Egressy Zoltánra nem csupán új regénye, a Százezer eperfa révén figyelhettünk föl ismét az idén, hanem mert egyik legkedveltebb, legtöbbet játszott színdarabját, a Portugált DVD-n is kiadták. A felvételen a Katona József Színházban játszott, Lukáts Andor rendezte ikonikus előadás látható. A szerzővel a DVD-bemutató alkalmával készítettünk interjút a színházban.

KULTer.hu: Ön versekkel indult, később színdarabokkal érte el a legnagyobb sikert, most pedig egyre inkább a próza felé fordul. Miben látja ennek a változásnak a lényegét? Életszakasztól függ? Vagy más formát érez mindig megfelelőnek?

Prózaírókkal viszonylag gyakran előfordul, hogy előbb-utóbb drámaírásra vetemednek, vagy arra veszik rá őket, fordítva ez ritkább, de biztos van rá példa. Nekem sokáig eszembe sem jutott a műnemváltás lehetősége, azt gondoltam, ami íróilag érdekel, azt vagy drámává gyúrom, vagy elengedem. Aztán néhány éve Békés Pál novellát kért tőlem egy általa szerkesztett antológiába, így egy épp bennem motoszkáló, de már eldobásra ítélt ötletemből mégiscsak írtam valamit, és nagyon élveztem. Olyannyira, hogy rövid időn belül született egy egész kötetnyi novella. Bekopogtam a Kalligramhoz, ahol örültek nekem, meg is jelent a kötet, ez volt a Most érsz mellé. Aztán következett a Szaggatott vonal, ami már regény, de ez nem jelentett hatalmas váltást, ugyanúgy próza, csak hosszabb. Persze munkamódszer és idő tekintetében valamelyest más, ebből a szempontból újdonság volt. Szerintem a műfajváltás vagy az esetleges csapongás a műfajok és műnemek között nem életszakasz, inkább nyitottság, talán bátorság kérdése is, hiszen mindig az anyag határozza meg, miben szeretne megszületni, a kérdés csak az, az ember engedi-e neki. Meglepő leginkább az volt a magam számára, hogy más hangon, más stílusban szólaltak meg a prózai műveim, mint a színdarabok. Ez az eltérés viszont akár adódhat életszakaszból is, nem tudom. Ami írás közben minden esetben ugyanaz, az az, hogy szeretek otthon lenni a születendő szövegben, akkor megy rendesen a munka, ha lüktet bennem a zenéje. Az én esetemben ez nevezhető ideális írói állapotnak, és a munka szót vissza is vonnám, nem mintha ne lenne az az írás, csak nem szeretem annak nevezni.

KULTer.hu: Ha már a regényekről van szó, a Százezer eperfa mint regény ötlete teljesen magától jött? A Portugált például meg tudta volna írni regényként?

Magától jött az ötlet, bár nem egészen értem, hogy jöhetett volna másképp. A  Portugál írásakor – nagyon régen, 1997-ben volt – a kérdés még nem merülhetett fel. Egyébként persze, meg lehetne írni a prózai változatát, akár utólag, most is, de sok értelmét nem látom. A Portugál dráma, és ez így van jól, ráadásul mindenféle szempontból túl vagyok rajta, nem akarok foglalkozni vele semmilyen módon. Felmerült a folytatás lehetősége, vajon mi történhetett a szereplőkkel, kérdezték többen, főleg színházi emberek, hogy nem írom-e meg a folytatást. Nem szeretném. A Százezer eperfa születésének mások a körülményei, itt meg a színdarab formula elképzelhetetlen, az egésznek a hangulata, a nyelve, a hömpölygése a lényeg.

KULTer.hu: Elterjedt és talán nem megalapozatlan vélekedés, hogy a kortárs magyar irodalom nagyon próza-, és különösen regénycentrikus. Ön szerint mi lehet az oka, hogy ez a műfaj éri el leginkább a közönséget?

Nem feltétlenül színvonalkülönbség az ok, szerintem a kortárs magyar líra is elég erős. Tény, hogy a regény a legnépszerűbb az olvasók körében, de ez nem csak Magyarországon van így. Érdekesebb műfajnak találják az olvasók. Kiadóvezetők szerint ha egy ugyanolyan vastag regény és egy novelláskötet hever egymás mellett a könyvesboltban egy polcon, és tegyük fel, még a szerző, sőt, az ár is azonos, majdnem mindenki automatikusan a regényt választja. Úgy gondolkodik a vásárló, hogy komolyabb, nagyobb vállalkozás a regényírás. Viszont ilyesmivel egészen biztos, hogy nem kell foglalkozni egy írónak, abban a formában kell dolgozni, amelyikben jólesik, illetve amelyik az adott témához való. Egyébként még a novelláskötetek is összehasonlíthatatlanul keresettebbek a drámáknál. A kortárs drámaírók helyzete nehezebb a költőkénél is, mert hát ki a franc olvas színdarabokat? Sokan írónak sem tekintik azokat, akik csak drámát írnak. Lásd a tankönyveket például, mutatóban, említésszinten szerepel pár név. Esetleg. Én azért nagyon nem panaszkodnék, nekem többé-kevésbé játsszák a darabjaimat, de úgy általában nem olyan könnyű színpadra kerülni kortárs drámaíróknak, annak ellenére sem, hogy a színház mindig is jelen idejű művészet volt. Ha megnézzük a jelenlegi repertoárokat, az előadások körülbelül nyolcvan százaléka klasszikus darab, majdnem minden színházban. Holott a máról mégiscsak mai írók tudnak jól, érvényesen, létező nyelven beszélni.

KULTer.hu: Mennyire érzi a színpadon játszódó darabot saját művének? Ugyanannyira, mint például egy regényt?

Még véletlenül sem keverendő össze a darab és a belőle készülő előadás. Idiótább kritikusok is előszeretettel kavarodnak bele ebbe az egyébként nem túl bonyolult problémakörbe. Ha nem tetszik nekik az előadás, a darabot kezdik szidni, vagy fordítva, egy-egy jó rendezői vagy színészi megoldás felhúzza a darabot is a szemükben. Ez elég mulatságos tud lenni. Nem idióta kritikusok persze sikeresen el tudják választani a kettőt egymástól. Én drámaíróként a szövegért vagyok „felelős”, másért nem. Normális esetben azért íródik meg egy dráma, hogy megtalálja a rendezőit, a színházakat, hogy bemutassák. Innentől kezdve viszont közvetítő csatornákon keresztül jut el az emberekhez, hiszen van rendezői felfogás, vannak ilyen vagy olyan színészi alakítások, hozzátesz vagy elvesz belőle a zene, a díszlet, a jelmezek. A darab csak alapanyaga az előadásnak. Magyarországon a leírt mondatokat vagy tisztelik vagy nem: erőteljes rendezői elképzelések agyon tudnak nyomni jó szövegeket is. Én azt sem szeretem, ha túl erősen rátelepednek a darabra a rendező személyiségjegyei, ami nem azt jelenti persze, hogy ne adja hozzá magát, hogy csak lebonyolítsa a leírtakat. Nagyon izgalmas végeredmények születhetnek jó találkozásokból. De ez esetleges. Egy prózaíró vagy egy költő helyzete ebben az értelemben könnyebb, tisztább, nem zavarnak bele mások a művébe, közvetlen a hatás. Más kérdés, hogy, mondjuk, nehezebben szembesül a szöveg kiváltotta hatással, nem látja az olvasóit, a színházban ezzel szemben azonnali, közvetlen a visszajelzés. Van, akinek ez fontos, van, akinek kevésbé.

KULTer.hu: Önnek fontos?

Inkább érdekes, de semmiképpen nem elsődleges. A Portugál első előadásain én is inkább a közönséget figyeltem, nem annyira a színpadot. Rendben valónak gondolom, hogy érdekli az embert, mit szólnak ahhoz, amit csinált, persze a nézőtéri reakciók az előadással kapcsolatosak, nem annyira a darabbal. Az pedig már nem az írói munka része, az már egy ráadás, valami plusz. Írás közben nem foglalkozom hatásokkal, későbbi reakciókkal, azzal, hogy vajon kinek hogy tetszik majd, amit írok. Az a fontos, nagyon önző szempontom, hogy én rendben legyek a szöveggel. Még arra sem gondolok, hogy színdarab esetében mit szólnak majd a színészek, pedig az tényleg lényeges, rengeteget számít, ha egy színész szereti a szerepét, de hát az is az előadást dobja meg, nem a darabot.

KULTer.hu: A Katona József Színházban játszott Portugál esetében látszik, hogy szeretik – talán a közönség is ezért élvezi annyira. Rengeteg helyen bemutatták a darabot, és most DVD-n is megjelent a katonás verzió. Ön szerint egy tévéközvetítés mennyire képes visszaadni a színházi élményt?

Semennyire, én például gyakorlatilag képtelen vagyok tévében színházat nézni. Ez a felvétel ugyanakkor elég profi lett, hét kamarával rögzítették, sok a közeli, nagyon olyan, mintha ott lenne az ember. Örülök, hogy a DVD mellékleteként megjelent a darab szövege is. Vannak extrák és rengeteg gyönyörű fotó a színészekről, ízléses, szép kiadvány, jó, hogy van.

KULTer.hu: Önnek van esetleg ezen kívül még emlékezetes a Portugál-előadások közül?

Körülbelül negyven bemutatója volt a Portugálnak, volt közöttük sok emlékezetes, mindenféle szempontból, de ha nem baj, nem emelnék ki közülük egyet se. A katonás előadás mindenképpen meghatározó, nemcsak a darab, hanem az én sorsom szempontjából is, mégiscsak ez volt az első bemutatóm, és hát tizenhat éve megy. A véletlenekben nem hiszek, a szerencsében igen, ezt mondtam már évekkel ezelőtt is, azóta volt, hogy másképp gondoltam kicsit, de most megint így érzem. Lehet, hogy a szerencse emlegetése túlzott szerénykedésnek hat, úgyhogy hozzáteszem, hogy az ismert mondás szerint az csak jó kapusnak szokott lenni. De ez meg így nagyképű, szar duma. Bár hát Magyarországon többnyire azt veszik komolyan, aki kellő magabiztossággal képviseli a saját érdekeit. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ennek biztos így kellett lennie. Az, hogy a Katonában volt az első bemutatóm, csodaszámba menő dolog, hálás vagyok érte a sorsnak. Meg Zsámbéki Gábornak. Meg az alkotóknak. És magamnak.

KULTer.hu: Sok másik mellett a Portugál is eljutott külföldre, nagyon sokan magukénak érezték. Ön szerint mennyire sajátosan magyar érdekeltségű ez a darab?

Néhány nyelvre lefordították az évek során a Portugált, amely a rendszerváltás utáni évek sutaságait, esetlegességeit mutatja be, és ennyiben sajátosan magyar témával foglalkozó mű, de azért érthető külföldön is, ez már azért kiderült. Ugyanakkor mennek az évek: ez egy olyan kortárs darab, amely ma már valamelyest inkább fél- vagy közelmúlt. Értelmetlen felvetésnek tartom, hogy nem lehetne-e modernizálni, maibbá tenni, ez a kérdés is felmerül időről időre. Nem lehetne, illetőleg értelmetlen lenne. Ez a rendszerváltás utáni időszaknak egyfajta lenyomata, ugyanakkor nem szociodarab. Még akkor sem, ha erőteljesen megjelenik benne a kilencvenes évek végének a világa. Ha csak a mobiltelefon belekerülne, azonnal átrendeződne minden. A kérdésre visszatérve: konkrétan magyar, távolabbról közép-európai problémák a darabban felvetettek, de ettől még lehetnek általános érvényűek, amelyek érdekessé tehetik távolabbi országokban. Mondjuk az egyedül maradás, az elvágyódás, a boldogságkeresés, a „mindig máshol jó”-érzés mindenhol, majdnem mindenki számára érthető.

KULTer.hu: A darab központi helyszíne a kocsma. Ön szerint milyen szerepe lehet a közösségszervezésben?

Nem tudom, a kérdés általában véve, vagy a darabra vonatkozik? Bár mindegy végül is, mindkettőre az a válaszom, hogy igen jelentős. A kocsma központi helyszín, egyfajta agora, vidéken különösen. Színházilag elég jó közeg, nehéz ott egy idegennek beilleszkedni, a Portugál történetét is az indítja el igazán, amikor Bece megérkezik a fővárosból, és puszta jelenlétével felforgat mindent. Először egyébként a helyszínt találtam ki, utána következtek a szereplők, a történet volt az utolsó, az írás közben alakult ki. Ez így van mindig.

KULTer.hu: Mai szemmel nézve a két legnépszerűbb darabja a Portugál és a Sóska, sültkrumpli?

Tegnapi szemmel nézve is, igen, ezek kerültek be leginkább a színházi köztudatba, bár én nem tartom ezt a két darabot jobbnak vagy érdekesebbnek, fontosabbnak vagy izgalmasabbnak a többinél. Valamiért így alakult. Az évek során nyilván rutinosabb íróvá váltam, mégis ez a két korai dráma kerül legtöbbször színpadra. Nem baj, kerüljenek.

KULTer.hu: Írás közben foglalkoztatja, hogy a mű mennyire fog vajon befutni?

Már a „befutni” szó is nagyon ciki, egyébként meg ugyanazt tudom mondani erre, mint korábban egy másik kérdésre: írás közben nem foglalkozom mással az íráson kívül. Semmiféle külső tényező nem érdekel. Utána igen, egy darabot például oda kell adni valakinek, nehéz ügy, mit kinek, nem úgy van, hogy felteszem egy virtuális polcra a kész darabot, ahol hozzáférhető, jön valaki, leszedi, elolvassa és megrendezi. Valahogy mégis lesz sorsa minden műnek. Van, amelyiknek jó, van, amelyiknek mostohább.

KULTer.hu: A prózára visszatérve: a Szaggatott vonal egyetlen, az apának címzett monológ, így többen a drámához kötötték. Szükségszerű maradvány ez, vagy független a kettő?

Ez egy létező módszer, nem maradványa semminek, monológnak hívják, ez tűnt adekvát formulának a Szaggatott vonal esetében. Sok novellát is írtam monológ formában. De a Százezer eperfa például nem az, ott más a narrációs megoldás. Egy mű írásának már a legelején fel kell venni egy alapállást, az aztán simán eldönti, mibe mennyire, milyen módon megy bele az író. Én általában nagyon, benne élek, attól, hogy harmadik személyű a narrátor szöveg, még nem lesz személytelenebb a végeredmény.

KULTer.hu: A Százezer eperfa, hasonlóan a darabjaihoz, a kortárs helyzetet ragadja meg.

Nem nagyon tudok nem arról írni, ami körülvesz. Az persze, hogy a közélet mennyire és milyen részletességgel szivárog be egy-egy műbe, erős és határozott döntés kérdése, mint minden más. Vigyázni kell, ne kötözze le nagyon a fikciót a valóság, amelyből táplálkozik. Egy jó regény ráadásul túlmutat önmagán, nem nagy baj, ha egy történeten keresztül valami nagyobb egészt, kultúrát, közösséget, komolyabb problémahalmazt modellez, ebben az esetben kicsit a közép-európaiság mibenlétét. De ez mint „feladat” nem fogalmazódik meg. Írás közben a történet, az emberi vonatkozások, a kapcsolatrendszerek, az egymásnak feszülő akarások érdekelnek.

KULTer.hu: Most, a frissen bemutatott regénye után milyen tervei vannak? Gondolkodott-e a színházhoz való visszatérésen?

Hosszútávú terveim soha nem voltak. Ha lesz színházi ötletem, biztos megírom majd. De most újra egy prózaterv van a fejemben, egyelőre homályos még minden, keresgélem a hangot, a fogást, mert elég speciális a téma. Irodalommá kellene formálnom valamit, ami nem akarja könnyen adni magát. Még udvarlok neki, hogy ne kelljen erőszakoskodnom, mindenki jobban jár, ha önként enged. Ez teljesen normális állapot egyébként, az erőgyűjtés időszaka, a hangkeresésé, bár biztos elég hülyén hangzik. Írni csak akkor kezdem el, ha már muszáj lesz. Biztos ez is. Most úgy érzem, körülbelül szeptemberben lesz muszáj. Ezt már nem is minősítem.

Forrás: kulter.hu