Hajnal van, nem alszom. Csukott szemeim mögött csak nézem
a zöld semmit, melyben még nem kontúrozódtak a képek,
de már sejteni lehet, hogy valami alakul talán.
Várok és tudom, a kellő pillanat biztos elragad,
ha itt lesz az idő, amikor lassabban ver a pulzus
és kihagy a lélegzet. Az ébrenlét-fonal elszakad.

Kedvenc huzatommal borított takaróm rám simul,
átveszi lassan elalélt testem körvonalait.
Elernyedtem. Pihenő tagjaim szépen engedem.
Kavargó gondolatok csitulnak, halkulnak bennem
s érzem, hogy az örvény beindult, lefelé kell mennem.

Szájam sarkából éppen csak kicsurranó nyálam
öntudatlanul törlöm le suta kézfejemmel,
s már nagyon távolról hallom csak, ablakom alatt
elszáguld-elzakatol a zürichi gyorsvonat.

Beszippantott az álom, végre megérkeztem birodalmába.
Ott kavargok-keringek-forgok a színek és érzékek között,
és találkozom olyasmikkel, melyek ébrenlétem alatt már
gazdagították életemet. De jó őket meglelni ismét,
van, kinek kazalnyi nagy csokor színpompás virágokat vinnék,
van, aki óh, de fáj! Álmomból nem jön már soha többé haza,
és van, kiket új köntösbe csomagolt a tudat alatti fantázia.

Hangtalanul, súlytalanul lebegek tova,
élvezem, álmában nincs az embernek kora.
A valóságban a dolgok nehezek, lehet.
Itt oly suhanva, üdén teszek meg lépteket,
és valóban csak könnyedén lengek a légben,
nem mérhető pillanatok alatt a térben

átsuhanok, míg tart a mély álmom,
érzem, lassan vissza kell találnom
oda, hol hagytam kócos kis fejem,
süppedt párnámban édesen pihen.

S bár tudom, hogy nem mehetek vissza oda,
mert annyira azért nem vagyok ostoba,
de mégis, valahol legbelül azt hiszem,
e tájra lelkemet egyszer még elviszem.

De most… óh, ne zajongj vekker, ne űzd el még álmom,
szemeim rossz kinyitni, könnyebb még visszazárnom.
Álmomban minden éjjel saját vendégem vagyok,
bár sosem ugyanott, mindig más tájakra jutok,
de mind oly szép, gazdag és élményekkel van tele,
gyógyulhat az ember életben lüktető sebe.