" Mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben ez nem lehet hely függvénye. Biztos, hogy vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni, ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémántokat...
- Gyémánt? - néztem rá.
- A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen - ki mikor - elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot - valójában ez mind egy -, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy helyet keress és változtass az életedben... (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk. " - Schäffer Erzsébet

Pulitzer-díjas újságíró, író, publicista.

• Galsai Pongrác díj l990.
• Magyar Lajos díj 1996.
• Magyar Köztársaság Lovagkeresztje 2000.
• Pulitzer József emlékdíj 2001.
• Vörösmarty Mihály díj 2004.
• Prima Primisszima díj 2009.
• Nők Lapja Café internetes szavazás az utóbbi 10 év legsikeresebb női írói közé választotta (2011)
• A Lafemme magazin zsűrije az 50 legbefolyásosabb magyar nő közt tartja számon (2011)

Mi teszi Önt boldoggá?

A nagy boldogságokat egy kezemen meg tudom számolni, azok a nagyon nagyok. De a kicsik... abból rengeteg van. Egyfolytában.

Erzsébet történeteket ír. Ami furcsa az egészben, hogy ezek megtörtént, igaz történetek. Egy író, aki nem fikciót ír, egy újságíró, aki nemhogy tévét nem néz, sőt mobiltelefonja sincs, de újságot sem olvas, s még Obama megválasztásáról is csak véletlenül értesül – mondhatnánk, hogy aki így él, az nem lehet komoly, a világ eseményeivel tisztában lévő, naprakész és felhasználható információkkal rendelkező ember. Író, publicista, a Nők Lapja főmunkatársa, anya, nagymama, feleség, aki reggel vezércikk helyett költeményt olvas, és ismeretleneket szólít meg az utcán, vadidegenekkel beszélget el, és folyóirat, könyv hasábjain vagy élőszóban közvetíti a megélt és hallott történeteket.

Egy bozontos őszes hajú, filigrán, kedves jó boszorkány arcú nő áll a zsúfolt nézőtér előtt, és mesél. Néha kijavítja, helyreigazítja önmagát, hogy már megint, nem prédikálunk, és ömlenek belőle a történetek. Nem szalagcímes sztorik, szenzációs események, oknyomozó riportok anyaga, hanem valami emberi, túlságosan emberi ahhoz, hogy egy pillanatig se unatkozzunk, egy pillanatig se veszítsük el a fonalat. Kicsi, rövid epizódok, főképp utazásokról, „véletlen” találkozásokról, kínos, váratlan vagy éppen elszállt helyzetekről.

Ami közös bennük, hogy Erzsébet mindig ott van, katalizátorként, résztvevő megfigyelőként, néha belenyúl és kiprovokálja a történéseket, vagy inkább csak egyszerűen hagyja, hogy történjen, aminek történnie kell. Ami pedig történik, azok a kis csodák, ami mellett naponta elmegyünk, és legfennebb közhelyekben tudunk róluk beszélni, ha egyáltalán felismerjük őket. A csoda hétköznapiságának felszabadító üzenetét hozta a termet zsúfolásig megtöltő öreg és fiatal, fehér, őszes vagy éppen festett szőke hajú sepsiszentgyörgyi nőknek.

A vonat, ahol az ember össze van zárva egy kupéba másokkal, egy olyan helyszín, ahol bármi megtörténhet és történik is – mosolyog Erzsébet. De nemcsak ott: az aszfaltdzsungelben vagy egy sznob és távolságtartó város hóesésben elvarázsolt terein is.

Egy esőben sétáló, gyönyörű tenorhangon éneklő bankhivatalnok, ismeretlennek szállást adó, nyolcvanéves kontyos boltos néni, a bálban petrezselymet áruló anyukát remekül megtáncoltató orosz tiszt, egy mogorva, tanulatlan, de A kőszívű ember fiaival – egy mesével – megszelídíthető részeg hajléktalan, a kábelkészítő munkáslány, aki franciául üzen a kábelkötegek palackpostáján az olasz mérnöknek... Hétköznapi történetek ezek, amelyek önmagukat a szerző – a krónikás – nélkül is továbbírják. Amerikai mintára úgy is nevezhetném, hogy elmesélve egy-egy kiadós erőleves a léleknek.

Schäffer Erzsébet: – Ha természetesen viselkedik az ember, a helyzetek megfordulhatnak. Nem félni kell. Nem azért vagyunk itt, hogy féljünk. Annál nagyobb csoda az ember élete. Azért írom ezeket a történeteket is. Sokszor gondolkodtam, miért van az, hogy különös helyzetekben meg kell szólalnom. Mindig van nálam – illetve nem mindig, de gyakran – egy kis pálinkás butykos. Nem mintha részeges lennék – egy kicsit sem vagyok –, de a találkozásoknak a velejárója ez is. Az ember bemutatkozik, beszélget, kezet fog, megöleli a másikat, megérinti – és van a kínálás. Eszel egy falatot? Kérsz valamit? A világ minden részén így van. Venezuelában is megtapasztaltam, az éjszaka kellős közepén. Odatéved az ember, és rögtön megkérdik, iszol valamit? Minden emberben ott van az eredendő jó szándék a másik iránt.

Mindig is volt bennem valami – kukac, feltűnési viszketegség, nem tudom, mi –, ami miatt jó volt nekem, hogy a másik embert közelről figyeltem, és én is adtam magamból. (...) Messzire visznek ezek a kicsi dolgok. És jó ezeket megírni. Arra jöttem rá, hogy nekem ezt esik jól leírni. S ha ez olyan sok embernek szintén örömet okoz, milyen jó, hogy így van. (...) Nem marad le az ember semmiről, a fontos dolgok előbb-utóbb kiderülnek.

Odaértünk, két ablak nyílt az utcára, a hó akkor is esett, legalább húsz gyertya lobogott a párkányon. Mária néni csípőre tett kézzel várt: Na, hazaértetek? Nagyon édesek voltak. Felmentünk, legalább éjjel kettőig beszélgettünk. Nagyváradiak voltak, elkerültek a városból, elveszítették egymást, legalább 15 évig nem találkoztak. Aztán véletlenül – de hát nincsenek véletlenek – az utcán találkoztak. Apácáknál jártak, óvónők lettek, rengeteget meséltek gyerekekről, férfiakról, szerelemről, csalódásról. Úgy lobogott a tűz bennük... Volt egy paptanáruk, aki azt mondta: lányok, az a huncut fény a szemetekben, ami mindenkiben ott van, de nektek különösen, az sose múljon ki. Nem múljon ki, ha gyereketek lesz, ne múljon ki, ha bementek a hálószobába, de ne múljon ki akkor sem, ha nem akartok bemenni a hálószobába. Akkor sem, ha halottat mosdattok, a fény az ottmaradjon, mert abból táplálkozik a világ.

Kérdezték egyszer: és rossz történet nincsen? S ezt a fiataloknak mondom: az embernek ne vegye el a kedvét az, ha valami akkor nem sikerül. Az nem baj. Újra kell kérdezni. Átvágtak engem is, de az arányok: száz az egyhez. (...) Attól még nem fogok bizalmatlan lenni. Nem esik jól bizalmatlannak lenni, olyan lenne, mintha becsapnám a másik embert.

A világ lehet, hogy jó nagy slamasztikában van. Jó nagy kaka van. De az emberből a jó mindig előcsiholódik, mindig, mindig előjön. Érdemes ezeknek bizonyítékát összeszedni, leírni. Nagyon szeretem azt a mondatot, amit az Útközben írások fölé írok: az embernek meg kell tanulnia vágyakozni az után, ami az övé. (...) Ami picit azt jelenti, hogy légy elégedett. Ott van körülötted minden, igazából minden ahhoz, hogy boldog légy. Van egy mondás, amit én, ahányszor csak tehetem, lejáratok, mert nem igaz: az idő pénz. Messzire hivatkozó mondat, és csak a mókuskereket forgatja, miközben nem arra van szükség. A nagy boldogságokat egy kezemen meg tudom számolni, azok a nagyon nagyok. De a kicsik... abból rengeteg van. Egyfolytában.

Elszoktunk a csodáktól. Megy az élet, minden ki van számítva, nem történik semmi rendkívüli... (...) Kislánykoromban volt egy szokásom: a csodavárás. Ha nagyon szerettem volna valamit, akkor behunytam a szemem, és háromszor balra megpördültem a sarkamon.(...) Egyszer megpördültem, és mikor kinyitottam a szemem, hát ott állt valaki. (...) A csodákat nem kell lebecsülnie az embernek, s ha nem várjuk őket, akkor is vannak. Szóval, ha valaki megkapargatja a saját életét, és a kicsi pillanatokat összesöpörgeti, nagyon sok van, egészen biztos. (...) Az emberek végigcsinálják a történeteket, és valahol a jóra várnak. Valahogyan mindig ez derül ki: a jóra várnak. Még ha nincs is a homlokára írva, és a világ a felszínen nem erről szól, de mégis ez van, mert enélkül semmi nem működne.

Készült a Bod Péter megyei könyvtárban tartott, Irodalom és újságírás határvidékein című közönségtalálkozón elhangzottak alapján, a 18. Szent György Napokon.

Forrás: Facebook