Az Olasz Kultúrintézet őszi programjának keretében a mai olasz költészet három jelentős alakjának részvételével kortárs költészeti sorozatot indított, amelynek Valerio Magrellivel zajló nyitóestjéről október elején a Litera is tudósított. A soron következő rendezvény október 20-án, hétfőn este 6-kor lesz Claudio Pozzanival, aki Szkárosi Endrével, illetve másik fordítójával, Faragó Dániellel fog beszélgetni.

Claudio Pozzani: Árnyékmenet

Zsinórok lógnak az égből,
és fagyos láncok táncolnak körbe.
Villanó kiáltások között
a sötétben kioldandó
csomó a világ.
Spárgagubanc,
az olló kizárt.
Súlytalan fürtök közé
szoruló fésű.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.

Szétnézek, s falakat látok,
még a tükröm is fal lett,
melledre fal nőtt,
érzékeim és szívem falba ragadtak.
Imák és káromkodások zuhognak egyre,
a homokon elgőzölődnek,
mérgezett csendben súrlódnak tovább
a nevek, a jelzők, a hangtalan szavak.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.
A napnak csak a visszfényét látom
az esővíz tócsa-szivárványában,
megkötött kutyák távoli ugatása
rajzol elém a sötétben holdat.
Békém nem a háború távolléte.
Békém a háború fogalmának hiánya.

Árnyék, csak árnyék.
Szempilla-csapás még.

(Szkárosi Endre fordítása)

Claudio Pozzani: Gyászének

Nem kertek,
sztyeppék és tundra
nő bennem.
Növekedés vagy élet fuvallata – semmi.
Változás - semmi.
Sem fényorgona,
csak rulettszámokként
örvénylő, szürke csíkok
és a felhők fölött
angyalokat és repülőket zabáló,
húsfaló növények gyökereiként
sovány villámok.

Nem kikötők,
csak bombázott hajók
rezzennek bennem.
Hullámzó öröm nyüzsgése - semmi.
Szállítás vagy rakodás - semmi.
Világítótorony gördülő fénye – semmi.
Csak örvénylés és rágottszélű betonpart,
csak elhagyatott daruk emelőhorgai,
mint akasztott árnyak, ringnak a szélben.

Nem halottak,
csak csontvázak és csend
űrje bennem.
Mint vihar az ernyőt,
emléket szaggat a semmi.
Kőemelésből fakadó sérv – semmi.
Sem csavarhúzó koporsónyitáshoz.
Csak keserű látomások szakadatlan sora,
csak szürkén villogó jelzőlámpák,
kürtszó nélküli, elhagyatott
kereszteződésekben.

Nem erődök,
csak tépett sátrak
csüggnek bennem.
Búcsút intő asszony
az ajtón nem áll.
Nem áll kőtetős ház az útban.
Sértetlen kereszt templomon nem áll.
Csak falra vetődő árnyak,
a hidakon csak a szél fut,
és ő, csak a szél tér majd vissza.

(Szkárosi Endre fordítása)

Claudio Pozzani 1961-ben született Genovában. Számos verseskötete és prózai műve jelent meg, az olasz performanszköltészet nemzetközileg ismert alakja. 1983-ban alapította meg a Circolo dei Viaggiatori del Tempót (Az Időutazók Köre), amelynek keretében útnak indította a Genovai Nemzetközi Költészeti Fesztivált, amely utazófesztiválként (European Voices) rendszeresen szerepel a nemzetközi kulturális programokban. 2001-ben pedig a Költészet Nemzetközi Házát hozta létre a genovai Hercegi Palotában, évi 180 ingyenesen látogatható irodalmi és művészeti programmal.

Utóbbi költői munkái között szerepel a La marcia dell’ombra (Árnyékmenet) című lemeze (zene: Fabio Vernizzi és Andrea Vialardi), a Kate e moi (Kate és én) című regénye, valamint a Saudade & Spleen című versgyűjtemény.

Forrás: litera