Időnként elgondolkozom, hogy mi az én célom, merre kell haladjak ahhoz, hogy elérjem azt, amit szeretnék. Melyik út vezet odáig? Megtalálom-e saját utam? S mikor jön el az idő?

Az ember állandóan keres. Keresi merre induljon. Kiskorában mindenki a szülei, testvérei útját járja. Persze nincs mit tenni, mert még nem eléggé kiforrott személyiség ahhoz, hogy önmaga után menjen. Szülők által elindulni szép és jó dolog. De csak egy ideig.

Sosem tudhatjuk azt, hogy ők maguk már személyes útjukon járnak-e, vagy feladták és sodrodnak az árral. Mert természetesen azt is lehet. Beletörődünk abba, ami van, s nem teszünk semmit annak érdekében, hogy esetleg jobb legyen nekünk.

Személy szerint pár éve kezdtem el gondolkozni azon, ideje lenne a saját utamon elindulni, felfedezni az életet, és a vele járó csodákat, buktatókat.

Időnként elindulunk egy úton, de nem tudjuk miért. Megyünk, csak megyünk, míg azt nem vesszük észre, hogy ez az út tele van akadállyal, s nem olyan, mint amilyennek gondoltuk. Belefáradunk abba, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Keressük a miérteket, de csak nem jövünk rá. Vagy csak egyszerűen nem vesszük észre, hogy ott van előttünk a megoldás. Mit tehetünk? Felkerekedünk, és vagy tovább megyünk, vagy visszafordulunk és új irányt veszünk! Viszont lehet, utóbb nem fogjuk megérteni a miérteket!

Az élet állandó útkeresés. Akármikor valami trauma, változás ér minket, egy újabb kereszteződéshez érünk. Az csak rajtunk múlik, melyik úton indulunk tovább.

Sokszor voltam olyan helyzetben én is hogy feladtam. Feladtam, mert nem volt több erőm, energiám ahhoz, hogy tovább menjek. Persze nem okozott gondot a dolog, mert rögtön más irányt vettem. Mentem tovább, egészen addig, amíg újra nem találkoztam azzal a helyzettel, ami ezelőtt meggátolt abban hogy tovább menjek. Sokadjára már elkezdtem gondolkozni, hogy miért járok mindig így. Miért kapom vissza az élettől ezeket a dolgokat?

Rájöttem, hogy amíg nem oldom meg, csak magam előtt görgetem és háttérbe szorítom, addig nem is fog eltűnni. Pontosabban, amíg túl nem teszem magam rajta. S ezt kell tenni! Az állandó félelem a jótól, hogy nem érdemeljük, meg meggátol, hogy sikeresen vegyük az akadályokat. Persze egyedül nagyon nehéz ezt végigvinni. Sőt olykor lehetetlen. De erőt kell venni és meg kell vele birkózni. Kérhetünk segítséget is. Ha van a közelünkben egy olyan ember, akiben feltétel nélkül megbízunk és tudjuk, hogy egy hullámhosszon mozgunk legyünk társak, együtt lépjünk túl. Hiszen az ember társas lény. Egymást segítve könnyebben fogjuk elgörgetni az akadályt, ezzel is közelebb kerülve a célunkhoz, hogy megtaláljuk a személyes utunkat.

S meg lesz természetesen az eredménye is, mert megtalálhatjuk az a magasabb célt, amiért tennünk, élnünk kell. Elindulhatunk végre azért, hogy saját, esetleg más életét is jobbá, könnyebbé tegyük.

Forrás: jelenvagyok