A következő hét szombatján kimentem az Ecseri úti Tangóra. Trabanttal. Az autót egy török származású filmrendezőtől vásároltam két darab Commodore 64 árából. A számítógépeket Münchenből hoztam, ahol nem sokkal azelőtt egyetemista voltam tíz hónapig. A kétszázezret is ott gereblyéztem össze, erről persze a Majakovszkij utcai neppereknek nem beszéltem. – Barnás Ferenc írása A szabadság színes ceruzái című kötetből.

Tegnap bejött a munkahelyemre egy francia család. Anya, apa, a lányuk, valamint még egy, a szülőkkel körülbelül egyidős asszony, aki szemmel láthatólag a családhoz tartozott; barát volt, rokon, vagy valami más, a franciáknál az ilyen dolgokat sohasem lehet tudni. A felnőttek hatvan felett voltak; jól tartották magukat. Csak az apa köszönt, mégpedig angolul. Ezen kicsit meglepődtem, ami persze nem akadályozott meg abban, hogy ne köszönjek vissza – angolul. A férfi ekkor megkérdezte, mit nézhetnek meg, a munkahelyem ugyanis kiállítóhely; Budapest egyik leghíresebb utcájában vagyunk. Megmondtam. „Fotókat láthatnak, semmi figurálisra ne számítsanak. Absztrakt ügyek.” A férfi a családja felé fordult. Megbeszélték, mi legyen; saját nyelvükön folyt a társalgás, amibe egy ponton bekapcsolódtam. Párizsiak voltak. „Megnézzük, érdekel bennünket”, mondta a feleség. Volt valami különös tartózkodás az asszony viselkedésében, de az egész családéban is, kicsit el is bizonytalanodtam, hogy tényleg párizsiak-e. Nem szoktam megkérdezni a vendégeimet, honnan jönnek, általában azért eltalálom. Mint múltkor annak a népes csapatnak az esetében is, amelyik az egyik kora délután toppant be. Csak a vidéki Franciaországból jöhetnek, gondoltam; olyan természetesek, kedvesek, közlékenyek és barátságosak voltak, hogy máshonnan nem jöhettek. És tényleg, Bretagne-ból érkeztek. Ahogy a mostaniak Párizsból; utóbb kiderült.

A lány a húszas évei elején járt. Magas volt, és az arcvonásai feltűnően elütöttek a szüleiétől. Telefon volt a kezében, épp egy sms-t pötyögött bele a készülékébe.

Ha nincs más dolgom, szeretem alaposabban megnézni a vendégeimet, akik erről mit sem tudnak; igyekszem észrevétlenül csinálni. Nálam az ilyen majdhogynem munkaköri kötelesség. Minden egyes esetben fel kell mérnem, ki jön hozzánk, különösen most, hogy kibővítették a munkakörömet. Új intézményi keretek között működünk tudniillik. Ez most a leglegújabb. Volt már új, más új, alakított új, régi új, formált új, majdnem teljesen új, ezek átmenetei és így tovább. Úgy is mondhatnám, hogy nálunk bizonyos idő elteltével nemcsak új felettesekre, de új típusú intézmény-formákra is számítani lehet. Kísérletező fajta nép vagyunk, hozzánk képest a britek egyhelyben állnak. Nekem például az elmúlt tizennégy évben legalább kilencven munkatársam volt. Egy átlagosabb országban feltehetően mindvégig ugyanazzal a tíz-tizenkét emberrel dolgozom, legfeljebb a szükséges frissítés, egy-két szülés, illetve hasonlók módosíthattak volna ezen.

Én vagyok az egyetlen, aki a régi időből a galériában maradt. Ez a pozíciómból következik. A kiszolgáló személyzethez tartozom ugyanis. Az ilyet a nagytakarításokkor sem kell feltétlenül elküldeni, persze, önszántából mehet, ha akar. Én nem akartam. Valakinek mégiscsak fenn kell tartani a folyamatosságot. Vagy nem? Bármi vagy bárki is irányított minket az elmúlt tizennégy évben, számíthattak a lojalitásomra. Nem tudom, számítottak-e, az ilyen ügyek kideríthetetlenek, főként akkor, ha Y szempontok alapján kerülnek pozícióba az X időre kalkulált új erők.

A család tagjai pontosan azt csinálták, amiért felkeresték a munkahelyemet: nézték a falra akasztott fotókat. A mi országunkban ezt mondják a gyerekeknek: „Olvass, hogy művelt légy!” A franciáknál ezt: „Nézz képeket, hogy jobban értsd a világot!”

Kis idő elteltével a lány egy újabb sms írásába kezdett. Nyugtalan lettem. Ezalatt a belső mozgásoknak azt a hullámzását értsük, amely átadott egy új érzésnek. Az új érzés pedig, amely egyre erősebb lett bennem, pillanatok alatt átment egy sejtésszerű valamibe. Nem mindig szoktam örülni az ilyen élményeimnek, különösen akkor, ha a sejtelem negyven másodpercen belül konkrét feltételezésbe fordul. Ez a lány nem az a lány?

Már rég nem gondoltam rá, egyáltalán nem, legutoljára talán jó öt éve, most meg itt állt tőlem néhány méterre. Az arcvonások miatt gondoltam arra, hogy esetleg ő az, aki egyszerre csak előkerült. Esetleg azért jött, hogy köszönjön vagy mondjon valamit. Bármit. A megrendezett véletlen. Annyifajta véletlennel találkoztam már a helyemen, hogy nemcsak óvatos, de felkészült is lettem. Túl feltűnően nem hasonlított a szüleire.

Képzelődsz.
Nem képzelődök.
Mindent magadra vonatkoztatsz.
Nem igaz.
Magadban beszélsz.
És?
Épp ezért!
Ezért?
Hát.
Mi hát?
Hátha.
Nem hinném.
Miért ne lehetne ő?
Nem lehet.
Miért nem?
Ő idősebb.
Mennyivel?
Nyolc-kilenc évvel.

Számolnom kell. Bizonyos dolgokat összeraknom.

Azzal kezdődött, hogy nem hallgattam az ügyvédnőre. Pedig dr. Bársonyné többször is elismételte, hogy meg fogom bánni, mert egy tiszta jogviszonyú újpesti ingatlanon mindig tovább fogok tudni adni, nem úgy, mint egy osztatlan közös tulajdonú házon, ami ráadásul vadászkastély. És ha csak az lenne. De itt vannak a huszonöt százalékos tulajdonosok Amerikából, illetve az Egyesült Királyságból, és itt van az ötven százalékos tulajdonos Magyarországról, aki viszont bent van a házban, benne ül. „Uram, ne gondolja, hogy a maga jövendőbeli lakása egy önálló kilencven négyzetméter lesz! Ott minden egyes négyzetcentire három darab tulajdonos jut. Csak az ügyvédek járnak majd jól.”

Mosolyogtam. Korrigálom magam: annál sokkal izgatottabb voltam, hogy mosolyogni tudtam volna. Azt vártam, hogy az ügyvédnő írja meg végre a főbérleti jogviszonyról szóló szerződést, hogy rohanhassak a középkorú házaspárhoz, akikkel késő délutánra volt megbeszélve a találkozó. Amióta láttam a lakást, nem volt olyan óra, hogy ne jutott volna eszembe, ha valaki más viszi el, akkor nekem végem. Néhány nappal korábban voltam ott. Megláttam és akartam. Rögtön. Nálam ez így szokott lenni. „Uram, ugye tudja, hogy a hatályban lévő magyar jog alapján nem köthetnek érvényes szerződést?! Legfeljebb megállapodhatnak… De ne felejtse, bármikor visszajöhetnek a külföldiek, most olyan időket élünk!” Aztán ezt még hozzátette: „Ebben az országban bármi megtörténhet, higgye el, bármi.”

Én ezt jól tudtam. Ezért is rohantam a József nádor téri ügyvédi irodából a középkorú házaspárhoz – talán a Práter utca környékén laktak –, onnan pedig velük együtt a Pest környéki zöldövezetbe – déli irány, a huszadik kilométerkő után jobbra –, ugyanis a vadászkastélyban élő ötven százalékosnak is alá kellett írnia a szerződést. Papírok akkor is kellenek, ha a jog per pillanat nem annyira jog, ennyit még én is tudtam. Az ötven százalékos alá is írta, persze csak azután, miután én aláírtam neki, hogy ennyi és ennyi ezer bérleti díjat fizetek neki havonta, közvetlenül a zsebébe. A vadászkastély középső szintjén lévő lakásban bonyolítottuk az ügyletet. A kétszázezret a házaspárnak már a felső szinten adtam át, vagyis a kilencven négyzetméteres, erkélyes lakásban, amelynek immár én voltam a főbérlője. Üres volt.

A következő hét szombatján kimentem az Ecseri úti Tangóra. Trabanttal. Az autót egy török származású filmrendezőtől vásároltam két darab Commodore 64 árából. A számítógépeket Münchenből hoztam, ahol nem sokkal azelőtt egyetemista voltam tíz hónapig. A kétszázezret is ott gereblyéztem össze, erről persze a Majakovszkij utcai neppereknek nem beszéltem. Másfél órát lehettem a piacon. Ezalatt hét-nyolc ezerért megvettem a bútoraimat: asztalt, szekrényt, széket, ágyat és egyebet. Majd kiálltam a Nagykőrösi útra, ahol negyedórán belül lestoppoltam egy teherautót. IFA volt. A sofőrrel hamar megegyeztem, tolatott is be a telepre, közben fütyörészett, most így emlékszem. Magyarországon ebben az időben így mentek a dolgok. Néhány évvel korábban is kiálltam a hathónapos lányommal az M1-re stoppolni, igaz, más módon nem tudtunk volna feljutni Budapestre.

Gyorsan felpakoltunk. Míg emberemmel hordtuk a bútorokat, Lakatos néni mindvégig a vadászkastély bejáratánál állt, karján Mercédesszel. A megelőző héten nem találkoztam vele, a házaspár sem beszélt róla, arról főképp nem, hogy van egy ötéves unokája, akivel együtt él a földszint egy félreeső helyiségében, amelyről először azt hittem, valami műhely vagy kamraféle; ablaka sem volt. Mercédesz egy pokrócot tartott a kezében.

Ekkoriban a Zeneművészeti Szakközépiskolában tanítottam, és többek között vasárnapi apuka voltam. Tudjuk, ez mit jelent. A lányom tudta, ahogy Mercédesz is, a hétvégeket ugyanis, hacsak nem jött közbe valami, együtt töltöttük. Feljött hozzánk a földszinti szobából, ahol az ágyon, egy széken, a lavóron és az olajkályhán kívül más nem volt. Sokszor a bejáratnál várt. Ilyenkor égtek a szemei, de nem szólalt meg, még csak nem is köszönt, csak örült. Ha netán később érkeztünk, bekopogtattam hozzájuk. „Lakatos néni, engedje fel a gyereket vacsorára!” „Vigye csak, persze”, rendre ez volt a válasz. Mercédesztől sokszor ezzel vált el: „Viselkedj, kisszuka, mert kapol! Sunálod?” Mercédesz erre sem mondott semmit, bár egyszer mintha ezt suttogta volna: „sunálom”.

Mercédesz fent is szótlan maradt, csak ült az asztalnál és nézett. Olyan esetre nem emlékszem, hogy ne lett volna kezében a pokróc. Tekintetéből eközben dac, indulat és harag áradt. Mégsem volt benne semmi, ami szomorúsággal lett volna kapcsolatos. Semmi fájdalmas nem volt rajta. Ült a tangós széken, vagyis a párnán, és várta, hogy kiszolgálják.

A lányom, aki néhány évvel idősebb volt nála, rendre ezt kérdezte tőlem: „Apa, Mercédesz miért nem beszél?”„Mercédesz nem beszél”, mondtam, „nem kell mindenkinek beszélnie, különösen annak nem kell beszélnie, akinek nincs kedve.”„Miért villognak a szemei?”, kérdezte máskor. „Mérges. Miért ne lehetne mérges? Se anyja, se apja, csak a nagymamája van neki, hát miért ne lehetne mérges?”

Mercédesz később sem beszélt, mégis mindig az ő akarata érvényesült. Ha nálunk volt, mindenképp. Keresztülvitt mindent, amit akart. Leginkább azt akarta, hogy róla legyen szó, és ha ezt nem sikerült elérnie, védte a pozícióit. Ha kellett, indulatosan. Ez azt jelentette, hogy dúlt-fúlt, csapkodott, csörömpölt, az evőeszközöket ledobta a földre. Nem mintha azokkal evett volna. Legalább másfél évembe telt, míg elértem, hogy használja a kanalat.

„Itt hagyták nekem, most mondja meg. A fiamat még értem, de azt a csuvlit a sorról sohasem fogom, nem is akarom, akkor vegyék el az áramot, amikor a szívét müttik!”, mondta a költözésem napján Lakatos néni. „Volt lelke elhagyni ezt a cseppséget”, mondta egy másik alkalommal. Ekkor már hónapok óta ismerkedtünk egymással, leginkább esténként, amikor hazatérve a munkából kicsit beszélgettünk. Sohasem panaszkodott. Mindig jókedvű volt, olyan életörömet árasztott magából és maga körül, amilyennel addig én nem találkoztam, és talán később sem. Kölcsönt viszont kért. Tulajdonképpen minden héten. Nem nekem kell, hanem ennek az ártatlannak, csak nézzen rá. Máskor egyszerűen tisztán akart látni bizonyos kérdésekben, például abban, összegyűlt-e már elegendő boros- meg sörösüveg a konyhámban.

Olykor tanácsot adott: „És ennek még fizet? Fizeti a százasokat? Hát megveszett maga? Menjen be a Tanácsba, ott majd megmondják, kié ez a ház! Hogy maga mekkora dzsukel!” Aztán röhögött.

Mercédesz azt tanulta el a nagyanyjától, hogy mindennek örülni kell. Ezt sokszor megfigyeltem nála. Akkor is, amikor toporzékolt, akkor is, amikor sírt, és akkor is, amikor követelőzött, vagy elbújt a szekrényben. Szegény lányom, ilyenkor megint neki kellett megértenie a létezés komplexitását, a helyzet különösségét, azt, hogy miként is állunk a kicsikkel, a kiszolgáltatottakkal, a védtelenekkel, az elhagyottakkal, a hátrányos helyzetűekkel, a másmilyenekkel és persze Mercédesszel.

Egyszer találkoztam Mercédesz apjával, épp megjött N-ről, ahol jutalomból két nap eltávot kapott. „Nagyon hálás leszek neked még ezért, hogy az én kislányomra így figyelsz.” Azzal megszorította a kezem. Eléggé féltem.

Lakatos néni nem ivott, azaz már jó ideje nem ivott. A belső szerveivel mégis volt valami, azon a napon tudtam meg, amikor megragadta a kezem, és az ujjaimat végigvezette azon a csomón, amely a derekánál kitüremkedett. Nem is csomó volt, hanem daganat. Akkora volt, mint egy félkilós kenyér.

Aztán egy napon Budapestre költöztem. Albérletbe. Nem részletezném, miért, ha időm engedné, akkor sem. A Zeneművészeti Szakközépiskolánál találtam lakást, a Király utca közelében – hol volt már a Maja?! A főbérletem bérleti jogának eladásával egy ismerősömet bíztam meg, a Trabantom lett a jutaléka, de lehet, hogy rosszul emlékszem, és százalékot kapott. Legalább másfél évtizedig a vadászkastély környékére sem mentem. Néhány évvel ezelőtt azonban egy bizonyos ügy miatt arrafelé jártam. Miért ne? – gondoltam, és becsengettem a házba, amely fel volt újítva: a két tornyon és a tető egészén a bádog kicserélve, a kőerkély fehérre csiszolva, a falak levakolva, a százéves ablakkeretek fehérre mázolva. A kerítéskapunál álltam, vártam, hogy valaki kijöjjön, de csak egy férfi hajolt ki az egyik ablakon. Néhány másodperc múlva jöttem rá, hogy az ötven százalékos tulajdonos az. Köszöntem. Utána ezt kérdeztem: „Lakatos néni itthon van?” „Lakatos néni?”, kérdezett vissza a férfi. „Igen”, mondtam. „Ugye tudod, hol van az orvosi rendelő felé a körforgalom?” „Igen”, mondtam. „Nahát, akkor elmész addig, onnan balra tovább az első utcán, azon végig egészen a főbejáratig, ott be, mész kicsit, néhány méter után lesz jobbra egy út, menj azon, míg el nem érsz a régi betonfalig, ott megállhatsz és kezdhetsz számolni: a hatodik sor negyedik fakkjában megtalálod Lakatos nénit.” Több méter választott el bennünket, volt szomszédom nem láthatta az arcomat. Kicsit vártam, majd ezt kérdeztem: „És Mercédesz?” „Mercédesz Franciaországba került, egy finom család örökbe fogadta, menj oda, náluk megtalálod!”, mondta a férfi, és eltűnt az ablakból.

A család két órát töltött a galériában. Alaposan megnéztek mindent, ahogy távozóban elhaladtak előttem, láttam rajtuk. Au revoir, mondták mind a négyen, mire én ezt válaszoltam: Au revoir, Merci.

Forrás: litera