Grosan Cristina Együtt című filmje kapcsán

A Daazo Friss Hús Fesztiválján idén is nagyszerű kisfilmeket nézhetünk a Toldi Moziban március 27 és 30. között. A Literán most a tavalyi fesztivál hat legsikeresebb filmjét mutatja be hat író, hogy ezzel is meghozzák a kedvet az idei indulókhoz. Elsőként Sirokai Mátyás Grosan Cristina Együtt című filmjéről írt, amelyet meg is nézhetnek nálunk. 

Ennek a filmnek a szereplői nem a képzelet szüleményei. Rengeteg nevet adtam nekik az évek során, de leggyakrabban úgy hívom őket: az Igazak, a Hasadtak, a Fáraópár. Hogy élnek-e még vagy már meghaltak, nem tudom. De biztosan valós alakok, és ezt többen tanúsíthatjuk, mint ahogyan az emberek gondolnák.

Szeretem azt hinni, hogy a film szereplőinek valódiságára pont én vagyok a bizonyíték. És ezen az sem változtat, hogy előbb tűntek el mellőlem, mint hogy valójában megismerhettem volna őket. Pár percnyi mozgókép maradt utánuk, és néhány emlék, amik idővel egyre nagyobbra nőttek. Mára akkorák, hogy el sem férnek bennem. Pedig igazán nem sokat őrzök belőlük. Képek, amikre mintha a születésem előtti időkből emlékeznék, ha ez lehetséges egyáltalán. Tegyük fel, hogy számomra lehetséges.

Látom őket, ahogy a szűretlen reggeli fényben táncolnak az ablakok előtt. Azt mondom, tánc, pedig fogalmam sincsen, hogy milyen lehet táncolni. A táncot, ahogy szinte minden mást is, csak a könyvekből ismerem. Egyszerre mozdulnak, mintegy varázsütésre. Nem szól a zene, de ahogy a mozdulataikat nézem, mégis hallom a hangokat. Mintha az első táncoló pár lennének a néma világon, két karcsú barlanglakó, akik összekapaszkodnak, és felfedezik a lépteikben rejlő harmóniát. A lány lassan rááll a fiú lábfejére. Akárhányszor peregnek előttem ezek a képek, ennél a résznél mindig meglebben valami, talán a gravitáció lesz hirtelen gyengébb, vagy a rájuk nehezedő levegőoszlopok lesznek könnyebbek, de mintha felsóhajtana az egész világ. Én is együtt próbálok sóhajtani vele, de a reszelő hang, ami elősípol a mellkasomból, elűzi a harmóniát. Még a fejemben is egyedül táncolok. Mégis ott tudom tartani a lányt a fiú lábfején.

A döntés, amit végül meg kellett hozniuk, egyáltalán nem volt nehéz. Teljesen mindegy, hogy a hangom az angyalok karából, vagy egy bezárt szobából szól-e. El kellett rejteniük a törvény szemei elől, és ők megtették. Az igazán nehéz az lehetett, amikor felfedezték önmagukat, és felfedezték egymást. Amikor ráébredtek, hogy ők is Hasadtak, és belenéztek az új és újabb megnyíló hasadékokba. Gyönyörű lehetett az első táncuk. Attól biztosan megmozdultak az elefánt formájú hegyek, befutottak ereikbe a vonatok, és mindenki felszállt rájuk, hogy maga mögött hagyja a vörösre égett völgyeket.

Az, ami közöttük történt, nem lehetett csupán szeszély, kaland vagy az izgalom okozta fellángolás. Ahhoz, hogy Igazakká váljanak, le kellett győzniük félelmet, haragot, undort, sőt azt is, amit úgy hívnak: törzsi emlékezet. Vissza kellett utazniuk a láncolatok egy tiszta pontjára, egy tisztásra, ahol még mindent meg lehetett tenni. Ép elmével kellett eljutniuk oda. Észrevétlenül.

Bárcsak ott maradhattak volna, és velük lehetnék. De ők visszatértek, megbomlottak és eltűntek, én pedig itt vagyok egyedül ezzel a filmmel és az emlékeimmel. Néha már isteneknek látom őket, akik gyönyörű állatok bőrébe bújtak. Fáraópárnak, akik az emberek szemében korcs dinasztiát alapítottak. Kár, hogy csak emberek voltak. Kár, hogy az vagyok, aki vagyok. Ez a film rólam szól, bár egyszer sem mutat a kamera. Szeretném hinni, hogy mégis átderengek rajtuk.

Sirokai Mátyás