“ Az élet az égboltra emlékeztet. Állandóan változik. Olykor tiszta, fényes, gyönyörű szép! A Nap is csak úgy ragyog. Aztán megjelennek a bárányfelhők, mint emlékek és tejesnek tűnik minden..de a felhők egyre csak sorakoznak, gyűlnek, s már-már terhessé válnak. Beborul az ég, sötét lesz, szürke minden. Mikor már annyira sötét, hogy lassan kétségbeesel, s a dolgok összefolynak,..elered az eső és elmos mindent. Elmossa a gondokat, te pedig megázol. Átfázva, vizesen és szomorúan várod, és reménykedsz, hogy nemsokára újra kitisztul az idő és a Nap melege megszárítgat s minden kezdődik előröl. ”

" A felnőtt az, aki nem kér kegyelmet.

A Felnőtt felnőtt valamihez. A valami sok minden lehet, de legfőképp az élet. Az élet kegyetlen..

Örvénylő rendszerezett káosz, színdarab és ellentétek kusza halmaza. Itt-ott rózsaszirmok és csillagfény és néha harmónia. Felnőttnek lenni annyi, mint mindent látni, nem csak a pillanatot. Annyi, mint haladni valamerre, néha letérni, hogy egy-két kristállyal, kővel visszatérhessünk. Annyi, mint hasra esni a saját lábunkban, aknára lépni és a fájdalomból építkezni. Annyi, mint menni kitartóan, de a fal lefejelése helyett kitapintani a részleteket. Annyi, mint tudni, egyszer mind gyerekek voltunk. Annyi, mint eltemetni a szülőket a gyerekkorba, és nem lenni gyereküknek többé. Annyi, mint teljesen egyedül várni a sivatagban, homokvárat építeni és remélni, a szél nem hordja széjjel. És annyi, mint remélni, hogy valaki mellénk szegődik és lesz Nála víz megszilárdítani a homokvárat. Annyi, mint lépni valamit és tudni, hogy visszavonhatatlan, mert a bábu nem rakható vissza a lépés után. Annyi, mint elismerni a lépést és a hatásait. Annyi, mint tudni és akarni döntést hozni. Annyi, mint felnőni ahhoz, akik vagyunk. Vállalni tetteinket, szavainkat, véleményünket. Önmagunkat.

Az élet kegyetlen…és felnőttnek lenni, annyi, mint nem kérni kegyelmet. "