Spiró György (Budapest, 1946. április 4. –) Kossuth-díjas magyar író, költő, irodalomtörténész és műfordító; a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Apja mérnök, anyja színésznő volt. Magyar–orosz–szerb-horvát szakon diplomázik az ELTE Bölcsészkarán 1970-ben, illetve 1972-ben. Az Újságíró Főiskolán szociológus-diplomát szerez 1972-ben.
1970–71-ben a Magyar Rádióban újságíró-gyakornok. 1971 és 75 között a Corvina Kiadó szerkesztője. 1975-től három évig ösztöndíjas aspiráns. Az MTA kelet-európai kutatócsoportjának, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karának tudományos munkatársa. 1978-tól a világirodalmi tanszéken, 1991-től az esztétika tanszéken tanít. 1981-ben kandidátus, 1997-ben habilitált professzor. Az ELTE Esztétika és Kommunikáció Tanszékének egyetemi docense. 2008-tól nyugdíjas.
1975–77-ig, majd 1978-ban ösztöndíjas drámaíró és dramaturg a budapesti Nemzeti Színházban, 1981 és 1992 között dramaturg a kaposvári Csiky Gergely Színházban. 1992–1995-ben a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója. 1990–1997-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára.
1975 és 1998 között tagja volt a Magyar Írószövetségnek, melyből kilépett. A Magyar P. E. N. Club tagja. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át nemzetközileg is nagyra becsült regényírói, drámaírói és esszéírói munkásságáért. 2010-ben az egyik legmagasabb lengyel irodalmi kitüntetést kapta a Messiások című regényéért.
Budapesten él, két gyermeke van.
1982 – József Attila-díj
1987 – A Kritikusok Díja (a Csirkefej című drámájáért)
1990 – Erzsébet-díj
1993 – Déry Tibor-díj
1994 – Madách Imre-díj
1997 – Szép Ernő-jutalom
1998 – A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj
2002 – Szépírók Társaságának díja (A jégmadárért)
2002 – Harsányi Zsolt-díj
2004 – Pro Urbe Budapest
2004 – Szép Ernő-jutalom
2004 – Dramaturgok díja (az Elsötétítés c. drámájáért)
2004 – A Kritikusok díja (a Koccanásért)
2005 – A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje – polgári tagozata kitüntetés: nemzetközileg is nagyra becsült regényírói, drámaírói és esszéírói munkásságáért
2005 – Füst Milán-díj a Fogság című regényéért
2005 – Prima Primissima díj
2006 – Kossuth-díj
2006 – AEGON művészeti díj
2006 – Gundel művészeti díj
2006 – Győri Könyvszalon alkotói díj (2006)[5]
2007 – Alföld-díj
2009 – Visegrádi Díj
2009 – A XIII. kerület díszpolgára [6]
2010 – Angelus Közép-Európai Irodalmi Díj[7]
2012 – Artisjus irodalmi nagydíj
Spiró György: A síromnál
Amikor utoljára járt nálunk fehér ruhában, fodros szoknyácskában, a sötét hajába fehér művirág volt tűzve. Mondták a szüleim, hogy egyedül fog elrepülni messzire, a nyakába táblát akasztanak, arra lesz ráírva a neve, és hogy hová is kell őt a barátságos felnőtteknek elsegíteniük, mert többször is át kell szállnia.
Két és fél évesen felfogtam, hogy nálam két évvel idősebb nagynénémet többé nem fogom látni. Nem érdeklődtem, miért nem vitte magával a mamája, aki már korábban kiment oda messzire, és akire halványan emlékeztem még.
Nem értettem pontosan, miféle rokonság is köt vele össze, hogy az ő halott papája az én apai nagymamám testvére, csak néztem a fényes, hosszú, sötét haját. Szép kislány volt a nagynéném, és vidáman fecsegett a szüleimmel meg a nagymamámmal. Csinos kis fekete, csatos szandál volt a lábán, ült a padlón mellettem törökülésben, a szoknyáját a padlóra terítette körkörösen, nőiesen, de nem engem babusgatott, nem velem játszott már, mert lefoglalta, hogy ő is elmegy.
Néha felmerült a neve a következő években, főleg a nagymamám emlegette, akinek olykor írt is egyre rosszabb magyarsággal. '56 után, miután a börtönviselt nagybátyám, Laci, a nagymamám kisebbik fia is elment, nagynéném leveleit a nagymamám nemigen mutogatta már, valahányszor vasárnaponként nálunk ebédelt, apám öccsének leveleit pedig kiváltképpen nem mutogatta. Kamaszodván megértettem, hogy a nagymamám Lacit szereti csak a fiai közül, apámat pedig, aki eltartja, nem, s hogy a testvére lányához is olyan mély érzelmek fűzik, amilyeneket irántam nem tanúsít.
Eltűnődtem, miért van ez így. Szép lány volt az apai nagyanyám, sok fényképét láttam a szobája falán; bizonyára érdekből ment férjhez egy nyomorult szabóhoz, ő maga még inkább nyomorultként; apámat, az első fiát talán a férje nemzette, Lacit viszont esetleg más, kombináltam; nem hasonlított egymásra apám és az öccse sem külsőleg, sem lelkileg; ki tudja. De nem muszáj, hogy ilyen oka legyen, szeretnek és gyűlölnek az emberek összevissza.
'65-ben váratlanul beállított Pestre a nagynéném és a mamája.
Volt nagy családi ebéd a Duna-korzón, volt séta, fényképezkedés, ők a Royal Szállóban laktak, és nekem a nagynénémmel egy estét kettesben kellett töltenem a bárban. Csinos nő lett, kicsit befelé kancsalított, de az is jól állt neki: magas volt, sudár, a sötét, sima haja szép hosszú, és tűrhetően gagyogott magyarul. Erre szükség is volt, mert nem tudtam angolul. Mesélte a bárban, hogy egy csodálatos férfiba szerelmes, és talán férjhez is megy hozzá. Táncolni kért fel, hozzám tapadt, igyekeztem nem érezni semmit, elvégre rokon, ha távoli is. Aztán ki kellett mennünk hármasban a nagymamámmal a Margitszigetre, öltönyt kellett vennem, sétáltunk, megint fényképezkedtünk, a fényképek megmaradtak, anyám nem égette el őket, talán mert nem volt rajtuk az apám, akit gyűlölt.
A nagymamám négy év múlva meghalt, eltemettük; nem emlékszem, ki írta meg a nagynénémnek, még az is lehet, hogy én. Azt a Sanyo kisrádiót, amelyet ő hozott '65-ben a nagymamámnak, én örököltem, sok éven át szolgált.
Tizenkilenc évvel a nagynéném pesti látogatása után New Yorkba csöppentem. Megvolt a címe, a telefonszáma, tűnődtem, felhívjam-e. Nem sok kedvem volt hozzá. Éli az amerikai sokgyermekes családanya életét, ugyan mit mondhatnánk egymásnak? Nem akartam, hogy azt higgye, rá akarok akaszkodni, és azt sem, hogy úgy szeressen, mint tizenkilenc évvel korábban csak azért, mert rokonok vagyunk. Akkor már tizenegy éve nem élt az apám, az unokatestvére, én csak a másodfokú unokaöccse vagyok, az nem is rokonság.
Egy vasárnap délelőtt mégis felhívtam; nagyon magányos lehettem, éppen annyira, mint egy amerikai. Nagynéném örömében belevisított a telefonba, megriadtam. Hogy azonnal menjek hozzájuk. Hogy meddig maradok. Hogy végleg Amerikában maradok-e. Hogy miért nem írtam meg előre.
A Columbia Egyetem toronyházában laktam, a 125. utca és a Riverside Drive sarkán, ő pedig a West End Avenue-n, néhány metrómegállóval lejjebb. Még a telefonban biztosított, hogy garantáltan biztonságos környék az övék, és az a néhány blokk kifejezetten zsidó; szól a doormannek, és fel fog engedni. Ebéd után vettem virágot, és beállítottam.
Családi perpatvar közepén találtam, a jókora lakásban két kamaszodó fiú meg egy kicsi lány futkorászott, nagynéném hajkurászta őket. A férje is otthon volt, vékony, bajszos, rokonszenves szefárd, és mint nagynéném azonnal közölte, rendkívül jól menő ügyvéd. Leültettek a hallban, a férj odaült, mintha egyéb dolga se volna, noha érkezésemről előzőleg nem értesült, és kedvesen társalgott velem. Itattak, süteménnyel kínáltak; fészkelődtem, mentem volna már, de marasztaltak vacsorára. Nagynéném a szavamat vette, hogy a következő sábeszt velük töltöm. Csak a fiúk viselkedtek normálisan: le se szartak. A férje is megkérdezte, Amerikában maradok-e, és láttam, nem hiszi, hogy nem ez a szándékom. Biztosítottam, hogy rengeteg munkám van, könyvtárban fogok csücsülni állandóan, valamint utazgatni szeretnék, ha már odavetett a sorsom.
Nagynéném a délután folyamán egyebet se művelt, mint a családját egzecírozta, én pedig lankadtan vettem tudomásul, hogy borzalmas hárpia lett belőle.
Nagy baj lesz ebből, gondoltam elmenőben, fellélegezve, amiért már nem házasságban élek, és gyerekem sincs, aki a rémes anyjához kötne végzetesen.
Azt hittem, ezzel a látogatással letudtam a dolgot, de nagynéném még akkor kiszedte belőlem a telefonszámomat, hívott, hívott, hívott, és elérte, hogy a következő sábeszt velük töltsem. Pedig szabadkoztam, hogy nem vagyok vallásos, sőt zsidónak sem tartom magam; ?olyan vagy hát, mint az apád?, mondta méltatlankodva. Nem mondta, hogy kommunista, de ezt gondolta. Valamit írhatott neki erről vagy a nagyanyám, a ?nénje?, ahogy ő nevezte, vagy a nagybátyám, Laci, aki útban Afrika vagy Ázsia felé, ahol hidakat épített, gyakran beugrott hozzájuk.
Bármit mondtam is, amiről tudtam, hogy nem tetszik neki, nem számított, nem hallotta meg: imádni akart, aki az apai ágán az egyetlen vérrokona maradtam. Az a gyanúm támadt, hogy a férjét korántsem szereti ennyire feltétlenül.
Semmit sem tudtam a zsidó rítusokról, csak azt, hogy a férfiak valami tökfödőt tesznek ünnepkor a fejükre; hátha a svájcisapkám is megteszi. Úgyis tél volt, úgyis hordtam; majd nem veszem le náluk.
Hosszú volt az a péntek este, ültem az asztalnál, ők végezték a hókuszpókuszokat, elém is tettek egy kétnyelvű imakönyvet, angolul olvashattam, amit ők héberül. Évek óta héberórákra jártak, ez volt a divat, a gyerekek persze folyékonyabban olvastak, mint a szüleik.
Volt leves maceszgombóccal, meg lehetett enni. Aztán paprikás csirkét tálaltak fel, hatalmas egész csirkecombok úsztak a piros lében, nagynéném biztosított, hogy miattam főzött paprikás csirkét, mert az magyar étel. Hálálkodtam. Még valami áldást ki kellett várni, és nekiláthattunk. Megforgattam a számban az első falatot, és elsápadtam, cukrozva volt a paprikás csirke. Életem legnehezebb vacsorája volt, hányingerrel küszködve gyűrtem le a felét.
Éjjel a Broadwayn ettem egy kifőzdében sült csirkeszárnyat krumplival, azt nem cukrozták.
Nagynéném egy darabig nem zargatott, aztán délutánra hívott, amikor a gyerekei iskolában vannak, a férje pedig az irodájában dolgozik. Valóban, csak a kicsi lány volt otthon a bébiszitterrel. A konyhában ültünk, gyönge amerikai kávélöttyöt készített, és mesélt.
A férje egy áldás, egy drága ember, agyondolgozza magát, rengeteget keres. Egy áldás egy ilyen ember.
Volt neki egy nagy szerelme, az, akiről húsz évvel korábban Pesten mesélt, teniszbajnok, gyönyörű férfi, hozzá is ment volna, de a férfi rájött, hogy neki más a nemi identitása, át is operáltatta magát nővé, ő volt az első egész Amerikában, nagy szám volt, tele voltak vele az újságok, a magyar újságok nem írtak róla? Pedig híres eset. Aztán sokáig semmi, és utána lett ez a csodálatos ember.
Ő végül nem tanult ki semmit, otthagyta a kalidzsot, neki a család a mindene, ő mindent feláldoz a családért, ő egy zsidó anya. Sokáig mesélt magáról, rólam nem kérdezett semmit, elég volt neki, hogy lett végre bizalmasa, és még jobban megszeretett.
Tavasszal az idősebbik fia bármicvójára hívott. Nem mondhattam nemet. A Metropolitan Opera szomszédságában áll a neológok új betonzsinagógája, ott kellett ténykednem mint legközelebbi rokonának. Erre az alkalomra kaptam tőle egy igazi kapedlit, a szekrényből kihozott Tóra-tekerccsel is kellett művelnem valamit, aztán a család asztalához kellett ülnöm a West End Avenue egyik elegáns vendéglőjének nagytermében.
Kerek, tízszemélyes asztalok álltak a teremben, vagy húsz. A lakoma nem volt ehetetlen. Nagynéném legközelebbi barátai ültek ennél az asztalnál, iskolai barátnők a férjükkel, köztük két magyar származású házaspár, ők nem beszéltek magyarul, '56-ban mentek ki a szüleikkel. Az egyik velem egykorú férfi mérnök, a másik velem egykorú jogász.
Társalogtunk, ettünk, ittunk, néha imádkoztak, némán ültem, és elképzeltem, mi lett volna, ha '56-ban apám hallgat rám, a tízéves gyerekre, és disszidálunk. Itt ülnék ugyanennél az asztalnál, mérnök lennék vagy jogász, magyarul nem tudnék, és soha eszembe nem jutott volna, hogy írjak. Milyen életem lenne? Jómódú lennék, kibírhatatlan házasságban szenvednék, némán tűrném a buta tyúkok végtelen karattyolását, és sejtelmem sem lenne arról, mi hiányzik, csak belebolondulnék.
Amikor búcsúzóul felugrottam hozzájuk, a férje még kedvesebb volt hozzám, pedig addig is madarat lehetett fogatni vele, valahányszor megjelentem. Most már valóban elbeszélgetett volna velem, csak nem maradt idő. Végig szorongott, hogy a nyakán maradok, és amerikai életem első éveit a felesége tébolya miatt neki kell finanszíroznia.
Kedvem támadt azt mondani: hagyd itt ezt a nőt, menekülj, amíg nem kapsz infarktust vagy agyvérzést, a gyerekek majdcsak felnőnek valahogy, de hát nem mondhattam, nem az ő rokona voltam, hanem a feleségéé. Nagynénémet is szántam, de a férjét, a zsidó előírások szerinti nemi nyomorral sújtott rabszolgát még jobban sajnáltam.
Nagynéném külön meghívott egy japán vendéglőbe az elutazásom előtti napon, nem messze tőlük a Broadwayn, kiöltözött erre az alkalomra, pedig kora délután volt. Szomorúnak látszott. Elmegy az egyetlen apai ági rokona, akit sose lát többé. Fogalma sem volt róla, miként gondolkozom. Nem értette, mi az, hogy író, pláne magyar író, ami onnét nézve nincs. Nem értette, miért nem fogadtam el a Columbián a következő ösztöndíjat, ami után kaphattam volna még egy ilyen ösztöndíjat Bostonban, majd tenure-t valamelyik jobb keleti parti college-ban, és amerikai egyetemi tanárrá válhattam volna. A ?tenure? varázsszó odaát, a magyar ?státus? kevéssé adja vissza: akinek ?tenure-je? van, nyugdíjas állással bír, nem lehet kirúgni, nem hal éhen soha.
Akkor kért meg, hogy Pesten menjek ki a zsidó temetőbe, ahol az édesapja nyugszik, és fizessem meg a sír gondozását. Pénzt tukmált rám, többször el akartam hárítani, mégis a kezembe nyomta. Az ebédet is ő fizette, hiába tiltakoztam. Szégyelltem magam.
Kimentem a Kozma utcai temetőbe, fizettem, a sírt nem néztem meg, és később sem néztem utána, valóban gondozzák-e.
Nemsokára a szovjetek váratlanul kivonultak Kelet-Európából, nagynéném pedig megjelent Pesten. Nem nézett körül a lerobbant, vacak lakásomban, és az a nő sem érdekelte, aki a vacsorán szintén jelen volt. Munka után nézett. Már Amerikában magyart tanított ide áhítozó valakiknek. Ágnes gyatra nyelvtudásával tisztában voltam, csodálkoztam, hogy ezért ott fizetnek, ámulatomnak óvakodtam hangot adni.
Elvált, illetve hát a férje költözött el a gyerekekkel, borzalmas jelenetek voltak, rettenetes pereskedés, a West End Avenue-n lévő lakás az övé lett, a nyaraló a férjé; szép nőtartási pénzt harcolt ki az ügyvédje, iszonyú összeg magyar szemmel, ő kevesellte. A gyerekei, hát azok közül csak a kislányát láthatja kéthavonta egy napra; a fiúkat is láthatná a végzés szerint, de a fiúk őt látni se bírják, évek óta nem találkozott velük.
Tele volt önbizalommal: új életet kezd, az eddigi élete tévedés volt, erősnek és fiatalnak érzi magát, most kezdődik minden. Szállodájában a boynak óriási borravalót adott, a portásnak óriási borravalót adott, és örült, mennyire kedvesek a magyarok, itt érdemes lesz élni. Bő klepetus volt rajta, a valaha karcsú nagynéném hízik, noha az arca megnyúlt, ráncos lett, a szeme hideg, az ajka vékonyabb, a sarkaiban mély ráncok.
Kérte, vigyem ki az apja sírjához.
Mikor?
Most rögtön.
Megrémültem és bólintottam.
A portán megmondták, melyik parcellában fekszik, mentünk a sírok mellett, kicsit megnyugodtam, mert a temető gazdag részén jártunk, hátha nem lesz baj.
A sír rendben volt, nagy kőlap az apja nevével, nem volt rajta hordalék, csak néhány falevél, Ágnes letisztogatta, a földről kavicsokat vett fel, a sírra helyezte, állt, sírt, némán imádkozott, kicsit odébb álltam megkönnyebbülve.
Sétáltunk vissza a kijárat felé, amikor egyszerre azt mondta, hogy meg akarja nézni a ?nénje? sírját is.
Erre végképp nem számítottam. Húsz éve temettük el a nagyanyámat, azóta senki a sírja felé nem nézett. Emlékeztem, merre kísértük a csikorgó, rozzant taligára helyezett fakoporsót egykor, de a pontos helyet abban a hatalmas temetőben élő ember nem tudta volna. Mondtam: nem tudom odavezetni.
Hát majd a portán megmondják, mondta józanul.
A portán megkérdeztem, hol fekszik az apai nagyanyám.
Kisvártatva elém tettek egy kicsi, elsárgult cédulát, rajta volt a nagyanyám neve, születési és halálozási dátuma meg a parcella sorszáma és száma.
És rajta volt még valami: az én nevem, az én születési dátumom, és utána egy gondolatjel.
Én is ott fekszem a nagyanyám sírjában immár húsz éve anélkül, hogy tudnék róla.
Valaki engem is befizetett, amikor a nagyanyám temetését intézte.
Apám nem lehetett, ő nem intézett ilyen ügyeket.
Csak az anyám lehetett, aki jónak látta, ha a fiát is elintézi egy füst alatt.
Sem önmagát, sem apámat nem fizette be. Csak engem.
Talán arra számított, hogy apám állami temetést kap, amit meg is kapott. És talán arra is számított, hogy ő nem fog meghalni soha.
Nagynéném türelmesen, elégedetten ácsorgott a kietlen teremben, várta, mikor végzek, hogy a nagynénje sírjához indulhasson.
Nem mondhattam meg neki, mekkora felfedezést tettem. Addig sem értett semmit az életből, ezt aztán végképp nem értette volna.
Megvolt a helyszín, indultunk a temető legtávolabbi szegletébe.
Nagyon nagy a Kozma utcai zsidó temető, sok földet és csontot kell majd kitermelni, amikor az egykori zsidók maradványait és a még éppen lezsidózható élőket végleg kiseprűzik Magyarországról, és bevásárlóközpontot, helikopterleszállót, lakóparkot vagy vigalmi negyedet telepítenek a helyére.
Elhagytuk a gazdag sírokat, elhagytuk a szegényebb sírokat, és különös helyre értünk: fák, bokrok, liános bozótok nőtték be a sírokat, hogy még halmok sem látszottak belőlük.
Megtaláltam a sort, befelé hatoltam, lábam alatt ágak, levelek ropogtak. Egy fánál bizonytalanul megálltam, talán alatta van a nagyanyám sírja, talán odébb; semmi nem mutatott arra, hogy a fák, az avar, a bozót alatt bármi is lenne. Nagynéném követett, majd ő is megállt ebben a kicsi őserdőben, ahol nem látszott semmi, csak csöndes, halk, eszelősen zölden tenyésző, idióta növényzet.
Féltem, hogy leszid, amiért a nénje sírját nem gondoztam, de hallgatott.
Némán gyalogoltunk vissza a kocsihoz.
Spiró György : Utópia
Nyáréjszaka volt, különös nyári éj: nemrég múlt el a soros világháború, a túlélők újjáépítettek vagy bosszút álltak boldogan, a halottak közönyösen hevertek szétszórt csontjaikban, és eszükbe se jutott, hogy feltámadjanak. Ez olyan háború volt, hogy a szétbombázott városokban maradtak még épületek véletlenül; a fémtükrös petróleumlámpa mellett a vaskos, békebeli, több nemzedékre tervezett konyhaasztalon újjáépítési koncepciók hevertek és igazolóbizottsági jegyzőkönyvek, bennük az ítélet, ki volt háborús bűnös, és ki nem, ki hogyan, hány tanú által bizonyítva állt ellent, nem vett részt, rejtegetett áldozatnak kiszemelteket. Ott hevert az újra ugyanazt termelni készülő gyáraknak beszerzendő nyersanyagok listája, az anyagokhoz csalafintán, könyörögve, fenyegetőzve, feketén lehetett hozzájutni a soros béke kitörését követő hónapokban, mint minden béke kezdetén. Mi lehetett még az asztalon? Főtt tojás, legföljebb kettő, talán egy szelet kenyér, ami a napi negyven deka fejadagból estére megmaradt, melasz és só bizonyára. Talán mind a negyven deka só ott hevert az asztalon azon a különös nyáréjszakán, hónap eleje lévén; újságpapírban lehetett ott a só, mert az újságok, béke lévén, éppúgy megjelentek naponta, mint a háború alatt.
Egy túlélő ült a konyhaasztal mellett, s mert egykori üldözött volt, pontos számításokat végzett a jövőre vonatkozólag, mely minden békekezdet idején tervezhetőnek látszik. Azon a rendkívüli, augusztus eleji békés nyáréjszakán a következő adottságokkal lehetett számolni: a liszt kilója 30 pengő, a cukoré 450, az olajé 240, a krumplicukoré 600, a tojás darabja 9, az aludttej litere pedig 28 a Garay téren, az adott és nem teljesen szétbombázott főváros legolcsóbb piacán. Adottság volt az is, hogy a tépelődő túlélő havi fizetése 480 pengő. Ült a túlélő a konyhában, az újságpapírral beragasztott, lichthofra nyíló ablak alatt drótkeretes, kerek szemüvegében, a háború előtti béke divatját követte e szemüvegtípus, az újságpapír az ablakon már az új béke terméke volt, számokat rajzolt ceruzával az előtte fekvő papírokra, lassan újrarajzolva, vastagítva őket a felismerhetetlenségig. 480 pengő. Ebből kellene megélniük. Osztható kettővel. De hárommal is osztható.
Minden békeidő kezdetén feketepiacra sütnek a pékek, a gyerekeknek központilag szánt tejet ellopják, éjszaka bandák vetkőztetnek az utcán, a vidéki fegyveres osztagok megvámolják a fővárosba tartó szállítmányokat, az üzletek előtt a sorban állás alatt egyesek még fütyülik a már betiltott háborús indulókat, a deportált gyilkosok egy részét hazaengedik hétvégére, közülük a derekabbakat hamarosan átveszik a békefenntartó rendőrségbe, mert ilyenkor minden tisztességes szakmában hiány mutatkozik. S mint ilyenkor arrafelé általában, a célszerűen berendezett haláltáborokból az ugyanolyan marhavagonokban hazafuvarozott túlélők számára kezdeményezett gyűjtés befullad, a kínos módon megmaradottakat az egyelőre üres, és majd csak a béke hosszú éveit követően zsúfolttá váló elmegyógyintézetben tárolják, további újjáépítésig.
De mint minden béke kezdetén, bőven akadtak tételek a másik rubrikában is, a remény tételei. A túlélő igaz örömmel tapasztalhatta, milyen szépen meg lehet lenni bútorok és evőeszközök nélkül, amelyeket a túlélésre spekulálván az üldözésből kimaradt, becsületes embereknek adtak át megőrzésre a veszélyes időkben, akik most mindent letagadtak. És hamarosan, mint az újságok megírták, megérkezik az adott, mindenkori provinciába a felszabadítóként ténykedő sereg hazájából a kilónként majd csak 300 pengőbe kerülő krumplicukor. Megjelent továbbá a rendelet, hogy a parasztoknak évi 540 liter tejet kell beszolgáltatniuk tehenenként és havi egy kiló juhgomolyát. Már az, hogy békeidőben is lehet rendeletet kiadni, akárcsak háborúban, biztató. És ha csak a harmadát lehet is behajtani, az éhínség minden háború után, minden felszabaduláskor fenyegető réme legyőzetik. S ha nem lesz is olyan bőség élelemben, mint volt a háborús években, ezért kárpótol a béke. A béke, amelynek kitörésekor fiatal, tiszta arcok és tiszta tekintetek tűnnek elő a romok alól, a semmiből; reménykedő és ártatlan emberek találtatnak, tele vággyal és történelmi terhektől mentes, új ideológiával; s ha kicsit ugyan hideg lesz még télen, mert most megint emelni kellett a szén árát, nem számít, és ki gondol a télre, amikor béke és nyáréjszaka van, s olyan bizonyosnak látszik, hogy az államosítással, a soros béke egyik főeszméjének valóra váltásával a szén ára is lemegy majd, és soha többé nem lesz infláció.
Csoda történik. Ezt látni a romos városban naponta. Az emberek dolgoznak és boldogak, éheznek és boldogak, mert nem akarják tudni, ami volt, nem akarnak emlékezni, tiszta lappal akarnak nekivágni az életnek, olyan életnek, amilyen még nem volt soha, amilyen még nem esett meg soha előző nemzedékkel, soha előző béke kezdetén. A történelemben, bizonyára így gondolta a túlélő tépelődő a vaskos konyhaasztal mellett, olyan mélypont, mint pár hónapja, a soros háború utolsó pár hónapjában, soha többé nem lehetséges, és lám, még azt a szörnyűséget is túlélhették mindazok, akik véletlenül megmaradtak.
Egyetlen titka van a csodának, egyetlenegy: nem szabad többé rosszat tudni az emberről. Bármi történt is, el kell törülni egyetlen megbocsátó, emberi mozdulattal. És legfőbb ideje, hogy ezt a gesztust végre ő is megtegye: pár nap múlva harminchét éves, nem olyan fiatal már, hogy vakon bízza rá magát a végzetére.
Hogy a konyhában tépelődő, újjáépítésbe fáradt túlélő aznap éjjel döntést hozott, bizonyos. Hogy a döntés horderejével tisztában volt-e, kétséges. Olyan ügyben kellett döntenie, amelyben korábbi békék elején soha nem döntött senki, s amelyben ember illetékes nem lehet. Jövőt tervezett, az emberi faj jövőjét, mint mások is a mámorukban korábban, de ő emberi létet is egyben. Jövendő élet volt a belátására bízva. A teremtés nyomta a vállát, akár sejtette, akár nem. Isteni teremtés. Ha egyáltalán felmerült benne ez a gondolat, talán homályos lelkifurdalást érzett. Talán nem. Talán csak nagyon egyedül volt e váratlanul rászakadt békében, és érthető önzéssel úgy érezte: nem bírja majd ennyire egyedül.
Részletek a történelemben soha nem tudhatók pontosan. Talán szöget vett elő, talán egyéb hegyes eszközt. Valószínűleg lecsavarta a petróleumlámpát, nem könnyű a béke első időszakában világító anyaghoz jutni. Ha így cselekedett, utána egy ideig szoktatta a szemét a sötéthez. Az előszobába tapogatózhatott hallgatózva. Halkan nyithatta a szobaajtót, lábujjhegyen mehetett át a szobán, ahol a felesége mélyen alhatott negyvenkét kilósan. A fürdőszoba a szobából nyílt abban a leválasztottnak nevezett lakásban, a korábbi békében tették szűkösebbé a még korábbi béke álmos, nagyszabású, örök békére szánt terjengős lakásából. Óvatosan nyithatta a fürdőszobaajtót. Bent kitapogathatta a dobozkát, amelyhez a béke szabályai szerint drágán és feketén lehetett csak hozzájutni.
Kibontotta, kivette a tartalmát, és a sötétben gondosan, megfontoltan, elszántan, ahogy mindig is dolgozott, az összes, gumikesztyűujjra emlékeztető alkalmatosságot az éles tárggyal átlyukasztotta sorban.
Ez biztos, anyám mesélte el nekem, ő pedig elpirult és nem felelt, amikor a rám mért korral s a teremtés egészével békétlenül felelősségre vontam.
Spiró György: Jönnek (1984)
Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért -
miért is? ki tudja. Trianonért? -
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klima: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.
A kerekes székben ülő férfi intett, hogy lépjen közelebb. Abdel leplezetlenül végigmérte. – Jó napot! Aláírná ezt nekem? – kérdezte Abdel. – A munkanélküli-segélyemhez kell.
