Mivel az embertelen kozmosz meghaladja az emberi képzelet kozmoszát, kellett egy szónak jönnie, ami az űr minden iszonyatára válasz. A nyelv, az első mágia nem tudta sem nevekkel, sem számokkal követni az idegen masszívumok préséből kilökött, degenerált bolygótömböket, amelyek valójában csak sejtek a sötétség átfoghatatlan, enyésző testében. Az űrbe lépve ki kellett terjeszteni a nyelv határait... - Sirokai Mátyás szövegét olvashatják a Magasiskola rovatban.

[14]

Az ég hirtelen jött jelenéseinek. A hegycsúcsokon torlódó dicsőségnek és a belőle kicsapó nyelveknek. Az égbolt kivetítőjén kavargó abszintzöld és kobaltviola felhőknek, és a savas esőnek, amitől a füvek eksztázisba esnek, a fáknak pedig látomásai támadnak. A fényjeleket lüktető mélytengeri árkoknak, és a jeleket remegő hámszövettel fogadó fejlábúaknak. A fényesarcú domboldalak tompa morgásának, és annak, ahogy a mosolygók testének eresztékei kibomlanak. Az éji sötétség kárpitjába szőtt csomón megdöccenő fekete gólyónak, ami megtaszítja a Holdat, és ezzel lavinát indít el az égben. A lavinának, ami hírt ad róla, hogy egyetlen konstelláció sem szilárd, és a másik lavinának, a testből kétségbeesetten menekülé lelkekének. Mindezeknek egyszerre kell a virtuális és a fájdalmas térben megtörténnie ahhoz, hogy a szelídekben felvillanjon az örökség reménye, és utána örökre, nyom nélkül húnyjon ki.

[18]

Mivel az embertelen kozmosz meghaladja az emberi képzelet kozmoszát, kellett egy szónak jönnie, ami az űr minden iszonyatára válasz. A nyelv, az első mágia nem tudta sem nevekkel, sem számokkal követni az idegen masszívumok préséből kilökött, degenerált bolygótömböket, amelyek valójában csak sejtek a sötétség átfoghatatlan, enyésző testében. Az űrbe lépve ki kellett terjeszteni a nyelv határait, mintázatokat keresni a káosz gyűrődéseiben, fogalmat találni az üresség női princípiumára, mely vulkánként okádja magából az olvadt égitesteket.
Csak a tévedés, hogy ott is mintázatokat látunk, ahonnan valójában még a mintázat alapja, az ismétlődés is hiányzik, egyedül ez tett képessé minket, hogy nekivágjunk a morbid végtelennek. A mintázatok utáni vágy, mely az égi harmóniaként emlegetett virtuális valóságot generálta, ezt a burkot, amiben magzatként lebegünk a jéghideg szülőcsatorna felé.

[31]

Kezdetben voltak a földrakéták, melyekkel a gombák felhőinek földre vetett árnyékai között utaztunk. Voltak a szárnyasmagvúak, amikkel először az ernyős magasba, majd földtávolba jutottunk. Voltak lebegő rakéták, melyek nem hanyatlottak vissza a kupolából, és elérték a vulkánok függőleges folyosóit. Voltak a zöld rakéták, amikkel áttörtük a magzatburkot, és megéreztük a forgást, a belőle keletkező súrlódás fájdalmát és a távolságot, ami elválaszt bennünket a mennyek országától.
A növényi intelligencia birodalmát elhagyva sem a gombák, sem a magvak, sem a vulkánok, sem a zöld rakéták nem lehettek segítségünkre. Csak az abszolútumok, úgymint sötétség, világosság, üresség és a mindent betöltő mozgás, ami héjjé hevíti pályájának határait és vonzást generál. A mozgás, amit szentléleknek, és a vonzás, amit szeretetnek neveztek, akik először vágtak neki a távolságnak, ami elválaszt bennünket a mennyek országától.

[33]

Amikor a napszél elcsendesül, és az ürességet éhezők betelnek a térrel, akkor a szentlélek bolygófénye kigyúl a vitorlacsúcsokon, és beragyogja a figyelő szemeket. Az űr, egyetlen állandó elemként az anyag tágulásában és összehúzódásában, az űr, ez a gömbszirmonként kibontakozó növényi sötétség, mely a mélyükig átitatja és gyökereivel körülfonja a testeket, ez a szűz ekkor aláveti magát a lélek dinamikájának, és világosságot fogan.
Hajóink, melyek maguk is az ürességre épültek, ezek az egykor eleven testek, amikkel több közös van bennünk az anyag rácsszerkezetében előforduló rendellenességeknél, hajóink, ezek a roppant cetek rángani kezdenek, amikor a világosság megérinti bőrüket. És a külső sötétségen vágásokat ejtő, derengő áramvonalak csóvát húznak a minden irányba lejtő, fekete kárpiton, fényes folyosót, amin az ismeretlenbe küldött derítóhajók a feltámadás felé vonszolják a lélek kómájába esetteket.  -  Sirokai Mátyás