Sirokai Mátyás új versei mintha régészeti leletek lennének egy eljövendő civilizáció szent irataiból: (…) akár a tajga közepén, akár egy intergalaktikus mentőkapszulában érezzük magunkat olvasás közben, egy dolog biztos: költészet ritkán van ilyen közel a csillagokhoz. – Sirokai Mátyás kötete nemrég jelent meg a Libri Kiadónál, ebből olvashatnak most egy részletet nálunk.

I.4.

Féktelen áradások idején, mikor a felső vizek az alsókkal keverednek, a horizontugrás lehetségessé válik. A tájolásnál az elrugaszkodó a négy irányt szem előtt tartva nyírfákat keres, melyek jelzőpóznái lesznek az ugrás során. Mivel a tajgán gyakoriak a nyírek, ezeket elméjében megjelöli. A nyírfák erejüket a földből szívják, s amikor a fa vízben áll, erőegyensúlya megbomlik, az energia pedig a törzs víz alatti részére koncentrálódik.
A kéreg finoman fluoreszkál, a víz szapora gyűrűket vet a törzs körül. Az elrugaszkodó négykézlábra ereszkedik, könyékig, térdig a vízbe merülve. Amikor mind a négy iránybó lérzékeli a fákban vibráló energia gyűrűit, és megsejti, hogy az északi flórabirodalom rakétái évezredek óta kilövésre készek, vadul megindul alatta a tajga, és elérkezik az ugrás pillanata.

I.9.

A testtájak színének gyermekkori változásai az emlékek elültetésének idejét jelzik. Az én élete nem a születéssel, hanem az első emlékekkel kezdődik, az éntudat pedig beágyazottabb, ha korai emlékekhez kapcsolódhat. Ezért a gyermekben minél előbb emlékeket kell kialakítani, melyek segítségével később visszautazhat a tajgára. A legerősebb emlékek, akár a holtak és az állatok együttábrázolásai, a lehetséges, és nem a jelen világba engednek bepillantást.
Ha az első emlékek négy évesnél későbbi életkorból valók, a felnövő könnyen, de túl korán a testidegenség élményének hatása alá kerülhet, amit megfelelő felkészültség hiányában nem lehetőségként, hanem betegségnek él meg. Ha a gyermeki színeváltozás napjaiban az elemek hírt adnak magukról, az emlékek közbenjárás nélkül kialakulnak, és a bányató partján falként felmagasodó víz, a nevüket naponta elsuttogó gödrök, a belső szobákban szarvasalakká sűrűsödő levegő, vagy a bozótprédikációt tartó tűz üzenetét hordozzák. Az üzenet emlékezéskor mindig a felnövő háta mögül hangzik el, mintha követné valaki, akinek arca rettenetes, holott fényes, mert választott gazdája mögött mehet.

III.9.

Mire a dunnaludak belemosódnak az egyre fehérebb naplementékbe, ketten alszanak a mellek gongjai alatt. A ludak gágogását visszahordják és újrasírják a vezetékek, a szelek, a szökésben meghátrálók és az elzavart kilincselők.
A vonulás önkívületéről sírnak, az alakzat erejéről, az egyik oldalról, amitől nem maradhatnak le, és a másikról, ami lemaradásra hívogat. Arról, hogy máshogy morajlanak a sós és az édes vizek, hogy a morajlás hallható az utak mentén és az elvaduló erdei ösvényeken is, hogy a hegyek délen könnyebbek és magasabban lebegnek. Arról, hogy a szél és a lélek nem szent, de erejük megforgatja a fenyvesek, a hajnalok és a hajnal katedrálisainak turbináit, és arról, hogy ahol ketten alszanak, az előbb ébredő megvárja a később elalvót.

IV.9.

A háromnapos némaság utolsó reggelén a széndarabot tartó kéz működésbe lép, útnak indulva a kabin göröngyös, hideg falán. A véráramba mosott ugatást, ujjongást, vijjogást és morgást lecsendesíti a test egyik szegletétől a másikig hajtott vér sodrása. A szikla megnyílására várók reménykedő zsivaját a nagyon is távoli víz közelségét jelző szagokká szűri a visszatérő és a távozók közötti időeltolódást két oldalán tartó kabinfal.
A kéz és a széndarab, mint fekete oltárkövet cipelő emberek fogata, megindul a fal göröngyei között, ábrákkal népesítve be a tiszta dombhátakat, fennsíkokat, lapályokat, meredélyeket, krátereket. A fogat két irányt ismer, két hangot, amik akkor is hallhatók maradnak, amikor a külső csend végre fölé kerekedik az agyvelő zsinatolásának. Egyet a hangtartomány felső végéből, az idegrendszer elektrosztatikus zaját, és egyet az alsó végről, a véráram zúgását. A fogatot irányító gyeplő két szárát.

„Az elrugaszkodó négykézlábra ereszkedik, könyékig, térdig a vízbe merülve. Amikor mind a négy irányból érzékeli a fákban vibráló energia gyűrűit, és megsejti, hogy az északi flórabirodalom rakétái évezredek óta kilövésre készek, vadul megindul alatta a tajga, és elérkezik az ugrás pillanata.“

Sirokai Mátyás új versei mintha régészeti leletek lennének egy eljövendő civilizáció szent irataiból: nehéz eldönteni, vajon hétköznapi mozdulatainkat írják-e le egy poszthumán sámán lézerpontosságú figyelmével, vagy épp a megváltás felé vezető ösvényt álcázzák egyszerű gyakorlatoknak. De akár a tajga közepén, akár egy intergalaktikus mentőkapszulában érezzük magunkat olvasás közben, egy dolog biztos: költészet ritkán van ilyen közel a csillagokhoz.

 

"Sirokai Mátyás nemcsak az értelmezés szelíd, gondolati örömeit nyújtja, vagy inkább mandínerezi oda olvasójának, hanem képei közvetlen érzékletességével is le akar teríteni."

Origó

Napról napra ez a szürkülés,
a szavak szobafogsága.
Ülök szemben az ablakkal,
és nem látok ki magamon.

Megint az, hogy honnan
kezdjem el. Ülök az ablakban,
a szoba visszapillantása
kék-fehér keretbe foglal.

Egy busz megy el, mögötte az ég,
előtte az út, mögötte
halad a visszapillantása.
Ülök, megint az, hogy honnan

út, meddig ügyes próbálgatás.
Az ablakkeretből kilóg a
lábam, a híd, az út nagyobbik
része, a honnan indulás.

Ülök szemben az ablakkal,
fehér keret, origó, nullpont.

Hotel Burma

Este volt, a felhőkről beszéltünk,
az unalomról, átlagos este.
Kevés közös szavunk volt,
de a hotel zúgó gép-
háza azt is kikezdte.

Meg az étterem, a Burma szaga.
Hogy lemennék, udvari embernek,
állni egy szellőzőnyílás alatt.

Hotel-magasban voltunk,
legfelül, mindkét értelem.
Alig koppant alattunk az utca.
Ágytól-ágyig nappalok jöttek,
már atlaszom volt a testedről,
és csukott szemmel is
tudtam, hol van Burma.

Egy ablak szemközt bekapcsolt,
néztük, mintha az esti film menne.
Minden libabőr nevetni kezdett,
mikor elsötétült.
Ott a hatodikon úgy tűnt, végleg
visszatérhetünk az erkélyekre.

99

Miért, mit szeretnél?
Írni, de nincs miről. Főztél,
lementem cigit venni, elakadtam
a harmadik mondatnál, ténferegtem
a polcok között, üres fejet akartam.
Hallgatni fent, hogy hazudok,
állni egy pontatlan pofon szelében.

A 99-es busz megállója zsúfolt,
várok, mintha százas is jöhetne.
Egy ablak mutatja szemben
sötétebb felem,
jobb lenne  most nélkülem nekem, mint
a fodrásznál, huszonöt percig
bámulom az arcom, egyre
ismeretlenebb. A presszóból is
néznek, az utcán is, néz a busz is,
aztán elmegy.

Aztán a megálló, megy az aszfalt,
marad a presszó, esőcseppek biliárdgolyó-
kocogása. És eszembe jut a fa, amit Itália
könnyének neveznek, hogy ott ülhettél
alatta, és nem ülhettem melléd,
hogy a hallgatás, mint mellvéd
áll közöttünk, s az üres fej, amit
megkaptam végül, nélküled nagyon,
nagyon szédül.

Fel három emelet, vár anyám,
vársz te, csak pár forduló,
néhány lépcső, minden láb a földön,
úgy ültök, mint a szék. Kicsit üres,
és persze, hogy magányos, rajtakapott
férjes, hamis-barátos mosollyal
állok az ajtóban, szavak a levegőben.
Na, mondd már.

Nőszünet

A parti zuhany mellé feküdtünk végül.
A tömeg így, egy szóban, elviselhető
– ricsaj, tűző nap, égett-olajszag nélkül –,
némafilm, a tévén felcsavart fényerő.
Kívül álltunk? A part velünk is egészült.
Melleket mértünk, volt pár formás térnyelő,
turbina, fénysiló, és mell volt a kékült
túlpart bordáin púposodó dombtető.

Társukként a megszépítő napszemüveg
messzesége járult, a parti zuhanyhoz
feküdtünk, és lassan beállt a nőszünet.
Néztük, ahogy robbanva záporrá apróz
a víznyelv, s volt két liter előkészület,
hogy méltatlanok legyünk a pillanathoz,
mikor kezdetét veszi a nagy fényszüret,

és fasorrá nőjön a hosszú szürkület.
Mert álló nap egyetlen látványra vártunk,
s nem állt be végül, csak az ócska szürkület.
A cingár parti zuhany volt, amit vártunk?
Az eldobott csirkecomb, ahogy átüget
a zsírpapír-tisztáson? Igazán ráun
a szem, ha minden nap ugyanazt nézi meg?
Az egyetlen, tökéletes testre vártunk.

Este jó

Anya öl. Apa álmos.
Kinőttek belőlünk, mint a barbizásból.
Anyának még két élete van, nincs ránk ideje.
Napközben a gép előtt ül, mossa az adózók
szennyesét, este itthon Half-Life-ozik. Még két
élete van. Apa nagyon sápadt, mérges anyura,
pedig ő eteti a gépet. Mi a kutyával, Winnetou-val
játszunk. Mindent megtenne anyuért,
pedig sápadt arcú apánk eteti. Apu azt mondja,
mi vagyunk az élete, anya itthon Half-Life-ozik.
A gép betanított munkások között nőtt fel
egy szerelőcsarnokban, olyan neki anya,
mint az egyetlen szomszéd kisgyerek. Este jó,
este jó, együtt mégis jó. Zümmög a gép, apa alszik.
Anya öl, és ott ülök az ölében én.

Házimuzsika

Ha betoppan egy eltévedt apa,
majd azt mondom,
a szomszédban magától jár
a zongora
keze, lába.

Hallgasd, milyen ügyes
a háromlábú kisfiú, mennyi
tömpe ujja van.

Mint én,
ha játszom, épp olyan.
Csak tudod, a szomszédban
kórház van, én meg
nem vagyok
beteg.

A lábosok is szólnak,
a lábak is dobognak,
mekkora mulatság lehet.

Éjfekete tornadresszben
hajlong a nagybeteg zongora.
Én magamon gyakorlok,
de vele van tele a szoba.

A húrok közé szorul, aki rámnyit.
Jól jönne most egy anya,
hogy felvehessem a ruháit,
és büszke legyek
magamra.

 

 

" Sirokai Mátyás költőként... világújratanuló. Néha csak bámulunk, ha olvassuk, jé, így néz ki a világ? "

1982-ben Tapocán született. Pápa, Győr után jelenleg Budapesten él.

2004 óta publikál (Alföld, Élet és Irodalom, Holmi, Irodalmi Jelen, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Liget, Magyar Napló, Parnasszus, Prae, Puskin Utca).

Pohárutca című kötete a József Attila Kör gondozásában kiadás előtt áll. Tervezett megjelenés: 2008, december.

A József Attila Kör és a Telep csoport tagja.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett diplomát, ütőhangszer szakon.

A Britsh International School Budapest tanára (ütőhangszerek).

Díjak:

II. díj a Fiatal Írók Szövetségének 2005-ös kötetpályázatán.

A luxemburgi japán nagykövet különdíja - Nemzetközi Ütőhangszeres Verseny Luxemburg, 2005.