Abdel Sellou soha nem fogja elfelejteni az első találkozást. 1994 egyik esős decemberi reggelén Párizsban értesítést kapott az országos munkaközvetítő irodától, amelyben felszólították, hogy jelentkezzék egy megüresedett állásra – „Segédápolót és kísérőt keresünk négyvégtagbénulásos ügyfelünk mellé”. Sellou azzal sem fárasztotta magát, hogy végigolvassa. Számára ez már rutinfeladat volt: aláíratni az értesítést, amivel igazolja, hogy megjelent az állásinterjún.

Huszonhárom éves létére már 18 hónapot ült börtönben lopásért és testi sértésért. Aztán egy pizzériában kapott állást, de annyira unta a munkáját, hogy mindent elkövetett, csak hogy kirúgják. Nem volt lelkifurdalása, hogy hasznot húz a rendszerből; két éven át majdnem annyi pénzt kapott, amennyit munkával keresett volna.

Az állásinterjú Párizs 16. kerületében volt, egy jómódúak lakta negyedben, a II. Léopold sugárúton. Az impozáns palota zöldellő park közepén emelkedett. Abdel pár percig némán álldogált a kapunál. Aztán beleszólt a kőkerítésbe süllyesztett kaputelefonba: – Az álláshirdetés, az ápolóasszisztens meg egyebek, ez az a hely?

Egy udvarias hang válaszolt: – Fáradjon be, uram!

Át az első nagykapun, majd a másodikon. Abdel lassan rájött, hogy nem egy cégközpontban jár, hanem egy magánpalotában. Az impozáns ház tele volt régi, nagy művészek festményeivel, aranyozott fogantyús empire komódokkal, intarziás kisasztalokkal. Abdel kopott farmerja és elnyűtt kabátja éles kontrasztban volt a környezettel.

A kerekes székben ülő férfi intett, hogy lépjen közelebb. Abdel leplezetlenül végigmérte. – Jó napot! Aláírná ezt nekem? – kérdezte Abdel. – A munkanélküli-segélyemhez kell.

– Hát nem látja? Kezem-lábam béna, szükségem van valakire, aki segít és mindenhova elkísér – felelte a férfi.

Philippe Pozzo di Borgo valami érdekes vadságot érzett ebben a faragatlan fiatalemberben. Nem sajnálatra volt szüksége, hanem arra, hogy valaki felrázza.

– Érdekli a dolog? – kérdezte Abdeltől.

Érdekli? Ez így kicsit merésznek tűnt. De ellentétben ezzel a szerencsétlennel, aki örökre kerekes székbe kényszerült, neki nincs mit veszítenie.

Abdel Yamine Sellou négyévesen érkezett Algériából Párizsba, hogy Belkacem bácsival és Amina nénivel, egy gyermektelen házaspárral éljen, akik az új szülei lettek. Az észak-afrikai arab családoknál nincs abban semmi rendkívüli, ha egy gyermeket egy olyan rokonhoz adnak, akinek nem születhetett sajátja. Abdellel tartott egy évvel idősebb bátyja, Abdel Ghany is. Egy olyan országban nőttek fel, amelynek meg kellett tanulniuk a nyelvét, egy háromszobás lakásban, Párizs Beaugrenelle nevű negyedében, egy lakótelepen.

Az örökbe fogadó szülők semmiben sem korlátozták a fiúkat; ajtajuk mindig nyitva állt. Ha valamire szüksége volt, Abdel soha nem kért az új szüleitől, egyszerűen utasította őket. Senki nem akadályozta meg abban, hogy megnézze a vasárnap éjszakai filmet, senki nem kérdezte tőle, miért késett el az iskolából vagy hogy megcsinálta-e a leckét. Senki nem firtatta, hol volt, amikor lopni ment a sarki szupermarketbe. Maximálisan élt azzal a szabadsággal, amit megengedtek neki.

Nem volt szüksége különösebb ürügyre, hogy eljátssza szokásos kis trükkjeit: az iskolában a kisebb gyerekeket arra kényszerítette, adják oda neki az új edzőcipőjüket; a szupermarketekben és sportboltokban egyenesen a polcról szolgálta ki magát, anélkül hogy a kasszát útba ejtette volna, sőt még az Eiffel-torony lábánál tolongó amerikai turistáktól is elemelte a fényképezőgépüket. Abdelt bevitték a rendőrörsre – egyszer, kétszer, hússzor. Mire betöltötte a tizennyolcadik életévét, a Fleury-Mérogis börtönben találta magát.

Semmi nem készítette fel a féktelen fiatal suhancot arra, hogyan kell nap mint nap ellátni a rokkant Philippe-et. Keresztbe tenni a két karját a hasán, hogy javuljon a vérkeringése, előredönteni a mellkasát, odacipelni a székéhez, kihajtogatni, majd ismét megfelelően elrendezni a végtagjait, ráadni a cipőt.

Abdul, aki a ház egyik lakásában élt, kora reggeltől gondját viselte Philippe-nek. Noha szinte véletlenül sodródtak egymás mellé, Abdel apránként megkedvelte az ápoltját. Ahogy önéletrajzában írta: „Elnézve ezt a férfit, aki olyan mélyről jövőn tudott nevetni, éreztem, hogy nem csupán munkakapcsolat van köztünk, ez több annál. A szerződésünktől vagy bármiféle erkölcsi kötelezettségtől függetlenül rányitotta a szemem egy olyan világra, amelyről azt hittem, hogy megvetem: azoknak a világára, akiknek megvan mindenük.”

Az 1993-ban bekövetkezett siklóernyő-balesetig, amelynek következtében az összes végtagja megbénult, Philippe, a nagy múltú francia arisztokrácia egyik leszármazottja, a Pommery pezsgőgyár társigazgatója volt. Most, hogy fizikai tevékenységeknek többé már nem hódolhatott, a kifejezetten intelligens és művészeteket imádó férfi mindennél jobban élvezte az intellektuális örömöket. Abdel hosszú órákig lapozgatta neki a végeérhetetlen hosszúságú könyveket.

– Micsoda vaskos kötetei vannak – jegyezte meg, majd huncutul hozzáfűzte: – Remekül kupán lehetne vágni velük egy zsarut!

Abdel több időt töltött az utcán „ismereteket szerezve”, mint amennyit valaha az iskolában tanulással, mégis egy idő után bele-belelesett munkaadójának a válla fölött az éppen olvasott könyvbe. A II. Léopold sugárúti palota csöndes légkörében lassanként ő is kezdett elmerülni a könyvtár regényeiben.

– Abdel, rakja ki, kérem, függőlegesen a SZALONKABÁT szót. – Philippe esténként szeretett szókirakóst játszani. Abdel mosolyogva, ám vonakodva engedelmeskedett. – Az nem egy szó, hanem kettő – tiltakozott. – Szalon, itt vagyunk most, meg a kabát, amelyet felveszek.

Philippe rögtön helyesbített. – A szalonkabát térdig érő fekete zakó, amelyet ünnepélyes alkalmakkor viseltek a 19. században, de később is.

Abdel, aki nagyon utált veszíteni, fogta a szótárt, hogy ellenőrizze a hallottakat. A választékos szókincs finomságai számára éppolyan unalmasnak tűntek, mint a rendőri fogdában töltött éjszakák.

Amikor Philippe 2000-ben írni kezdte Le second souffle (Második nekifutás) című könyvét, nagy meglepetés érte. Abdel ezúttal ajánlkozott, hogy papírra veti, amit Philippe diktál. Főnöke ujjongott.

Abdel ma így vall: – Pozzótól húsz évre elegendő tanulnivalót kaptam.

A sofőri feladatokat is ellátó Abdel néha késő éjjel elkötötte a főnöke gépkocsiját. Amikor egy este a rendőrség jelent meg a kapunál, Philippe egyenesen Abdelnek szegezte a kérdést: – Szóval, Abdel, a jelek szerint maga amortizálta a Jaguart?

Abdel meg sem próbálta tagadni a vétségét. – Én mondtam, uram, hogy az az autó veszélyes. Mire az ember észbe kap, már száguld – mentegetőzött. Majd kissé zavartan hozzátette: – Oké, elnéztem egy kanyart. Itt vannak a kulcsok. Ennyi maradt belőle.

2002-ben, amikor azt a feladatot kapta, hogy szervezzen születésnapi partit Philippe 18 éves keresztfia számára, Abdel egy sztriptíztáncosnőt is meghívott. – A saját gyerekével nem tett volna ilyet! – tombolt Philippe.

És amikor meghallotta, hogy Abdel, a javíthatatlan és szemérmetlen szoknyavadász, egyik futó hódítását, aki nyűggé vált a számára, egyszerűen otthagyta az út szélén, Philippe erélyesen közölte vele: – A nő nem árucikk. A nőt csodálni és tisztelni kell! Majd rájön erre, ha felesége lesz, hajlandó lesz majd ölre menni érte.

Philippe minden kilengésnél igyekezett Abdelt a jó útra visszaterelni.

Abdel tíz évig maradt Philippe-pel. 2004-ben ketten elutaztak a Marokkó északkeleti csücskében fekvő Saïdába. Philippe az ideális klímát kereste meggyengült szervezetének. Abdel szokása szerint valami új tevékenység után kutatott, amivel színt vihetnének kettejük életébe. Ott, nem messze Abdel szülőhazájától, Algériától, megbeszélték, hogy pihenőparkot építenek a tengerparton.

Bár a terv soha nem valósult meg, a szállodában, ahol laktak, Abdel belehabarodott a csinos, fiatal recepciósba, Amalba. Mialatt a tengerparton sétált Amallal, félszegnek, kissé ostobának érezte magát. – Abdel, szeretlek – mondta neki a lány, magához ragadva a kezdeményezést –, de ha tényleg akarsz, feleségül kell venned.

Philippe később így emlékezett vissza: – Azon a napon, amikor megláttam ezt a hímsovinisztát, amint Amalba karol, és elfogadja, hogy képes illedelmes és gyöngéd lenni, megértettem, hogy valami fontos dolog történik. – Ugyanezt gondolta Abdel is. – Ha nem találkozom Philippe-pel, Amal is csupán egyik hódításom lett volna, akár a többiek.

A ma 42 éves Abdel és a felesége, Amal Párizsban élnek két fiukkal, Abdel Malekkel, Salaheddine-nel és kislányukkal, Keltoummal. – Május 5-én, június 6-án és július 7-én születtek. Tessék, maga is láthatja, milyen jó vagyok matematikából – viccelődik. Amikor nem Párizsban tartózkodik, Abdel az algériai Dzselfában él, ahol egy saját tulajdonában lévő csirkefarmot üzemeltet.

Philippe ma a marokkói Essaouirában él második feleségével, Khadizsával. Ahányszor a házaspár Párizsba látogat, Abdelék háromszobás lakásában szállnak meg a 15. kerületben – Abdel és a felesége ilyenkor a nappaliba költöznek, és átengedik a hálószobájukat a vendégeknek.

Philippe továbbra is Abdel „jedi mestere” marad. – Mindenről tudunk beszélgetni, köztünk nem létezik tabutéma. Vannak mocskos történetek, szomorú történetek. Úgy ajánlotta fel, hogy toljam a kerekes székét, mintha mankót kínálna, melyre rátámaszkodhatom. Én ma is erre használom.