Régen bennem égett, de elfeledtem végleg

Sok száz éjjelen át, hazug szóval éltem

Miért nem világít? Fényes álmod a sötétben

De kitől vársz változást?
Ha még te sem tettél érte? 

Belém szálltál! A széllel!

Belém láttál: Egy új lelket tiszta fénnyel!

Ugyanaz fáj! Ugyanaz bánt!
Ami eddig megkísértett...

Ugyanaz a szív! Ugyanaz a test!
Amit örökké követnék
Ha nem tűnsz el...

 

Becsukom a szememet.

Fáradt szárnyú sirály vagyok. Vízből előbukkanó fülével integető víziló vagyok. Csendes éjjelen pislákoló utcalámpa vagyok. Szekrényben porosodó Toy Story kazetta vagyok. Óvodában barátjával gondtalanul homokozó gyerek vagyok. Még az ő apját se temettük el. Édesanyám önfeledt kacagása vagyok. Kérlek, csak a család legyen együtt mindörökké. Bátyám féltve óvó bicepsze vagyok. Messze volt még az első utcán szerzett monoklim. Szélben semmivé foszló cigaretta hamu vagyok.
Éjszaka botladozó édesapám csörgő kulcsa vagyok.
Csörr.
„Anya légyszi feküdjünk le aludni, mielőtt apa hazaér!" – ártatlan szőke kisfiú vagyok.
Csörr.
Bátyám előttem csapódó ajtaja vagyok.
Zárban forduló kulcs vagyok.

„Ígérem, többet nem csinálok ilyet" vagyok.
„Ígérem, nem lesz semmi baj" vagyok.
„Ígérem" vagyok.

Holdfény ölelte távoli csillagok közt bujdosó reménység vagyok.
Szégyenkezés nélküli őszinte tinédzser szerelem vagyok.
„Hogy lett abból a kisfiúból ilyen nagyfiú?" - kéjéhes érzések nélküli szexpartner vagyok.
A közért mellett egyedül kukába hányó suhanc vagyok.
Gonosz emberek fogsoromon csattanó hideg ökle vagyok.
Legjobb barátom szétszakadt családja vagyok.
Remegő kezekbe temetett nem értem vagyok.

Csörr.

Gyűlölet vagyok.
Félelem vagyok.

Magány vagyok.

Csörr.

Kinyitom a szemem.
Mindez talán nem is én vagyok?

Talán nem is ti vagytok...

Talán nem is mi vagyunk.

Róka és a Kisherceg
Te egyre közelebb ültél,
Mellkasom volt a menedék,
Ha pihentél, ha féltél.

Próbálkoztam, talán gyengén,
Talán nincs is erre mentség.
Azt gondoltam, herceg vagyok,
De már inkább főellenség.

Nem takarítok, mondod,
Férfi vagyok és igénytelen
Mosolyogtam, ha nevettél
Akár rajtam, akár velem.

Undok vagyok, szörnyeteg,
Önző, meg az összes herce-hurca,
De végig ültem a Való Világot
Miközben ment a Trónok harca!

Mégis. Feszültem, ha bántottak,
Mint tűzparancs a falnak
Még a közepét is neked adtam,
A kakaós csigámnak!

Itt a bűnlajstromom. Vállalom.
Ez vagyok. Tényleg nehéz velem.
Büntethetsz, harapj, tépj szét!
Csak ne hazudnál nekem.

" Az embereket sokféleképpen lehet megítélni…
Talán a legegyszerűbb az elért sikerei alapján.
Hatalom, pénz, hírnév...

Vannak olyanok is, akik az elképzeléseik szerint ítélnek meg valakit. Ambíciók alapján. Nem az a lényeg, hogy mit ért már el, hanem hogy milyen tervei vannak. Hogy milyen messzire képes kinyújtani a kezét az égbolt felé és hogy melyik csillagot fogja végül majd leemelni onnan.
Nem is rossz, ugye?

Aztán megítélhetünk még embereket a környezetük alapján is. Persze nem a szigorú értelemben vett környezet, mint egy koszos edényekkel és pecsétes ruhákkal teli kollégiumi szoba, vagy egy decens és rendmániások lakta apartman. Sokkal inkább a társaságra gondolok, hogy milyen emberekkel veszi körbe magát. Kik a barátai, kik az ellenségei? Igen, talán valahol ezen a részen, egy krétával rajzolt X betű alá ásták el jó mélyre a pszichológusok a megítélés és az elítélés közötti különbség Pandora szelencéjét.De képzeljük el, milyen lenne, ha csak egyszer, inkább az alapján vizsgálnánk meg bárkit is, hogy mit tart a legfontosabbnak az életében?

Ha csak egy dolgot mondhatnál, amiért képes lennél bármit megtenni…
Mi lenne az? "