" Azért legyünk őszinték, Leonardo korában vagy akár még az impresszionisták korában is amikor még a fényképészet éppen hogy csak megjelent, az emberek vizuális kultúrája még egészen más szinten tartott. Ma már az a dicséret egy festményre, ha azt mondják olyan mint egy fénykép, miközben egy normális festőnek, ezzel megforgatják a kést szívében, mert ő pont azt akarta elérni, hogy ne olyan legyen mint egy fotó.

- Én ezt soha nem értettem, hogy akkor miért nem egy fotot tesznek ki a falra? A festményből pont a lélek tűnik el, amikor fényképszerűen másolunk."  -  (Gasztonyi Kálmán)

Gasztonyi Kálmán festőművészt életéről pályájáról és az olajfestés technikájáról mesél

Miért pont a festés? Mint ahogy a festők nagy része úgy szokta kezdeni, hogy már gyermekkoromban is..... és valóban már gyermekkoromban is, az első sikerélményeim az óvodában kezdődtek, nem akarok ilyen messziről indulni, de már kisgyermekként hosszú órákra le tudtam ülni és rajzzal foglalkozni. A szüleimnél rengeteg könyv volt és minden különösebb külső nyomás nélkül elkezdtem már 7-8 évesen festők életrajzát olvasni. Végtelenül lenyűgözött a régi művészek világa. A szüleimnek rengeteget köszönhetek, mert sokat utaztunk, kis koromtól kezdve világot látott lehettem. Egészen fiatalon, 7 évesen voltam először a Louvre-ba. Én akkor, elhatároztam, hogy nagyon-nagyon szeretnék úgy festeni, ahogy "ott a nagyok".

   Ez a dolog csak még jobban megerősödött bennem, amikor láttam az egyik osztálytársamnak az édesapját alkotás közben. Ő híres traumatológus orvos volt, akinek naponta szörnyűségeket kellett látnia és úgy vezette le a feszültséget, hogy otthon festett. Traumatológus orvosként ügyes volt a keze, viszont a képzettsége nem volt meg, ezért másolt, de számomra akkor egészen elképesztően gyönyörűen. Akkor éreztem meg először a terpentin és az olajfesték illatát. Olyan 8-9 éves lehettem, amikor ott először láthattam festőállványt, festőpálcát amit már ma ugye pingabotnak hívunk és egyáltalán festő embert.

 Gimnáziumba kerülvén nagyon nagy szerencsém volt ismételten, mert a rajztanárom Nagy János aki egy ízig vérig festőművész lett.  Nem vette soha elő a fényképezőgépet, mindent csak vázlatból festett. Ő volt az, aki először adott a kezembe olajfestéket, vagyis igazából porfestéket, mert abban a világban ehhez lehetett könnyen hozzájutni, ez 1979-ben volt. Kaptam tőle körülbelül 15 fajta színt és megtanította a Szőnyi féle olajtempera receptjét, így elmondhatom, hogy azzal a technikával kezdtem el festeni, amivel Szőnyi István festett.

 Azért eleinte egy kicsit csalódás volt, mert ugye egy porfestéket el kellene dörzsölni, össze kellene törni. Ezek a képek tele voltak szemcsével, nem volt olyan élvezet vele dolgozni, mint ahogy én azt először gondoltam. Aztán az évek során úgy alakult, hogy kezdett az olajfesték ellátás javulni, úgyhogy 9 ft 80 fillérért vettem az első tubus 22ml –es festékemet. A szüleim nagyon lelkesen támogatták ezt a fajta hobbimat, nyilván örültek, hogy a kamasz fiuk otthon ül és fest, nem pedig az utcán csavarog. Egyedül azt nem támogatták, hogy a Képzőművészeti Főiskolára nagyon komolyan felkészüljek, azt mondták, ha igazán tehetséges vagyok, akkor úgyis tudok majd festéssel foglalkozni, de kell egy rendes szakma. Miután a matek, fizika jól ment és a rajzzal sem volt probléma, azt gondolta a családi kupaktanács, hogy nekem az Ybl-re kell mennem.

agy János tanár úrral atyai barátságba kerültünk az érettségi után, de a festészet és a művészet elképesztő szeretetén kívül, nekem szakmai tanácsokat nem nagyon adott. Azt mondta, hogy ezen nincs mit tanulni, ott a porfesték, az ecsetet először mártsd bele a lenolajba majd a festékbe és fess. Éreztem, hogy nincs egészen rendben ez így, de nem volt lehetőségem kitől tanulni. Ettől függetlenül igyekeztem magam minél jobban képezni. 1984-ben mikor már főiskolás voltam az Ybl-ön, Tv-ben láttam egy hirdetést, hogy festőtanoncokat keresnek az Artexhez, ahová én jelentkeztem is közel száz emberrel együtt. Ott ült egy ember, Wessely Tibor, az Artex Képcsarnok osztályának akkori vezetője. Később ő lett a mesterem. Polihisztori figura volt, elképesztő zenei, irodalmi műveltséggel és természetesen a festészethez szükséges alapvető és mesteri tudással.
  Diploma után egyből családot alapítottam, 21 évesen már apa lettem, úgyhogy teljes lendülettel elkezdtem az építőipart, de a Wesselyvel való találkozás azt eredményezte, hogy a szabadidőmben festettem. A nagynénikém egyszer elvitte az egyik képemet a bizományiba és legnagyobb megdöbbenésemre 3 nap alatt eladták. Majdnem annyit kerestem vele mint egy havi jövedelmemmel és onnantól kezdve festettem sorban a képeket. Minden hónapban azt a 2-3 képemet eladták és amikor munkanélkülivé váltam 1992-ben, akkor azt mondtam, hogy ez biztosan Isteni gondviselés. Akkor már az Artexnél is vitték a képeimet külföldre. 1992 ápriliásától elkezdtem nagyon aktívan járni Tiborhoz, aki nem sokkal később telefonált, hogy lenne 10 képre megrendelés. Én elképesztően boldog voltam. 1993 elején meglátott egy újsághirdetést a volt főnököm, hogy egy német ember, akinek Münchenben galériája volt, festőt keres. Jelentkeztem és 12-ből kettőnket ki is választottak. Anyagilag ez az időszak életem legjobb korszaka volt. 20 évig úgy éltem, hogy minden reggel 5-kor keltem és este 6-ig alkottam. Volt olyan hónap amikor 14 képet festettem meg. 

Miért pont olaj? Az olajat azért szeretem nagyon amellett, hogy becsülöm az összes többi kifejezési módot pasztellt, a rajzot is, de azt gondolom, hogy ez a technika a legsokoldalúbb. Lehet úgy festeni vele, mintha akvarell képet készítenék, viszont ha egy festőkést veszek a kezembe, lehet vele egészen más hatású képeket is festeni. Megjegyzem egyébként teljesen felesleges a festőkés mert pl, egy régi bankkártyával vagy kartonpapírral ugyanaz pótolható, de ezt csak halkan mondom, mert az üzletet nem akarom rontani. A tanítványaimnak azért el szoktam mondani. Nagyon jó dolog az, hogy manapság mindenhez hozzá lehet férni. Amikor én kezdtem elképesztő módon nem volt semmi. Persze ez mindig egyfajta kreativitást is eredményezett.

  Mindig is érdekelt, hogy hogyan lehet egy vásznat előkészíteni, hogy tudjak rá festeni. A Wessely Tibor tanítása mellett mindig próbáltam könyvekből képezni magam, hogy tudjak vásznat alapozni, ne csak úgy, hogy egyszerű fehér diszperziós festékkel lekenem, mert egyébként ez az egyik legegyszerűbb módja, tehát kár olyan nagyon cifrázni. De mondjuk ha egy lenvásznat kell alapozni, ahogyan azt tették pár száz évvel ezelőtt, annak van egyfajta bizsergető érzése. Több képem készül úgy, hogy látható legyen, hogy azt a vásznat én alapoztam, hogy látszódjon a képnek a születése is egy picit azon túl, hogy mit ábrázol.

Témájában sok mindent le egyszerűsítek,mert  ha egy képen azonos értékű minden, akkor kevesebbet mond el, mintha csak azt dolgozom ki amire a hangsúyt akarom fektetni. Havi szinten készül egy-két kép amelyek teljesen kielégítik efféle vágyaimat, sőt amit eddig nem csináltam, indulok pályázatokon is a tanítványaimmal együtt, vagy önállóan, ahol nem elsősorban az eladás lebeg előttem.

 Az én festői hitvallásom az, amit Leonardo is leírt, hogy a festészet az egyik legnemesebb művészeti ág, mert a szemnek a művészete és igenis nem gondolom, hogy nem kéne ennek egy picit vissza kerülnie a mai hivatalos művészet bírálatban. Amikor azt látom, hogy olyan képekért fizetnek millió dollárokat amiket, nem hiszem, hogy valaki boldogan nézegetne a falán. Persze berakja a trezorba és tudja, hogy neki van egy több millió dolláros képe, ez oké, de egy képpel együtt élni, hogy én igenis jó kedvvel megyek be abba a szobába,ha azt látom, hogy az a kép inspiriáló, hogy megnyugtat. Azt gondolom, attól jó egy festmény, hogy az hat rám valamilyen módon. Nagyon sokat lehetne beszélgetni arról, hogy mi a művészet célja, hol kezdődik a giccs, hol kezdődik a művészet. Ki a nagyobb művész, az asztalos aki Van Gogh szobájában elkészítette a széket meg az ágyat, vagy az aki utána ezt lefestette. Az egyikük munkája több millió dollárt ér, arra aki meg az asztalt, meg a széket megcsinálta a kutya nem emlékszik.

Pont emiatt nehéz, mert minden emberre más van hatással. Persze, de ha egy festmény nem is tetszik, azt azért érzi az ember, hogy az egy erős dolog vagy nem. Amikor elfilozofálgatok magamról sokszor gondolok arra, hogy olyan vagyok mint egy jó vendéglátózós, aki mondjuk nem egy kis kocsmában, hanem egy nagy szalonhajón zenél.

Az elmúlt 150 évben még a kutyát sem érdekelte, hogy egy képet hányan festettek, persze volt egy jó szobrász pl.: Michelangelo és ott volt mellette 28 -adik senki, akiről ma már azt sem tudjuk ki volt, de az is megélt, az is eljutott olyan szintre, hogy Michelangelo szoborcsoportja alján megfaragta a kőgirlandot. Úgyis kiderül ki az, akiből lesz valaki, mert senki nem vonja kétségbe Michelangelo, Raffaello vagy Leonardo nagyságát.

Egyszer az egyik újság, hétvégi számában volt velem egy interjú amit azzal fejeztünk be, hogy ma Magyarországon kétféle ember van, az egyik aki cd-t akar kiadni és énekelni akar, a másik pedig festeni, de az aki először cd-t akart kiadni, eljut egy idő után oda, hogy fest. Ami nagyon jó és nincs ezzel semmi baj, mert attól a világ csak szebb lesz, hogy mindenki olajat vagy akrilt fog a kezébe.

Azt nem szeretem, amikor a második kép megfestése után, már művész allűrökkel vannak felruházva emberek. Én kicsit a szerénységet és az alázatot hiányolom, nélkülük pedig nem megy. Én azt gondolom ahhoz, hogy valakiből jó festő legyen hihetetlen alázat kell és annak a tudata, hogy mekkora művészek éltek előttünk. Azért legyünk őszinték, Leonardo korában vagy akár még az impresszionisták korában is amikor még a fényképészet éppen hogy csak megjelent, az emberek vizuális kultúrája még egészen más szinten tartott. Ma már az a dicséret egy festményre, ha azt mondják olyan mint egy fénykép, miközben egy normális festőnek, ezzel megforgatják a kést szívében, mert ő pont azt akarta elérni, hogy ne olyan legyen mint egy foto.

A festménybe bele kerül a művész személyiségéből is egy kicsi. Nyilván ha én is készítek egy portrét abban nem csak modell lelke van benne hanem benne vagyok én is. Persze ha ezt megfestené 5 különböző festő, akár fotóról is akkor mindenkié más lenne és nem azért, mert az egyik ügyes a másik meg nem, hanem mert más a lelkünk. A másik dolog amiről érdemes beszélni, a foto használata. Gyakran hallom, hogy “ja, mert ez fotóról készült...

Úgy tudom Munkácsynál is működött a foto alapján festés, sőt előfordult, hogy saját maga állt modellt azokhoz a fotókhoz, amelyek alapján később a festményeit készítette.
   Még Caravaggioról is olvastam, hogy olasz tudósok nem tudnak nála napirendre térni, hogy megvan egy elég nagy mennyiségű mű és nincsenek róla vázlatok. Raffaellonak, Michelangelonak, Leonardónak megvannak a rajzok, nála nincsenek, pedig a méretük meg olyan, hogy azért ilyen méretben nehéz elrajzolás nélkül csinálni valamit.

  Ettől függetlenül még a nagy moziplakátokat is annak idején festők festették, tehát nem egy kiprintelt foto volt, hanem voltak erre festők, akik fényképről felfestettek egy jelentet egy plakátra amit aztán sokszorosítottak. Azt is vetítővel csinálták, de attól még nem lettek Caravaggiok.

-De ha például Munkácsy használt is fényképet, akkor is egy zseni volt, mert olyan lendület olyan erő van a képeiben, ami nem sok más festő munkáinál mondható el.
   Pont ezt akarom mondani, hogy próbálja csak meg nyugodtan más is. Munkácsy odatett egy ecsetvonást az arccsontra és nem nyúlt többet hozzá, hanem ott volt az arc, vagy ott volt a ruhán a drapéria ami egy mozdulattal volt megfestve.

-Nekem Munkácsy nagy példaképem...
 A technika egyébként amit ő használt, egy nagyon-nagyon klasszikus technika és most nem akarom magam egy pillanatra sem Munkácsyhoz hasonlítani, de én is ugyanazzal a technikával festek. Kikevert feketéből, tehát nem tubus feketéből indulok ki egy kép megfestésekor. Rubens, Van Dyck is így festettek. Nincs árnyék festve, gyakorlatilag a színezett alap adja az árnyékot. Érdekes, hogy ezt a technikát teljesen elfelejtették. Amióta tanítok, a tanítványaim többsége már több helyre járt festeni tanulni és meglepődve néztek rám, hogy egy házat nem úgy festünk meg, hogy a fehér vakolatot ráfestem és az ablakot bele feketítem?

  Elképesztően boldog vagyok ha érzem valakin, hogy nagyon tehetséges. Onnantól kezdve persze még jobban “rugdosom” is. Nekem rendkívül inspiráló és nem hagy elkényelmesedni, ha látom hogy “na ez igen”! Föl kell kötni a gatyát, mert jönnek az újak.