztián új, eddigi legmélyebbre ásó regényében. Vajon fontos-e, hogy a főszereplő Daru ő maga, vagy sem? RÁCZ GERGŐ RECENZIÓJA.
Kérem, hogy olvasás előtt terítsük ki a védőborítót magunk elé. Jobbról balra az alábbi képsort láthatjuk: településvég, villanypózna, buszmegálló, benne egy alakkal, még egy villanypózna, fák, majd egy sárga, Ikarusz-szerű jármű, amint halad a következő állomás felé, vagyis ahol az alak áll, ott már járt. Adja magát a jelentés, miszerint ez a kép el lett rontva, a busz a hátsó borítón van, míg a várakozó ember az elsőn. E tévedés mentén is lehet olvasni a regényt, úgy adekvát lenne a sajnos elég sok helyesírási hiba. Így Daru kapcsolatait lehet hibák sorozataként értelmezni; hogy egyik sem sikerült, hiába a sokszínűség, minden egyes lehetőségét elvétette, ráadásul az utolsó nőnél még el is laposodik a szerelem. Valóban el lett rontva minden?
A régi, sárga Ikaruszt mindenki ismeri, aki vidékről járt be a közeli városba. Tapadt a hátunk a műbőr üléshez, miközben a busz csak erőlködve haladt. Lássuk ezt a buszt az érzelmi relikviáink hordozójaként, amibe fiatal korunktól csak gyűlik a buszmegállókban felvett emlékeink tömege, és a busz egyre jobban küszködik, felvesz mindent, de le nem tesz semmit.
A hátsó védőborítón lévő „Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek?” idézet nem túl szerencsés, kissé hatásvadász, ennél lényegesen erősebb, hitelesebb mondatokkal van tele a könyv. Vegyük le a borítót, felejtsük el a saját emlékeinket, nézzük meg az üres, zöld, kemény kötést, ami a csomagolás nélkül éppolyan puritán, mint mi, az emlékeink nélkül és olvassuk el Daru visszaemlékezéseit. A kötet nyolc egységre bomlik, amelyekből hat női név „jön”, a hős egyszer „marad”, míg az utolsó nő, Juli „van”. Ahogy a legelső, Lili történetét olvassuk, szükségszerű összevetni egy régebbi változattal, ami a Bárka 2011/3-as számában jelent meg. A kettő között éppen a személyesség foka a különbség, a régebbi földhözragadtabb, egyszerűbb struktúrájú, a kötetben levő időtlenebb, lírai, meseszerű, még nincs benne annyira jelen a test, csak az éppen felcseperedő vágy, ami elkezdi átvenni a líraiság helyét a szereplőben, és a szövegben egyaránt. Ebben a mesés birodalomban még előfordulhat, hogy „a területet Daruék gondozzák, még gyerekek. Daru tizenkét éves, Lili évvesztes, szalajtott, ő eggyel több. Úgy mondják maguk között, hogy »uralják a területet«.” (13). A gyermeki világlátás megszűnése a paradicsomból kiűzetéssel ér fel, ami után csak katarzis jöhet, a végtelenség hiányának megtapasztalása: „az öröm fut ki, bugyog, mint a tej, mert ott áll Lili az ajtóban, és eszményien szép, soha ilyen szép nő azelőtt a kapu előtt még nem állt, Istenem, mondja öntudatlanul, mennyire szeretlek! […] De drága vagy, mondja, te, bolond Daru, és elneveti magát. Úgy, ahogy az új Lili nevet, szándékosan és tanultan, közben a hajába túr. Már majdnem komolyan vettem.” (54).
Az első szerelem megélése után, a gyermekkorból kiűzetett Daru először szembesül a testiséggel, megcsalatással, és a halállal egyaránt. Eszter, a kiábrándult felnőtt, kamasz testben, aki annyit mond a kamaszkorra: „csak túl akarom élni” (97). Ő a törésvonal; utána Daru nem tudja kikerülni a sodródást. A plasztikus külső leírások innentől belsővé válnak, megváltozik az olvasó által látott világ, a befelé fordulás, és önkeresés részei jönnek. Némasága a külső jelen megfagyása, nem tudja feldolgozni, ami történt. Hiába jön Gréta először, és szólal meg Daru, mégis úgy tűnik, Esztert és Lilit a legnehezebb feldolgoznia.
Később Petra férfit nevelne belőle, „nem ő a kevés, Petra a sok” (144), Daru pedig nem bírja tovább, és alámerül. Jön Sára és a bűn, a fű és a rengeteg alkohol. „János és Daru barátok. Lea vőlegénye és Sára vőlegénye is barátok. Mindnyájan a tanítóképzőben végeztek, egymást is ismerik, keresztben. János Lea szeretője. Daru Sáráé. És most Sára minden bizonnyal megcsalta Darut a nővére vőlegényével. Körbeért a kör. Kész a leltár. Mindenki meg van alázva.” (175). Sára után jön Adél, aki a személyes drámájával lépett be a megnevezett és meghódított nők körébe, de csak kis időre, mert utána visszatért Gréta másodszor is, de úgy, hogy ettől Daru: „Boldog, de nem izgatott, inkább beérkezett. Mint aki elkezdte járni a csapást, ami ki van számára taposva, mint aki megkapta a lapokat, érti az osztást.” (233). Daru és Gréta összeházasodnak, de ez a házasság a könyv lapjain a válás története, azon keresztül meséli el röviden, hogy vált barátsággá a beérkezettség, hogy válnak el közös megegyezéssel, és hogyan találja meg Daru Julit.
Az ő jelenük („Juli van”) a regény jelene, innen nézve ismerjük meg visszaemlékezésként az összes történetet. A végére derül ki, hogy Daru a legjobb elbeszélők közé emelte a szerzőt, aki így emlékszik vissza a szereplőjére: „jöttem utánam, […] láttam és értettem húsz évre előre mindent, hogy miért és kinek fogok fájdalmat okozni, és miféle lányoktól várom majd, hogy elfelejtsem ezt a sok fájdalmat, amit okoztam. […] De talán, és ezt csak most értettem meg, akkor nem is én voltam Daru. Inkább a későbbi énem, legalább tizenöt évvel öregebb férfi, az a valaki, aki majd akkor kereszteli el valamilyen hülye névre a mostani daruságát.” (199).
A József Attila Ódájából kölcsönzött regénycím így lesz a történet kerete, ebből derül ki, hogy ez egy szerelmi vallomás az utolsó nőnek, ígéret, hogy utána megy, és önmaga után, nem marad le a múltjában. Daru Julival való kapcsolata, még ha nem is a legszebben megfogalmazott történet, az igazi; mivel a kölcsönös, bizalmon alapuló szerelem sokkal problémamentesebb és egyszerűbb, mint bármilyen más érzelmi változat. Minden őt megelőző nőre úgy tekinthetünk, mint egy fejlődési fokra. Daru végre nem sodródik, hanem dönt: „magához szorítja Julit, isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagytok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt.” (303)
Grecsó Krisztián az elbizonytalanítás eszközeivel él: Daru ő, nem ő, és van egy harmadik sík, mely hang a legközelebb áll az íróhoz, aki véleményt alkot Daru daruságáról. A mély, de nem egyéni perspektíva miatt olyan időtlen és univerzális mégis a mű, annak ellenére, hogy olyan plasztikusan mutatja be a fiatal lélek útkereséseit annak minden jó és rossz vonzataival, hogy óhatatlanul is magunkra ismerhetünk bennük olvasóként. Ilyet csak az az ember tud leírni, aki megélte, gondolhatnánk, pedig az, hogy megélte-e, vagy sem, mindegy. A hogyan sem releváns kérdés, és a név sem (A korábban idézett Bárka számban szereplő elbeszélésben Daru még Cerka néven szerepel). A mondatok familiaritása az egyetlen lényeg, hogy egy nagy mesélő könyvét olvashatjuk, aki úgy tudja bemutatni a lelki mélységét a fiatal férfiúságnak, hogy belefájdul a szívünk, akár volt ilyenben részünk, akár nem. Ez a koncentrált ráérzés az érzésre még több-kevesebb idővel a fiatalkor után is keserédes mélabúval tölti el az olvasót. Daru nem egy ember, hanem mi, mindannyian. A Megyek utánad pedig nekünk sajog olyan szépen.
A szív emlékezőtehetségére csak addig van szükségünk, amíg a jelen boldogsága és tettrekészsége ki nem tölti a rendelkezésre álló teret. A kölcsönös bizalom mellett el lehet engedni a régi emlékeket, helyet adva az újnak. Daru elengedi a buszra szállás gyötrődését (visszatehetjük a borítót), mert akarja, hogy az a sárga Ikarusz nélküle haladjon tovább.
Szerző: Rácz Gergő
Grecsó Krisztián Aegon-díjas regénye színpadon
Az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikere túl van a nyolcadik kiadáson. A belőle készült színdarabot a bécsi ősbemutató után a Rózsavölgyi Szalon színpadán láthatják Magyarországon elsőként.
A regény 2012-ben az év legjobb könyve lett, elnyerte az Aegon Művészeti Díjat.
„A hivatali féligazságok is ilyenek, mint apám féligazságai, és a hatásuk is ugyanaz: azt a téves illúziót keltik, mintha a környezetem jobban ismerne engem, mint én magam. Bűntudatot keltenek bennem, azt sugallják, hogy keveset tudok magamról. Én tényleg nem sokat tudok.... Tisztába akarok jönni magammal.... Nem a sérelmeimet akarom kibeszélni, nem apámnak akarok megbocsátani, hanem ismerni akarom az állományt, mindent, ami a rendelkezésemre áll: a szokásokat, a múltat, a lefutott köröket."
Múlt és jelen. A jövő kérdéses, ám sejthető. Identitás és tolerancia. A megtalált identitás segít a személyiség újjáépülésében. A tolerancia pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elfogadjuk, vállaljuk, és elbírjuk azt a biológiai és szociokulturális örökséget, mely majd a jövőnket is meghatározza.
" A környezeted alkalmazkodik ahhoz, amit hall. Ha most megalkotsz egy világot és jót hazudtál, a környezeted a legnagyobb örömmel emlékezik úgy, mintha tényleg az történt volna. "
" Minden könyvnél meg kell tanulni a könyvről mesélni. Nem mindegy, mennyit vallasz be a vívódásaidból, az érintettségedből, hogyan reagálja le a szűkebb és a tágabb környezeted. "
" Csak egy szakasznyi örömet, tudást, lehetőséget birtokolhatunk. Ha új dolgok jönnek elöl, hátul vesznek a régiek. "
" Nem lehet tudni, mi mellett mennek el az emberek, és mibe kapaszkodnak bele úgy, hogy aztán sohasem engedik el. "
" Csodát kell hozni a nő életébe, hogy aztán ő is csodát adjon cserébe. "
" A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik. "
" Szeretni rabság. Szolgaság. Nyirkos alávalóság. Aki szeret, elveszíti az uralmát maga fölött. Minden fölött. Nincsen irányítva semmi. És mégis, minden irányítva van. "
" A szív mindig utazik, akkor is, ha a láb és a fej marad, és a szív folyton új világra vágyik, télen azért, mert fukar, ne kelljen otthon fűteni, nyáron meg ott van a legfontosabb létező ok, miszerint akkor szép a táj, ha fut. Lajos bácsi szerint persze a telek éppen olyan izgalmasak a szívnek, olyankor fűtenek a kupéban, és az utast hamar elnyomja az álom, a szív pedig végre fölszabadul, nem gátolja a tudat, mert a szív nagyon is tudja, hogyan lehet bealudni és megálmodni Magyarországot. "
" Csak figyelek, érzékelem, hogy vagyok, hogy vagyok valahol, és ez már nem jelent otthonosságot. Lenni, otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol. "
" Megtanultam, hogy üres ember, aki mellett nem fér el a múltja. "
" A veszteség érzése később állandósult; soha az újnak nem tudtam örülni, de sajnáltam a régit, ami a jövendővel együtt elveszett. Ez volt az első eset. Itt kezdődött, hogy a jelent kifosztva a kormos múltat áhítottam. "
" Én a testemmel szerződést kötöttem. Az inak, szalagok, izmok legyenek mindenütt lazák, akár a szárítókötél. Ha előrehajolok, érinteni szeretném a földet, a combomban közben húzódjon, feszüljön az izom, a vádlimban nyúljanak az inak, és akarják a próbatételt. A has legyen lapos, a bőr mindenütt feszes, friss, a szemem körül is, ahol a nevetés és a hunyorgás már árkokat hagyott. Egészséges akarok lenni, mert a múlt tele van halállal, és én érezni akarom, hogy bírom a halált. "
" … imádta a csokitortát, egyszerűen oda volt érte, és az első falatot emelte a kis villával a kis szájához, amikor az elképzelhetetlenül hangos csattanás kitörte az ablakokat. A levegőben megállt a kis villa, és ő látta, ahogy a gyerek szeméből eltűnik az élet, hogy bármilyen frissen tanult orvos ő, nem fogja tudni megmenteni, és a szeme láttára, a torta elfújása után egyszerűen belehal az ijedségbe a saját fia. "
" …mert már belebolondultam ebbe a mániába! Hogy a múlt valamit rakott a puttonyomba, ami csak az enyém, és én görcsösen tudni akarom, mi az. Hát ő megmondja: mindegy, mi van benne, ha van benne valami egyáltalán, mert attól se jobb, se könnyebb nem lesz! Mit várok, mi történik, ha mindenkiről mindent tudni fogok? Mivel lesz az jobb? "
" Aztán eltűnt a végletekig elcsigázott, gémberedett gazda, akinek lila volt az oldala, és véres a szeme alja a cipekedéstől. Ünneplőben jött vissza az emeletről, vakszolt csizmája döngött a lépcsőházban, szúrta izzadt bőrét a koromfekete csizmanadrág. Felül bő szárú, fehér inget viselt, és árvalányhajas fekete kalapot. Jött az ünneplőbe átvedlett paraszt, úgy nézett ki a Pillangó utca szalagházai között, mint eltévedt cirkuszi medve a városi szeméttelepen. Megállt, letérdelt, csak úgy fél térdre, ahogy a testőrök vagy katonák szoktak. Keresztet vetett, imádkozott, mit sem törődve a temérdek kíváncsiskodó elvtárssal, besúgóval, aztán fölállt, fölemelte a baltát, és gyújtóssá aprította a stafírung legértékesebb darabját. Az egyetlen dolgot, ami még a falura emlékeztette volna: a faragott diófa nagyszekrényt. "
" A szomszéd porta előtt megéreztem a bejgli illatát. Tavaszi nap volt, sértődős idő, bármelyik pillanatban eshetett volna, a tél emlékét még őrizték a kopár nyárfák ágai, de a fény már tavaszi. Nem illett oda a bejgliillat, olyan volt, mint a böjtbe csúszott bál, mikor röstelkedve ropják, vagy mint a fagyasztóból nyáron elővett húsvéti sonka."
" A fekete vonatról mindenki tudja, hogy Pesten így hívják, de vidéken nem nevezik feketének. A fekete vonat hetente kétszer jár, hétfőn hajnalban a fővárosba viszi dolgozni a sperma- és pálinkaszagú férfiakat, péntek este koszosan, izzadtan, kőporosan, zsíros hajjal és borgőzösen hozza őket haza. Már amennyiben a haza ott van, ahol elmosogatnak a krumplileves után, és ahol a kapkodós baszás szó nélkül kijár, és nem ott, ahol az egész hét eltelik velük és rajtuk: a munkásszállón. "
" A főváros olyan volt neki, mintha álmodták volna. Illatos és puha, kormos és kérges, volt nyoma az eltelt időnek. Budapesten igazolható, látható, rajtakapható a hét, míg otthon, a telepen minden mozdulatlan, nincs alibijük az eltelt percekre, órákra. "
" A veszteség érzése később állandósult; soha az újnak nem tudtam örülni, de sajnáltam a régit, ami a jövendővel együtt elveszett. Ez volt az első eset. Itt kezdődött, hogy a jelent kifosztva a kormos múltat áhítottam. "
Darvasi Ferenc
„.... egy történet további tíz-tizenöt történet kapuját nyitja ki"
Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal a Mellettem elférsz című regényéről
A Mellettem elférsz egyszerre család-, emlékezet- és identitásregény. Egy fiú a Kurca-parti telepről Budapestre kerül, ahol elhagyja a barátnője, és ebben a krízishelyzetben elkezd kutatni a családi múlt után. Abban reménykedik, hogy önmagát is jobban megismerheti, ha szembenéz azzal, mit örökölt az ősöktől, mit hozott otthonról. A személyes nyomozás kiindulópontját a nagymama, Jusztika naplójában szereplő rejtélyek jelentik. Mikor belekezdtél a regény előmunkálataiba, mi volt a kiindulópontod? Úgy voltál ezzel a munkával, mint a másik békéscsabai (már ha téged egyáltalán csabainak nevezhetünk), Szilasi László a saját könyvével? Ő akként kommentálta a Szentek hárfáját: mindig is tudta, hogy egyszer ír Békéscsabáról egy regényt. Te is készültél már régóta egy a családotokról szóló könyvre?
Nem, nem gondoltam egyáltalán, hogy ezt a könyvet valamikor is meg fogom írni. A Tánciskola jórészt egy Tótváros nevű településen játszódik, amely helyszín elég könnyen beazonosítható. Mivel adta magát a kritikusok számára, hogy ahová költözöm, arról fogok írni, az összes recenzió azzal végződött, hogy a fővárosba került a „népi író", kíváncsian várjuk, miről fog írni most, vajon hogy fogja Budapestet feldolgozni. Minden alkalommal leszögeztem magamban, amikor ezeket a kritikákat olvastam, hogy én ezzel nem foglalkozom, engem ez nem érdekel. Majd amikor azt hittem, hogy ezt letisztáztam, a legnagyobb szolgalelkűséggel elkezdtem arról írni regényt, amit „megparancsoltak" nekem. Össze is jött egy rendkívül unalmas, nagyon vontatott szöveg. 150 ezer leütés, 3 szakdolgozatnyi terjedelemnek felel meg. Borzasztó volt. Arra gondoltam, hogy ha én, aki mégiscsak elfogult vagyok a saját műveimmel szemben, unom, akkor az olvasóval mi lesz. Félretettem az egészet. Most is megvan persze a gépben, nem dobtam ki. Hozzátartozik az útkereséshez, ami az új könyvig vezetett. Valahogy nem tűnt izgalmasnak, hogy a megparancsolt asszimilációs folyamatot kezdjem el földolgozni. Azt, hogy milyen, ha az ember elmegy otthonról máshová, ahol aztán egyáltalán nem találja önmagát. Eléggé elkeseredtem, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Próbáltam higgadt maradni, azt mondani, hogy dolgozom, dolgozom, de egy ideig igazából kiinduló ötletekig sem jutottam.
Itt-ott olvasgatva a mostanában veled készült beszélgetéseket, több tippünk is lehetne, mi indított el a regény felé. Tudjuk, hogy a nagymamád valóban írt naplót. De a litera.hu interjújában említettél egy Berlinben készített fényképet is, amelyen döbbenetesen hasonlítottál az apádra, és amely beindította a fantáziádat.
Az első fontos élmény a fotózás. A regény témája még messze nem volt meg ekkor. Viszonylag banális helyzetbe kerültem, ismerős lehet a történet, hiszen sokakkal megesik ilyen. Egyetlen jó minőségű fotóról van szó, ami ott rögtön elkészült. Ahogy ránéztem, az volt az első reakcióm, hogy ez az apám. Nagyon fölkavart. A fotós azt hitte, rosszul sikerült a kép. Ebből még persze nem írtam volna regényt, ez kevés önmagában. De ehhez kapcsolódott egy másik fotós történet. Fölkértek egy magazintól, hogy írjak nekik tárcát, méghozzá úgy, hogy ahhoz mellékeljek egy képet is, arról szóljon a szöveg. Mikor körbenéztem otthon, eleve régebbi képet kerestem. Csupa beállított fotót találtam gyerekkoromból, meg a szüleim fiatalkorából is, műtermi képeket. Ennek persze viszonylag egyszerű technikai oka van: húsz évvel ezelőtt még az emberek nem ontották úgy a képeket, mint manapság. Minden születésnapomkor készült rólam fénykép: hokedli van mellettem, torta, állok ugyanabban a kötött pulóverben, csak a gyertyák száma változott a tortán. Nem mondhatnám, hogy erről izgalmas tárcát lehetne írni. Legfeljebb a folyamatról, ha egymás mellé tesszük a fotókat. Ugyanilyenek készültek a nagymamámékról is. A valódi életünk egyetlen képen sem volt rajta. Egyetlen olyan fotót találtam, ami érdekesnek tűnt valamilyen szempontból. Apám nagybátyjáról készült, 1941-ben áll a pannonhalmi apátság udvarán, fölfegyverezve, de papi gallérban. Erről írtam a tárcát, és ez tulajdonképpen már a regényhez született, csak akkor még nem tudtam. Nem a nagybátyámról szólt a szöveg, hanem rólam. A párhuzamosságokról, hogy az ő kitörési kísérletei hasonlítanak az enyéimhez. A párhuzamos életrajz technikáját működtettem. Észre sem vettem, hogy az ő ürügyén önmagamról beszélek. Az már elsőre is érdekes volt, hogy az élete mennyire sokat mond nekem. Elküldtem a tárcát, el is felejtettem volna úgy, ahogy van, de jött Pannonhalmáról egy levél, melyben az állt: ez az ember soha nem volt Pannonhalmán szerzetes.
Igazán nem akarom rád olvasni, hogy azonos lennél az én-elbeszélővel - de ekkor elkezdtél nyomozni, ki is lehetett valójában a nagybácsi, ahogy a narrátor is kutat a saját nagybátyja után?
Felhívtam a bencéseket, de semmit nem találtak, nyoma sem akadt náluk az apám nagybátyjának. Elővettem a fotót, és újra elkezdtem vele foglalkozni. Azt tudni kell, hogy én nagyon erős katolikus neveltetést kaptam. A családunk szigorúan vallásos a mai napig, az én generációm is. Apám nagybátyja minta, családi ikon volt két generációval később is. Ezt kérdőjelezték meg a bencéseknél. Mikor megfordítottam a fotót, láttam, az áll rajta: Budapest, Teréz körút... Eleve látszik a képen, így utólag okoskodva, hogy nem Pannonhalmán készült, hiszen ilyen tág terek ott nincsenek, hanem a fővárosban. Ekkor azért elgondolkodtam a megfigyelői képességeimet illetően... Végül Óbudán, egy ferences könyvtárban sikerült adatokat találnom. Nagyon lelombozó volt, mert kiderült, hogy semmi sem igaz abból a sztoriból, amit én otthon hallottam. De semmi nem derült ki abból, miért hallgatták el előlem a valóságot. Nem szerzetes volt, csak laikus novícius, vagyis kiszolgáló személyzet. Csak három elemit végzett, hogy is lehetett volna szerzetes? A családi mítoszokat nem szoktuk megkérdőjelezni. Ha valamit valahogy elmondott a nagymamán, akkor az úgy van. Egyik oldalról ott voltak ezek az információk, a másikról a családi mítosz. Olyan feszültségek, titkok, hogy sejtettem, ebből könyv lesz. Élt még a nagymamám. Hazamentem Szegvárra. Mikor rákérdeztem, hogy is van ez a történet, ő elkezdte mesélni nagyon édesen a hivatalos verziót, ugyanazokkal a mondatokkal, mint korábban - akár egy öreg lemezjátszó. Hiába szóltam közbe, hogy mama, ebből egy szó sem igaz, valahogy nem tudta abbahagyni rögtön, még két mondatot azért elmondott belőle, majd kicsit hallgatott, és bevallotta, hogy tényleg nem így történt. Nem az érdekelt, hogy az apám nagybátyja Pannonhalmán vagy Nagykanizsán volt-e szerzetes, ebből nem is lehetett volna könyvet írni. Inkább az a szerintem gyönyörű történet, ami két férfi szerelméről szól, és amely sok mozzanatában fikció, mert nyilván nem tudhattam - hiszen nagymamám nem részletekbe menően mondta el -, valójában mi hogyan esett meg. Mániámmá lett, hogy ezzel kell foglalkoznom. És itt kapcsolódnék vissza az első fotóhoz, amikor apámat láttam a képen saját magam helyett. Minden, ami a múltból szól hozzám, nem pusztán történet. Ha szerencsések vagyunk, akad 10-15 jó történetünk a nagyszüleink generációjáról. Ennél sokkal többről szólnak ezek a históriák, globálisabb, mélyebb összefüggésekről, szokásokról, és identitásképző erőről. Ebből az ember felépítheti a saját személyiségét. És nem is csak arról van szó, hogy általuk más kárán tanulnék, mert az nagyon kevés lenne. Ugyanazokat a köröket futották, ugyanúgy szorongtak, hasonló kihívásoknak voltak kitéve. Sok minden azonos bennük és bennem, hiszen tőlük örököltem például a habitusomat. Teszem azt, éppen úgy simítom meg a hajam, mint az apám, ugyanolyan türelmetlen vagyok, és a többi. Ha végiggondolom a történeteiket, nem az a lényeg, hogy megláthatom, milyen kudarcokat kell, elkerüljek - főleg, mert ha az ember valamit el akar kerülni, azt biztosan nem tudja -, hanem, hogy magamat ismerhetem meg általuk. Tele vagyunk énvédő technikákkal. A legkönnyebb önmagunkról hamis képet adni. A múlt viszont nem hazudik, olyan dolgokat hozhat elő, mint semmi más.
Nem hátráltatott az írásban a személyes érintettség? Nem volt nehezebb ezt a könyvet megírnod, mint a többit? Hiszen az anyaggyűjtés, de maga az írás is amolyan önismereti kurzus lehetett a számodra...
Ha többet tudok a múltamról, hátráltatott volna. Nagyon érdekes helyzet, ha már sok információ birtokában vagy. Kemény István nyilatkozta egyszer, hogy a nagynénjéről - akiről a Kedves Ismeretlen című regényt írta részben - van 25 kazettája, amiben a rokona régi történeteket mond el. Mikor megkérdeztem tőle, hogy egyiket is elővetted már valaha, és a regényhez legalább egy kazettát meghallgattál, azt felelte: nem mertem. Engem azért nem hátráltatott a múlt, és azért mondhatom, hogy gyakran szerepelnek fiktív részek a regényben, mert sajnos nagyon keveset tudtam. Olyan boldogan mondanám azt, hogy ez az én családom regénye. Gondold el, ha én ennyit tudnék a saját múltamról... Mondok egy példát. Van egy történet az elbeszélő nagyszüleiről. Összeházasodnak, a férjet elviszik a Donhoz a II. magyar hadtesttel. Szétverik a sereget, a férfi majdnem hazaér a falujába, attól 8 kilométerre lefogják az oroszok, és visszaviszik a Donhoz. Ezt apám nekem többször is elmesélte a nagyapámról. A nagynénéim szerint viszont ebből egy szó sem igaz. Egy ilyen családban, mint az enyém, csak a szóbeli emlékezetre lehet hagyatkozni. Az anekdoták pedig mindig úgy alakulnak, ahogy alakulniuk kell. A csattanóhoz idomul a sztori, továbbá a mesélő egy idő után maga is elhiszi, hogy úgy történt, ahogy ő azt számtalanszor előadta. Ezek a helyzetek az én könyvemben sajnos nagy részben fiktívek. De ahol volt valódi érzelmi viszonyom a családi történetekhez, az nagyon felkavart.
Egy dolog a szóbeli emlékezet, de ezúttal nagymamád naplóira is hagyatkozhattál.
Az Isten hozottban is van ugye egy napló, egy fiktív történet. Itt most viszont rendelkezésemre állt egy önéletírás nagymamámtól, aki négy elemit végzett, a makói internátusban nőtt föl. Nevelőszülőkhöz adták, mint József Attilát, csak őt nem Öcsödre, hanem Kiszombor mellé, a tanyavilágba, ahol hat éves korától szolgált - ami akkoriban viszonylag gyakorinak számított. Az írással egész életében bensőséges maradt a viszonya. Van két regénye, az egyik önéletírás. Ily módon nekem most először az életemben írásbeli forrás is a rendelkezésemre állt. A regényem fiktív elbeszélője nagyon hálátlanul nem foglalkozik a nagymama naplójával, ami csak véletlenül kerül elő. Velem ez másként történt meg. Én mikor megkaptam, az átírótömbbe írt szöveget (a termelőszövetkezetekben használtak ilyet, az egyik oldal kockás, a másik sima), az önéletírását, azonnal legépeltem. Bájos szöveg, csodálatos, ízes mondatokat írt. Havi rendszerességgel küldözgettem egy már nem létező világ üzeneteit a Szegvári Napló nevű világlapba. Ettől nagymamámnak különös tekintélye lett a Kinizsi-telepi vénasszonyok körében. A leghosszabban egyébként a lánykérésről írt, három és fél oldalban élete legszebb pillanatáról. Ott sincs elmondva, valójában ez hogyan történt, a technikai részleteket fejtegeti részletesen, volt-e öltöny vagy sem. Ez persze nekem jól jött háttérinformációként, el sem tudtam képzelni, 1939-ben hogy néz ki egy lánykérés, és annak a gazdasági háttere. Leírja, hogy átment nagyapám Mindszentre, ott megreggeliztek, majd fölülnek a vonatra ünneplő ruhában, és átmennek Szegvárra, közben pedig fűtik a vonatot - mert akkoriban még az utasoknak kellett fűteni a vagont. A technikai keretek ott vannak, nyilván az érdemi részek nincsenek, de ez akkor is olyan hátteret, segítséget adott, hogy onnantól örömmel és szívesen képzeltem el, hogy nézhetett ki a lánykérés. Segített is és nem is a leírás.
Korábbi könyveiden eléggé erőteljesen érzékelhető a mágikus realizmus hatása. Ez itt teljesen hiányzik: illetve a mágikus vonások eltűntek, a realizmus maradt. Ez rögtön feltűnik az olvasónak, mint ahogy az is, hogy egyszerűbb mondatokat használsz, mint az előző, jóval díszesebb prózáidban. Milyen megfontolások előzték meg ezeket a változtatásokat? Folytathatatlannak ítélted a Tánciskolában követett utat? Vagy szimplán azt gondoltad, hogy ehhez a történethez nem illene a mágikus realizmus és az összetettebb mondatalkotás?
A könyveim egyre egyszerűbbek. Az Isten hozotthoz képest már a Tánciskolára is érvényes ez az állítás. Olyan könyveket szeretnék írni, amiket olvasni szeretek. Utálom, ha egy mű túl van bonyolítva, mert arról azt gondolom, hogy valamit leplezni akar - és legtöbbször így is van. Ha túlcsavarnak egy szöveget, akkor legtöbbször nincs valami megoldva rendesen benne. Ami a mágikus ügyeket illeti: ezek a Mellettem elférsznél annyira jó történetek önmagukban is, hogy bűn lett volna bármivel is terhelni őket. Itt van például a két férfi szerelme. Az egyikük elmegy Pannonhalmára bencés szerzetesnek, ahol kap egy szerelmes levelet a másiktól, és emiatt kiteszik. Eztán ferencesnek áll, és 13 évig, amíg az oroszok be nem jönnek, laikus novíciusként nyírja a füvet Nagykanizsán. Én nem becsülöm le az alázatos munkát, de azért ez nem a szerzetesi pálya csúcsa, nem feltétlenül szükséges hozzá lelki elmélyülés. Menekül valami elől. Aztán hazamegy, és 13 év után találkozik a másik férfival. Gyakorlatilag el sem tudom képzelni, hogy milyen szerelem, milyen vágy, milyen őszinteség munkál ilyenkor, de az teljesen mindegy, hogy éppen azonos neműek. Vigyáztam is rá, hogy ez ne legyen fontos a történetben. Mert az a lényeges, hogy ennyit vártak egymásra. Manapság elképzelni sem tudom sajnos, hogy effajta hűség vagy alázat létezzen. Ebbe betenni valami furfangot, mágiát mekkora bűn lett volna. Ez a történet elmondja önmagát, nem kell hozzá semmi más. De valószínűleg vége is annak az útnak, nem fogok többé a mágikus irodalomhoz közeledni. Nekem egy ilyen egyszerű történet is van annyira varázslatos, és remélem, az olvasónak is, és van olyan aurája a könyvnek, hogy nincs szükség semmi díszre. Szerintem a regényem a Für Elise kontrasztja, amelyről Szabó Magda azt állította, hogy ez végre most már az önéletrajza - miközben egész életében saját magáról és a családjáról írt... Akkor mihez képest újdonság a Für Elise, gondolkodhatott az ember. Hát ahhoz képest, hogy ez aztán fikció volt teljes egészében. Ő a fikcióról állította, hogy önéletrajz, én meg a részben önéletrajzi elemekkel átszőtt történetről, hogy fikció. Van egy személyes élményem is a szerzőről. Fiatal kritikusok és írok beszélgettünk a Für Eliséről a Műcsarnokban, egy sorozat keretében, amely hatalmas érdeklődés mellett zajlott, 3-4 fő előtt, akik nagyon izgatottan, kíváncsian várták, mit mondunk a művekről. Ám a Für Elise-beszélgetésnél elterjedt, hogy Szabó Magda is eljön rá, mint ahogy tényleg tiszteletét is tette. Egyből telt ház lett, a csilláron is lógtak. Számon kértük az írón, hogy miként képes becsapni az olvasókat, a fikciót valóságként feltüntetni. A végén megkérdeztük tőle, szeretne-e hozzászólni a bírálathoz. Ő félredobta a járókeretet, kivágtatott, mert ha szerepelni kellett, akkor erőre kapott, és 25 percben, egy levegővel válaszolt. Őrült jól beszélt. Közben a Cili nevű húgának az unokájáról mutogatott fényképeket. Aki olvasta a könyvet, tudja, hogy abban terhesen, gyermektelenül hal meg a Cili... De annyira szépen beszélt, hogy a közepe táján már én is azt gondoltam, hogy jó, akkor tényleg ez a valóság. A realitás és a fikció teljesen össze tud mosódni az író fejében, most már én is látom. Nekem is vannak olyan történeteim az új könyvben, amiket ha sokat mesélek, egy idő után egyáltalán nem fogom úgy gondolni, hogy kitalációk. Visszatérve a könyv nyelvére: nagyon sokat dolgoztam egyébként egy-egy mondaton is. Akadt olyan rész, ahol esküszöm, minden mondatot kidekáztam, mint egy versnél.
Ha már Szabó Magdát említed, más előkép is megemlíthető a regényednél, amit ha kinyitunk, rögtön ott egy családfa - ami bizony elég erőteljesen a Száz év magányra utal.
Tudod, miért került bele a családfa? Mikor odaadtam négy ismerősömnek, barátomnak a kéziratot, hogy tanácsoljanak valamit, mind a négyen családfát rajzoltak a tetejére, úgy küldték vissza. Ne haragudjak, mondták, de olyan sokan vannak ezek a figurák, hogy nem tudták követni, ezért rajzolták le. Amikor már a negyedik ilyen válasz jött, adta magát a dolog, hogy figyelembe vegyem ezt a megjegyzést, és beletegyük a könyvbe. Írás közben eszembe sem jutott García Marquez. Ráadásul csak az újabbi kiadásokban van benne nála a családfa, a régebbiekben nem. Úgy is emlékszem, hogy amikor egymás közt adogattuk körbe, mindenkinek azt tanácsoltuk, hogy írjon hozzá családfát, máskülönben nem fogja tudni követni. Én az ötletet Ulickaja Médea és gyermekei című könyvéből vettem, ami egy csodálatos családregény. Nem akartam tehát egyáltalán a Száz év magányra rájátszani, de a hatása olyan lett, mint amit te mondasz.
De persze éppen az is érdekes, hogy amennyire azt gondolnánk, hogy hajaz a könyved García Marquezére, annyira különbözik is tőle, például a mágikus realizmus hatásának teljes levetkőzését tekintve. De akkor ezek szerint nagy olvasmányélmény volt neked a Száz év magány?
Természetesen. Szokták mondani, hogy két szerző van, akit a magyar irodalom részének kell tekinteni: Hrabal és García Marquez. Ők már magyar íróknak számítanak, annyira nagy, kiiktathatatlan hatással voltak az irodalmunkra. Olvastam én is, hogy azt a párhuzamot vonják a Száz év magány és a Mellettem elférsz közt, hogy a családot létrehozó nők a központi figurák, a későbbi nagymama, aki generációkon átívelve tartja össze a családot. Bízom benne, hogy azért sokunknál van ilyen, nem csak García Marqueznél, hanem az életben is... Ezt a dolgot azért nem ő találta ki, még ha erről ő is jut leghamarabb eszünkbe.
Véleményem szerint a pszichológia számára is érdekes lehet ez a könyv, már csak az öröklődés tematizálása miatt is. Azért meg végképp, mert olyan, mintha a főszereplő valamiféle közös családi lélekben hinne, amiről például beugorhat a Hellinger-féle családfaállítás. De ha akarjuk, az intermedier öröklés elmélete is ráhúzható a könyvre, hiszen a gyermek, aki először a papnál, majd egy lélekmosónál keres - hasztalan - segítséget gondjaira, nem pusztán a szüleitől látszik továbbvinni a habitusát, szokásait stb., hanem a nagyszülőktől is. Érzékelhetően a nagyszülők generációjára koncentrál a könyv... Pszichológiai búvárkodás megelőzte a regényre való felkészülést?
Békéscsabán végeztem a tanítóképzőn, ahol a pedagógia, pszichológia vonal nagyon erős volt. Amit én ezekről a dolgokról tudok, azt a főiskoláról kaptam. Akkoriban épp a drámapedagógia volt a legmenőbb. Nem ismerem az általad említett módszereket konkrétan, családállításon sem vettem részt. De tulajdonképpen rá lehet ösztönből érezni az ilyesmire. Vannak például ilyen fontos családi történetek, melyek gyakran bevillannak az embernek egy-egy másodpercre. Érdekes ezekkel eljátszani, nem elengedni, hanem végiggondolni őket a lehető legrészletesebben. Ha így teszünk, egy történet további tíz-tizenöt történet kapuját nyitja ki. Egyetlen pillanat rengeteg emléket tud beindítani. Nem is gondolnánk, mennyi emlékünk van... Nagyon fölkavart, mennyi minden beugrik a múltból, amire nem is gondoltam volna. Volt egy másik önismereti tréningem is a regény mellett, a Nők Lapja, ahol szerkesztőként dolgoztam: 40 kolléganő munkáját kellett koordinálni. Ez a munka sok mindent elárult a személyiségemről, például arról, hogyan kezelem a konfliktusokat.
Némi meglepetésre két Kassák Lajos-mottója van a könyvnek. Meglepetésre, mert eddig nem tűnt úgy, hogy bármilyen szempontból fontos lenne a számodra Kassák. Az egyik mott
„A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.”
Konrád György esszéjét felolvassa: Alföldi Róbert
" A közöny olyan, mint a homok, nem érdekes. Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. (...) Sorsunk titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában szent. (...) A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk. "
Adolf Hitler, a világháborút nézve, vesztes volt, ami viszont a zsidókról szóló álmát illeti, szinte győztesnek tekinthetnénk. Az európai zsidók kétharmadát legyilkolni: ez már komoly teljesítmény. Unokafivéremet és engem leszámítva sikerült gázba-tűzbe tüntetnie valahány iskolatársamat unokahúgaimmal együtt.
Ez talán magyarázza érzelmeimet a valóságos tettesek iránt. A moralista kérdezőktől elfordítom a fejemet, és visszanézve rájuk azt mondom: se bosszú, se megbocsátás. A tetteseknek a saját bűntudatukkal együtt kell élniük. Meddig? Életfogytiglan. A gyilkos holtáig gyilkos marad. Megátkozta önmagát. Akárhogy is próbál felejteni, magyarázkodni, hiába. Ez már vele marad. Egész biográfiánk velünk marad.
A zsidóellenes beszédek radikális végig vitelét erkölcsükké fogadó emberek úgy vélték, hogy nem szabad az emberiesség bűnébe esniük, és hogy nincs kímélet a csecsemőknek sem. Akármilyen kedvesnek látszanak, nem kedvesek, zsidók. Ha az anyjuk nem engedi el a kezüket, akkor megy a babával a zuhanyozóba, és onnan átrakodható a kemencébe.
Mindezek végleges elhatározása, innen nem messze a berlini Wannssee partján hetvenkét évvel ezelőtt, roppant józanul történt, mindennapian, egykedvűen, banálisan. Minek következtében a kisvárosban, ahol gyerekkoromat töltöttem, az átlagos európai arány érvényesült, tizennégyezer lakosból zsidók voltak ezren, megöltek 670-et, visszajött 330, és ezek később több szakaszban maguk mentek el. Úgyhogy ma már nincsen egy sem.
Ha már a számokat nézem, van egy - némi elmélkedésre érdemes – aránykülönbség Németország és Magyarország között. Németországban a lakosság 0,5 %-a volt zsidó, Magyarországon ennek tízszerese: 5%. Miért múlták felül a németek a magyarokat türelmetlenség és radikalizmus dolgában?
A szervezett egységről, a jóban-rosszban megmutatkozó, messzemenő alaposságról van szó? A feladat maradéktalan teljesítéséről? Biztos, hogy nem délies lazaságról, balkáni vircsaftról.
A háború legvégén voltak a munka alól kibújó, vagy azt éppen elutasító német főtisztek, (egyiküknek köszönhető, a budapesti gettó lakóinak hozzávetőleges életben maradása), de addig az ő egyéniségük nem határozta meg a történést.
A magyar zsidó munkaszolgálatosok parancsnokai között voltak gyilkos vadállatok és voltak emberséges emberek, kinek mi jutott, attól függött, véletlenektől, leváltásoktól az életük.
Egy Auschwitzba deportált, de életben maradt hajdani fogoly, egy hazatért tizenhét éves fiú a birkenaui krematórium sűrű, kormos füstjét nézve, úgy érezte, hogy az ördög vigyorog a lángokból.
A holokauszt-irodalomban gyakoriak a pokollal kapcsolatos hasonlatok, de a tényleges összejövetel a Wannsee partján, magas rangú, diplomás urak szakszerű találkozója, ahol az eszme gyakorlati testet öltött, igen nyugodt volt.
A konferencia nagyon nyugodt, nagyon barátságos, nagyon udvarias, nagyon kifinomult és igen kedves volt, és nem esett sok szó. Nem is tartott sokáig. Azután a segédtisztek konyakot kínáltak, és az egész ügynek vége lett, az egyik résztvevő, Adolf Eichmann emlékezete szerint.
A magyarországi előkészület is aránylag sima és nyugodt volt, mindig csak egy lépcsőfokkal haladt tovább. Ha már van zsidó kérdés, akkor munkálkodni kell a megoldásán, törvényesen méghozzá. 1944 tavaszára a folyamat, amely a végső megoldáshoz, a megsemmisítő táborokhoz vezetett, mindennapossá vált, és szinte normális lett.
A magyar parlamentben a képviselők már a háború előtt alaposan megvitatták a témát, a katolikus hercegprímás és a református püspökkar elnöke is elfogadásra ajánlotta a zsidótörvények javaslatát. Az elsőt követte a második, a harmadik, majd 1944 tavaszán nyomban a német megszállás után pergőtűz sebességgel egyik rendelet után pattogott a másik, behozták az egész lemaradást a német mintától.
1944. március 20-án, hétfőn, mint rendesen, mentem az iskolába, nem lehetett nem látnom a főtéren a német Tigris tankokat és a rajtuk cigarettázó szürke egyenruhás katonákat. Nézelődtek, unatkoztak. A főutcán pedig szorosan egymás mögé tapadva csukaszürke egyenruhás német katonák vonultak fel-alá. A magyar katonák valamivel lazábban meneteltek, de énekükből ritkán hagyták ki a büdös zsidó szót.
Május 15-én fekete egyenruhás Gestapo-tisztek kakastollas csendőrök kíséretében letartóztatták a szüleimet. Ausztriába deportálták őket kényszermunkára, nem tudtunk róluk semmit sem.
Hallottuk, hogy kisvárosunk, Berettyóújfalu környékén már sok helyen gettóba zárták, és túlzsúfolt marhavagonokban külföldre szállították a zsidókat.
Se apa, se anya, már csak mi, gyerekek; így is lehetett élni, de tanácsosnak látszott kisvárosunkból elmenni Budapestre, ahova rokonok is hívtak bennünket. Zsidóknak azonban már tilos volt utazniuk.
Hogy mégis mehessünk, egy ismerős, jobboldali ügyvéd közvetítésével, tizenegy éves koromban, szüleim megmaradt és elrejtett pénzével, egy nagyobb ház árával megvesztegettem az illetékes hatóságokat.
Bólintottam, amikor képviseletükben, a döntést közölve, iskolaigazgatóm felszólított, hogy maradjak továbbra is jó magyar gyerek.
A csendőrségen megkaptam a számunkra kiállított, akkor igen kivételes utazási engedélyt. Elbúcsúztam unokahúgomtól, Verától. Hajnalban elutaztunk a városi futballcsapat középcsatárának, a bátor Kádár Lalónak a kíséretével.
Másnap reggel kisvárosunk összes zsidó lakosát elszállították a közeli, nagyváradi gettóba, onnan egy héttel később Auschwitzba, a tizennégy éven aluli gyerekeket pedig, köztük Verát is, gázzal megfojtották és elégették.
A Horthy kormányzó által legitimált kormány egy negyedév alatt deportálta az egész magyar vidéki zsidóságot, közel félmillió embert a határig magyar csendőr-, onnan német SS-kísérettel Auschwitzba.
Akkor még a fegyverbarátság a két állam között zavartalanul működött. Azon a nyáron már jóformán csak magyar zsidók égtek a krematóriumokban.
Mikor ez a munka már javában tartott, a hercegprímás, az esztergomi érsek, a pápa ösztönzésére kérte, hogy a kitérteket hozzák vissza, a többivel pedig bánjanak emberségesen. Mosolyogtak rajta.
Két hét múlva én a Duna-parton sétáltam, Nem tudtam, hogy a falu kétszáz zsidó gyerekéből már csak mi élünk, négyen, akik eljöttünk onnan egy nappal a gettóba terelés és a deportálás elől, meg még rajtunk kívül két ikerfiú, akiken Auschwitzban Mengele doktor herekísérleteket végzett.
A többiek elhamvadtak.
Unokahúgomnak a gázkamra volt a sorsa? Erre jelölte ki az iskolatársaimat az Örökkévaló? Megölésükre nem volt semmi bennük rejlő ok.
Érdekből, kislelkűségből a korabeli németek, magyarok és más nemzetbeli tettesek nem értették, hogy akarva-akaratlan egy nagy bűn cinkosai lettek. Értetlenségük a meghunyászkodáson kívül talán azzal is összefüggött, hogy elirigyelték a zsidók házát, boltját, és nagy kedvet éreztek javaik eltulajdonítására.
És mi van ma, hetven év múltán? Mindezekre nem gondolni sok embernek nem sikerül.
Láttunk képeket, emlékezünk jelenetekre, elmélkedtünk róla, és mégsem értjük. Elképzelhetetlen, mert nem lehet elhinni, hogy ezt az eszelős aljasságot különben normális, olykor bizonyára kedves fiatalemberek tették.
Ahhoz, hogy tegyék, ahhoz, hogy tenni tudják, az kellett, hogy a foglyot darabnak lássák, hogy az emberszerű lényben ne lássák az embert.
Ahhoz az elméjükben kellett történnie valami elváltozásnak; amit lelki vakulásnak, is nevezhetnénk, aminek következtében a tettes semennyire sem tud azonosulni az áldozattal.
De mi magunk tudunk-e?
Kevés kivételtől eltekintve nem vagyunk sem tettesek, sem áldozatok. Vérségi, ismeretségi vagy kulturális alapon talán ezekhez is, azokhoz is közünk van, tudunk róluk, tudatunk szereplői. Ott vannak elzavarhatatlanul egy belső színpadon.
Mesterségem szerint, naponta formázom a mondatokat. Gyerekkori lakóhelyemen, a Berettyóújfalu nevet viselő kisvárosban apai nagyapám segédeivel és inasaival vizeskannát, vödröt és mosófazekat készített a bádogos műhelyében, mielőtt áttért volna a kereskedésre, és a gyári áru viszonteladására.
Minden reggel bement a műhelyébe és koraestig dolgozott az emberei társaságában. Ezzel válaszolt mindarra, ami napközben történt, és a vevők igényeire, akik alaposan megvizsgálták a portékáját.
Ahogy a liszt jó volt, amit a búzájukból őröltek, úgy a horganyzott vizeskanna is jó volt, és több volt, mint a tárgy maga, benne volt a nagyapám, ahogy a lisztben benne volt a gazda. Egy zsidó iparos, és egy keresztény földműves elcserélte a munkáját, adták a művüket, amelybe belefeledkeztek, amelyért jót álltak. A zsidók néhányezer éve szerte a világon ilyen csereviszonyban vannak a környezetükkel.
Adták a monoteizmust, a Tórát, a krónikákat, a zsoltárokat és a prófétákat. Az európai keresztények nem mondták, hogy ez az egész nekik nem kell.
A zsidó portéka és a zsidó Jézus kellett. És vele együtt kellett mindaz, amit ő megtanult, a tíz parancsolat és a hegyi beszéd, a törvény, amelyet állítása szerint a názáreti próféta beteljesíteni jött, meg azok a zsidó halászok, ácsok és egyéb mesteremberek, akik körülvették, és akik apostolai lettek az ő hirdetéseinek.
Kellett a zsidó örökségből mindaz, ami a keresztény kultúra fundamentuma. Kellett az Örökkévaló képzete, hogy belőle eredjen a szentség, és hogy legyen különbség téve a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap között, hogy a hajlék és a tisztálkodás, az étel és az ital, a szerelem, a születés és a halál megkapja az isteni érintést.
Kellett az egyetlen isten kegyelme az élet kimagasló óráiban, hogy az élet elnyerje a maga világosságát a sötéttől a ragyogóig, az ürességtől a teljességig, hogy az ember, aki szövetséget köt a teremtővel, valóban munkatársa lehessen a teremtés munkájában.
Kellett az Örökkévaló eszméje, hogy a zsidó egyén képes legyen meghallani a láthatatlan hangot, amely nem kőből, fából, medvéből, csillagból, napból, nem természeti jelenségből, és nem is egy másik, hozzánk hasonlóan véges életű és tudású emberből szól hozzánk, hanem belülről jön, szellemből és lélekből, és ezért kézzel-ésszel eleve megfoghatatlan.
Ez igen merész sejtés volt. A szellem és a lélek, a tudat és az emlékezet, tehát ami az embert emberré teszi, összeköt bennünket az elődeinkkel. Mivelhogy az isten, akit a zsidók megszólítottak, minden emberé, az egész emberiségé, zsidóként méltán dicsérhető minden közvetítő – keresztény és muzulmán egyaránt –, aki ezt a valóban transzcendens isteneszmét továbbvitte és elterjesztette.
Ennek az eszmének köszönhetően szeretettel gondolunk életükben és (természetes, vagy erőszakos) halálukban szüleinkre, testvéreinkre, minden rokonunkra, szomszédunkra és barátunkra, többnyire jóindulatúan nézzük a csecsemőket, csak mert embernek születtek, és érdekelt együttérzéssel szemléljük múltjában és jelenében a fajtánkat, ezt a bölcs és bolond lényt, amelyből egy vagyunk.
Én hat éves voltam, amikor kitört a második világháború. Német nevelőnőm, Hilda kezét fogva, és közel hajolva a rádióhoz, hallgattam azt a kellemetlen hangot, amely a zsidókat kiirtással fenyegette. Az Ausrottung szót módomban állt korán megjegyezni. Anyám elmagyarázta, hogy ki beszél ilyen barátságtalanul, és hogy, ha ennek a nagyhatalmú embernek sikerül a terve, akkor végünk van.
1939. volt az az év, amelyben a magyar parlament többpárti egyetértéssel meghozta a második zsidótörvényt, amely a zsidók megélhetését szinte ellehetetlenítette.
1938-ban a nyugati demokráciák a franciaországi Evianban megállapodtak abban, hogy nem adnak menedéket a náci megszállás alá kerülő Európából menekülni próbáló zsidóknak, és nem engedik behajózni őket Palesztinába, az ókori Izrael területére.
Apám 1942-ben katonai munkaszolgálatra behívott zsidó kereskedősegédei és unokaöccsei Ukrajnában pokoli napokat éltek át, és aki haza tudott jönni 1943-ban, beszámolt róluk.
Nagybátyám, a játék-, édesség- és illatszer-kereskedő Marci bácsi, akit negyvenkettőben kivittek és negyvenháromban a magyar hadsereggel együtt hazahoztak, elmesélte, hogy a magyar tábori csendőrök parancsára bakancsszögön kellett mezítláb táncolniuk, és ezt addig folytatniuk, amíg néhányan be nem vallották, hogy otthon hova rejtették az értékeiket.
Egy önérzetes futballistát úgy büntettek meg, hogy az ukrajnai télben meztelenre vetkőztették, és így locsolták le több vödör vízzel, ami ráfagyva, jégpáncélt alkotott haldokló teste körül.
Textilkereskedő nagybátyám első segédje a hátán vitte be a beteg öccsét a kórházbarakkba, de mikor a csendes Donnál a front meglódult, és a német hadsereg magyar szövetségeseivel együtt gyors menekülésbe fogott, a kórházbarakkal mi egyebet tehettek volna: lángszóróval felgyújtották, és a kibotorkáló betegeket legépfegyverezték.
A mesélő, Svéd András, a havas ukrán síkságon, látva a lángokat, elkezdett rohanni a kórházbarakk felé, de társai visszarángatták, még mielőtt az őrök beleeresztettek volna egy géppisztolysorozatot. Hazajött tehát, de a következő negyvennégyes évet már nem sikerült túlélnie.
Némelyik őr azt mondta, minél többet pusztítanak el a rájuk bízott zsidó munkaszolgálatosokból, annál hamarabb mehetnek haza.
Mivelhogy kérdezni szerető gyerek voltam, és faggatásaimra a férfiak olykor elmeséltek valamit szörnyű tapasztalataikból, korán felfogtam, hogy nincs irgalom. Tíz éves koromban már nem voltak illúzióim.
A magyar belügyminiszter 1944 nyár elején szemleútra ment szülővárosomba, Debrecenbe, és örvendve állapította meg, hogy a város zsidótlan, a tulajdonuk viszont ott maradt, és azt már sohasem kapják vissza.
Ez járta az én kisvárosomban, Berettyóújfaluban is, nyomban a zsidók elhurcolása után, ahogy a hatóság már gondatlanabbul őrizte az elhagyott javakat, a nép, az istenadta nép széthordta azokat, olyannyira, hogy a házunkban a következő év, 1945 februárjában, én már csak szemetet találtam, egy száraz ürülékkel teli fürdőkádat, meg egy nehéz szekrényt, amelyet nem tudtak elszállítani. Sem a nagy bolthelyiségben, sem a lakásban nem volt egy szög sem, amelynek bárki is hasznát vehette volna.
A háború után a helybeli ezer zsidóból háromszázharminc maradt életben, főként a fiatalabb férfiak, akik a magyar hadsereg alá rendelve munkaszolgálatot teljesítettek, és szerencséjük volt, mert egy környékbeli, ismerős volt a parancsnokuk, aki kanyargós menekülő-utakon magát is mentette, őket pedig épségben hazavezette.
1944 novemberében – miután a szovjet csapatok elfoglalták Kelet-Magyarországot – hazatérhettek, és otthon értesültek róla, hogy a feleségük, szüleik és gyermekeik füstté és hamuvá lettek.
Mi, négyen testvérek és unokatestvérek, tíz kemény hónapot töltöttünk Budapesten, és ez idő alatt többször lett volna alkalmunk, a magyar nemzeti szocialisták golyóitól eltalálva vagy az utcán, vagy egy parkban, vagy a Dunában befejezni rövid életünket.
Minden terv és előkészület készen állt arra, hogy a negyedmillió Budapesti zsidót is elszállítsák a birkenaui vasúti rámpára.
Eichmann kommandója nem lett volna elégséges ennek a nagyszabású műveletnek a lebonyolítására, de a magyar adminisztráció, és ezen belül a csendőrség zöme odaadó kegyetlenséggel magára vállalta ezt a munkát.
A terv nem lett végrehajtva, mert Horthy Miklós kormányzó, és egy hozzá lojális, magyar páncéloshadosztály leállították az akciót, a Budapestre koncentrált csendőröket a város elhagyására kötelezték, nem utolsó sorban azért, mert a kormányzó és szűkebb köre Washingtonból üzenetet kaptak, hogy személyesen fogják őket bíróság előtt felelősségre vonni a deportálások folytatásáért, ők pedig ezt el akarták kerülni.
1945 nyarán a szüleink hazatértek, és a miénk volt az egyetlen család a kisvárosban, amelyben anya, apa és a két gyermek, mind a négyen életben maradtunk. A budapesti zsidóknak a holokauszt üzemeiben különböző helyeken és formákban körülbelül a felét ölték meg.
A maradék, mintegy százezer ember és a vidéki hazatértek megpróbálták ott folytatni az életüket, ahol az abba maradt, de mert boltjaikat és műhelyeiket nemsokára megint államosították, a polgári megélhetés Magyarországon igencsak megnehezült.
Így akinek erre módja vagy hajlandósága volt, legálisan vagy illegálisan elhagyta az országot a nagyvilág vagy Izrael állam felé.
A nemzeti szocialista oldalon komoly érvek szóltak az alapos munka mellett. Ha megölted, akkor nem tud felkelni, és bosszút állni. A végérvényes győzelem végérvényes megoldást, Endlösungot igényelt.
Ma már, hetven évvel később, inkább az odavezető út az érdekes, a szótól a tettig, és ami utána van: az előzmény és a következmény, a populista-fasiszta mozgósítás, a diktatúra kiépítése, és az ellenségként való definíció, amelyből ellenségként való determináció is lesz.
A zsidó volt a veszélyesnek mondott másik.
Az egykedvű közöny, ez volt a háború alatt Németország és Európa lelki betegsége. A többi nép a zsidóirtásban talán lustább volt, és kevésbé elhatározott, mint a németek.
Egy kis átnevelő munkával lehet a baráti szomszédból gyilkos szomszédot is csinálni: a másként való definíció, az elvont ellenségképzés által.
Félelmetes, hogy az ilyesmi milyen gyorsan megy. A huszadik századvég balkáni háborúi is erre utalnak. A szomszéd és barát a szomszédnak és barátnak a nyakára tette a kést. És ha ledöfte, akkor előállt a hiány, az üresség, hogy a szomszéd, a barát már nincs ott.
Rohamcsapatok, központi propaganda, a vezér újjal mutat az ellenségre, a nemzetek balsorsának okozójára. A nácik akkor már régen kinyilvánították, hogy nincs többé jogállam. Hogy a kereszténység alapja, az Ótestamentum nem érvényes többé, és a zsidó Jézus sincs többé, csak a vezér van, Hitler. Onnantól fogva a zsidó gyerekek halála elvégeztetett.
Értékelem számos német város teljesítményét, hogy a leégett zsinagógákat újjáépítették, vagy legalább emlékművel jelölték meg a helyüket.
A tanuló ember tartozik magának azzal, hogy legkülönfélébb tornáit az empatikus képzelőerő gyakorlataival egészítse ki. Pedagógiai feladatnak tekintem – szerte Európában – annak az eseménynek a részletekben való elképzelését a gázkamra fulladó görcséig, amely hetven évvel ezelőtt történt.
Érthető, ha a mai szülők nem akarják elképzelni a saját gyereküket ezen az úton, a vasúti rámpától az égetőkemencéig. Ám az együttérzés és az együttszenvedés olyan lelki képességek, amelyeknek gyakorlása nélkül nincsen erkölcsi intelligencia.
Most pedig lássuk magunk előtt a tetteseket. Érezniük kellett valami elégtételt: „Elvégeztük a munkánkat, ezeket is elintéztük, ezek sincsenek többé. Egészségünkre!”
Mivelhogy megtanulták: boldogtalanságaiknak a zsidók, vagy más politikai ellenfelek az okozói, most már lehettek boldogok.
Az egykori történet utólagos eltávolítása az önérzet védelméből ered. Nem akarjuk elhinni, hogy a mieink, a közénk tartozók, a felmenőink, németek, magyarok vagy bármely más európaiak ilyet cselekedtek.
Sőt: nemcsak a magunk nemzeti közösségét óvjuk a kollektív tömeggyilkos szégyenbélyegétől, hanem az emberi fajt is ettől a gyanútól, mert nem lehet, hogy épelméjű, nem analfabéta emberek ilyet cselekedjenek! A gyilkosok azonban nem voltak eredendően ferdék, hanem csak elferdültek – munka közben.
Otthon apák, fiúk, testvérek, barátok voltak. Aztán elmentek a szolgálatba, tették, amit kellett, és ittak egyet a jól végzett munka után. Sikerélményük volt, akár a mészárosnak, aki sok vágójószággal végzett aznap.
A zsidók - miután kijöttek a premodern elzártságból -, beáramlottak az európai kultúrába, és ott mint egyének hoztak létre világi műveket, nem zárkózva el az európai művészet áramlataitól. A kép, a vers, a zene elsősorban kép, vers és zene kell, hogy legyen, és csak sokadszor jön szóba, hogy a szerző zsidó, ami az életrajz szempontjából érdekes, de mint esztétikai tény nem meghatározó.
A zsidókat nem különíti el a legegyszerűbb klasszifikációs választóvonal: a nyelv sem. Zsidók beszéde és irodalma többnyelvű.
A zsidók elkötelezett európaiak voltak, Közép-Európában ők képviselték Nyugat-Európát, akkor is, ha Kelet-Európából jöttek. Érdekükben állt Európát felfedezni, összefűzni, és az etnikai elhatárolódással szemben a kulturálisan egyetemest hangsúlyozni. Minél tágabb és plurálisabb a közösség, annál természetesebben foglalhatnak benne helyet a zsidók.
De ne feledjük, hogy a zsidók éppen a kétségbevonatásuk és a kivető törekvések miatt terjedtek szét szinte az egész földön, olyan helyet keresve, ahonnan nem fogják őket kiközösíteni. Nyugalmat kerestek, de közben megtanulták a kisebbségiként való életgyakorlatot nyugtalanító viszonyok között, és hozzá is szoktak ahhoz, hogy ők kisebbségiek.
Ezért nem olyan könnyű nekik többséginek lenniük egy zsidó államban.
Létezni kell, és megvédeni a hozzátartozóinkat. Fenn kell maradni, elvegyülve és elkülönülve, továbbadva egy örökséget, amely mindenkié, aki akarja, akinek kell, de a zsidók vállára különösen ránehezedik. Ha akarom, ha nem akarom, örökös vagyok.
Bújócskázhatom is: mondhatom a postásnak, amikor az én nevemre szóló ajánlott levelet hoz, hogy a címzett elköltözött. Nem kötelező átvenni egy hírt a Dunába lőtt barátról. Miért is lőtték a Dunába azt a barátot? Most én is feledkezzem meg róla ugyanazért?
Ha viszont nem lököm vissza a Dunába a barát képzetét, akkor rám nehezedik, akkor gondolkozni kényszerülök róla, és mindarról, ami hozzá kapcsolódik.
Zsidó vagyok a magyar nyelvi közösségben, többnyire itt vagyok Magyarországon, és noha lett volna alkalmam elmenni innen, ezt nem tettem, talán egy másik hűség okán, mert felfogtam, hogy azokhoz is közöm van, akikkel egy nyelven beszélek, akiket magam körül láttam, ha kinéztem az ablakon, akikkel felnövekedvén egy iskolába jártam, akikkel egy asztalnál hoztak össze beszélgetések, és akikkel különböző ágyakban hozott össze a szerelem lidércfénye-lángja.
1945 után a kommunizmus is zsidóellenes volt, még ha voltak is zsidók a pártapparátusban és a politikai rendőrségben. Kihúzták a zsidó polgárság alól a talajt, a létalapot. A zsidók a második világháború előtt nem az állami szektorban, nem a bürokráciában találtak létalapot, hanem a magánszektorban, a magántulajdonú iparban és kereskedelemben.
Emiatt kizsákmányoló osztályellenségként lettek bemutatva. Következésképpen az életben maradottak egy része 1945-48-ban vagy később, amikor lehetett, elment. Kommunisták és kisnyilasok, a polgárellenességben, a bankárellenességben egymásra találtak, és felmagasztosították a testi munkát az értelmiségi munkával szemben.
Az új antiszemitizmust, amely együtt terjed az újfasizmussal, az antikapitalizmus és az antikommunizmus egyaránt táplálja. Tud összefogózni benne a bal és a jobboldali radikalizmus.
A zsidó örökség kezdettől benne volt az európai örökségben.
Ha most azt mondanák a zsidóknak, hogy minden cókmókjukkal hordják el magukat Európából, akkor a zsidók kénytelenek lennének elvinni magukkal a bibliát, zsidó szereplőkről író zsidó szerzők műveinek gyűjteményét, és már ezzel az egy elszállítással meglepő hiányt hagynának maguk mögött. A keresztény Európából eltűnne a kereszténység.
De ha a zsidók örökségéből kellene kirakodni mindazt, amit nem zsidó emberektől tanultak, akkor a zavar nem lenne csekélyebb. Amiből következik, hogy az örökségek nem elválaszthatók egymástól, átköltöztek, átnőttek egymásba.
Berlin, Prága, Varsó, Bécs és Budapest (és még hosszan lehetne sorolni a városok nevét) a zsidók emancipációja után felvirágzott, a virágzás pedig nem lehetett homogén és egyszínű. Ahhoz, hogy ne legyenek odabenn zsidók, be kellett zárni a kapukat, és korlátozni kellett a versenyt. Azok a városok, ahonnan a halálba küldték a zsidókat, nem lettek gazdagabbak. Minél kevesebb szín, annál több szürkeség és unalom.
A bűnbánat igénye hetven év után nem igazán reális, de a bűn, ha a küszöböd előtt van elásva, minduntalan felszínre vergődik, kiderül, hogy nem lehet átlépni, és nem lehet megfeledkezni róla.
Ha a németek továbbra is aktívan részt vesznek az Európa-alkotásban, ha nem akarnak szántszándékkal bezárkózni, akkor látniuk kell az egykori zsidókat, akik korábban fogtak neki ennek a munkának, és szőtték az összeszőhetőt.
Éppen ez volt a zsidók bűne a nemzeti szocialisták szemében.
A nemzetközi közösség, az ENSz és az Európai Unió mind a mai napig nem tudta eldönteni, hogy kinek a szuverenitását becsüli többre: a kormányokét vagy a polgárokét?
Mivel az államokon belüli etnikai és vallási kisebbségek tiszteletreméltósága mind a mai napig nem lett az emberi együttélés egyik alapeszméje, mivel az Európai Unió maga is a nemzetállamok társulása, és nem az európai embereké, ezért az európai humanizmusnak és szabadságnak ma még nincsen biztonságos garanciája.
Kezdetben volt az ige, a kirekesztés vágyának a megfogalmazása. És aztán jött a mesterség, az ölés művészete. Hogyan lehet minél kisebb ráfordítással minél több ellenséget elpusztítani? A pozitív kollektivizmus másik arca a negatív kollektivizmus: közösség gyűlöl közösséget.
A nemzeti szocializmus volt a nacionalizmus legfelsőbb foka. A holokauszt volt a nemzeti szocializmus legfelsőbb foka.
Minél hisztérikusabb a kollektív dicsekvés, annál hisztérikusabb a kollektív gyűlölködés egy másik közösség ellen. Nem vacakolni, egy füsttel elintézni mindet, nem részletezni a vádat személyenként, hanem eltüntetni az egész bandát, úgy, ahogy van.
Emlékszem egy vágóhídi mérnök szavaira: Innen a marhából – fel nem dolgozott állapotban – csak a bőgése tud kimenni. Ne legyenek nyomok, ne legyen emberi maradvány, csak füst és hamu, egyszóval semmi! Váljanak semmivé, nem is léteztek sohasem!
Mit akartak inkább eltüntetni? A zsidók ittlétének vagy a kiirtásuknak a nyomait?
A kutatások nyomán kezd fény derülni arra a szégyenletesen földi kérdésre, hogy az én kisvárosi zsidó iskolatársaim elpusztítása kinek mi mindenre volt jó és hasznos! Hány racionális érdeket és célt szolgált, milyen jéghideg kalkulációk tárgya volt.
Ha lefejtjük a genocídiumról, a népirtásról a politikai felszínt, a szövegeket a fajtiszta nemzetről, akkor marad a szívet melengető lényeg: a rablás.
A zsidó javak eltulajdonítása gyilkossággal egybekötve háborús szűkösség idején. A megszállt és a csatlós Európában azért ment aránylag könnyen a zsidótlanítás, mert a megszállók, a helyi nemzeti hatóságok, valamint a környéken élő civilek egymásra találtak a rablott javakon való osztozkodásban, és ezzel a gyarapodással csillapították erkölcsi kétségeiket.
Lehetett érdekelteket találni, mindig akadt valaki, akinek jól jött, ha egy ház megürült. Akitől pedig a háború után elvették azt, ami zsidó tulajdont a háború utolsó évében kapott, az igazságtalan erőszak áldozatának érezte magát, és ezt az érzést gyerekeire is sikerült átörökítenie, hogy a politikai antiszemitizmusnak legyenek meggyőződéses harcosai.
A hivatalnok, aki a háború utolsó évében német nyomásra a zsidók kisajátításában és deportálásában közreműködött, az a háború után, ha megmaradhatott az állásában (a kisnyilasokból ugyanis kiskommunisták lettek), ugyanilyen szorgalommal járt el a magyarországi németek kitelepítésében és javaik újraelosztásában.
Hogy emberektől valamilyen politikai magyarázattal el lehessen venni azt, amijük van, ahhoz érdekelt segéderők kellenek. Ezeknek voltaképpen közömbös a másik ember, akit most hivatalosan, a felsőbbség jóváhagyásával ki lehet fosztani.
Magas rangú világi és egyházi személyek hozták meg a zsidótörvényeket, amelyek az akkor tizenötmilliós Magyarország nyolcszázezer zsidó lakosának az eltávolítását célozták. Volt egy lármás kisebbség, amelynek jól esett vagy jól esett volna zsidót öletni, vagy akár ölni, tagjai hangoztatták, hogy nemzetük üdvét szolgálják.
A bürokrácia részvétlen volt, mint a kő, és tudta ésszerűnek látni a pusztítás gépezetét. Mentalitása, amelyben önigazolásra lelt, el tudta fogadni a távolabbi, lehetőleg feltűnés nélküli tömeggyilkosságot.
Ha a nemzet áll mindenekfelett, akkor az, aki ne legyen benne, az egyáltalán ne is legyen. Akkor az is logikus, ha a szövetséges hatalom illetékes szervei a megmaradt fényképekről tanácstalan rémülettel ránk néző gyerekkel, öreggel kemencét fűtenek.
Ez a könyörtelen üresség képeszt el valahányszor a kieszelők és a végrehajtók agyába belevilágítanak a dokumentumok. Az ő számukra maga az emberi személy teljességgel érdektelen, de a javai netán érdekesek lehetnek.
Hatmillió zsidó meggyilkolása, az úgynevezett Végső Megoldás nagy egésze sok lelkiismeretes aprómunkából állt össze. Ez is öngyilkos terrorizmus volt. Inkább mi is vesszünk, csakhogy ők pusztuljanak. A náci vezetők 1944-ben már tudták, hogy a háborút elvesztették. Tehettek volna gesztusokat, abbahagyhatták volna a zsidóirtást, de ők rákapcsoltak.
Ilyesmit gondolhattak: akit még a vereség előtt el lehet pusztítani, azt pusztítsuk el! Ha a Szövetséges Hatalmakat nem is lehet, akkor legalább azokat semmisítsük meg, akik mint a megmentőiket várják őket.
Többek között az én iskolatársaimat. Hogy a gyerekeknek sem irgalmaztak, sőt nekik a legkevésbé, nehogy színre lépjen egy újabb zsidó nemzedék, ez a tébolyult következetesség teszi a holokausztot kivételessé a népirtások között. Ezen a különös tényen megbicsaklik a racionális elemzés.
A nemzeti szocialisták az európai zsidók hatvanhét százalékát megölték. Vannak olyan országok, amelyekben a megöltek arányszáma ennél magasabb, és olyanok is vannak, ahol ez az arány lényegesen alacsonyabb.
Sem az ölés, sem a meghalás nem volt végzetszerű. Lehetett a parancsot túlteljesíteni, de lehetett valamit tenni is ellene, akadályozni, lassítani, időt nyerni. A honfitársak átlaga nem mozdult, csak néhány kivételes ember segített, akiket valami rejtélyes erő hajtott erre.
Ebben a játszmában voltak bűnösök és hősök, gyilkosok és megmentők, és a kettő között mindenféle ember, aki a jó és a rossz között élete minden napján dönt. Akik életük kockáztatásával embereket mentettek meg, mindig egyesek voltak, akik a lelkiismeretüknek engedelmeskedtek.
A közöny olyan, mint a homok, nem érdekes. Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. Aki viszont egy másik embert megment, az rendkívüli. Sorsunk titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában szent.
Tiszteletet érdemel mindenki, aki tett valamit azért, hogy ez a fekete lyuk az európai történelemben úgy-ahogy elképzelhetővé váljék a maga gyötrelmes valóságában.
A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.
„ Örülj minden egyes napnak. Úgy gondolj rá, mint egy ajándékra. Amit azért kapsz, mert megérdemled. Vigyázz rá, becsüld meg, értékeld őt, hogy jelen van az életedben és éreztesd vele minden percben, hogy örülsz neki. Hidd el, ha így teszel, olyan ajtók és utak nyílnak majd meg előtted, olyan csodákban lesz részed és megannyi apró örömteli pillanatban, amitől azt érzed majd és azt fogod kérni: Istenem, add, hogy legyen holnapom is…! Kívánom, hogy legyen sok-sok boldog holnap az életedben. De ehhez Te kellesz. Az odaadásod, vágyódásod, lelkesedésed a saját napod iránt és annak teljes értékű megélése, átélése. Legyen hát minden nap, a Te napod. A te ajándékod, te kaptad, csak téged illet… ” - Lippai Marianna
